1625 bis 1645
(Böhlau Verlag, Wien—Köln—Weimar, 1992. 146 o.)
175 —
kalmi követségek mellett az egyes ud-varokbeli állandó követségek, és a megszületett új funkció maga után von
ta a vonatkozó diplomáciai elméleti iro
dalom létrejöttét. Erre alapozva a nem
zetközi kapcsolatok új rendszere magá
val vonta egy új apparátus létrehozását is. Minderre tekintettel indokolt a szer
ző további vizsgálata, amely a császári diplomáciában való magyar részvételre irányult. Ennek során az 1607-os zsitva-toroki békétől az 1745-ös linzi békekö
tésig elemzi a császári diplomácia irá
nyító és szervezeti apparátusát, vala
mint az információs csatornákat és a döntéshozatali mechanizmust. Rávilá
gít ennek kapcsán a nyugati és keleti diplomáciai gyakorlat közti jelentős különbségre: az előbbi irányítása ugyanis a Titkos Tanács hatáskörében maradt, az utóbbiéban meghatározóvá az Udvari Haditanács vált. Kiemeli a szerző, hogy ez magyar szempontból is milyen döntő változást jelentett, hiszen a zsitvatoroki béke fenntartása, a vég
vári rendszerről való gondoskodás, az oszmánok által megszállt területekkel és magával az Oszmán Birodalommal való kapcsolattartás, vagyis a keleti politika egészében az Udvari Hadita
nács irányítása alá került.
Ezen általánosabb részt követően tér át a szerző Esterházy Miklós nádor po
litikai kapcsolatainak vizsgálatára. En
nek során elsőnek az információs bázist elemzi, majd a Bécshez fűződő kapcso
latok rendszerét vizsgálja, ezen belül is hangsúlyosan a császári diplomácia irányítóihoz és a bécsi udvarban mű
ködő követségekhez fűződő kapcsola
tokra helyezi a hangsúlyt. Hadtörté
nelmi szempontból különösen értékes, milyen részletességgel szól a szerző az Udvari Haditanács és a császári haderő vezetőihez fűződő, a korábbi közös fegyveres küzdelemmel megalapozott, ezáltal kölcsönös, őszinte tájékoztatást eredményező kapcsolatokról. Ezek ered
ményeként a nádor nem csak a keleti, hanem a nyugati és a belső birodalmi ügyekben is hiteles tájékozottsággal rendelkezett. Ezt még fokozta Esterházy Miklós közvetlen külföldi kapcsolatai
nak sokirányú gazdagsága, hiszen köz
vetlen levélváltásban állt számos ural
kodóval és sok államférfival. A szerző felhívja a figyelmet, hogy az általa egy vonatkozásban feldolgozott gazdag le
velezés általában a harmincéves hábo
rúval kapcsolatosan is sok új ismeretet
nyújthat a hadtörténelmi vonatkozások iránt érdeklődő kutatóknak.
A monográfia következő része Ester
házy Miklós nádornak a császári kor
mányzat diplomáciájával kapcsolatos véleményalkotását elemzi újonnan elő
került, őszinte hangvételű források alapján. Ezek alapján levonja azt a kö
vetkeztetést, hogy a bécsi udvarnak im
már számolnia kellett azzal a lehetőség
gel, hogy a Királyi Magyarország min
den jelentős ügyben állást foglal, még
pedig a nádornak az uralkodóhoz eljut
tatott hivatalos álláspontja útján.
Hadtörténelmi szempontból újólag rendkívül fontos újabb önálló fejezet
ben a szerző a nádornak a végvári te
rületekkel kapcsolatos politikai állás
foglalásait elemzi. Eközben szükségsze
rűen részletezi az Udvari Haditanács török politikáját is. Kiemeli, hogy ez három pilléren nyugodott: a konstanti
nápolyi rezidens, a török tolmács és az ügyintéző alelnök ténykedésén, így nem terjedt ki a határvidékre. Ezt ismerte fel Esterházy, e területen lépett fel kez
deményezőén, és így az 1625-ös gyar
mati békekötéstől kezdve lehetővé vált.
hogy megfelelő informátorokkal rendel
kezzen ebben a térségben. A szerző rá
mutat, az ezirányú aktivitás mögött az húzódott meg, hogy a Bécs számára külpolitikának tűnő kérdéskör a nádor számára belpolitikai ügy volt. hiszen Magyarországra vonatkozott.
