PÓR PÉTER: KONZERVATÍV REFORMTÖREKVÉSEK A SZAZADFORDULÓ IRODALMÁBAN

Bp. 1971. Akadémiai K- 165 1. (Irodalomtörténeti Füzetek 73.) Pór Péter első könyve igényes, némely

részletében imponálóan széles látókörű tanul­

mány. Nagyobb célokat ostromol, mint álta­

lában pályakezdő irodalomtörténészek szok­

tak, ám az „elsőkönyvesek" egyes hibáitól:

a tárgy túlbecsülésétől, a túlzottan szakmai ízű, nehezen érthető nyelvtől nem mentes.

Munkája Czóbel Minka és Justh Zsig­

mond műveivel foglalkozik, de nem kettős pályakép, annál egyszerre kevesebb is, több is. Kevesebb, mert témája a népiesség, így pl. Justhnak ide nem vágó műveit (Ádám, a két Napló, A pénz legendája) alig vagy egyáltalán nem tárgyalja. Másfelől a népi­

esség kérdéskörét, annak a szecesszióval való összefonódását, s századvégi európai népi­

esség különféle típusait, a reformer-arisz­

tokrata törekvések hazai megjelenését nagy­

méretű körképben mutatja be, amelyet csak dicsérettel említhetünk. Stílusáramlat rajza éppúgy jellemzi könyvét mint műelemzés, s ez összetett módszerek révén fontos megál­

lapításokhoz jutunk: a konzervatív refor-merség legfőbb hazai motorja Justh a szá­

zad végén s Czóbel Minka egyetlen igazi tanítványa. Mindketten ki akarnak törni a dekadens életérzés erőteréből, s ennek esz­

közét Justh egyfajta „nemzeti" etikát nyújtó, metafizikus népiességben leli föl. Míg nála ez — túlnyomóan bölcselői, tanulmányírói alkata miatt — erősen didaktikus elem marad, Czóbelnél a folklór bensőségesen összeolvad játékos hajlamaival, mítoszkiegészítő, mítosz­

elegyítő jellegzetesen szecessziós képzeleté­

vel. Mindkettejüknek van némi történelmi előkészítő szerepe (pl. népi írók lírájához, Weöres Sándorhoz); amellett a költőnő az egyetlen a századvég kisebbjei közt, aki egy­

séges életművet alkotott. „Tudatosságát kell lírája legfontosabb tulajdonának tartanunk:

evvel ütött el legfeltűnőbben nemzedékének alapjában ösztönös költőitől." (107.)

E logikus, zárt gondolatmenet igen sok találó megfigyelésen, érzékeny szemű viszo­

nyításon alapul. Amikor a továbbiakban több részletét megkérdőjelezzük, ez nem azonos okokból történik. A kiindulással s a Justh Zsigmondra vonatkozó megállapítá­

sokkal általában egyetértünk, megjegyzé­

seink itt inkább a távlatokra, a hangsúly módosítására irányulnak, részben meditáló, részben kiegészítő jellegűek. Más a helyzet Czóbel Minka értékelésével. Itt már határo­

zottan eltér a véleményünk.

Szerző „Az új értékrendszer" c. fejezet­

ben Justh létélményét elemezve azt „kissé prae-egzisztencialistának" mondja. Szerinte korai regényhőseinek pusztulása „transzcen­

dens erők eredménye", így e művek „lét­

félelmet" keltve rávilágítanak „az ember parányságának és a világ végtelenségének"

felismerésére. Állandóan ilyen szorongással (a heideggeri Angst?) volt tele a Párizsban élő író? Petőfi és Ady között c. korrajzában Rónay György kiemeli a „pillanat mámo­

rát", „a nagyvárosi eksztázis-élményt" mint a fin de siécle jellegzetes ismertetőjegyét, s fejtegetéseit jórészt Justh-idézetekkel illuszt­

rálja. Justh ezek tükrében Reviczkyhez hasonló impresszionista, nagyon is földi benyomások közé ágyazott, nem is folyto­

nos komorságra hangolt lélek.

