jelentős szerepet, azaz amelyben az egészet raciona-lizálni akaró felvilágosodás és az egészet esztétizál-ni kívánó romantika nem folytatják többé egyensúlyt teremtő harcukat. A kettő természetesen soha nem volt összebékíthető, de amíg jelen vannak, s így per-sze a harcuk is jelen van, addig jelen van a remény, hogy a világ nem marad valamilyen életorientáló tényező nélkül. Ez volt a fontos, a lényeges Gyuri számára. Hozzá kell tegyem: számomra is. „Mind a felvilágosodásnak, mind a romantikának az volt a szándéka, hogy a kultúra számára szerezze visz-sza a vallás életorientáló szerepét” (103. old.), még ha ellenkező elképzeléseik voltak is e cél megvalósí-tásának mikéntjéről.
De ha a felvilágosodás és a romantika nagy ideo-lógiái mára hitelüket vesztették – én kihagyom a mondatból az „úgy tűnik”-et, a nagy ideológiák igenis határozottan hitelüket vesztették –, képesek-e akkor ezen ideológiák híján a magaskultúra külön-böző összetevői, de maradjunk csak a Márkus által több helyen is elemzett tudománynál (természettu-dománynál) és magasművészetnél (a filozófiáról és a humántudományokról azt mondja, hogy az előb-bi kettő között a senki földjén helyezkednek el, 11.
old.), képesek-e tehát bármiféle életorientáló szere-pet betölteni?
Mielőtt tovább mennék, pontosabban a most fel-tett kérdésre megmondanám a válaszomat, muszáj
néhány megjegyzést tennem. Először a tudományról.
Szerintem a tudomány nem csak a legutóbbi időben, az állítólagos posztmodernben vesztette el életorien-táló szerepét. Már jóval korábban; s ebből adódik, hogy korunk embere sok esetben kétségeit kényte-len kifejezni, ha valaki a tudományról mint a kultú-ra részéről beszél. Persze nem lehetetlen, hogy netán csak a romantikus beállítódásra hajló „közszereplő, volt közszereplő értelmiségiek” – közöttük jómagam is – berzenkednek, ha a tudományról – ne felejt-sük, kifejezetten a természettudományokról van szó – mint kultúráról esik szó. Mielőtt azonban ebben megmakacsolnám magam, megállok és elgondolko-dom: természetesen Galilei, Kepler, Newton, Huy-gens, Darwin és sorolhatnám hosszan a neveket, tudományos tevékenysége éppúgy, csak másképp, kulturális tevékenység volt, akárcsak a koruk nagy művészeié. Ők talán még inkább segítették az embert eligazodni a világban, ergo orientálni az embert éle-tét illetően, mint a nagy festők, a jelentős írók, a jelentős zeneszerzők. Ne felejtsük el: arról a kor-ról beszélünk, amelyben a művészet is autonómmá vált, már nem a vallás szolgálatában állott. (Zárójel-ben meg kell azonban jegyezzem, hogy még ez sem ilyen egyszerű. A reneszánsz nagy festői már nem az egyház szolgálatában állottak, képeik témája igen gyakran világias volt, a zene legnagyobbjaival ugyan-akkor, még a XVII. században is Isten tiszteletét szol-gálták, gondoljunk csak Bachra.) S a már autonóm, világi célokat szolgáló művészet sokkal kevesebbe-ket ért el, mint korábban az egyház szolgálatában álló, jóllehet a már világiassá vált, autonóm művé-szet kezdetben még a szélesebb közönség számára sem lehetett érthetetlen. – Szóval, ha nagy általá-nosságban szemléljük a dolgokat, igenis azt látjuk, hogy a modern korszak kezdetén mind a tudomány, mind pedig a művészet mint autonóm tevékenysé-gek betölthették az említett életorientáló szerepet.