Befejezésül a szerző a nádor által irá
nyított diplomáciai akciókat részletezi.
tozó ifjak XVII. századi működéséről, az úgynevezett „esterházyanizmus"-ról villant fel tényeket, középpontba azt a kérdést állítva, lehet-e összefüggést ta
lálni Esterházy Miklós nádor törekvé
sei és a köréből kikerültek úgynevezett Wesselényi-féle összeesküvésének célki
tűzései között.
Elemzését és kitekintését a szerző az
zal zárja, hogy Esterházy Miklós a kora
újkori politikában iskolát teremtett az
által, hogy összhangba hozta a külkap
csolatokat és a magyarság sorskérdé
seinek megoldását, miközben politikai hitvallása ez volt: „az O felsége hűsége mellett szegény édes hazánknak és
meg-— 176 meg-—
keveredett nemzetünknek is nagy jó továbbá a feldolgozott és a forrás- és irodalomjegyzékben feltüntetett rend
kívül figyelemreméltó levéltári anyag
mennyiség és a téma szempontjából
A ma is szülőhelyén, a várvidékbeli Gyanafalván (Jennersdorf, Burgenland) élő, a magyar történészek által jól ismert történész a közelmúltban publikálta a keresztény Nyugat és az oszmán Kelet közti több évszázadon át tartó fegyve
res küzdelemnek szentelt trilógiája utolsó kötetét. Miként az 1986-ban köz
zétett első kötetet (Wir sehen uns beim Goldenen Apfel) az Oszmán Birodalom létrejöttének és korai fejlődéstörténe
tének, az 1990-ben megjelentetett má
sodikat (Ungarn zwischen Kreuz und Halbmond) pedig a három felé szakí
tott Magyar Királyság küzdelmeinek szentelte, ezúttal osztrák szemszögből közelítette meg témáját. A szükségszerű átfedések következtében ez a mű is ön
álló alkotás, és különösen magyar szem
pontból figyelemreméltó.
A Konstantinápoly bukása és felemel
kedése címet viselő első nagyobb szö
vegegység a Mohács előtti évszázad hadieseményeit idézi fel Hunyadi J á nos és Mehmed szultán személyiségét a középpontba helyezve, majd önálló fejezetben részletezve a Nándorfehér
vártól Mohácsig vezető magyar utat.
Nagy érdeklődéssel olvassa a magyar
teljesnek tűnő irodalom pontos közre
a d á s a . Függelékként tartalmazza még a kötet Esterházy Miklós (1582—1645) életrajzi vázlatát, valamint névmutatót és rövidítés jegyzéket.
Mindezek alapján úgy véli a recen
zens, az e korszakkal foglalkozó had
történészek részére ezután már meg
kerülhetetlen és nélkülözhetetlen alap
mű megszületését üdvözölheti, amelyre örömmel hívja fel minden e korszak és e témakör iránt érdeklődő figyelmét.
Zachar József
olvasó, miként szól a szerző e részben Havaselve és Moldva koraközépkori magyar függőségéről, önállósodásáról és az oszmánokkal szembeni ütközőállam
má válásáról, a vlach lakosság magyar területekre való tömeges menekülésé
ről. Ezek közt mutatja be a valószínűleg 1409-ben erdélyi birtokadományokkal jutalmazott és Szörényi bánná tett Voicu Corvint, aki birtoka székhelyéről, Vaj-dahunyadról vette volna a fiának örö
kül hagyott új családnevet, akit ezért ismer a világtörténet Hunyadi János
ként, és aki első fegyveres tapasztalatait Zsigmond király huszita háborúiban szerezte. E tényt azért hangsúlyozza a szerző, mert nézete szerint így ismer
kedhetett meg a későbbi világhírű tö
rökverő hadvezér a huszárokból álló könnyűlovassággal és a huszita harc
móddal, amely hadviselési formát, a huszárságot csapatnemmé növelve, to
vábbfejlesztett. Részletesen ismerteti a szerző Hunyadi János növekvő szerep
vállalását és további felemelkedését, így erdélyi vajdává való kinevezését és újólagos oszmánellenes háborúit, I.
Ulászló elestét követő kormányzóvá vá
lasztását. Növekvő terjedelemben elem
zi Hans Miksch a várnai, a rigómezei HANS MIKSCH
D E R K A M P F D E R K A I S E R U N D K A L I F E N W i e n — d a s S t a l i n g r a d d e r O s m a n e n (Bernard und Graefe Verlag, Bonn, 1992. 543 o.)