Olykor úgy véljük, Pór Péter túlzottan közel hozza a legmodernebb polgári válság­

tudathoz Justh Zsigmondot, s hajlandó meg­

feledkezni annak naturalizmusáról. A natu­

ralizmus nem utolsósorban: a természettu­

domány tisztelete, a megfigyelés kultusza.

A szenvtelen objektivitás csupán egyik vetü­

lete, a társadalom javító, igehirdető pátosz megtalálható a kései Zolánál is. A „magyar szellemi világnézlet"-et kereső regényíró változatlanul közel érzi magát az élettanhoz (vö. A pénz legendája Czóbel Istvánhoz inté­

zett ajánlását), a darwinizmushoz. Ama fordulatot, amely „Párizs" és a „Puszta"

között lejátszódik benne, bizonyos fokig úgy is felfoghatjuk, mint a naturalizmus egyik fajától (a dekadens Huysmans-félétől) a Zola-féle irányzatos, humanista magatar­

táshoz közeledést. Az analógia persze csak részleges: Zola pozitivista anyagelvűsége messze van magyar kortársa vallásos idealiz­

mus és materializmus közti ingadozásától.

Justh konzervatív népszeretetét sem téveszt­

hetjük össze a francia mester következetes demokratizmusával. Ámde összekapcsolja őket a természettudományos igény meg a reformeri alapállás. Még Justh transzcen­

dens sejtelmei sem egészen összeegyeztet­

hetetlenek a naturalizmus módszereivel.

Ez áramlatban a biológiai törvények gyak­

ran az antik Fátum rangjára emelkedtek, Hardynál pl. a determinizmus kapott vala­

minő különleges misztikus mellékzöngéi.

Egyébként poétikai síkon a tanulmány írója közvetve szintén megerősíti Justh natura­

lizmushoz tartozását. Beszél arról, mennyire látszólagos csak „az epikus mozgás, folyama­

tos cselekménysor" a Fuimusban (47.). Már­

pedig épp „a végzetes mozdulatlanság" a naturalista elbeszélőművészet legföltűnőbb formajegye!

Nemcsak azért hangsúlyoztuk Justh kötő­

dését a naturalizmushoz, hogy világnézeté­

nek sokrétűségére irányítsuk a figyelmet.

8* 759

Innét kiindulva jobban láthatjuk érdemét, fejlődéstörténeti jelentőségét is. A szerző Justh egyes műveinek erényeivel nagyon is tisztában van, s a Gányó Julcsának minden eddiginél mélyebb értelmezését nyújtja, mégis sommázó értékelésében a kelleténél erősebb kicsengést kapnak a fenntartások. A Puszta könyve egyes darabjairól azt olvashatjuk:

„meghökkentően visszafogottak, önmaguk­

ban véve majd teljesen érdektelenek e történetek" (71.).

Amikor az Utószó során Justh kísérleté­

nek távolabbi analógiái merülnek föl, a könyv szűkszavú elvontsággal mindössze ennyit rögzít „a modern regény egyes típu­

saira . . . gondolhatunk" (163.). Justh csu­

pán a (vallásos) egzisztencialistákkal rokonít­

ható, a realista (vagy realisztikus) magyar regény alkotóihoz nem fűzik szálak? Köny­

vének súlypontjain a szerző láthatóan tagadó választ ad a második kérdésre, holott másutt teljes joggal jut el az alábbi végkövetkezte­

téshez: „Lehet, hogy Justh igazi mondani­

valója, . . . műfaja az ilyen cselekménytelenné absztrahált érzelem-közlés lett volna: ennél azonban közvetlenebbül kívánt hatni, s vol­

tak másfajta, vaskosan reális társadalmi tartalmú élményei is." (65.) Bizony voltak, s ezeket meg is jelenítette mind a Fuimus, mind a Gányó Julcsa lapjain! Ha túlzás is lenne korai halálával együtt a korszerű magyar parasztregény létrejöttét is elsiratni, érdemeit nem rossz irányban kereste Mik­

száth: „mélyebben markol bele a paraszt társadalomba, mint honfitársai, nem elég­

szik meg a külsőségek, néprajzi furcsaságok rajzával." (Mikszáth Kálmán: írói arcképek.

