Athénnak a perzsa háborúk során kifejtett erőfeszítései és áldozata megszerezték a vezetőszerepet a görög világban. Ugyanakkor átalakult Attika is: földművelő vidékből tengeri és kereskedelmi hatalom lett. Az idegen népekkel és földekkel folytatott árucserét a gondolatok cseréje követte. A lakosság gyarapodó jóléte a művészet és az egész szellemi élet hatalmas fellendülését eredményezte a legkü-lönfélébb tehetségekben bővelkedő városállamban.Tovább él ugyan e korban is az ión irodalom, de az alkotótevékenység súlypontja Iónia partmenti városaiból átkerül Attikába: szinte jelképe ennek, hogy pl. Anaxagoras ióniai szülőváro-sából átköltözött Athénba. Alig telik el egy emberöltő, s a legnagyobb athéni államférfi, Periklés városát az ott élő művészekkel, költőkkel, gondolkodókkal, történetírókkal és szónokokkal Görögország szellemi fővárosának nevezheti (Thukydidés 2, 40 sk.). Athénnak a peloponnésosi háborúban bekövetkezett politikai összeomlása sem befolyásolta a városnak a periklési korban kivívott kulturális vezetőszerepét. Akiben irodalmi becsvágy volt, annak Athénban kellett tehetségét próbára tennie; a görög törzsek legtehetségesebb fiai Attika fővárosába igyekeztek, hogy ott mutassák meg magukat és műveiket: ennek módja pedig a lassanként kialakuló könyvkereskedelem ellenére még mindig többnyire a nyilvános felolvasás volt. Így szinte természetes, hogy immár az attikai nyelv is meghódítja az irodalmat, s főképp a prózában hosszú időre uralkodóvá válik, miközben az egyes költői műfajokban tovább élnek a rájuk jellemző dialektikus formákat felhasználó költői nyelvek. A görög irodalomnak ezt az attikai korszakát szellemi beállítottságát tekintve nevezhetjük a görög felvilágosodás korának is. Athénban persze nem érvényesülhetett ez az irány-zat küzdelem nélkül (mint Ióniában): ismétlődő asebeia, vagyis istentelenség miatt indított perekben robbant ki a feszültség a hagyományos elképzeléseken túlnőtt alkotók és az atyák tisztes szokásaihoz ragaszkodó közemberek töme-gei között. Megkezdődik egy tudományosan képzett felső réteg elkülönülése a hozzá képest szellemileg visszamaradt tömegtől.
A) A KÖLTÉSZET 1. A dráma Az attikai tragédia
Kétségkívül az attikai dráma jelenti a klasszikus irodalom csúcspontját.
Aristotelés elsősorban a tragédia vizsgálata alapján alkotta meg irodalom-elméletét, mivel ezt tekintette a költészet legmagasabb fejlődési formájának, melyben valamennyi többi műfaj eredményei is egyesültek.
Három tragikus költőtől maradtak ránk teljes darabok: Aischylostól, Sophokléstől és Euripidéstől. A hagyomány mindhármuk életét kapcsolatba hozta a görög és athéni történelem legnagyobb napjával, 480 Boédromion hó-nap 28-ával, amikor Salamisnál megverték a perzsa hajóhadat. Aischylos részt vett a csatában, a győzelmi ünnepen Sophoklés volt az ephébos-kar vezetője, Euripidés pedig ezen a napon született szülei salamisi birtokán, ahova azok a perzsák elől menekültek. Bár a hagyomány nem teljesen hiteles, jól érzékel-teti a három legnagyobb tragikus költő korkülönbségét.
Az 525-ben Eleusisban előkelő családból született Aischylos még a marathóni harcosok nemzedékéhez tartozott, ő léptetett fel elsőnek az előadáson második színészt; ez lehetővé tette a valódi párbeszédet, s így döntő lépés volt a görög tragédia megszületésében (később, Sophoklés példáját követve, harmadik színész is szerepet kapott tragédiáiban).
