Ott ült, kicsit félénk tekintettel a rekettyés szé-lén. Ez a terület még a faluhoz tartozott, de már nem egészen. Rendezetlen bokros terület volt, de most neki védelmet nyújtó. Rejtőzésre alkalmas. Nem tud-ta mit csináljon? Csak kéne valami otthont keresnie, de hogyan is vágjon bele?
Ahonnan jött, oda már vissza nem mehet. Nem is tudta már pontosan hol is van az a hely, ahonnan el-jött. Itt viszont jól el lehet bújni. Aggódó tekintettel nézett körbe, mindent megfigyelt. Figyelni kell – gondolta – hátha valami jó is történik már végre vele. Néha valaki átbiciklizett a csapáson. Ilyenkor mélyebbre húzódott a bokrok közé úgy, hogy köz-ben ha kell, menekülni tudjon.
Fiatal volt még. Így mindent nem értett, amit az idősebbek könnyedén megértenek, de ösztönszerűen érezte, hogy neki most hamarabb meg kell értenie a világ reakcióit. Élelmet ugyan itt-ott talált, de ő is arra vágyott, amit útközben néhány idősebb társától hallott. – Ha otthont találsz, akkor mindent találtál.
Jó életet, finom étket meglehet, hogy naponta több-ször is! Persze ami a lényeg: szeretetet kapsz, sok si-mogatást meg ilyesmiket – vetették oda neki e gondolatokat a tapasztaltabbak. Ő megjegyezte eze-ket, s most szeretett volna minél hamarabb ebbe
Verselő Antológia 2015 dr. Szikszay Péter
az állapotba kerülni. Erősen vágyott a szeretetre s az otthonra.
Ott a faluszéli rekettyésnél gyakran járt egy ta-licskás ember. Sokszor jött, volt mikor hetente há-romszor is. Nyikorgott kegyetlenül a talicskája, ahogy tolta a jól megpakolt fém tragacsot.
Megfigyelte: tele volt olyan jó puha fűvel, amire ö is leheveredett a bokrok tövében, meg gallyak és virágszirmok is voltak benne. Nyugodt embernek tűnt, de izzadt nagyon. Törölgette a homlokát és szuszogott hozzá nagyokat. Furcsa, de barátságos je-lenség volt, még dudorászott is magában. Ezt ő mind nem értette de valahogy vonzalom és remény tá-madt benne ezen emberi lény irányába. Eleinte ösz-tönös bizalmatlanságával mindig beljebb húzódott a rekettyésbe, mikor jött a talicskás. Kilesett, figyelt, de nem akarta, hogy őt észrevegye.
Jött megint az a rozsdás nyikorgó valami, mö-götte az ember. Ahogy öntötte ki a zöld-nyesedékes rakományát, hirtelen a tekintetük összetalálkozott.
Nagyon figyelt. Érezte, hogy a füle is megrezdül a nagy koncentrálásban. Túl az érzésen tudni nem tudhatta. A talicskás is nézte őt. Nem tűnt ijesztő-nek, se félelmetesnek – inkább úgy tűnt, mintha el-gondolkozna valamin. Mintha egy mosoly is átfu-tott volna az arcán. Aztán visszaindult. Ahogy távo-lodott, avval biztatta magát: itt talán valami
el-Verselő Antológia 2015 dr. Szikszay Péter
kezdődött. Már a járgány olajozatlan fülsértő csikor-gása is kedves hangnak tűnt neki. Már szinte érezte maga előtt annak a bizonyos otthonnak az illatát, a finom étkeket. Az a bizonyos otthon, a nagy kert, a szeretet ígérete közelebb került. Egyre bátrabbnak érezte magát. Határozott, puha lépésekkel kilépett a bokrok rejtekéből. Úgy döntött, valahogy utána oson észrevétlenül s megnézi honnan is jár ide az a talics-kás ember. Hátha ezen kivetett sorsa után megta-pasztalhatja milyen az tartozni valahova, valakihez, milyen is ez az egyfajta „ígéret földje”, amiről a ta-pasztaltabbak meséltek neki.
