Politikai szükségszer ű ség

John F. Kennedy a Disznó-öbölben elszenvedett vereségét követően jogosan tarthatott attól, hogy az Egyesült Államokon belül megrendülhet a politikai befolyása. Ezért a háttérben azon dolgozott, hogy maga mellé állítsa Eisenhowert, Nixont, illetve több más tisztviselőt is. Noha Kennedy nem fogadta meg Nixon azon tanácsát, hogy támadja meg Kubát, azzal hízelgett egykori ellenfelének, hogy kendőzetlenül beszélt neki a politikáról: „Csak a külügyek elég fontosak ahhoz, hogy az elnök foglalkozzon velük, ugye? Úgy értem, olyan ügyekhez képest, mint például Kuba, ki nem szarja le, hogy a minimálbér egy dollár tizenöt cent vagy egy dollár

487 Gregory, Joseph R.: Madame Nghu, Vietnam War Lightnin Rod, Dies. In: The New York Times, 2011. április 26. (Link: https://www.nytimes.com/2011/04/27/world/asia/27nhu.html) Mentés ideje: 2021. április 13.

488 Szeptember 2-án Walter Cronkite-nak nyilatkozva azt mondta, hogy „Vietnam népének kell győznie ebben a háborúban,” míg egy héttel később, amikor arról kérdezték, van-e oka kétségbe vonni a dominóelméletet, azt válaszolta: „Nincs [...] ha Vietnam elesik [...] azt a benyomást is keltené, hogy Kína és a kommunisták jelentik Délkelet-Ázsia jövőjét.” John F. Kennedy 1963. szeptember 2-i interjúja (Link:

https://www.mtholyoke.edu/acad/intrel/kentv.htm) Mentés ideje: 2021. április 13.; John F. Kennedy 1963.

szeptember 9-i interjúja (Link: https://www.mtholyoke.edu/acad/intrel/pentagon2/ps38.htm) Mentés ideje: 2021.

április 13.

489 Dallek, Robert: i.m. 804. o.

131

huszonöt cent?”⁴⁹⁰ Ami a szövegben talán elsőre feltűnik, az Kennedy trágár megjegyzése, mely egyáltalán nem állt tőle távol: egy alkalommal, amikor a kampány során valaki katolikus vallása miatt kritizálta, nemes egyszerűséggel a „rohadék” (bastard) megszólítással élt az illető felé. Másodszor pedig, ez a mondat kiválóan illusztrálja az amerikai elnök belpolitika iránti

„elkötelezettségét.”

A Kennedy életével foglalkozó történeti munkák döntő többsége egyetért abban, hogy ezer napjának belpolitikai eredményei kifejezetten szerények voltak. James Patterson szerint a

„belpolitika terén elért teljesítménye aligha nevezhető elképesztőnek”, melynek okát elsősorban Kennedy „ötlettelen kormányzásában,” a liberálisok megvetésében, valamint abban látta, hogy nem volt hajlandó kuncsorogni a kongresszus kegyeiért.⁴⁹¹ Számszerűsítve azonban Kennedy korántsem szégyenkezhetett elődjeihez, sőt utódjaihoz képest sem: 1961-ben 54 elnöki törvényjavaslatból 33-at fogadott el a kongresszus (ebből 26-ot az első száz napján),⁴⁹² ami 61 százalékos sikerként könyvelhetett el. 1962-ben az újabb 54 javaslatból 40 jutott törvényerőre, ami 74 százalékos arány.⁴⁹³ Sok esetben azonban, mire a törvényjavaslatok oda kerültek, hogy az elnök aláírásával törvényerőre emelkedjenek, gyakran lényegesen megváltoztak ahhoz képest, ahogyan azt Kennedy a Capitol Hillre felküldte. Ezzel kapcsolatos álláspontját Pulitzer-díjas művében azonban már korábban kifejtette: „egy tűrhető vagy gyenge törvényjavaslat még mindig jobb, mint a semmilyen, és bármilyen a javaslat, csak az adok-veszek, egyezkedések útján fogadhatja el a szenátus, a képviselőház, az elnök és a nemzet.”⁴⁹⁴

JFK fontosabb reformkezdeményezései közül sem az adócsökkentésből, sem az oktatás szövetségi támogatásából, sem a Medicare-ból és sem a polgárjogokból hivatali ideje alatt nem lett törvény. Irvin Bernstein történész – aki részletesen elemezte Kennedy elnökségének belpolitikáját – az oktatási és egészségügyi törvényjavaslat vitáit például egyenesen egy politikai viperafészeknek látta.⁴⁹⁵ Ezt elllensúlyozandó, elnöksége kezdetén Sam Rayburn

490 Graubard, Stephen: i.m. 393. o.

491 Patterson, James T.: Grand Expectations: The United States, 1956-1974. Oxford University Press, Oxford, 1996. 461. o.