S így a fenti berzenkedésem – Mi köze a modern természettudománynak a kultúrához? – tulajdon-képpen megalapozatlan. Valószínűleg abból adódik, hogy az említett közszereplő értelmiségiek többsé-ge a tudományhoz vajmi keveset ért, a művészet-hez viszont érteni vél, még akkor is, ha valamennyi művészeti ág esetében csupán csak laikus műélvező.
S ha így, magyarán józanul tekintek az egész modern magaskultúra szerepére és szerepváltására, akkor
POSZTKULTURÁLIS MODERNITÁS
VAJDA MIHÁLY
207 BUKSZ 2017
nagyjából azt látom, hogy a kultúra fokozatos meg-közelíthetetlenné válása az átlagos – nevezzem így?
– művelt nagyközönség számára a két meghatáro-zó tényezőt illetően nagyjából egyugyanazon időben beinduló folyamat. Nagyon szakszerűtlenül fogom kifejezni magam, ha szakszerűtlenségem már átlépte a tűrési küszöböt, kérlek benneteket, hogy javítsatok ki. Ez a bizonyos művelt nagyközönség – érettségi-zett ember? így szoktuk volt nevezni – akkor kezd-te elveszkezd-teni a kapcsolatát a modern tudománnyal, amikor a newtoni világképnek leáldozott, megjelent a relativitáselmélet és a kvantummechanika, melyek ráadásul még összeegyeztethetetlennek is tűntek vagy tűnnek, nem tudom, most éppen hol áll értet-len egymásra bámulásuk. Elég régen volt, amikor iskolába jártam, de persze csak évtizedekkel ezelőtt volt ez az elég régen. A Bohr-féle atommodellről meg valami nagyon lebutított formában a relativitásel-méletről szó esett ugyan a fizikaórán, de azért alap-jában a klasszikus newtoni fizikát tanultuk. Még a múlt század közepén is reménytelenül s autodidakta módon behozhatatlanul le voltunk maradva a tudo-mány pillanatnyi állása mögött. Hisz a newtoni világ-magyarázatot relativizáló elméletek a század elejéről származtak. Hogy a modern művészetekben mikor kezdődik az a folyamat, melynek eredményeképp az a bizonyos említett érettségizett ember is kezd elbi-zonytalanodni, s egyre inkább értetlenül csóválja a fejét, azt elég nehéz megmondani. Már csak azért is, mert művészeti áganként egymástól nagyon elté-rő időben jelenik meg valami olyasmi, amit, mond-juk, avantgárdnak nevezhetünk, s szakad el a művelt nagyközönség „közízlésétől”. De ha nem akarunk belemenni a részletekbe, akkor azt kell mondanunk, hogy nagyjából és egészében a tudományban bekö-vetkezett fordulattal egy időben; a XX. század ele-jéről van szó.
Ezzel viszont egy olyan kort említettem, amikor arra a bizonyos életorientáló szerepre égető szükség lett volna; sokkal inkább, mint a ki tudja, mikor kez-dődött modernitás addigi történetében bármikor.
Meggyőződésem szerint az első világháború ered-ményeként két olyan visszafordíthatatlan dolog tör-tént, ami radikálisan megváltoztatta a modernitás egész karakterét. Lehet, hogy a két dolog tulajdon-képpen azonos egymással, ezt végig kellene gondol-ni. Egyrészt az addig még véleményformáló elitek teljesen elbizonytalanodtak – nem jó ez a szó; fel sem merült bennük többé, hogy nekik ilyen feladatuk len-ne –, maradjunk annál, hogy semmiképpen sem vol-tak képesek életorientáló szerepet betölteni. Az elit szó korábbi értelmében meg is szűntek elitek len-ni. Mert ugyan gyakorta máig is elitekről beszélünk – náci elit, Gyuri is csóválta a fejét –, de elitnek egy-szerűen a társadalom különböző területein (politika, gazdaság, kultúra, tudja az ördög, még hol) működő vezető, mozgásirányokat meghatározó, parancsno-ki posztot betöltő csoportokat nevezzük, csakhogy ezeknek a csoportoknak kizárólag hatalmuk van, a
tekintélyüket viszont többnyire fokozatosan elvesz-tették. Az átlagember kénytelen-kelletlen alkalmaz-kodik hozzájuk, anélkül hogy feltekintene rájuk, hogy tisztelné őket. Ez a tény szinte automatikusan ered-ményezte az osztálytársadalom helyén a tömegtár-sadalom kialakulását – erre utaltam mint a másik megtörtént dologra. A politikai vezetőnek, a földtu-lajdonosnak, a gyártulajdonosnak stb. nincsen meg az a nimbusza, mellyel a modernitás korai éveiben még rendelkezett. Mindezen tényezőknél fogva szó sem lehetett róla, hogy a tömegektől csak hatalmi pozíciójukban különböző „elitek” (most már idéző-jelben használom a szót) értékorientáló, ténylegesen véleményformáló szerepet is betölthettek volna.