1953. 156.) Justh kiváló kortársai, Gárdonyi meg Tömörkény demokratábbak és mente­

sebbek időszerűtlen elméletektől, bensősé­

gesebben ismerik a falvak népét, írni is nála elevenebben, magyarosabban tudnak. Mégis, fölényük a szenttornyai földesúrral szemben nem oly abszolút: amaz elméletiessége, tanító hajlama miatt egyúttal mentes a szórakoz­

tató szándék kinövéseitől, kevesebbet humo­

rizál meg anekdotázik, mint ők. Figyelme az erkölcsi ember iránt megmenti Justh Zsig­

mondot a néprajziasságtól, a Heimatkunst egy tájba zárkózó szűkösségétől is.

Justh legújabb kutatói — Diószegi András és Pór Péter — nyílt polémia nélkül is egy­

mással vitázva, meggyőzően mutattak rá a művész pusztaábrázolásának két pólusára:

naturalisztikus látására (Diószegi András:

Just Zsigmond. ItK i960. 666-669.), amely a gányók sűrű, szenvedélyes vérének rajzá­

ban tetőződik. Másfelől Pór Péter ama

„spontán metafizikát" domborítja ki, mely-lyel Justh nazarénus és nem nazarénus alak­

jai „a Mindenséget, a térbeli időbeli végte­

lent állandóan" (77.) érzékelik. Itt tehát — ha csak csírájában is — a szemléletek, stí­

lusáramlatok kiegyenlítődését láthatjuk egy életművön belül. Ilyen szintézis kiteljesült alakban vajmi ritkán látható később! Még Móricznál, Kodolányinál is túl gyakran hatalmasodik el a puszta ösztönélet vagy a merőben anyagi, megélhetésbeli motivá­

ció, ha falusi életet festenek. Mint a darvak c.

esszéje elején Illyés Gyula is panaszkodott erről, az sem titok, hogy Reymont nagy­

szerű könyvét olvasva sokan érezték már a magyar parasztregény filozófiátlanabb, meta­

fizika nélküli voltát. Ekként Justh szerény úttörése rendhagyó vonásai okán szintén őszinte megbecsülést érdemel.

Reymont nevét leírva az is eszünkbe jut­

hat, hogy a szerző nagy anyagismerettel tárja fel a népiesség és szecesszió kapcsolatát Nyugat-Európában, azonban mellőzi a kelet­

európai társjelenségeket. Pedig a lengyel

„art nouveau" éppen nem másodlagos áram­

lat, s már csak nemzeti tartalma miatt is adhat összehasonlítási alapot. (Wyspianski pl.) Justh nagybirtokos reformersége magá­

nyos törekvés, van azonban olyan lényeges eleme, amely jól beleillik a századvég szel­

lemi színképébe, felismerhetők analógiái is szomszédainknál.

Kevés szó esik arról, mennyire töreked­

tek nálunk a 90-es 1900-as években épp a legjobbak a nemzeti stílus után. Lechner Ödön, Lyka Károly, továbbá az ifjú Bartók és Kodály kezdeményei tartós nyomot hagy­

tak (vö. Komlós Aladár: Verecke és Dévény közt c. tanulmányát), s Justhtal, Czóbel Minkával közös kiindulásukat nem nehéz felismerni. Szembeötlő az is, milyen lavina­

szerű gyorsasággal gördül tovább 1918 után a nemzeti alkatot felfrissítő, parasztságból jött középosztály eszméje. Szabó Dezső, Bajcsy-Zsilinszky, egyes népi írók lesznek majd kispolgári-paraszti hirdetői az elődjük­

nél még arisztokratikus alapozású gondo­

latnak. Sajna, Justh antikapitalizmusa, város-ellenessége, faji előítéletei szintúgy megta­

lálhatók bennük, amiként nem képzelhető el e vonások nélkül Gogáék kezdetben haladó Sämnätorul (Magvető) mozgalma sem 1900 után Romániában.

