BEVEZETÉS
A hazai lakosság és a bevándorlók helyzetét és véleményeit vizsgáló kérdőívünk-ben – az elégedettségre és a bizalomra vonatkozó kérdések mellett – két olyan kér-dés is szerepelt, amely rokonságban van olyan kérkér-désekkel, amelyeket a World Values Survey, illetve az európai országok lakosságának attitűdjeire vonatkozó Eurobarometer-felvételek során 2009-ben vizsgáltak. Egyik ilyen kérdés, hogy a kérdezett polgár meny-nyire tekinti magát sorsa formálójának, a másik pedig, hogy menmeny-nyire kívánja, hogy az állam a szegények javára újraossza a jövedelmeket. Mivel a kérdések megfogalmazása és kérdőíven belüli környezete az értékrendszer-vizsgálatokban és a mi vizsgálatunkban eltér, a konkrét megoszlásokat nem hasonlíthatjuk össze, ám az értékvizsgálatok tanul-ságait felhasználhatjuk az általunk tapasztalt véleménymegoszlások értelmezéséhez.
A World Values Survey egyre több országra kiterjedő vizsgálatai Ronald Inglehart 1977-es könyvének inspirációjára (Inglehart, 1977) 1981-ben indultak. A vizsgálatsoro-zat szervezőinek honlapja szerint eddig öt hullámban kérdezték le reprezentatív mintán az Inglehart és munkatársai által kidolgozott kérdőíveket: 1981-ben, 1990-ben, majd – mivel gyorsan szaporodott a vizsgálatban részt vevő országok száma és ez a felvételek elhúzó-dásához vezetett – 1999–2000-ben, 2005 és 2007 között, végül 2009–2010-ben.
AZ EMBER SORSÁNAK FORMÁLÓJA?
Inglehart kulturális evolúciós sémájában az egyes országok népességében a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan egyre nő azok aránya, akik az anyagi boldogulás, az „érvé-nyesülés” világias értékeit választják a hagyományos vallási értékek helyett. Párhuzamo-san, az elemi szükségletek kielégítésének gondjain túljutva, a „posztmateriális” (avagy posztmodern) értékek felértékelődése következik be. Inglehart szerint – összhangban a felvételek keresztmetszeti elemzésével és az egymás utáni felvételekben tapasztalt elmozdulásokkal – az elemi szükségletek kielégítésének növekvő biztonságával felérté-kelődik az „önmegvalósítás”, valamint az empátia és a tolerancia igénye. (Az új, lelkiségre fi gyelő vallásosság is ebben a kontextusban jelenik meg.) Az „önmegvalósítás” akkor lehet reális igény, ha az ember vállalja sorsának formálását és bízik annyira a többi em-berben és az intézményekben, hogy elhiggye: van értelme tetteinek és vállalni tudja e tettek következményeit.
Az egyre több országban elvégzett vizsgálatok eredményeit szokásszerűen az általa vezetett team egy olyan koordinátarendszerben foglalja össze, amelynek függőleges
tengelye mentén az anyagias és „szekularizált” értékek indexének átlaga jelenik meg, vízszintes tengelyén pedig az „önmegvalósítás” indexének átlaga. A Magyarországot jelző pont az előző (4. hullám) és a 2009-ben végrehajtott legutolsó (5. hullám) ered-ményeinek feldolgozása után is azon – többnyire balkáni – országok szomszédságában jelent meg a Survey honlapján, ahol az anyagias–szekularizált értékek választása jelen-tősen meghaladja az ország gazdasági fejlettsége alapján várható szintet. Az „önmeg-valósítás” dimenziójában azonban jelentősen elmaradunk a várható szinttől. Az anya-gias-szekularizált tengelyen a szomszéd országok is előbb állnak annál, mint ami gaz-dasági erejükből következne, az „önmegvalósítás” akarásában azonban előttünk járnak.
Csak Romániában hasonlóan alacsony az emberekbe és intézményekbe vetett bizalom szintje, és hasonlóan kevesen érzik úgy, hogy maguk formálják a sorsukat.