492 A képzeletbeli dobogó harmadik fokát foglalja el John F. Kennedy azzal, hogy első száz napja során 26 javaslata emelkedett törvényerőre. Második helyen Harry Truman (53), míg első helyen a száz nap „ötletgazdája”, Franklin D. Roosevelt (76) áll.

493 Brogan, Hugh: i.m. 125. o.

494 Kennedy, John F.: i.m. 40. o.

495 Bernstein, Irving: Promises Kept: Johhn F. Kennedy’s New Frontier. Oxford University Press, New York, 1991.

132

házelnökkel szövetkezve azon munkálkodott, hogy a tizenkét fős Házszabálybizottságot (Rules Committee) tizenöt főre emelje, hogy ezzel két újabb progresszív demokratát juttasson a testületbe. Azonban hiába győztek 217:212 arányban január 31-én, a fenti példák is jól mutatják, Kennedy nem feltétlenül tudta érvényesíteni akaratát egy olyan demokrata többségű kongresszusban, melynek déli képviselői inkább szavaztak együtt a republikánusokkal, minthogy a pártfegyelmet tartsák. Ezért kormányzását kormányrendeletekkel kezdte: például arra utasította a mezőgazdasági minisztériumot, hogy növelje a munkanélküliek között szétosztott élelmiszer mennyiségét.⁴⁹⁶ Fontosabb javaslatai, mint például egy önálló Lakásügyi Minisztérium felállítása, valamint a szegénység elleni hatékony fellépés utódja, Lyndon B.

Johnson nevéhez fűződik. Ezeknek döntő hányadát csak az 1964-es választást követően valósíthatta meg. Kennedy örökségének részét képezte az is, hogy jelentős belpolitikai reformjavaslatai tartós és kedvező hatást gyakoroltak az országra. Bár ezek kevésbé formálták és alakították a róla kialakult képet, egy mégis akadt, ami befolyásolta: a polgárjogi mozgalom.

Kennedy beiktatási beszédében mindössze egyetlen alkalommal említette a faji igazságtalanságot, és azt is elsősorban külpolitikai vonatkozásban: „a fáklyát az amerikaiak új generációja vette kézbe, [...] akik nem hajlandók tanúi lenni vagy megengedni azon ember jogok lassú megszüntetését, amelyekhez ez a nemzet mindig is hű volt, s amelyekhez itthon és szerte a világon hűek vagyunk ma is.”⁴⁹⁷ Elnökválasztási kampányához hasonlóan, elnöksége során is rendkívül óvatosan nyúlt a polgárjogi kérdésekhez: megértette, hogy a déliek uralta Kongresszus (legyen az demokrata vagy republikánus) nagy valószínűséggel nem fogja őt radikális polgárjogi ügyekben támogatni, ezzel pedig olyan, hosszasan elhúzódó belpolitikai csatározásokba merült volna el Washington mocsaraiban, amely kihatott volna külpolitikai fókuszú kormányzására. Amikor a Polgárjogi Bizottság (Civil Rights Commisson) egyik tagja sürgette Kennedyt, hogy tegyen valamit ezen a téren, így válaszolt: „Nézze, Atyám [Theodore Hesburgh], lehet, hogy holnap Berlinbe kell küldenem az Alabamai Nemzeti Gárdát, és nem akarom, hogy itthon közben éppen egy forradalom kellős közepén legyünk.”⁴⁹⁸ Első lépései tehát inkább szimbolikus jelentésüek voltak, és nem hoztak komoly, forradalmi változásokat:

Robert C. Weaver lett az első fekete ingatlanszakértő, akit kinevezett a Lakásügyi és Otthonfinanszírozási Ügynökség (Housing and Home Finance Agency, HHFA) élére. Amikor a beiktatási parádén a parti őrség felvonulását nézte, feltűnt neki, hogy a testületben egyetlen

496 Dallek, Robert: i.m. 375. o.

497 MacArthur, Brian (szerk.): i.m. 186. o.

498 Reeves, Richard: i.m. 60. o.

133

fekete sincs, ezért arra utasította a pénzügyminisztert, hogy vegyen fel feketéket a fegyveres testületbe. Miután jelentést kért a kabinetjétől arra vonatkozóan, hogy egyes minisztériumokban hány fekete dolgozik, az eredmények láttán elképedt: a szövetségi kormányzat összes alkalmazottja közül mindössze 12,6 százalékot ért el a néger alkalmazottak aránya, amiből csupán két fő viselt magasabb köztisztviselői hivatalt, nagy többségüket pedig kétkezi munkára alkalmazták.⁴⁹⁹ Ezért felszólította minisztereit: vizsgálják meg annak lehetőségét, hogy megnyissák a közigazgatást a feketék számára is. Különös figyelmet szentelt a külügyi szolgálatnak, ahol úgy érezte, hogy a feketék hiánya hátrányosan érinti az Amerikai Egyesült Államokról külföldön kialakított képet. Éppen ezért kinevezte Clifford R. Whartont nagykövetnek Norvégiába. Ezzel ő lett az első olyan fekete politikus, aki ilyen magas diplomáciai tisztséget töltött be egy olyan országban, ahol a lakosság szinte kizárólag fehér bőrű volt.⁵⁰⁰ Arra persze ő sem számított, hogy polgárjogi kérdésekben az események fogják majd irányítani. Bayard Ruskin, a Congress of Racial Equality (CORE) egyik alapítója tökéletesen jellemezte Kennedynek a polgárjogokkal kapcsolatos politikáját: „bármi, amit Kennedytől kaptunk, az objektív helyzetből és a politikai szükségszerűségből fakadt, nem pedig John Kennedy lelkéből. Csak reagált a helyzetekre.”⁵⁰¹

Amikor május elején a CORE tizenhárom fekete és fehér tagja Washingtonban buszra szállt, hogy május 17-re, a Legfelsőbb Bíróság iskolai szegregációt megszüntető határozatának hetedik évfordulójára New Orleansba érjen, május 15-én Kennedyék azzal szembesültek, hogy az újságcikkek a „szabadságért utazókkal” (Freedom Riders) vannak tele,⁵⁰² akiket útjuk során egyre durvább támadások értek: Annistonban felgyújtották az egyik buszt, Birminghamben pedig a rendőrfőnök szándékosan tartotta távol a járőröket az utcáktól, hogy a tömeg

„igazságot” szolgáltathasson. A következő éjjel megtámadták azt a templomot, ahol Martin Luther King prédikált. Az adminisztráció lépéskényszerbe került. Hogy Jack Kennedyt elszigeteljék a válságtól, Bobby Kennedy volt az, aki folyamatosan tárgyalt mind a helyiekkel, mind a feketékkel. A Fehér Ház csak egy rövid sajtóközleményt adott ki, melyben leszögezték, hogy az Egyesült Államok kormánya fenntartja a közrendet. Miután a „szabadságért utazók”

499 Brogan, Hugh: i.m. 82-83. o.

500 Dallek, Robert: i.m. 376-377. o.

501 Rustin, Bayard. Ed Edwin által készített interjú, 1985. szeptember 12. Oral History Research Office, Columbia University. 316. o.

John F. Kennedy Library Oral History Program. 335. o.

502 Lásd az AP hírügynökség tudósítását: Bi-Racial Buses Attacked, Riders Beaten in Alabama. In: The New York Times, 1961. május 15., 1. és 22. o.

134

letöltötték börtönbüntetésüket, az elnök nem fogadta őket a Fehér Házban és még csak nyilatkozatot sem adott ki az ügyben. A felmérések szerint ugyanis a megkérdezettek csupán 22 százaléka értett egyet az utazókkal, míg 61 százalékuk elítélte azt.⁵⁰³ Ez abban erősítette meg az elnököt, hogy így is politikai bátorságról tett tanubizonyságot, amikor beavatkozott az eseményekbe.