— 177 —
•és a nándorfehérvári csatát. Nem kerüli Tnég e rész nyilvánvaló főszereplőjé
nek, Hunyadi Jánosnak a személyével kapcsolatos a máig vitatott kérdést:
JEgyértelműen magyar hadvezérnek tartja, még ha elmagyarosodott, erede
tileg vlach család sarja is volt. így már nem is tartja érdemesnek, hogy a ki
rállyá választott Hunyadi Mátyás újab
ban elvitatott magyarságáról is szóljon, ezt annyira természetesnek tartja. Meg
elégszik azzal, hogy a magyar bel- és Icülpolitika legfontosabb momentumait felidézze a Mohács előtti háromnegyed évszázadra vonatkozóan.
A második nagy szövegegység „A ke
reszténység pajzsa: a Szent Római Bi
rodalom" címet viseli, eléggé meglepő módon. Ebben a Magyar Királyság el
bukását megelőző és követő birodalom-beli hadikészülődéseket, az 1529-es első Bécs elleni oszmán hadjárat körülmé
nyeit, a szétszaggatott Magyarországon vívott további harcokat és a tengeri hatalomért vívott küzdelmet, valamint
— Önálló fejezetben — a tizenötéves háború eseményeit részletezi. E szöveg
egységben a szerző középpontba a Zsig
mondi gondolat Mátyás általi megismé
telt kísérletét, a Magyar Királyság és a Szent Római Birodalom egyesítésére irányuló törekvését és ennek a Német Nemzet Szent Római Birodalma meg
teremtésével bekövetkezett kudarcát állítja. Történetíróként akceptálja ezt az oszmánellenes harc szempontjából sors
döntő törekvést. Az ezzel szemben álló erőkről szólva pedig nem zárja ki Má
tyás váratlan bécsi halálával kapcso
latosan a megmérgezés lehetőségét.
Ugyancsak történelmi jelentőségének megfelelően foglalkozik Bakócz Tamás érsekkel, még ha következetesen Ba
kácsnak írja is a nevét, valamint Dózsa Györggyel. Ezzel szemben rendkívül visszafogottnak és főleg a hazai olvasók szempontjából információszegénynek tűnik a mohácsi csata leírása. Ez még akkor is feltűnő, ha e rész hadműveleti csúcspontjaként Bécs első oszmán os
tromát kívánta ábrázolni Hans Miksch.
Ugyanígy jelentős aránytalanságot ész
lel a recenzens azzal kapcsolatban, hogy a tengeri hatalomért vívott küz
delem rendkívül alaposan kidolgozott részt képez, míg a tizenötéves háború története meglehetősen elnagyolt és csak főbb vonásaiban, eseményeiben van jelen e műben. Bizonyára a korábbi
feldolgozottság volt ez esetben a meg
határozó.
A „Finale furipso" című harmadik nagy tematikai egység először a XVII.
századi további fegyveres küzdelmeket, majd a szentgotthárdi csata és a Bécs alatti csata közti két évtizedet mutatja be, beleértve a magyar és a lengyel fej
lődésre való kitérést is, majd az 1683-as hadjárati esztendőt részletezi, végül ki
tekint az ezt követő oszmánellenes nagy felszabadító háborúra. Ebben a részben rendkívül részletes képet kap az olvasó az Oszmán Birodalom belső viszonyairól a felső vezetés vonatkozá
sában, valamint jól érthető áttekintést a szemben álló államalakulatokkal és főleg az Erdélyi Fejedelemséggel össze
függésben. A szentgotthárdi csata le
írása megint haloványabbra sikerült, holott van már monografikus feldolgo
zása is. A további eseménytörténettel összefüggésben a szerző részletesen szól Zrínyi Miklósról, akinek nevét követ
kezetesen Zriny alakban közli, és aki
nek váratlan halálát a bécsi udvar ál
tal felbérelt gyilkosnak és nem vad
kannak tulajdonítja. Középpontban ter
mészetszerűleg Bécs 1683-as oszmán ostroma áll, az előzmények és főleg az azt követő, csupán vázlatszerűen emlí
tett események részletezésének rová
sára. Ennek ellenére megfelelő képet kap az olvasó a Wesselényi-féle össze
esküvésről, I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Péter felkelési kísérletéről, a szörnyű megtorlásról, a bujdosómozgalomról, a Thököly-felkelésről is. A magyar had
történelmi irodalomban vitatott ma
gyar részvételre tekintettel feltétlenül kiemelkedő, hogy az 1683-as évvel kap
csolatosan a szerző a Királyi Magyar
ország határbiztosításában az oszmán hadakkal szemben álló 29 000 fegyveres közt 11 000 főben adja meg a magyar bandériumok, a portális katonaság és a határőrvidékbeliek összesített számát, míg a 33 000 főnyi hadrakelő hadsereg
ben 7000 magyarral számol. A Bécsben, vagy környékén szolgált és hadbave
tett magyarokra vonatkozóan viszont semmilyen adatot sem szolgáltat.