2.

Ideje, hogy áttérjünk a Czóbel Minkát bemutató fejezetekre. Ezek jó oldalait is hosszasan részletezhetnők: valóban a köl­

tőnő életformájából vezetődnek itt le a téma­

csoportok, érzelmi árnyalatok, elemzett (vagy akár csak felvillantott) költemények kiválasztása éber esztétikai érzékre vall.

Irodalomtörténetírásunkban ez az első tudo­

mányos összefoglalás róla, s egyúttal perúj­

rafelvétel is. Pór Péter helyet — s nem is akármilyet — követel a költőnőnek líránk fejlődésképében. Főérvét, amely Czóbel

tuda-tosságát s életművének ebből következő egységét hangoztatja, már megismertük.

Emellett érvnek számít, hogy akkor egyedül­

álló módon „a költészet anyagának szimbo­

lista felújítását vagy legalábbis átértékelé­

sét kísérelte meg" (158.). A monográfia meg­

említi „nemzedéktársai közt nemcsak művelt­

sége volt ritka, hanem formaérzéke, forma­

biztonsága is szinte egyedülálló" (147.).

Mindebből az következik: a nyírségi köl­

tőnő Vajda, Reviczky s Komjáthy után az Adyt megelőző másfél évtized legjelentéke­

nyebb lírikusa Pór Péter szerint; föléje nem, legföljebb melléje emelhetjük a legtehetsé­

gesebb kortársakat, őket a dolgozat sehol se emlegeti név szerint, ám nyilván két-há­

romra gondol mindössze.

Ezek után a szerzőnek szembe kell néz­

nie azzal, hogy Czóbelt nemcsak a marxista irodalomtörténészek mellőzték eddig, hanem utódaitól, a Nyugat első és második nemze­

dékétől sem kapott elismerést, még emlí­

tésre is alig méltatták. Holott Bárd Miklóst, Endrődi Sándort, Rudnyánszky Gyulát, Vargha Gyulát, Zemplénit, sőt Gárdonyit vagy Telekes Bélát is dicsérettel emleget­

ték, olykor elemezték is a költői forradalom harcosai. Pór Péter magyarázata itt nem meggyőző. Neki is vannak ugyan gáncsai, kifogásai a nyírségi poéta ellen, ám ezek csak Adytól, Babitstól való távolságát húz­

zák alá, bár ez a lemaradás Endrődit vagy Rudnyánszkyt ugyanúgy jellemezte, még­

sem járt hasonló következményekkel.

Szerző kimondja, hogy Czóbel Minka

„szimbolista módon fogalmazni csak néha, kiválasztott pillanataiban tudott" (160.).

Nincs nála kellő feszültség a konkrétum és szimbólum között, „igazán modernül csak egészen ritkán érzett, gondolkozott és fogal­

mazott", s bár az objektív világképet lénye­

gében elhagyta, a szubjektívnek lényegét sem vállalta még. (161 — 162.) Azt is megem­

líti, hogy Czóbel „elődként kicsit elkésett:

az Opálok a Még egyszer után jelent meg ( . . . ) , s Az erdő hangjának misztikájával Ady együtt komponálta A halottak élén vízióit". (162.)

E megállapítások igazak, de nem találóak.

Nemcsak rá illik mindez, hanem valamennyi jelesebb kortársára, sőt többé-kevésbé Re­

viczky t vagy akár Vajdát is elmarasztalhat­

nánk ilyen alapon. Miért ítélt hát oly elté­

rően az utókor róluk?