Egy évvel később, amikor 1962 áprilisában a Gallup arra kérdezett rá, hogy „Mi az ország előtt álló legfontosabb probléma?”, mindössze 6 százalék válaszolta azt, hogy a faj kérdések vagy a fajok elkülönítése, miközben 63 százalék a „háborút, a békét és a nemzetközi feszültséget” jelölte meg. Egy májusban végzett kutatás kimutatta, hogy a megkérdezettek 42 százaléka gondolta úgy, hogy az adminisztráció túlságosan is erőlteti a faji integrációt.⁵⁰⁴ Kennedy pedig túlságosan is modern politikus volt ahhoz, hogy szembeszálljon ilyen számokkal, erkölcsi értelemben bármennyire is lehangolónak tartotta a helyzetet. A szimbolikus döntések viszont folytatódtak: Thurgood Marshallt jelölte ki második fekete bírónak az amerikai szövetségi fellebviteli bíróságokon. A bíróságokra korlátozott számban felvettek ugyan afroamerikaiakat, de ezek a rendkívül óvatos lépések nem ellensúlyozták azt a tényt, hogy Kennedy öt olyan déli bírót is kinevezett különböző bírói hivatalokba, akik fenn kívánták tartani a szegregációt. Ezzel elsősorban a déliek támogatását akarta elnyerni az oktatás és/vagy a Medicare ügyében, amelyek politikailag többet hozhattak volna számára. Egész 1962-ben háttérbe szorultak a polgárjogi kérdések, a belpolitika terén ugyanis a gazdaság és az aranykiáramlás miatti aggodalmak váltak prioritássá. Habár a Polgárjogi Bizottság arra ösztönözte az elnököt, hogy támogasson egy polgárjogi törvényt, de Kennedy egy kevésbé átfogó stratégia mellett tette le a voksát: a törvényeket leginkább megszegő déli megyék ellen indítottak pereket. King nem véletlenül rótta fel neki egy televíziós interjúban, hogy „többet tehetne az erkölcsi meggyőzés terén annál, hogy alkalmanként. a faji elkülönítés ellen szónokol, és ennek a kérdésnek a morális oldaláról oktatja ki a nemzetet.”⁵⁰⁵ Az elnök reakciója, miszerint az adminisztráció elkötelezett az összes amerikait megillető alkotmányos jog iránt, s hogy a kormányzat már így is számos intézkedést hozott annak érdekében, hogy egyenlő lehetőséget biztosítsanak minden egyes amerikai számára, inkább a téma eltávolítása volt

503 Public Opinion Polls on Civil Rights Movement Activities 1961-1969 (Link:

https://www.crmvet.org/docs/60s_crm_public-opinion.pdf) Mentés ideje: 2021. április 17.

504 Saad, Lydia: Gallup Vault: JFK’s Fight for James Meredith, Integration. In: Gallup, 2017. szeptember 29.

(Link: https://news.gallup.com/vault/220052/gallup-vault-jfk-fight-james-meredith-integration.aspx) Mentés ideje: 2021. április 17.

505 Critical of the President. In: The New York Times, 1962. július 23. 13. o.

135

magától és a Fehér Háztól.⁵⁰⁶ Amikor a sajtó az Albany városában uralkodó állapotokról kérdezte, ahol a városi tanács még csak tárgyalóasztalhoz sem ült a feketékkel, Kennedy gyakorlatilag elismerte, hogy tehetetlen az ügyben. „Kennedy polgárjogi stratégiája bármennyire is megfelelt a kongresszusi hangulatnak 1961-ben, rosszul mérte fel egy forradalmi mozgalom dinamizmusát.” – állapította meg később Schlesinger.⁵⁰⁷

