A polgári forradalom mint rossz hasonlat (Ádám Ottó: Danton halála, 1963)

A Danton halála recepciója 1963-ból remek példa annak demonstrálására, hogy a feljelentő kritika ügyészi érvelésén belül is léteznek fokozatok, finom hangsúlykülönbségek:

kit marasztal el a kritikus a rendszerellenesség bűnében – alkotót vagy művet? Milyen súlyos következmények követik vagy előzik meg az írás megjelenését? A körülmények rekonstrukciója persze nehéz. Az előadás ötvenhat-referenciái miatt meglepő, hogy Ádám Ottó Danton-rendezését a hatalom egyáltalán engedélyezte a Madách Színház számára. Talán abban a reményben tette, hogy Ádám Ottó az emberarcú Kádár–Danton párhuzamra futtatja ki az előadást. Taxner-Tóth Ernő a Hitelben megjelent tanulmánya szerint Saint-Just mondata visszhangra talált a közönségben és Kádárt sokan inkább Robespierre-rel azonosították:

„Robespierre, a Vérnek Messiása, / Az ország sírját ássa, egyre ássa, / Magát nem áldozná fel e pogány, / Mások vére hull a Golgotán.” ⁵³⁵ A nézők akár azt is hihették, hogy az előadás a szocialista forradalom alapmítoszát kérdőjelezi meg, de azt is, hogy ötvenhatra utal. A

533 Koltai Tamás: A kőbalta megítéléséről. 400.

534 A fejezet másik változata megjelent a Színház folyóiratban: Herczog Noémi: 1956 a Kádár-korszak színikritikájában: az utolsó tabu. Színház, 2016/12. 14–17.

535Taxner-Tóth Ernő: Mit hozhat a forradalom? Hitel, 2015/6. 113–121.

173 kaposvári Marat/Sade (1981) előszeleként tehát már a hatvanas évek elején megjelenik a magyar színházban az ötvenhat – francia forradalom párhuzam.

A bemutatóra válaszul már a következő év, 1964 év elején érkezik Rényi Péter egész oldalas cikke a Népszabadságban,⁵³⁶ amely keményen lehúz darabot és előadást egyaránt. Az ötvenhatos vád ugyanakkor szóba sem kerül. Csupán 1949 és a hamis vádak, a koncepciós perek, mintha Ádám Ottó ezt állította volna rendezésében párhuzamba a valóságos és a büchneri polgári forradalommal. Rényi Danton-kritikáját Lengyel György tanulmánya mint

„éles kritikai visszhangot”,⁵³⁷ Taxner-Tóth Ernő a Hitelben viszont egyértelműen mint védő kritikát tárgyalja: vagyis Rényi kritikájának recepciójában egyaránt megtalálható a denunciáló és a bábáskodó kritikai olvasat. A többféle lehetséges megközelítés egyik oka, hogy Rényi, a Népszabadság kritikustekintélye, egyfelől markáns, ügyészi érveléssel dolgozik, de érvelésében kimutathatóak az ügyvédi retorikai fogás jellemzői is. A drámát egzisztencializmusa, pesszimizmusa és a marxista történelemszemlélettel való összeegyeztethetetlensége miatt – a polgári dekadencia elleni kampány régi hagyománya szerint – lehúzza, és miközben a drámán elveri a port, szinte észre sem vesszük, hogy a rendezőt suttyomban erkölcsileg megvédi. E ponton muszáj ismét hangsúlyozni azt a bevezetőben és a tézisek között is kiemelt momentumot, hogy egyes kritikákon belül egyszerre is jelen lehetnek védelmező és feljelentő diskurzusok. Rényi cikke elsősorban azért szerepel a fantomfeljelentések között, mert az előadást ideológiai szempontból marasztalja el.

Noha a rendezőt nem rosszhiszeműséggel, csak „tévedéssel” vádolja. Ugyanakkor itt már más értelemben beszélhetünk adminisztratív következményekről is, mint 1957-ben: az előadás későbbi „puha” betiltására a kortárs társadalom kevésbé reflektál, mint tette azt például a Széchenyi esetében; és a helyzet nem is olyan félreérthetetlen, mint 1963 májusában Ruttkai Ottó miskolci Az ablakmosója esetében volt, amely mindössze két előadást ért meg alig egy szűk évvel a Danton bemutatója előtt.