Ahhoz, hogy az utókor tartósan felfigyel­

jen Czóbel Minkára, sokkal biztosabban kel­

lett volna kezelnie a nyelvet, versformákat, s elmaradhatatlan lett volna a frissebb, vál­

tozatosabb képkincs is. Pór Péter fejtegeté­

sei metrikai és stilisztikai kérdéseket sajnos nem érintenek, ám egy alkalommal ő is hibáztatja a költőnőt: „túlságosan kötődve a hagyományokhoz, a nyelv zenei lehetőségeit

sem uralta". (160.) Mily szelid szemrehányás!

Több joggal írhatnok azt: gyenge verselő volt! Derűre-borúra halmozza páros rímű, felező tizenketteseit, jambusainak pongyo­

laságát nem a hangsúlyos formákkal való keveredés vagy tudatos szabálytörés okozza.

Későbbi köteteiben — inkább ciklusaiban

— pl. az Opálok (1903) V. részében, az Erdő hangja (1914) Tükrökről, szobákról című köl­

teménycsoportjában ötletesebb és muzsiká-lóbb lesz kivált magyaros sorképleteit te­

kintve, egészében véve azonban messze elma­

rad jelentősebb pályatársai mögött. Meny­

nyire felülmúlja őt technikában Rudnyán­

szky, Zempléni, a virtuóz Vargha Gyuláról nem is szólva!

Nyelvi téren tagadhatatlanul tett néhány lépést a játékosság, illetve a merengés meg a révület kifejezésére, ámde felcsattanóbb hangjai nem meggyőzők, drámaibb vívódást nem tud kifejezni. Az Új Magdolna megha­

sonlott hősnője nála „Felsivít az éghez"

a Három király c. kései darabjában sült németességre bukkanunk: „Hogy mi engedi tudnunk?" Az emez névmást a Nyomokban így ragozza: „Emeztet." Népies epikájában, akár a legkorábbiakat (Nóta a tengeriről, Az eleven szent stb.), akár zárókötetét (Egy hét) tekintjük, sok a terjengősség. Igaz, az utóbbiból kicsillan, mennyire tud örülni a látvány részletező megragadásának, pepecse­

lése mégis gyakran a próza lejtőjére visz.

A hasonlóképpen kisrealista Gárdonyi ver­

ses falusi krónikáit (Március, Április végén, Tél farka a pusztán, November) költőibbnek véljük.

Nem csoda, ha a mai bíráló vegyes érzés­

sel olvassa Endrődi Sándor lelkes szavait a gyűjteményes kötet (Kakukfüvek. Bp. 1901.

VII. p.) előszavában a költőnő „Folyton égő szellemének rendkívüli termékenysé­

géről". Bizony elkelt volna itt a nagyobb műgond, lassúbb érlelés, szigorúbb váloga­

tás ! Köteteinek színvonala rendkívül hul­

lámzó, különösen a Fehér dalok (1894.) meg A virradat dalai (1896.) — holott már nem a pályatörés éveiben vagyunk — bővelked­

nek a kihagyást érdemlő versekben. Szim­

bolizmus helyett oktató allegóriák ezek, hol száraz hidegséggel, hol üres pátosszal (pl. A szörnyeteg, Hit, remény, szeretet, Sere­

nade, A méregpohár, A kapu előtt). Vasár­

napi iskolai leckeórák: megtudhatjuk belő­

lük, hogy az aranyborjú nemsokára „kitépi lelkünket", az Egyenlőség „csalfa kép", s egyedül a halálban valósul meg, az érzéki örömök ma már nemcsak a palotákat, hanem a kunyhókat is megrontják stb.

Nagy a gondolati kuszaság a századvégen, s rossz szolgálatot tenne a marxista iroda­

lomtörténetnek az, aki az akkor leghaladóbb társadalmi eszméket számon kérné Czóbel Minkától. ő úgy ellenzi az iparosodó

Magyar-761

országot, hogy borzad a várostól, az „ősi vérbe" becseppent „újnak, idegennek" mér­

géről (Vetés) dalol, s visszavágyik a patri­

arkális nemesi világba. Nem pusztán elmé­

leti meggyőződésről van itt szó, Czóbel mélyen, ösztönösen borzad attól, hogy a régi helyébe gyorsan és visszavonhatatlanul valami új lépjen még a dologi szférában is.