Aischylos kora a klasszikus görög irodalom és a klasszikus görög művészet születésének az ideje. A változásban egy új emberkép és új világkép jut ki-fejezésre. A képzőművészetben jól megfigyelhetők az új emberkép vonásai, az összeszedett komolyság, a részletek tarka gazdagságáról való lemondás, az ábrázolt lényegére való összpontosítás. Ezt az újat fejezték ki az írók is olyan rendkívül magas szintű és feszesen szerkesztett irodalmi műalkotásokban, amelyek a művészi alkotás mércéivé váltak későbbi korok számára.
A klasszikus alkotás tökéletessége általában magyarázható formai-artisztikus szempontokkal is, vagyis azzal, hogy a művész sikerrel alkalmazott lényeges – bár nem feltétlenül különösen bonyolult – stiláris és kompozíciós szabályokat egy normatív poétika értelmében. Ennél azonban fontosabb az, hogy a klasz-szikus műalkotás képes szellemi folyamatokat és erőket magas hatásfokkal és teljességgel megjeleníteni. Más szóval a klasszikus további ismérve, hogy nyelvi anyagát magas szinten képes mondanivalójának szolgálatába állítani.
Ez csupán az egyes műalkotás értelmezésének segítségével deríthető fel, hiszen mindig más, a műalkotás anyaga által megszabott szemszögből válik láthatóvá.
Egy egyszerű példa megvilágíthatja ennek az ismérvnek a lényegét.
Igazából a VI. században fedezték fel az emberi szándék jelentőségét, amely az ember szabad elhatározásában nyilvánul meg, s az erkölcsi felelősség alapja, sokkal inkább, mint a külső események. A szándékosság vizsgálata a büntető-perben, amelyet a primitív jogrend nem ismer, s amely a görögöknél alkalmi utalásként a VII. században bukkan fel, a VI. században fokozatosan érvénye-sül, és az V.-ben általánosan elfogadottá válik a bűnösség és a felelősség közti különbségtétel, ami különösen világosan mutatja a jogi és erkölcsi képzetek változását. A jó szándék hatalmas erkölcsi jelentőségének ezt az új felismerését Simónidés alkalomadtán egy skolionban vagy a kardal mítoszába illesztett gnómikus megállapításban fogalmazta meg. A gondolat újdonsága tehát meg-fér azzal, hogy megfogalmazásának választott formája teljesen hagyományos jellegű. Aischylos Oltalomkeresőkjében viszont, azaz olyan darabban, ahol még számos részlet mutat archaikus sokféleséget és amelynek drámai formá-ja is kezdetleges még, a tragédia központi jelenete szóban és cselekményben teljesen ennek az új felismerésnek a megjelenítését szolgálja. Így ez a tragédia viszonylag régies stílusa ellenére is egészében kétségtelenül megfelel a klasz-szikusról megállapított második ismérvünknek.
Az V. sz. óriási tragédia-terméséből csak néhány tucat darab maradt ránk.
Minden évben minden tragikus versenyre új darabokat írtak (minden költő négyet), korábbi tragédiák újrabemutatására egyelőre nem került sor. Sikeres darabok szövegét valószínűleg olvasópéldányokként másolták is. A IV. század-ban azután már rendszeresen sorra került a három már ekkor klasszikusnak elismert tragikus, Aischylos, Sophoklés és Euripidés darabjainak a felújítása.
Ilyen alkalommal előfordulhatott a szöveg bizonyos módosítása is, s ez beke-rülhetett az olvasásra szánt példányokba (ún. színészinterpolációk). A IV. sz.
végén már szükségét érezték annak, hogy a hiteles szöveget hivatalosan meg-állapítsák; ezt a munkát Lykurgos athéni politikus javaslatára el is végezték, s az így megállapított szöveget az állami levéltárban helyezték el. Ez szolgált alapul az alexandriai tudósok munkásságának, akik a III. századtól kezdve el-mélyülten foglalkoztak klasszikus szövegek gyűjtésével és kritikai kiadásával;
ugyanakkor tanulmányozták a drámák nyelvét, stílusát, metrikáját és az attikai színház történetét is. Az alexandriaiak nagy kritikai összkiadásait természe-tesen ritkán másolták, s ezek nem is maradtak fenn. Ezek alapján készültek azonban „válogatott művek” kiadásai, melyek, kiváltképp a császárkor folya-mán, széles körben terjedtek.