Érdekes azonban, hogy a hatóságok nem 1964-ben nyilvánítják először túlságosan

„félreérthetőnek”, ezért veszélyesnek Georg Büchner Dantonját. Erről tudósít Schöpflin Aladár 1928-as drámakritikája a Nyugatban:

Saint Just beszédéből derül ki tulajdonképpen a forradalom végső abszurditása, mert ez a beszéd olyan élre állítja az egész forradalmat – ideológiailag és gyakorlatilag egyaránt –, hogy onnan már csak leszédülni lehet. Ezt a beszédet a rendőri hatóság betiltotta a

536 Rényi Péter: Danton halála. Népszabadság, 1964. 02. 02. 9.

537 Lengyel György: A levert forradalom utáni színházi élet kezdetei 1970-ig. In: Lengyel György (szerk.):

Színház és diktatúra. 387.

174 Magyar Színház színpadáról. Érthető okokból, mert a rendőri hatóság saját intelligenciájának színvonalára igyekszik leszállítani a kultúréletet és ezenkívül is kiskorúsítja a közönséget, nem tételez fel róla annyi értelmet, hogy egy egész gondolati struktúrájában forradalom-ellenes színdarab végső értelmét fel tudja fogni és ne egyes szavak után induljon. Nem is tudjuk, mennyire benne vagyunk egy új biedermeyer-korban, amelyben a hatóság atyai jóakarattal vigyáz a polgárok nyugodt kérődzésére és gondoskodik arról, hogy ne kerüljön bendőjükbe a gyomorsavakat kissé jobban izgató táplálék.⁵³⁸

A mostani példa esetében a kritikus a rendezőt éppen azáltal védi meg erkölcsileg, hogy koncepcióját erősen bírálja és elmarasztalja, csak a drámának és a polgári forradalom történeti értelmezésének két és fél hasábot szentel, mielőtt rátér az előadásra. Ez a bírálat egy szót nem szól ötvenhatról, noha kimondatlanul egyértelműen erre reagál, amikor a feljelentés legfőbb funkciójaként helyre teszi az előadás világképét, és felmenti a kortárs politikai vezetést a régebbi bűnök felelőssége alól, amellyel az előadás vélhetően terhelte őket. Mert, ahogy Rényi fogalmaz: „a személyi kultusz idején elkövetett törvénytelenségek megragadására”⁵³⁹ a Danton mint a polgári forradalom szükséges bukásának modellje nem lehetett alkalmas. A döntő különbség – írja Rényi – a két forradalom jellegében van: a polgári és a proletárforradalom közti különbségben. „Amit a Danton feszeget, akármennyire megértjük is, azt mi nem általánosíthatjuk valamennyi forradalomra. Ami a Dantonban maradandó, az a polgári forradalom.”⁵⁴⁰ A proletárforradalom ugyanis csak véletlenül bukhat el. A személyi kultusz és a dogmatizmus visszaélései a kritika hatalmi narratívája szerint olyan szubjektív és kivételes hibák, amelyek nem a szocialista forradalom természetéből következnek. Viszont nem is olyan ellentmondásosak, mint a polgári forradalom felkelői – de végképp nem annyira, mint Büchner szereplői.

Itt ugyanis Rényi bevallottan a fekete – fehér, a leegyszerűsített, az embereket össze nem zavaró világkép mellett érvel, azt követeli, és – talán ez a legérdekesebb ebben a kritikában – nyíltan utasít el a téma magyar vetületének megérthetősége szempontjából mindent, ami bonyolult, ami tépelődést, megfontolást igényel, ami félreértésekre ad okot, ami megzavarhatja az egyszeri nézőt, legalábbis a dogmatizmus áldozatainak kérdésében. Tehát a témában nyíltan propagandaszínházat követel és ír elő. Mégpedig azért, mert meggyőződése szerint Büchner túlságosan „ellentmondásos” (összetett) karakterei nem alkothatnak párhuzamot a személyi kultusz időszakának a hatalmi diskurzusban előírt fekete – fehér elnyomó – elnyomott viszonyaival.