2003-ben, Huntington kultúrák törésvonalairól szóló könyvének (Huntington, 1996) állításait a felmérés 3. hullámának anyagán tesztelve, Inglehart és Norris (Inglehart és Norris, 2003) azt igyekeztek bizonyítani, hogy a demokrácia jövője szempontjából kö-zel sem olyan sorsszerűek azok a múltból jövő kulturális meghatározottságok, amelyek a mohamedán (valamint a görögkeleti) és a nyugatias (protestáns és római katolikus) hagyományú népek közt kibontakozóban lévő antagonizmusok vizionálására készte-tik Huntingtont. Hiszen a muszlim országokban végzett értékvizsgálatok azt mutatják, hogy a demokratikus értékeket ezen országok polgárai is vallják. A mohamedán hagyo-mányból származó, feltételezett intolerancia nem a szólásszabadság és a szervezkedési szabadság kérdésében, hanem a női egyenjogúságra és a nonkonform szexualitásra vonatkozóan jelenik meg. A muszlim országok népei „nem a Démoszról, hanem az Éroszról” gondolkoznak másképp, mint a nyugatiak. Ezen elemzések optimizmusában nem bízva, a muszlim bevándorlókkal adódó problémákat látva és a terrorizmus mi-atti izgalmakat átélve, az angol konzervatívok, majd a német kereszténydemokraták a huntingtoni világképre támaszkodva fogalmazták meg a „muscular liberalism” elvét, vagyis azt, hogy szakítani kell a multikulturalizmus relativista politikai erkölcsével és a bevándorlóktól is meg kell követelni a liberális jogi és politikai alapelvek elfogadását (összefoglalva: Inglehart, 2003, előszó).
Huntington és Inglehart vitája mögött a gazdasági fejlődésről (vagy egyszerűen csak növekedésről) valló gondolkozás két típusa áll. Inglehart, noha semmiképp sem tekinthető gazdasági deterministának, hajlik arra, hogy a jólét növekedésével és a pi-acgazdaság igényelte liberális polgárjog kibontakozásával az emberek értékrendszere is a nyugatias értékrend irányába változik, megőrizve persze néhány sajátosságot. Má-sok azonban úgy vélik, hogy az uralkodó értékrend meghatározó egyrészt abban, hogy mennyire tudja egy nép a gazdasági fejlődés lehetőségeit kihasználni, másrészt pedig abban, hogy milyen állam, milyen együttélési formák kialakítására használják a gazdasá-gi növekedés által nyújtott új lehetőségeket.
Yilmaz Esmer (Esmer, 2003) is azok közé tartozik, akik nem elégedtek meg Ingleharték elemzésével s új rendszerben dolgozta föl a 3. hullám kérdőíveire adott válaszokat. Az ő csoportosításában a fatalizmus kontra „én vagyok sorsom formálója” kérdés nem az ön-megvalósítás-index egyik összetevője, hanem a modernitást eredményező értékrend-szer összetevőjeként az „effi cacy”, a hatékonyságra törekvés jelzője. Úgy gondolkozik,
hogy – Weber Protestáns etikájának gondolatmenetét követve – a sorsformálás vállalása a feltétele annak, hogy a munka hivatássá váljon, több legyen, mint a rám rótt feladat végrehajtása. Kimutatja, hogy a mohamedán hagyományból is következően, a muszlim államokban az emberek sokkal nagyobb arányban érzik a körülményeknek kiszolgáltat-va magukat, mint a hasonló fejlettségű keresztény kiszolgáltat-vagy távol-keleti államokban. Ám, hogy ellenőrizze magát, megnézte, hogy a keresztény többségű balkáni államokban honos muszlim közösségekben is jellemző-e a sorsnak kiszolgáltatottság élménye. Úgy találta, hogy igen. De az ezekben az országokban élő keresztény hagyományú közössé-gek tagjait is majdnem olyan kis arányban jellemzi az, hogy sorsuk formálójának tekint-sék magukat, mint a muszlim közösség tagjait. Az elemzésnek ez az eleme persze nem mond ellent Huntington világértelmezésének, hiszen a görögkeletieket ő sem tekinti a nyugati (keresztény) kultúrkörbe tartozónak.
Ingleharték, hogy a huntingtoni elképzelések tesztelését is jelezzék, a 4. és 5. hullám eredményeinek összefoglalását olyan formában közölték, hogy a kétdimenziós koordi-nátarendszerben az egyes országok értékrendszerét jelölő pontokat körberajzolták úgy, hogy egy-egy forma a vallási-kulturális hagyományok alapján egy csoportba tartozó országokat fedje le. Ezzel jelzik, hogy a döntően vallási hagyományok alapján egy cso-portba tartozó országok értékvilága nem válik el a más hagyományú országok értékvilá-gától. Például az európai katolikus országcsoport jelző amőba benyúlik a görögkeletiek csoportjába. A Magyarországot és a Litvániát jelző pont a balkáni országokat jelző pon-tok közé keveredett (Inglehart–Welzel, 2005).