Az egyiptomi papirusztöredékek tanúsága szerint a Kr. u. III-VI. században a tragédiákat még sokan olvasták, és még sok olyan darabot ismertek, amely mára elveszett. A következő, ún. sötét századokat azonban alig néhány, magán-könyvtárban lappangó példány élte túl. A klasszikus irodalom iránti érdeklődés újjászületésének idején, a IX. századi Bizáncban e néhány (Aischylos esetében alighanem egyetlen) fennmaradt példány lett felbukkanása után az összes többi kéziratunk őse. A szövegek helyreállításának és magyarázatának mun-kája azóta folyik; különösen jelentős eredmények születtek a XIV. században, a bizánci filológia fénykorában, majd a XIX. sz. elején, angol és német filoló-gusok kutatásai nyomán.
Aischylosnak hét drámáját őrizte meg egy 1000 körül másolt kódex, amely ma a firenzei Biblioteca Laurenzianában van. A kézirat egy késő-császárkori válogatást képvisel.
A fennmaradt darabok közül háromnak dramatikus felépítése viszonylag archaikus. Ezek: a 472-ben bemutatott Perzsák, a 467-es Heten Thébai ellen és az Oltalomkeresők 462-ből. Három viszont a teljesen kialakult formát mu-tatja, ez az egészében fennmaradt trilógia, a 458-ban színre vitt Oresteia. Nem ismerjük a Leláncolt Prométheus bemutatójának évét; ez a darab egyébként oly sok vonásban eltér a többitől, hogy hitelességét sokan kétségbe vonják.
Bár az Oltalomkeresők nem a legkorábbi fennmaradt darab, szerkezete mégis oly sok archaikus vonást mutat, hogy jól szemlélteti a drámai forma kialakulását.
A tragédia a 12 vagy 15 fős kar bevonulásával kezdődik, akik Danaos öt-ven lányát személyesítik meg. Egyiptomból menekültek apjukkal együtt, mert unokatestvéreik, Aigyptos fiai erőszakkal feleségül akarták venni őket. A kar bevonulását az orchéstrába anapaestusokban írt jellegzetes menetelődal kíséri;
a következő kardalt már állva adták elő, ebben a lányok származásukat mesélik el a kardalköltészet fennkölt stílusában. A helyzet bemutatása Danaos és a karvezető (már nem énekelt) párbeszédében folytatódik. Az énekelt dal és a párbeszéd kö-zött funkcionális különbség nem fedezhető fel. Új mozzanatot jelent Pelasgosnak, Argos királyának a föllépte, akinek földjén a menekülők tartózkodnak. Hozzá fordulnak most oltalmat kérve tőle az üldöző Aigyptos-fiak ellen. Pelasgos nehéz döntés elé kerül: a kérés elutasítása bűn a védtelen oltalomkeresőt védelmező Zeus Hikesios ellen, ha viszont teljesíti a kérést, akkor kiszolgáltatja Argost az Aigyptos-fiak támadásának. Pelasgos és a kar összecsapása párbeszéddel kez-dődik, majd énekelt kettősbe csap át, végül egy túlnyomórészt monologikus jelenetben éri el csúcspontját, amely egyben az egész tragédiáé is: Pelasgos ne-héz belső küzdelem után elszánja magát, hogy a Danaidák befogadását javasolja
az argosi népgyűlésnek, majd Danaos kíséretében elhagyja a színt. Csak a kar marad ott, s elénekel egy imát, ez tölti ki a népgyűlési szavazás idejét. Ezután visszatér Danaos, és beszámol a szavazás kedvező eredményéről, mire a kar hála-imát énekel. Ám rögtön ezután elsötétedik a horizont. Egy ismét dalba átcsapó dialógus Danaos és a karvezető között egy egyiptomi hírnök érkeztét jelenti be. Danaos elhagyja a színt, hogy Argos városából segítséget hozzon (illetve hogy lehetővé tegye a hírnök felléptét, minthogy csak két színész van). A most következő dalban a kar hangot ad félelmének, amit az is indokol, hogy a hír-nök egy csapat katona kíséretében érkezik. Végig énekkel kísért vad jelenetben az egyiptomiak megkísérlik a lányok elhurcolását. Megjelenik azonban Pelasgos és kiutasítja országából az egyiptomiakat. Azok engedelmeskednek, de azzal fenyegetőznek, hogy hadsereggel jönnek majd újra. A kar háladalt énekel, csak most, tehát a hírnök távozta után, jelenik meg újra Danaos, hogy egy hosszú köszönő és intőbeszédet tartson. Majd elindul a kar Argos felé, ahol a lányok ezután a polgárok védelmét élvezik.