A forradalom nem állt le. James Meredith 1961 januárja óta küzdött azért, hogy felvegyék a Mississippi állambeli Ole Missre. 1962. szeptember 10-én fogadták el Meredith fellebbezését, három nappal később Ross Barnett mississippi kormányzója televíziós beszédében kritizálta a szövetségi államot és kijelentette, hogy amíg ő lesz az állam kormányzója, addig az államban egyetlen iskola sem lesz integrálva.⁵⁰⁸ A kormányzó ellenkezése miatt a Fehér Ház kénytelen volt beavatkozni a konfliktusba, mely feladat ezúttal is Bobbyra hárult. Szeptember 29-re azonban eljött az idő, hogy Jack közvetlenül gyakoroljon nyomást a kormányzóra és a Mississippi Nemzeti Gárda egységeit szövetségi fennhatóság alá helyezze. Másnap Kennedy beszédében hangsúlyozta, hogy az ország a törvény erejére támaszkodik és „semmi akadályát sem látta annak, hogy ne lehessen gyorsan és csendben lezárni ezt az ügyet.”⁵⁰⁹ Az elnök végül csekély politikai veszteséggel került ki az összecsapásból és Meredith beiratkozhatott. A média az Egyesült Államokban és külföldön is dicsérte az adminisztráció „határozottságát és eltökéltségét” a „törvény és a rend betartatásában,” bár nem értették, hogy „miként létezhet faji feszültség egy olyan fejlett országban, mint az Egyesült Államok.”⁵¹⁰

1963 első öt és fél hónapjában Kennedy nagyon óvatos álláspontot foglalt el a polgárjogok kérdésében. Hagyta, hogy az Emancipációs Kiáltvány centenáriumi évfordulója elnöki nyilatkozat nélkül múljék el és gondoskodott arról is, hogy Lincoln születésnapján a fekete vezetőknek adott hatalmas fehér házi fogadásról alig számoljon be a sajtó. Míg a törvényhozásban passzivitást mutatott, retorikai szinten továbbra is rendkívül aktívnak bizonyult. Évértékelő beszédében büszkén sorolta fel kormányzati eredményeit és leszögezte,

506 John F. Kennedy 1962. július 23-i sajtótájékoztatója (Link: https://www.jfklibrary.org/archives/other-resources/john-f-kennedy-press-conferences/news-conference-39) Mentés ideje: 2021. április 17.

507 Dallek, Robert: i.m. 584. o.

508 Barnett Defies Federal Court On Mississippi U. Integration. In: The New York Times, 1963. szeptember 14. 1.

és 15. o.

509 John F. Kennedy 1962. szeptember 30-i televíziós és rádiós beszéde (Link:

https://www.jfklibrary.org/archives/other-resources/john-f-kennedy-speeches/university-of-mississippi-19620930) Mentés ideje: 2021. április 17.

510 Dallek, Robert: i.m. 589. o.

136

hogy „a világon a legértékesebb és legerősebb jogot, a választójogot... nem lehet megtagadni egyetlen állampolgártól sem fajra vagy bőrszínre való tekintettel... Az emancipáció százéves évfordulóján mindenkinek, aki szavazni akar, meg kell adni hozzá a jogot.”⁵¹¹Februárban pedig arra szólította fel a Kongresszust, hogy vessen véget a feketék jogai megsértésének. A szavakat azonban nem követték tettek, a polgárjogi vezetőket pedig az elnök érzelmes sorai nem igazán hatották meg. Áprilisban Martin Luther Kingék Birminghamben kampányt indítottak a város szegregált közintézményei és foglalkoztatási gyakorlata ellen. Ez volt Délen az egyik legrasszistább közösség és tisztában voltak azzal, hogy ha bármilyen megmozdulást terveznek, azt Eugene Connor, a város rendőrfőnöke le fogja verni, ezzel pedig bekerülnek az országos hírekbe, ami a Kennedy-kormányzat figyelmét is a küzdelemre irányítja majd. Amikor május 3-án és 4-én fekete tüntetők, köztük gyerekek is, a város tilalma ellenére felvonultak, a rendőrség vízágyúkkal, gumibotokkal és kutyákkal támadt a tömegre. Az ott készült képek bejárták a (világ)sajtót. Az elnök azonban nyugodtan, a témát lefelé játszva nyilatkozott.

Ezt néhány nappal később egy kevésbé erőszakos, de hasonlóan felkavaró eset követte.

George Wallace, Alabama kormányzója az általa vezetett államban meg akarta akadályozni a faji integrációt és bejelentette, hogy nem fogadja el a szövetségi bíróság azon döntését, mely szerint az államnak lehetővé kell tennie két fekete diák felvételét az alabamai egyetemre. Habár Wallace arról tájékoztatta a sajtót, hogy meg fogja akadályozni, hogy James Hood és Vivien Malone bejuthasson az egyetemre, az egész nem volt más a részéről, politika színjátéknál.