A magyar elemzőket nem lepte meg a világ és az európai értékrendszer-vizsgálatok magyar értékrendszert fi noman szólva sajátosnak bemutató eredménye. Keller Tamás összefoglalása (Keller, 2010) szerint a Hankiss által kezdeményezett értékvizsgálatok már a nyolcvanas években is azt jelezték – még a Rokeach-teszt alapján –, hogy a magyarok-ra igen kevéssé jellemző a posztmateriális értékek választása. A TÁRKI 1993-ban kezdett panelvizsgálatának már az első lépcsőjébe beépített értékvizsgálat azt mutatta, hogy ez nem változott. A Schwartz-féle értékteszten alapuló első felmérés eredményeit érté-kelve Róbert Péter 1996-ben megállapította (Róbert, 1996), hogy a magyarok többsége frusztráltnak tűnik, történelembe vetettségét a körülményeknek kiszolgáltatottságnak érzi, és a fent lévőktől várná gondjai megoldását. E megoldás híján valamiféle „panasz-kultúra” jellemzi. (Ez a kifejezés rögzült is a magunkról szóló félszakmai beszédben.) A Schwartz-féle értékteszt alapján a nyitott gondolkozású–zárt gondolkozású tenge-lyen feltűnően a zárt gondolkozású pólus felé tolódunk: „A magyarok zárt gondolkozá-súak, vagyis passzívak a közügyekben, kevéssé öngondoskodóak, s nem igazán vállalják a felelősséget.”1 Hofstedte értéktesztjén minősítve „a magyarokra a bizonytalanság kerü-lés és a rövid távú gondolkozás jellemző”.2
Keller a TÁRKI-vizsgálatok alapján kialakított „fatalitás-indexet” annyira meghatá-rozónak érzi nemcsak a közösség, hanem az egyén sorsának alakításában is, hogy
1 Keller, 2010, 42.
2 Uo., 43.
mikroszociológiai szintre leszállva azt mutatja ki, hogy azok és azok gyermekei boldo-gulnak inkább, akik vállalják sorsuk formálását (és nem elsősorban a körülményeknek kiszolgáltatva érzik magukat). Ez persze nem ad választ a tyúk vagy a tojás kérdésre, vagyis arra, hogy az öntudatosabb értékválasztás segíti-e a sikerességet, avagy a sike-resebbek nagyobb valószínűséggel öntudatosak, mint a sikertelenek. A kulturális tőke átörökítésének azonban jelzi egy sajátos formáját (Keller, 2008).
Keller a „saját sors kézben tartást mérő indexet” a következő hat, részben egymást kontrolláló kérdés alapján alakította ki: a1: Problémáimat nem tudom megoldani; a2:
Amit elhatározok, azt véghez is viszem; a3: Sorsom alakítását alig tudom befolyásolni;
a4: Jövőm alakulása elsősorban tőlem függ; a5: Gondjaim többségén alig tudok változ-tatni; a6: Bízom a jövőben. Ezzel szemben a mi kérdőívünkben – mivel a kérdőív omni-busz jellege miatt nem volt hely és idő tagolt értékvizsgálatot is beleépíteni – egyetlen kérdés áll. Mennyire érzi igaznak a következő állítást: Élete alakulását alig tudja befolyá-solni?
Keller Tamás megpróbált azzal is szembenézni, hogy a magyar öntudatnak az a de-vianciája, amelyik a világ értéktérképén is kiütközik, mennyire „sorsszerű”, azaz mennyire mélyen ágyazódott be a magyar kulturális hagyományba (Keller, 2011). A nyolcvanas évek értékelői, például Hankiss és Róbert, úgy gondolták, hogy a magyar földhözra-gadtság a Kádár-rendszer sajátos klímájából következett. A rendszerváltás utáni vizs-gálati eredményeket látva már hajlunk arra, hogy az oksági összefüggés fordított: azért működött majdnem közmegelégedésre a Kádár-kor nem egészen egyértelmű (bizony-talannak is mondható) intézményrendszerében az ország, s azért olyan bizonytalan az intézményrendszer 1989 utáni formálása, mert ilyen a magyar értékrendszer.