Ez a társadalom egészében bekövetkezett radikális fordulat együtt járt a kultúrában, a kultúra megha-tározó elemeiben bekövetkezett fordulattal is. Azok is egyre kevésbé voltak képesek életorientáló szere-pet betölteni. S nem csak azért, mert az átlagem-ber számára megközelíthetetlenné váltak. Azért is – s ezt hiszem a legfontosabbnak –, mert elveszett az a közeg, amely ha tartalmi részleteiben bizonyá-ra addig sem volt képes közvetíteni az átlagember számára az életorientáló kultúrát, valamit mégis eljuttatott belőle hozzá is. Tanúsította a részletei-ben hozzáférhetetlen tudomány és művészet sugall-ta életorientáló értékeket. Amikor Márkus már a radikális fordulatot megelőzően is jelentkező szkep-szist illetően, hogy ugyanis az egyre kevésbé átlát-ható új tudomány és az egyre kevésbé közérthető legújabb magasművészet ugyancsak kis valószínű-séggel tölthet be társadalomstabilizáló erőt, egyre kevésbé játszhatja valamiféle „biztonsági szelep” sze-repét, azt állítja, hogy ez a szkeptikus ellenvetés nem számol a különbséggel „a kultúra befogadóinak tény-leges köre, másrészt e kör befolyása és társadalmi visszhangja között” (102. old.), akkor az első világhá-borút megelőző időket illetően igaza van, s megítélé-sem szerint valami lényegesre mutat rá. Csak azt nem veszi tekintetbe, hogy a világháborúval bekövetkezett fordulat eredményeképpen e kör befolyása és társa-dalmi visszhangja rohamosan zsugorodni kezdett.
A kultúra befogadóinak tényleges köre egyre inkább csupán a saját szemében elit már, azoknak a szűk értelmiségi csoportoknak a tagjai, melyeknek fontos a tudomány – bár többnyire ők sem értik –, és fontos a magasművészet, egyre kevésbé igazán közszerep-lők: saját körükön kívül nincsen hatásuk, egyszerűen nem jutnak el a tömegekhez. Ahogy Márkus is meg-állapította, közszereplőként médiahírességek léptek a helyükre. A rohamos sebességgel tekintélyüket vesz-tő egyéb, úgynevezett „elitek” viszont maguk is egyre inkább csupán a társadalom és az egyén materiá-lis tekintetben történő gazdagodásának életmintáját nyújtják a tömegtársadalom emberének.