„Milyen kemény, öntudatos, itt az egész élet", sóhajt fel a város közepén szétcsá­

kányozott ház előtt Házrombolás c. költe­

ménye (Az erdő hangja kötet).

Vezető szellemmé senki sem emelkedhe-tik ily maradi beidegzettségekkel, ám ettől még a valóságosnál értékesebbet is alkot­

hatott volna a költőnő — egy föltétellel. E föl­

tétel: együttérzés a szegény, szenvedő töme­

gekkel. A városba kényszerült paraszt is irtózott a testcsonkító gépektől, a perifériák nyomornegyedétől, kősivatagtól, a közös érzületi alap megtalálása nem lett volna nehéz. Csakhogy az effajta félelmek nem találtak utat Czóbel kapitalizmusellenessé-géhez. Félreérthetetlenül megmutatkozik ez A szépség angyala soraiban: elrettenti itt olvasóit ipartól, metropolistól, haszonimádó filozófiától, a nép sorsa azonban nem dobog­

tatja meg szívét. Jóvátétel c. versében ki­

mondja sötéten látó determinizmusát az elhanyagolt utcagyerekek láttán: „Szegény rossz gyerekek! mit tehetnek róla, Hogy a természet itt adóját lerója? A nyomor nyo­

mort szül, a vétek csak vétket. Meg van mételyezve előre az élet." Hogy a kortársi párhuzamot is lássuk: akadt bőven szűk látókörűség Rudnyánszky Gyulában is, ha­

lála előtti kötetében (Napszállat felé. 1912), mégis egyesíteni tudta amerikai pénzimádat s magyar elmaradottság ostorozását a kisem­

mizettek iránti bensőséges érzéssel.

Jellemző különbség választja el a költő­

nőt közvetlen pályatársaitól a perditák meg­

ítélésében is. Míg a többiek (Kiss József, Reviczky stb.) szánják a bibliai Magdolnák utódait, Komjáthy egyenest bűnbocsánatot ígér nekik, Czóbel Minka nem követi őket.

Új Magdolna c. balladájának hőse hiába fordul az éghez, meghallgatatlan imádságai után csak az öngyilkosság marad számára.

E költemény alaphangja semmiképp sem elszigetelt. Szerzője szemében csupán a lelki

„fehér szerelem" az eszményi, az ösztönök közbeszólása tragédiához vezet, legalábbis undort kelt az érzékeitől elcsábított ember­

ben akár önmaga, akár az egész világ iránt.

Nyíltan vall erről „regényes költeménye"

(Donna Juanna. 1900.) több helyén. A cím­

szereplő így fakad ki a testi-lelki érintkezés nyűge ellen: unom „e buta játék örök alak­

ját Kik folyton-folyton csak egymásnak ad­

ják Vágy és utálat habzó serlegét". Nem akar gyermeket a szép donna, mert a szülés az élettel együtt halált is ad neki. Az

anya-ságtói való irtózás felbukkan egyik-másik Pán istenről szóló darabban is (A baklábú isten). Sok mindent megtesz a szerző, hogy elhitesse velünk, mély eszmék és érzések hor­

dozója a spanyol királylány, de törekvése sikertelen, Donna Juanna végül is beteges különcnek látszik. Magatartása megterem­

tőjére is visszaüt, ezek után versei dekaden­

ciáját sem tarthatjuk puszta kortünetnek, hanem Czóbel Minka lelki életének eltorzu­

lására gyanakszunk. Friss tekintettel Osváth Ernő is hasonló vonásokat fedezett föl egy­

kori kritikájában. Észreveszi, „Donna Juanna kispekulált pendant Don Jüanhoz", az örök nőből „csak az örök szekáns" él benne.