Keller, azt vizsgálva, hogy a zártság–nyitottság tengelyen nézve enyhül-e az „orto-dox népek közé zártságunk”, ha csak a fi atal korcsoportokat hasonlítja össze, azt találta, hogy nem. A diplomások ugyan kisebb arányban zárt gondolkozásúak, mint a lakosság többi része, de nem nagyobb mértékben, mint a balkániak. Ma ugyan nyitottabbak va-gyunk valamivel, mint az előző hullámban mutatkoztunk, de szomszédainknál, Romá-nia kivételével, nagyobb mértékű volt a javulás. Ha az egy főre jutó reál GDP-vel megha-tározható trendhez viszonyítva helyezi el az országokat a nyitottság–zártság tengelyen, a magyarok, átlagosan, akkor is zártabb gondolkozásúak, mint a trend szerint lenniük kellene. Még a jobbágyfelszabadítás megkésettsége sem magyarázza megfelelően gondolkozási zártságunkat. (Már csak azért sem, mert akkor a szlovákok és lengyelek átlaga sem lenne jobb.)
Így Keller okkal veti föl, hogy Szűcs Jenő elemzéséhez kell visszamenni Európa három régiójáról az érett középkorban. Mert a mi feudalizmusunkban szűkebb körben alakult ki „a szabadságok kis világa”, mint a Lajtától nyugatra, és egész a jobbágyfelszabadításig a „szabad emberek” csoportja szinte csak a nemességre korlátozódott. Nem gondolom, hogy az „ezeréves magyar történelem” végzetként ül rajtunk – úgy vélem, hogy a 19.
század vége felé indult hanyatlásnak a magyar politikai kultúra és hogy az az elfojtás, amely a közbeszéd főáramában akkor kialakult (s az azzal járó ködösítés, ami Adyt és a radikális értelmiséget annyira dühítette) máig akadályozza hogy kívülről néző
tárgyila-gossággal tárgyaljuk meg gondjainkat és céljainkat –, ám valószínűleg Kellernek igaza van abban, hogy ez a mentalitás gazdasági esélyeinket is rontja.
A JAVAKAT MÉLTÁNYOSAN KELL ELOSZTANI?
Az állam, többek között, azért van, hogy újraossza a jövedelmeket. Nyilvánvalóan elsősor-ban az úgynevezett közjavak biztosítása érdekében. Emellett persze kezelnie, irányítania kell a társadalombiztosítást, segítenie az elesetteket, támogatnia, hogy a hátrányos helyzetű-ek előre jussanak, családpolitikát kell folytatnia stb. De dolga-e, hogy kiegyenlítse, akárcsak érezhetően enyhítse a jövedelem-egyenlőtlenségeket? Az erre vonatkozó vélemények át-lagai az egyes országok között nem elsősorban a gazdasági fejlettség függvényében szó-ródnak, hanem erős a hatása annak is, hogy a „kapitalizmus melyik típusa” alakult ki egy-egy országban. Mégis, a magyar válaszok nem illeszkednek a közép-európai válaszokhoz.
A 2009-es Különleges Eurobarometer3 több kérdéssel vizsgálta a polgárok újraosz-tási igényét – összevetve azt a szegénységről és a költségvetési korlátról alkotott kép-zeteikkel. A kérdőívünk értékelése szempontjából nemzetközi összehasonlításban az az érdekes eredmény jött ki, hogy a különböző típusú redisztribúciós igényekre vonatko-zó válaszokból kialakított (–1 és +1 között váltovonatko-zó) indexértékek alapján Magyarország az élbolyba került. A befutó hármas: Görögország (0,78!), Ciprus (0,59), Magyarország (0,58). Utánunk Bulgária és a balti államok következnek. Országunk ebből a szempont-ból is ortodox hagyományú államokkal és a baltiakkal került egy csoportba, mint az értékrendszer-vizsgálatok során.
A kérdésblokk meghatározó kérdése az volt, hogy mennyire ért egyet a követke-ző állítással: A kormánynak biztosítania kell, hogy az ország gazdagsága méltányosan legyen újraosztva? A magyarok majd háromnegyede „teljesen egyetértett” ezzel az állí-tással. Ennél nagyobb arány csak a görögök közt volt (Keller–Tóth, 2011). Az e kérdésre adott válaszok megoszlása persze még annyira sem vethető össze a kérdőívünkben szereplő kérdés válaszmegoszlásával, mint a fatalizmusváltozót generáló kérdések vala-melyike. Ezt három mozzanat is kizárja.