Függelékében a szerző kitér a világ
egyház helyreállítására való törekvés egyes állomásaira: a konstanzi, a bázeli, a ferrarai és a firenzei zsinatra is.
A kötet jegyzetelése erősen
visszafo-— 178 visszafo-—
gott, főleg egyes helyszínek és törté
nelmi személyiségek részletes bemuta
tását szolgálja, hogy ezáltal ne törjön meg a főszövegbeli ábrázolás lendülete.
A megadott irodalomjegyzék lényeg
szerű, de megtalálhatóak benne a leg
fontosabb magyar nyelvű publikációk is. A kötetet személy- és helységnév-mutató zárja. A szöveg jobb megértését térképek, vázlatok, képek segítik, átte
kintő táblázatok könnyítik meg.
Itt kell röviden megemlítenünk, hogy a nyomda nehezen birkózott meg a számtalan idegen névvel; ez sok kisebb pontatlanságot eredményezett, főleg s örvendetes módon egyre szaporodnak.
A kéf kategória kölcsönhatása emellett attól is megóv, hogy a Messinai szoros ismert őrzői egyikének, vagy másikának karmai közé kerüljünk, figyelmen kívül hagyva a korszak összetettségét, ellent
mondásosságát. Egyszóval a résztanul
mányok, helyi monográfiák figyelem
mel kísérése, beépítése, a kurucos, avagy labancos verdiktek könnyelmű kimondásának a legjobb ellenszere.
A forrásanyag sokrétűségének, bősé
gének köszönhetően az ún. „túlkuta-tottság" veszélye jó ideig nem fenyeget, hiszen az előttünk fekvő kötet is csak az első lépések közé tartozik egy re
mélhetőleg követésre találó sorozatban, amely Magyarország megyéinek szere
pét taglalja a szabadságharcban, bele
értve az „emberi tényezőt" is.
Bona Gábor a honvédség általa
ed-Miként a trilógia két előző kötete, e mű is kézikönyvszerű adattára az osz
mán fejlődéstörténetnek, a délkelet- és közép-európai átfogó hadtörténetének, a több évszázados oszmán-keresztény háborúskodásnak, beleértve a korszak magyar sorsfordulóit is. Azonban élve
zetes stílusban megírt, olvasmányos mű is egyben, amely sajátos szemléleti as
pektusai révén hozzásegít saját, jól is
mertnek vélt múltunk biztosabb meg
ismeréséhez. Ilyen szempontból a had
történelem iránt érdeklődő minden ma
gyar olvasó szíves figyelmébe ajánlja a recenzens ezt a német nyelvű alap
munkát.
Zachar József
dig azonosított 142, az akkori Zalában született tisztjét veszi sorra, részletes életrajzokkal. Ezzel egyrészt kiegészíti korábbi két vállalkozásának helyszűke miatt kimaradt adatait, másrészt a had
nagyi és főhadnagyi állomány rekon
struálásának előrehaladott állapotáról elejtett megjegyzése megédesíti a min
den eddiginél nagyobb munkájának közkinccsé tételére való várakozást. Is
mert metódusához hűen a vizsgált had
fiak összességéről rövid, statisztikai jel
legű vázlatot is készít, ideértve a tisz
tek származását, végzettségét, vallását, s demográfiai jellegű következtetéseket is levon. írása kiegészül a Zala megye területén eltemetett, de nem zalai szüle
tésű 16 egyén névsorával.
Molnár András már a téma felvetésé
vel és a vállalkozás kézben tartásával is elévülhetetlen érdemeket szerzett, de ezt ráadásul tetézi a 7. honvédzászlóalj történetének alapos, korrekt megírásá
val is. Az alakulat felállításától, a hadi készülődéseken keresztül, a Jellačič elleni tűzkeresztségen át végigkíséri MOLNÁR ANDRÁS (szerk.)
A SZABADSÁGHARC ZALAI HONVÉDÉI, 1848—1849