(Új Magyar Szemle 1900. [jún.] 518.) Rész­

leteiben, főként az érzelgős, meg a polgárian jómodorú szerelmes kérők kicsúfolásában találhatjuk meg a mű értékeit, hat fantasz­

tikus kiindulópontja is, a halott férj életre bűvölése, mely egyenest a Laodameiához hasonlít. Csakhogy Babits mondanivalója:

a szerelem tragikus hatalma még a halál ellen is, s ez közelebb áll természetes érzés­

világunkhoz, mint Donna Juanna fanyar­

érthetetlen „platonizmusa". Az ilyesfajta különbség azt is segít megmagyarázni, miért fogadta olyan makacs közöny a Nyugat por­

táján Czóbel Minka teljesítményét.

Szóba hozhatnánk még e líra más gyenge­

ségeit is. Modorosnak számít idézet híján az idézőjelek használata, ami olykor a kieme­

lést szolgálja, olykor valaminő költői átvé­

telre, műszó alkalmazására vonatkozik („Ha csak a „faj" minden ezen a földtekén, Miért él, miért szenved, miért létezik„egyén"?

— kérdi pl. a Holló szárnyak). Az is fölvetőd­

het, hogy nincsen igazi szimbólumrendszere, hanem akadnak nem éppen eredeti, gyakorta ismétlődő, egész költeménnyé nyújtott jel­

képei, pl. a halál s az aratás párhuzama.

Legsikerültebb művei a mesevilág légkörét idézők, mégis valamilyen ellentmondást ben­

nük is érezhetünk. Czóbel nyíltan vallott nemzeti elkötelezettségét ismerve a hazai népköltés jellegzetes vonásait keressük-vár­

juk bennük — hiába. Vargha Gyulánál nagyobb az összhang. Nacionalizmusát ter­

mészetesen egészítik ki (s valamelyest ellen­

súlyozzák) népmesei hangütéseinek jó ma­

gyar ízei: Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack írja egyik verse fölé, máskor az ezüst­

erdőn járó, Hetedhétországból való királyfi alakját idézi fel (Ezüsterdő).

Kiss Józsefről meg a Hét költőiről még nem is szóltunk, ám már az eddigiekből is látszik, hogy Czóbel Minka semmiképpen sem legkiválóbb lírikusa a Komjáthy halála (1894) s az Új versek (1906) közti évtizednek.

Véleményünk szerint Pór Pétert az tévesz­

tette meg, hogy a költőnő e történeti szakasz legmerészebb kísérletezője, s akkortájt vi­

szonylag ő jutott legközelebb a

szimboliz-mushoz. De vajon eléggé eredeti volt, nem vett-e át sokat francia mintákból? (Hiány, sőt hiba, hogy e kérdésről itt szó sem esik.) Ám tegyük félre a gyanút, fogadjuk el ere­

deti újítónak, jelentős költői rangja akkor sincs biztosítva. Ahhoz az eredetiségen kívül egyéb is kell, pl. tartalom és forma összhangja, esztétikumon át ábrázolt erkölcsiség és élet­

erő — hogy csak néhány konkrétan idevágó követelményt említsünk.

Túlzott rehabilitációra nincs szükség,

ZOLTAI DÉNES: AZ ESZTÉTIKA RÖVID Bp. 1972. Kossuth K- 344 1.

1. Előzmények, körülmények

Zoltai Dénes új műve, amely — mint bevezetőjében írja — „több éves oktató­

munka terméke", kézikönyvnek készült.

Nem tekinti feladatának a szorosabban vett szakkutatáshoz való hozzájárulást, hanem

„inkább összegezni szeretne: világosan tagolt áttekintést adni az esztétikai gondolkodás fejlődéséről".

Már maga a tény, hogy egyetemes eszté­

tikatörténeti tárgyú művel jelentkezett, önmagában is értéket jelent tudományos

tikatörténeti tárgyú művel jelentkezett, önmagában is értéket jelent tudományos

In document CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY SZÜLETÉSÉNEK (Pldal 125-144)