E rövid összefoglalásból is kitűnik, hogy modern értelemben vett drámá-ról itt még nincsen szó. Túlnyomó szerepe van a karnak, amely mindvégig a színen van, a többi szereplő esetenként és időlegesen lép vele kapcsolatba.
Nincsen bonyodalmas vagy két szálon futó cselekmény, nincsen tévedés, majd azt követő erőfeszítés a helyzetek vagy személyek helyes megítélésére, így nincs az ebből eredő drámai hatás sem. Továbbá – egyetlen kivétellel – nincs olyan mozzanat, amelyből kiderülne, hogy valamelyik szereplő így és nem másként cselekedett, s ezzel az eseményeknek meghatározott irányt adott. Annak, aki a mítoszt ismeri – s 462-ben a közönség ilyen volt – az események lefolyása egyszerűen előrelátható.
Az említett kivétel Pelasgos döntésének részletes bemutatása. A hangsúly itt a szereplő elhatározásán, nem pedig az azt követő cselekményen van, amely egyébként is csak átmeneti jellegű, mivel a végső döntés joga az argosi népnél van. Pelasgos döntésének erkölcsi jelentősége nagyon világosan megfogal-mazódik; nem akarati elhatározás a lényege, hanem az adott helyzet kínosan pontos, érvekkel és ellenérvekkel alátámasztott elemzése, egy olyan helyzeté, amely két egyformán veszélyes, de erkölcsileg vállalható lehetőség között ad választást. Itt jelenik meg első ízben a görög irodalomban a tudatos döntésből fakadó s a rákövetkező cselekménytől teljesen független erkölcsi felelősség pontos leírása. Itt találkozunk azzal a morális kérdéssel, amelynek a tragédia mint önálló irodalmi forma a létét köszönheti.
Hogy Pelasgos „tragikus” helyzetbe került, az a nézők számára egyértelmű volt, noha a darab (a trilógia fennmaradt első tagja) kedvezően végző dött. A mítosz
szerint az egyiptomiak visszatértek, s megtámadták Argost, Pelasgos elesett a harcban. Erről szólt Aischylos trilógiájának második, elveszett darabja, az Egyiptomiak. Természetesen sem ennek a drámának, sem az Oltalomkeresőknek nem Pelasgos volt a főszereplője. A központban mindvégig Danaos lányainak a sorsa állt, akik előbb menekülnek az fiak elől, majd az Aigyptos-fiak visszatérte és Argos fölött aratott győzelme után házasságra kényszerül-nek unokatestvéreikkel. Ezúttal szörnyű tettel bújnak ki a gyűlöletes kapcsolat alól: a nászéjszakán Hyperméstra kivételével mindegyik meggyilkolja a férjét.
(Ennek megjelenítése természetesen a görög színpad lehetőségeit is meghaladta;
Aischylos darabjában bizonyára egy hírnök számolt be róla, mint ahogy a Perzsák c. tragédiájában a salamisi csata lefolyásáról.) A hagyományos mítoszváltozatban (melyet későbbi forrásokból ismerünk), a további események középpontjában Hyperméstra sorsa állt, nővéreire csupán az alvilági bűnhődés várt. Aischylos azonban átalakította a mítoszt, vagy legalábbis más hangsúlyt adott neki: a trilógia harmadik darabja, a Danaidák arról szólt, hogy Danaos lányait megtisztították a bűntől: az istenek helyreállították azt a rendet, amelyet az Aigyptos-fiak vétke és azután a Danaidák minden mértéket meghaladó bosszúja kétszeresen meg-zavart. A költő a mítoszt megváltoztatta a történet elején: nem szól Aigyptos és Danaos viszályáról, hanem az Aigyptos-fiak erőszakos házassági terveivel indítja a cselekményt; s megváltoztatta a végén is, mert a befejezés nem bosszúról és megtorlásról szól, mint hajdanán, hanem a megzavart rend helyreállításáról.