Hirtelen furcsa zajt hallott. Ez más volt, mint az eddigiek. Már ismerte a biciklisek surrogó hangját, ismerte a gyalogosok szuszogó csoszogását, ismerte a talicska nyikorgását, de ez más volt. Villámot és mennydörgést is átélt már. Ez majdnem olyan volt.
Ez valami rettenetesnek tűnt, hatalmas zajt csinált.
Nem volt az más, mint egy öreg dübörgő traktor.
Ilyet ő még sohase látott. Hatalmas kerekei alatt, szalmaszálként reccsentek a rekettyés korhadt ágai.
Megállíthatatlanul csörtetett előre a csapáson. Ő az utolsó pillanatban elugrott előle, de oldalról vala-hogy az nagy forgó valami csak érintette a lábát.
Szikrázóan nyilalló fájdalom csapott belé. A traktor ment tovább, ott fönn a kormány mellett az ember semmit nem vett észre – bár ha észreveszi se történt volna semmi. Ilyenek is az emberek.
Verselő Antológia 2015 dr. Szikszay Péter
De ő itt lent nem ítélkezhetett, csak az ígérkező szebb jövőt tette majdnem kilátástalanná ez a nagy valami. Egyedül volt nyilalló fájdalmával. Bicegve, támolyogva behúzódott a bokrok közé. Pont most, mikor már a remény éltette az új élet felé, most érte őt ilyen támadás. Sajgó lábát maga alá húzva elaludt.
Semmit se értett, de egy nagy kertről, simogatásról, szeretettről álmodott. Ahogy álma egyre mélyült és színesedett, húsos falatok is kerültek belé.
Talicskanyikorgásra ébredt. Talán az egész napot átaludta. A fájdalmat még mindig érezte a lábában, de nagyon éhes is volt. Ott volt megint a talicskás ember, megint törölgette a homlokát, öntötte ki a ta-licska tartalmát. Gereblyével elegyengette a zöld nyesedéket.
Most jött el a nagy pillanat. Úgy gondolta ott az ágak közt meghúzódva: egyértelművé kell tenni, hogy bizonyára szükségük van egymásra. Nem sza-bad félni. A tapasztaltabbak is azt mesélték: – Soha-se szabad kihagyni a megfelelő pillanatot, csak nézz a szemükbe esendően és ha jól választottál befogad-nak. – Elindult lassan, óvatosan az ember felé. Elein-te hátra-hátra pillantott, de aztán erőt vett magán és egyre határozottabb léptekkel közelített. Fájdalmát is elfelejtette, de kicsit bicegett.
Egyik hátsó lábát fájdalmasan húzva, a lesová-nyodott kóbor kölyök macska lassan odavánszor-gott az emberhez, aki rendszeres kertrendezés,
Verselő Antológia 2015 dr. Szikszay Péter
fűnyírás utáni zöldhulladékát öntötte ki a falu széli rekettyésben. Így adta vissza a természetnek.
Már több napja figyelte a az elkóborolt kölyök-macskát ott a bokor tövében. Többször elhatározta, hogy hoz neki valami ételmaradékot, de a nagy kerti munkában valahogy mindig elfelejtette.
Mostanra megesett a szíve a sántikáló kis állaton, megsimogatta. Úgy tűnt, mintha a szemei boldogsá-got sugároztak volna, s a rokonszenv kezdett kölcsö-nös lenni. Amikor fájó lábához ért az odakapott, de nem ment el. Lábaihoz dörgölőzött. Felvette, talics-kájába tette. Hazavitte nagy kertes otthonába.
Lucy macska – mert később a családi keresztség-ben ezt a nevet kapta, bár különösebkeresztség-ben nem hallga-tott rá – mindig hálás tekintettel nézte, ahogy kitolja fűnyírás után talicskáját a rekettyésbe. Ő már nem vágyott oda vissza, megelégedetten nyúlt el a tera-szon. Otthonra talált.
Verselő Antológia 2015 Fazekas Margit (Szomorúfűz)