Az iménti megjegyzésekben talán már meg is válaszoltam a kérdést, amelyre adandó válaszomat e megjegyzések kedvéért későbbre halasztottam. A kultúra – nézzünk ezzel szembe – nem játszik
töb-bé életorientáló szerepet. A tudományt az átlagem-ber, a tömegember alapjában véve csak szemében némelykor ijesztőnek tűnő, legtöbbször azonban a mindennapjainkat megkönnyítő, kétségtelenül egy-re kényelmesebbé tevő alkalmazásaiban veszi ész-re; eszébe sem jut, hogy az valamifajta világképet nyújthatna a számára. Egyáltalában: mi az, hogy világkép? A magasművészetet pedig az adófizetők pénzét pocsékoló sznobok foglalatosságának tekin-ti, akik – ha már ilyesmivel szeretik tölteni az idejü-ket – jobban tennék, ha a munkában fáradt emberek számára életfontosságú igazi szórakoztatás szolgá-latába állnának. A magaskultúra egyre inkább csak művelőinek szemében létezik még értékként. Amit mi kultúrának tekintünk, merthogy a tömegművé-szetet – valljuk be őszintén – akkor sem tekintjük annak, ha sokszor nem zárkózunk el a befogadásá-tól. Márkus sok vonatkozásban és nagyon érdekesen elemzi a magasművészet és a tömegművészet viszo-nyát, e viszonyban bekövetkező változásokat; erre most nem reflektálok; szóval amit mi kultúrának tekintünk, az vagy tényleg megszűnt az lenni; auto-nóm tudományról ugyanis már régóta szó sincsen, a termelés növelésének eszközévé lett, vagy csupán a művelőit érdeklő zárvánnyá lett a társadalomban.
Melyet, ha az úgynevezett elit eltűr is éppen, a peri-fériára szorít. Bár, lássuk be, odaszorul az magától is.
Itt álunk hát a kultúramentes modernitásban.
Nagyon kérem, ne tessenek azt gondolni, hogy a kultúra haláláról beszélek. Csak arról beszélek, hogy a modernitás új alakzata nagyon jól megvan kultúra nélkül, pontosabban magaskultúra nélkül. A tömeg-kultúra – amely persze óriási üzlet is – természete-sen él és virul. No mármost: az a társadalmi állapot, amelyet Márkus kultúramentes modernitásnak neve-zett, az én elképzelésem szerint nyugodtan azonosít-ható azzal, amit Nietzsche elsivatagosodott világnak tekintett. „Die Wüste wächst”, mondotta, amit sokan hajlamosak az emberi történelem végkifejletét jelen-tő teljes kiüresedés felé vezejelen-tő folyamatnak tekinte-ni. Pedig Nietzsche nem állította, hogy a folyamat a végjáték felé tart. A „nihilizmus korát” – példá-ul A morál genealógiájában ― csupán két évszázados félelmetes, sok kérdést felvető és mégis reményte-li közjátéknak tekinti. Igen, „mégis reménytereményte-linek”.
S számomra szimpatikus Hannah Arendt metaforá-ja is a sivatagban található oázisról, melyet azok lak-nak, akik nem hajlandók és nem is képesek jól érezni magukat a sivatagban; s amely, ameddig létezik, vala-mifajta új világ eljövetelének hírnökeként is felfogha-tó. Hogy tényleg képes-e a magaskultúra megőrizni magát az egyre inkább elsivatagosodó, globalizáló-dó, azaz minden különbség felszámolására törekvő, teljesen konform világban, azt persze nem tudjuk.
Mint ahogy persze azt sem tudjuk, hogy tulajdon-képpen kik azok, akikben megvan (még megvan?) az ellenállás képessége a mai világ alaptendenciáját ille-tően. De e kérdések megválaszolásának lehetetlensé-ge, vagy éppen pozitív megválaszolásának lehetősége
nem kell hogy vakká tegyen bennünket a sivatag növekedésével, a modernitás elkulturátlanodásával szemben. o
SZÖVEGEK ÉS FORDÍTÁSOK 209
„Az írónak ugyanaz a feladata és ugyanaz a tennivalója is, mint a for-dítónak”1 – mondta Proust, aki tud-ta, miről beszél, hiszen fiatalkorában, a kilencvenes évek legvégén, maga is részt vett (részben fordítóként, rész-ben a fordítást kiigazító, csiszoló szerkesztőként) két Ruskin-könyv közreadásában.2 És csakugyan, az író is „fordít”, nem csak a fordító, aki a forrásnyelvi mondat nyelvi burká-ból kihámozott, azaz deverbalizált és célnyelvi logikára úgy-ahogy áthan-golt, de még mindig képlékeny, még mindig ködös közlési szándékot pró-bálja a célnyelvben újra megvalósíta-ni, mindössze azzal a különbséggel, hogy az író nem „partitúrából”, hanem saját kútfőből dolgozik.