538 Schöpflin Aladár: Danton halála. Nyugat, 1928/21. évf. 20. szám, 560.

539 Rényi Péter: Danton halála. 9.

540 Rényi Péter: Danton halála. 9.

175 Dantonnak teljesen ártatlannak kellett volna lennie, Robespierre-nek pedig – ami Dantont illeti – semmiben sem lehetett volna igaza (…) Dantonék és Robespierrék között csak fokozatbeli különbség volt; a burzsoázia kétarcúságából származik a radikális hívők csalódottsága, pesszimizmusa a polgári forradalomban. A proletárforradalom, a mi esetünkben, a népi demokratikus forradalom, nem ismeri ezt a kétarcúságot. Mert olyan osztály vezeti, amelynek csak egy arca van és egy törekvése:

önmaga és ezzel együtt minden társadalmi réteg felszabadítása.⁵⁴¹

A kritikus tehát egyértelmű válaszokat követel a darabtól, de hiába: „a jakobinusok vezérei, Robespierre és Saint Just leszámolásra készülnek Dantonnal. Igazuk van-e? Büchner még erre a kérdésre sem ad egyértelmű választ.” Kritikáját pedig Rényi azzal zárja, hogy az előadással az a fő probléma, hogy „általában a társadalmi forradalom eszméje körül kelt bizonytalanságot.” A kritika ugyanakkor ecseteli Ádám Ottó jószándékát, hangsúlyozza, hogy a rendezés is észleli a két forradalomtípus között a különbséget, és ezért állítja be – a leírás alapján erre következtetek – III. Richárd-képű, púpos ördögnek Gábor Miklós Robespierre-jét, aki a drámában ennél összetettebb, illetve démonoknak a jakobinusokat, vagy teszi még hangsúlyosabbá Danton figurájának ártatlanságát, tehát próbálja

„egyértelműbbé” formálni a túlságosan „ellentmondásos” szereplőket.

De a feldolgozás mégis alapvetően „téves” Rényi szerint: „lehet-e erre azt mondani, ilyen ellentmondásos volt maga a forradalom? De hiszen ez történelmileg sem áll: a marxista kritika ezt már bebizonyította.” ⁵⁴² Tehát már Büchner sem történelemhű, állítja a kritika, a két forradalom közti párhuzam lehetőségét pedig Rényi végképp elveti. Cikkét arra futtatja ki, hogy a forradalomból való általános kiábrándultság nem lehet megfelelő üzenet a proletárdiktatúra országában. Megint csak: a lényegről – Dantonról mint Nagy Imréről – nem beszél. Konklúziója szerint Ádám Ottó megpróbálta aktualizálni a darabot és átírni annyira fekete-fehérre, amelyet ez a törekvés ideológiailag megkívánt volna, ez azonban a két forradalom közötti lényegi különbség okán eleve nem sikerülhetett.

Tehát Rényi a Dantont mint előadást gyenge és hibás, „irreális” és „absztrakt”

koncepciónak nyilvánítja, ugyanakkor Ádám Ottó bűnét legfeljebb félreértésnek állítja be. Az előadást elmarasztalja, az alkotót részben fölmenti. Az előadás emlékezetpolitikai referenciáiról a kritikákban nem találunk említést, finoman utal rá Nagy Péter, ahogy Ungvári Tamás is,⁵⁴³ a Népszabadság viszont egészen februárig nem közöl kritikát az előadásról.

541 Rényi Péter: Danton halála. 9.

542 Rényi Péter: Danton halála. 9.

543 „Robespierre és Danton szembenállásában az igazság mindaddig vért kíván, amíg a nép nem győzedelmes része a forradalomnak. Együgyűség lenne a világtörténelemben analógiákat keresni ehhez a mondandóhoz. De

176 Tehát Rényi írása egy hónappal a bemutató után jelenik meg: de nem csak ő kezdi azzal kritikáját, hogy a közönség érdeklődése „mérsékelt”. Sem a korabeli kritikák, sem Koltai Tamás 1971-es Ádám-portréja alapján nem tűnik úgy, hogy a Danton jelentős előadás volt.⁵⁴⁴ Nagy Péter is azzal zárja Danton-kritikáját, hogy „ez az előadás előreláthatóan nem lesz hangos közönségsiker.”⁵⁴⁵ Azonban mindenképpen megfigyelhető, hogy a kritikák megjelenése után fokozatosan elkezdik csökkenteni az előadásszámot.⁵⁴⁶ 1963 decemberében összesen három estét ér meg az előadás, majd a havi nyolc-kilenc-tíz alkalom fokozatosan előbb hétre, ötre, júniusra pedig kettőre csökken, az új évadban szinte észrevétlenül veszik le a kezdetben népszerű előadást. Ennyi alapján persze még nem beszélhetünk nyílt betiltásról: a hatalom hivatkozhat az ellenőrizhetetlen „csökkenő közönségérdeklődés”

gumimagyarázatára. A Danton halálát legközelebb 1964-ben játsszák (egy zenés változatot);⁵⁴⁷ utána viszont legközelebb csak 1978-ban, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor Nemzeti Színházában.⁵⁴⁸