Tisztában volt vele, hogy nem tudja megakadályozni a két fekete diák beiratkozását, viszont ahhoz, hogy ne veszítsen szavazókat, keménynek kellett mutatkoznia. Amikor Kennedy szövetségi irányítás alá vette az Alabamai Nemzeti Gárdát és a katonák megjelentek az egyetem kapujában, Wallace elállt az útból. Kennedy pedig győzelmet aratott és úgy gondolta, ez a legalkalmasabb pillanat egy jelentősebb polgárjogi törvény elfogadására, amely átfogó választ ad a problémákra. Így, elnöksége során először kezébe veheti a polgárjogi kérdés feletti ellenőrzést és irányítását.

Még aznap este nagy hatású televíziós bejelentést kívánt tenni, Sorensennek pedig mindössze két órája maradt arra, hogy megírja a beszédet. „Ha azt mondom, hogy őrült iramban dolgoztam, nem mondtam semmit. Miközben a szöveget gépeltem, az elnök bejött a szobámba – azt hiszem, ez volt az egyetlen alkalom az elnöksége alatt, amikor az én szobámba bejött – és azt mondta: Hogy haladsz? Ne aggódj – válaszoltam –, épp most fejezek be néhány módosítást.

511 John F. Kennedy 1963. január 14-i beszéde (Link: https://millercenter.org/the-presidency/presidential-speeches/january-14-1963-state-union-address) Mentés ideje: 2021. április 17.

137

Hű – felelte –, már azt hittem, megírt szöveg nélkül kell az országos televízióban megjelennem.”⁵¹² „Elsősorban egy erkölcsi kérdéssel állunk szemben.” – jelentette ki megragadó egyszerűséggel. „A kérdés egyidős a Szentírással, és olyan egyértelmű, mint az amerikai alkotmány. A kérdés veleje az, hogy minden amerikai egyenlő jogokkal és egyenlő lehetőségekkel rendelkezzen-e... Száz évet késlekedtünk azóta, hogy Lincoln elnök felszabadította a rabszolgákat, ám az utódaik, az unokáik nem teljesen szabadok. Még mindig nem szabadultak meg az igazságtalanság béklyóitól. Még mindig nem szabadultak meg a társadalmi és gazdasági elnyomástól, és a nemzet, minden reménye és dicsekvése ellenére, nem lesz addig teljesen szabad, ameddig minden állampolgára nem válik szabaddá.”⁵¹³

Kennedy egy héttel később, június 19-én nyújtotta be javaslatát a Kongresszusnak, melynek hátterében többek között az állt, hogy a beszédét követően felesége és gyerekei szeme láttára lőtték le Medgar Evers fekete aktivistát, második világháborús veteránt. A javaslat benyújtásával sikerült maga mellé állítania az augusztus 28-i washingtoni tüntetést, amely már nem azért vonult fel, hogy a Fehér Házat, hanem hogy a Kongresszust győzze meg egy átfogó polgárjogi törvény megalkotásának szükségességéről. Jack, de legfőképp Bobby eközben a háttérben azon munkálkodott, hogy a több mint kétszázezer fős tüntetésen minden a lehető legnagyobb rendben legyen. Habár a közvélemény-kutatások szerint a megkérdezettek 63 százaléka nem értett egyet a felvonulással,⁵¹⁴ annak máig tartó hatása – köszönhetően Martin Luther King könnyfakasztó „Van egy álmom” kezdetű beszédének– elvitathatatlan. Magára az elnökre is nagy benyomást tett King beszéde: amikor a tüntetést követően fogadta őket a Fehér Házban, Kennedy azzal köszöntötte Martin Luther Kinget, hogy „nekem is van egy álmom.”⁵¹⁵

Azzal, hogy John F. Kennedy 1963-ban a feketék forradalmát az amerikai szabadság jövőjének szolgálatába állította, végül is eggyé vált a polgárjogi mozgalmakkal.

In document AZ AMERIKAI ÁLOM (VÉGE) JOHN F. KENNEDY POLITIKAI KÉPE (Pldal 130-137)