a) A méltányos („fair way”) elosztás nem szükségszerűen jelent egyenlősítést.
b) Egy „igazságos világban” nem biztos, hogy egyedül az állam az, ami a méltányos elosztást biztosítja.
c) A mi kérdésünk nem az volt, hogy mi a véleménye egy elosztási elvről, hanem azt kértük, hogy a kérdezett válasszon a következő három elv közül:
1. Mindenkinek annyit kellene kapnia a társadalomtól, mint amennyivel hozzájárul működéséhez.
2. Mindenkinek egyenlő arányban kell részesednie a megtermelt javakból.
3. Mindenki a legjobb képességei szerint járuljon hozzá a társadalom fenntartásá-hoz, és annyit kapjon, amennyire szüksége van.
3 Special 72.1 Eurobarometer on poverty and social exclusion.
POLITIKAI VÉLEMÉNYEK ÉS ÍTÉLETEK VIZSGÁLATUNKBAN
Az itthon lakók és a bevándorlók között nem csupán azért vannak eltérő arányban a különböző politikai (és erkölcsi) elveket valló közösségek, mert a bevándorlók közt na-gyobb arányban vannak iskolázott és aktív életkorú csoportok, mint a befogadó népes-ségben, hanem azért is, mert:
– azok az emberek, akik idegen szokásokkal (és nyelvvel) rendelkező környezetben alakítanak ki egzisztenciát, többnyire kénytelenek refl exív, azaz mérlegelő értéke-lésre a közösséget érintő kérdések megítélésében;
– valószínűleg néhány szempont szerint szelektáltak, azaz az otthoni alapsokaság modális értékrendjétől eltérő elveket vallanak azok, akik egy kívülről idegennek tűnő „világban” keresik boldogulásukat;
– a Magyarországon akárcsak átmenetileg letelepülő külföldiek zöme nem vala-milyen gazdasági vagy politikai kényszer miatt jött ide, hanem vagy azért, mert karrierépítése szempontjából célszerűnek tűnt ez a választás, vagy érzelmi okból.
A tartósan Magyarországon élő, unión kívüli állampolgárok körülbelül negyede tele-pedett le itt azért, mert szülei, felnőtt gyermeke vagy házastársa itt alakítottak ki eg-zisztenciát és ő hozzájuk csatlakozott. Háromnegyedük „szabadon” mérlegelve döntött úgy, hogy szakmai pályafutását itt folytatja vagy a hazainál kedvezőbbnek ítélt munka-lehetőségek miatt ide költözik, itt fog tanulni, avagy épp valamilyen érzelmi ok miatt ezentúl itt fog élni. A két legnépesebb csoport, a Magyarországon aktív keresők és a tanulók, életstratégia szempontjából elkülönülő alcsoportokra oszlanak. Más perspek-tívában alakítják életüket a karrierjük egy lépcsőjét Magyarországon megélők, másban azok a kínai és vietnami kereskedők, akik egy transznacionális, etnikai jellegű hálózat ré-szeként végzik munkájukat, másképp élik meg ittlétüket azok a kárpátaljaiak, akik itteni egzisztenciájukkal családjuk hazai boldogulását segítik és másképp azok a jövevények, akik nálunk kívánnak otthon lenni. A diákok közt is vannak, akiket magyar nyelvtudásuk terelt hazai iskolákba, s ezért valóságos trilemma számukra, hogy majdan itt rendezked-jenek-e be, otthon keressék-e boldogulásukat, vagy majdani szakmájukat az unió tágas terében próbálják értékesíteni; mások azonban azért tanulnak itt, mert épp itt adódott lehetőségük rá, s a Magyarországon maradásnak nincs szemükben különösebb értéke.
E különböző csoportok tagjai számára közös azonban az az élmény, hogy maguk dön-töttek sorsuk látványos alakításáról.
A bevándorlók sajátos helyzete, a helyben maradókhoz képest „szelektált” volta és a lehetőségek mérlegelésére való késztetettsége magyarázza azt is, hogy miért ma-gasabb szintű köztük az életformájukból kilépési potenciál, mint a hazaiak között. Az önbecsülés magasabb szintje azonban valószínűleg nem egyszerűen a bevándorló helyzetből következik, hanem sokkal inkább a Magyarországon élő bevándorlók sajátos összetételéből és szerepeiből.