A hagyományos történetnek ez a módosítása ad kulcsot a fennmaradt tragédia formai és tartalmi értelmezéséhez.
Az Oltalomkeresőkben, mint említettük, kevés a drámaiság. Ez azzal ma-gyarázható, hogy a cselekmény bonyolódása és megoldása az egész trilógiát átfogja, hogy a tett és következménye, a bűn és bűnhődés nem egyetlen da-rabban következett be, ahogyan a későbbi tragédiákban látjuk, s ahogyan már Aristotelés is előírta a Poétikájában. A tartalmilag szorosan összefüggő trilógia valószínűleg Aischylos találmánya volt. Ezzel a megoldással egyszerű dramaturgiai eszközök segítségével színre tudott vinni olyan teológiai-erkölcsi problémákat, amelyeket meglátott a mítoszban. Legkorábbi fennmaradt da-rabja, a Perzsák még egy lazán kapcsolódó trilógia része volt, míg az öt évvel később, 467-ben bemutatott Heten Thébai ellen nyilvánvalóan egy olyan trilógia része, amelynek három darabja a thébai Labdakidák nemzetségét több generáción át sújtó végzetet értelmezte egészen az egymás ellen támadó testvérpár, Eteoklés és Polyneikés haláláig.
A század derekától fogva a drámai technika finomodása már lehetővé tette a költőknek, hogy a mitológiai hagyományból olyan önmagában zárt egységet
emeljenek ki, amely egyetlen darab keretei között nyerhetett drámai formát.
Ennek következtében a trilógia darabjainak az összefüggése ismét lazább lett, noha a tragikus versenyek hivatalos programja mindvégig a szatírjátékkal tetralógiává bővített trilógia maradt. Különös szerencse, hogy az egyetlen teljességében fennmaradt trilógia éppen Aischylos egy késői alkotása, amely egyrészt világosan mutatja e forma lényegét és teológiai alapjait, másrészt vi-szont egyes mozzanataiban egy magasan fejlett drámai technika vívmányait is szemlélteti. Ezek az újítások részben Aischylosnak, részben az ekkor (458-ban) már tíz éve alkotó Sophoklésnak tulajdoníthatók. Ilyen pl., hogy a színészek számát háromra emelték, s a kar egyre inkább arra szolgál, hogy a színpadi cselekményt a szereplőkhöz, sőt olykor a nézőkhöz intézett megjegyzésekkel és reflexiókkal kísérje. A nyelvben, stílusban, zenében és táncban a kardal-költészet hagyományait követő drámai kar sokkal inkább erre a feladatra volt alkalmas, mint a cselekményben való közvetlen és tartós részvételre. Új vonás az Oresteiában az is, hogy alacsonyabb rangú szereplők lépnek fel, pl. az őr vagy a dajka. Ezek nem csak arra szolgálnak, hogy szavaikkal és tetteikkel élénkít-sék az események menetét. A mítosz a köznapi embereknél magasabb rendű hérós-világhoz kapcsolódott; a költő azonban mindig és mindenütt érvényes erkölcsi kérdéseket akart benne felmutatni. E szereplők révén olyan emberek szemszögéből láthatta a cselekményt, akik maguk nem tartoztak a hérósok közé. Ezzel emberibbé vált a színpadi történés, anélkül, hogy a főszereplők – mint később Euripidésnél – elvesztették volna héróikus fenségüket.
Az Oresteia első darabjában, az Agamemnónban a király győztesen tér haza a trójai háborúból, hűtlen felesége, Klytaiméstra és ennek szeretője, Aigisthos meggyilkolják, s az utóbbi lesz a király. A második darab, az Áldozatvivők az első jelenetről kapta címét. Agamemnón lánya, Élektra szolgálóival halotti áldozatot mutat be megölt apja sírjánál, s eközben öccse, Orestés jelenlétére utaló jeleket fedez fel. Öccsét apjuk meggyilkolása után egy hű szolga idegenbe menekítette, s ott nőtt fel. A testvérek egymásra ismernek, együtt készítik el a bosszú tervét, s Orestés megöli a házasságtörő párt.