Ezért a prousti mondat fordítottja is igaz: a fordítónak nagyjából ugyan-az a feladata és ugyanugyan-az a tennivalója is, mint az írónak.3 Ami annyit jelent, hogy a fordító is ír, vagyis formát ad a forrásnyelvi mondatból kikövet-keztetett és még formátlan közlési szándéknak, hiszen a fordítás cél-ja és eszménye mégiscsak az, hogy a célnyelvű olvasónak az adott irodal-mi mű célnyelvi változata hozzávető-legesen ugyanolyan élmény legyen, mint a forrásnyelvi mű volt a forrás-nyelvi olvasónak. Utóvégre a fordítás célja, célszerűsége, létezésének oka éppen az, hogy az olvasót felmentse az eredeti szöveg ismerete alól.4 Ez még a szakszövegekkel is így van, és fokozattan érvényes a műfordításra.
Bármennyire normatívnak tűnik is
ez a megállapítás, ki kell mondanunk:
aki nagy író a forrásnyelven, annak a célnyelven is nagy írónak kell lennie.
És ez még akkor is igaz, ha tudjuk:
objektív kritériumok alapján megle-hetősen nehéz lenne meghatározni, ki számít „nagy” írónak, ki nem.
Márpedig az új magyar Proust, Az eltűnt idő nyomában újonnan megjelent első kötete (a meghökken-tő Swannék oldala alcímmel) ebből a szempontból nagy csalódás, bár tagadhatatlan, hogy a könyvnek egyáltalán nem volt rossz a kritikai fogadtatása. Magyar Miklós például az online Könyvkultúra Magazinban
„ihletett fordításnak” tartja Jancsó Júlia munkáját, olyan „kivételes for-dítói teljesítménynek”, amely „előtt fejet kell hajtanunk”.5 Ugyancsak elismerően ír a könyvről Angyalosi Gergely az Élet és Irodalom, vala-mint Sipos Balázs a Magyar Narancs hasábjain.6
Cikkében Magyar Mikós is, Angyalosi Gergely is kitér a legen-dás első mondat, a „Longtemps, je me suis couché de bonne heure” – Magyar Miklós szerint „részben szerencsés”, Angyalosi Gergely szerint csak
szó-rendileg kifogásolható – új fordítá-sára. Ez a mondat Jancsó Júliánál a következőképpen hangzik: „Jó ideig korán feküdtem.” (7. old.)7 Óhatatlanul Vas István jut eszünkbe, aki Mit nehéz fordítani? című műhely-tanulmányában hosszan ír erről az első mondatról. Bevallja: eleinte arról ábrándozott, egyszer majd nekivág-hat a Proust-regényfolyam fordításá-nak, de később lemondott erről az ábrándról, ugyanis belátta, az első mondatra soha nem fog elfogadható megoldást találni.8
Ezzel az első mondattal koránt-sem csak a szórend az egyetlen prob-léma. Az említett mondat – együtt Albert Camus „Aujourd’hui maman est morte”-jával – tudvalevően a XX.
századi francia irodalom leghíre-sebb incipitje. A mondat élén álló longtemps (’sokáig’) határozóval az a legnagyobb baj, hogy ambivalens.
Egyszerre jelenti azt, hogy valami
’sokáig’, ’hosszú ideig’ tartott, és azt is, hogy valami ’réges-rég elmúlt’ (a longtemps-ban a pendant longtemps is meg az il y a longtemps is benne van).