A FATALIZMUSSAL KACÉRKODÓK LÁTVÁNYOSAN KISEBB ARÁNYA
Míg az itthon maradó hazai népesség kétharmada részben vagy egészen egyetért azzal, hogy élete a körülményeknek van kiszolgáltatva, a bevándorlóknak csak harminc száza-léka érzi úgy, hogy sorsa nem elsősorban saját magán múlik. Az egyén szabadságát és sorsáért való felelősségét vállaló álláspontot vallók több mint kétszer nagyobb aránya az „idegenek” között valószínűleg döntően az előbb felsorolt sajátosságokból adódik.
Ám valószínűleg szerepe van ebben annak is, hogy a magyar közbeszédben – ahogy a már idézett vizsgálatok eredményei is mutatják – uralkodó a „panaszkultúra”, a polgá-rok többsége „zárt gondolkozású”, más megvilágításban: nem bízik az „önmegvalósítás”
lehetőségében, nem magát, hanem a „körülményeket” tartja sorsa formálójának. (Ezért tartják egyes moralisták „erkölcstelennek”, mindig másramutogatónak, felelősség elől elbújónak a „tipikus magyart”.)
Az Élete alakulását alig tudja befolyásolni kérdésre adott válaszok négyértékű válto-zóját (teljesen igaz, részben igaz, inkább nem igaz, egyáltalán nem igaz) kétértékűvé alakítottuk (fatalizmussal kacérkodó és nem fatalista), az eredmények plasztikusabb megjelenítése érdekében.
1. táblázat
A kétértékű fatalizmusváltozó megoszlása az itthon lévők és a bevándorlók mintájában (N, %) Nem fatalista Fatalizmussal kacérkodó Összesen
Hazai
346 654 1000
35 65 100
Bevándorló
347 153 500
69 31 100
Összesen 693 807 1500
46 54 100
A „fatalizmussal kacérkodók” arányának korcsoportok közti eltérései is valószínűsítik, hogy a körülményekre hagyatkozás (hivatkozás) a hazai (a nem vándorló) társadalom-ban felnőttkortársadalom-ban is ható „szocializációs ártalom”. Az arányuk korcsoportonként nő, a 60 éven felüli népességnek már 75 százaléka talál igazolást a körülményekben. Ugyan-akkor a bevándorlók minden korcsoportjában jelentősen nagyobb a polgári-individu-alistának tekintett értéket választók aránya, mint az „itthon lévők” mintájában. Ráadásul köztük az arányváltozás nem egyirányú a korosodással: a sorsuk formálását öntudattal vállalók aránya a legaktívabb 30 és 60 év közötti korosztályban a legnagyobb (77,1%).
(Az egyes cellák kielégítő elemszámának biztosítása érdekében csupán három korcso-portra bontottuk az almintákat: 30 év alattiak – 1. 30 és 60 év közöttiek – 2. és 60 év felettiek – 3. korcsoport.)
2. táblázat
A kétértékű fatalizmusváltozó megoszlása a hazaiak és a bevándorlók almintájában (N, %)
Kor Nem fatalista Fatalista
Hazai
30 alatt 46 54
30-60 34 66
60 felett 25 75
Bevándorló
30 alatt 67 33
30-60 77 23
60 felett 42 58
A bevándorlók között a fatalizmussal kacérkodók aránya egynegyed alatt van a kínaiak és az angolszászok között, és legmagasabb, egyharmad körüli a szovjet utódállamok-ból és a Balkánról érkezettek között. Még ez az egyharmados arány is alig több mint fele a hazai lakosságon belülinek, noha tudjuk, hogy az „otthon maradt” népességben a magyarok közt tapasztalthoz hasonlóan nagy az életüket a körülményeknek kiszol-gáltatottnak érzők aránya. A bevándorlók csoportjai közti különbségeket azonban va-lószínűleg elsősorban nem a kibocsátó államok közbeszédében meglévő különbségek magyarázzák, hiszen a kivándorlást vállalók közt túlreprezentáltak azok, akik szembe-szállnak ezzel a közfelfogással. A származási országból hozott gondolkodásmód különb-ségei mellett jelentős szerepe lehet a különböző országokból érkezettek magyarországi társadalmi státuszaiban meglévő különbségeknek is.
Természetesen az itthon lévő népességből vett mintában sem elhanyagolható a sorsuk formálásában személyes szerepüket fontosnak tartók aránya: a felsőfokú iskolát
Természetesen az itthon lévő népességből vett mintában sem elhanyagolható a sorsuk formálásában személyes szerepüket fontosnak tartók aránya: a felsőfokú iskolát