Orestés a bosszút Apollón isten utasítására hajtotta végre. Tette azonban más istenségek haragját idézi föl, akik az anya és gyermeke közti kapcsolat szentségét védik. Ezek, az Erinysök (a megtorlás istennői) városról városra szüntelenül üldözik az anyagyilkost, aki még Apollón delphoi szentélyében is csak rövid időre talál menedéket. A trilógia harmadik darabja, az Eumenisek hozza meg a kibékíthetetlennek tűnő konfliktus megoldását. Athén város ősi vérbírósága összeül Athéna istennő személyes vezetése alatt, s előttük folyik le a per, melyben Apollón mint az olymposi istenek által bevezetett új rend
képviselője a férj- és királygyilkosság megbüntetésének szükségességével vé-delmezi Orestés tettét, míg az Erinysök a régi rendre hivatkozva követelik az anyagyilkosság megtorlását. A bíróság fölmenti Orestést és az Erinysök haragját azzal csillapítja le, hogy bevezeti kultuszukat Athénban, ahol ezután mint Eumenisek, vagyis áldást hozó kegyes istennők lakoznak.
Aischylos teológiai mítoszértelmezése azon a szilárd meggyőződésen alap-szik, hogy az istenektől megszabott világrend igazságos. Azt, hogy az istenek az emberek közti jog és erkölcs védői, már Hésiodos is hirdette, s később, po-litikai tartalommal is megtöltve, Solón. Az pedig, hogy az istenek és hérósok mítoszaiban elmesélt tetteknek meg kell felelniük saját kora erkölcsi normáinak, Pindarosnál a mítosz-magyarázat legfőbb motívuma lett. Ezekhez képest is egészen új azonban az az aischylosi elképzelés, hogy Zeus rendje nem egysze-rűen mozdíthatatlan szabályok gyűjteménye, melynek betartásán az istenek őrködnek azzal, hogy jutalmaznak és büntetnek. Ez sokkal inkább eleven, új és új rendekben megnyilvánuló erő, amely még az ember szemében feloldha-tatlannak tűnő konfliktusokból is kiutat talál. Apollón igaza éppolyan szent, mint az Erinysöké; Orestésnek mindkettőnek meg kell felelnie, s e kettősség megsemmisíti őt, mert tetteiben és szenvedéseiben két isteni hatalom mérkőzik egymással, anélkül azonban, hogy ez őt fölmentené erkölcsi felelőssége alól.
A bírósági tárgyalás, melyet Athéna, Zeus anya nélkül született lánya vezet, vi-lágosan megmutatja a Zeus teremtette rendnek dinamikus jellegét: a hallatlan, előre nem látható konfliktust alkalomszerű, de új rendet létrehozó döntéssel szünteti meg, s két egyaránt tiszteletreméltó, de egymásnak szinte kibékíthe-tetlenül ellentmondó jogigényt kielégít. Mégis mindvégig a felelősségteljes emberi cselekvés marad az a tér, ahol az isteni erők összeütközése létrejön és megoldódik. Mint az athéni polgárokból álló bíróság mutatja, emberek nélkül Zeus rendje nem teljesedhetne ki. Az ember méltósága éppen abban rejlik, hogy szükségképpen az istenek partnere lesz, s az emberi társadalom helyes rendje pontosan megfelel az isteni világrendnek.
Az ősi, borzalmakkal teli monda teológiai és jogmetafizikai átértelmezése bizonyára fontosabb, mint az a csekély módosítás, amelyet a mondai anyagon a költő végrehajtott. Az átöröklődő átok hagyományos motívumát háttérbe szorította, Orestés végleges megtisztítását pedig megfosztotta mágikus jel-legétől. Az átértelmezés és az átformálás azonban szoros kapcsolatban áll egymással. Zeus emberek között és emberek által megvalósuló, átfogó és
Az ősi, borzalmakkal teli monda teológiai és jogmetafizikai átértelmezése bizonyára fontosabb, mint az a csekély módosítás, amelyet a mondai anyagon a költő végrehajtott. Az átöröklődő átok hagyományos motívumát háttérbe szorította, Orestés végleges megtisztítását pedig megfosztotta mágikus jel-legétől. Az átértelmezés és az átformálás azonban szoros kapcsolatban áll egymással. Zeus emberek között és emberek által megvalósuló, átfogó és