Tulajdonképpen ennek a kettősség-nek következménye, amit Magyar Miklós is mond, nevezetesen az, hogy a mondat élén álló longtemps után ige-időként inkább imparfait vagy plus que parfait kívánkozna, nem pedig az író által választott passé composé.
De ha fordítói szemmel nézzük a mondatot, a legfontosabb információ a francia passé composé igeidő „befe-jezettsége”, tragikus sont ceux d’un traducteur.” Marcel Proust:
Le temps retrouvé. Gallimard, Paris, 1927. II.
köt., 41. old.
2 n Philip Kolb: Proust et Ruskin; nouvelles perspectives. Cahiers de l’Association internationales des études françaises, 1960. 12. szám, 259–273. old.; Emily Eells:
Nos pères nous ont dit : Proust et La bible d’Amiens de Ruskin. Bulletin Marcel Proust, 2004. 54. szám, 51–63. old. Lásd újabban Proust – Ruskin, La bible d’Amiens, Sésame et les lys et autres textes. Éd., établie, présentée et annotée par Jérôme Bastianelli.
Robert Laffont, coll. „Bouquins”, Paris, 2015.
101–124. old.
3 n The translator does exactly the same thing as a writer. In: Robert Wechsler:
Performing Without a Stage: The Art of Literary Translation. Catbird Press, North Haven, 1998. 7. old.
4 n Vö. Jean-René Ladmiral: Traduire:
théorèmes pour la traduction. Payot, Paris, 1979. 15. old.
5 n http://konyvkultura.kello.hu/kriti-ka/2017/06/proust
6 LXI. évfolyam, 38. szám, 2017. szeptem-ber 22., illetve 2017/43., októszeptem-ber 26.
7 n Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomá-ban. Swannék oldala. Ford. Jancsó Júlia, Atlantisz, Bp., 2017. (A továbbiakban a szö-vegben erre a fordításra utalunk oldalszám-mal.) Ugyanez a mondat Gyergyai Albertnál:
„Sokáig korán feküdtem le.” Marcel Proust:
Az eltűnt idő nyomában. Ford. Gyergyai Albert, Európa, Bp., 1969. 35. old. A Jancsó Júlia-féle első mondatnak nemcsak az a hibája, hogy nem kötődik szervesen a szö-veghez, hanem az is, hogy nem hangzik szokványos magyar mondatnak, rögtön látni rajta, hogy fordított mondat. Az, hogy
„sokáig aludtam”, „sokáig dolgozik”, „soká-ig marad fenn” – mind elfogadható, létező mondat, a „korán kel”, „korán (le)fekszik”
úgyszintén. De „sokáig/jó ideig + korán csi-nál valamit” – ez szokatlan és, mi tagadás, egy kicsit suta is a magyarban.
8 n Erről – mint írja – semmiképpen sem Gyergyai Albert, a mű fordítója tehet, hanem „…a magyar nyelv megfellebbez-hetetlen adottságai: a ’sokáig’ prózaisá-ga a ’longtemps’ romantikus zengésével, a ’feküdtem le’ fantáziátlan csupaszsá-ga a ’je me suis couché’ bájával szemben.
Ezzel a mondattal semmiféle költői lelemény se tudna mit kezdeni, mert ezeket a sza-vakat nem lehet megváltoztatni, hangzato-sabbakra cserélni, teszem azt, így: ’Hosszú időn át jókor tértem nyugovóra’. Szenvelgő modorosság volna, sőt, egyenesen hamisí-tás – becsületes fordító nem tesz ilyet.” (Vas István: Mit nehéz fordítani? In: Bart István – Rákos Sándor (szerk.): A műfordítás ma.
Gondolat, Bp., 1981. 289–290. old.) Hogy Vas István e miatt az első mondat miatt mon-dott le a teljes mű fordításának szándékáról, tökéletesen igazolja Barbara Johnsonnak, a Derrida-művek amerikai fordítójának azt az állítását, amely szerint minél tovább rágó-dunk egy mondat fordítási problémáin, az annál lefordíthatatlanabbá válik.