Magyar intézmények jelenléte a hódolt Magyarországon Salamon Ferenc és a kondomínium tézisének megalkotása
Jelen munka legfontosabb célkitűzése, hogy a katolikus egyházi intézmények hódoltsági jelenlétének feltárásával mélyítse el az oszmán–magyar kondomínium sajátosságaira vonatkozó ismereteinket. Ehhez kiindulásul mindenképpen érdemes tisztázni a kettős uralom lényegi elemeit, illetve választ keresni arra a kérdésre: mennyire tekinthető egyedülállónak egy külső, adott esetben keresztény hatalmi tényező párhuzamos joggyakorlása az Oszmán Birodalom területén.
A kérdéskör historiográfiai áttekintése során az első szembetűnő tanulság: néha egy recenzióból születnek olyan felismerések, amelyek megváltoztatják az adott korszakról való történeti gondolkodásunkat. Salamon Ferenc, a 19. századi liberális történésznemzedék kiemelkedő képviselője 1856 és 1861 között több olyan történelmi tárgyú könyvet és forrásközlést kapott meg ismertetésre, amelyek a hódolt Magyarországi „belviszonyait”
tárgyalták. Nagykőrös története vagy éppen a Borsod és Győr megyei falvak kettős adóztatására vonatkozó forráskiadványok teljesen új világot nyitottak meg előtte.1 A 19.
század közepe előtt ugyanis történetírásunk nem kezelte önálló tárgyként a hódolt Magyarország történetét, hiszen annak a korabeli, rendi értelemben vett magyar politikatörténete nem volt, és olyan jelentősebb nemesi családok sem lakták, akiknek históriája a 18–19. század fordulóján kialakuló világi tudományos történetírást foglalkoztatta volna.2 A török uralom alatt élő alföldi mezővárosok és a hódoltsági peremvidéken működő vármegyék levéltárai viszont világosságot gyújtottak a korábban teljesen ismeretlen tárgykört
1 Balla Gergely: Nagykőrösi krónika. Jegyzetekkel s oklevéltárral ellátva kiadták Szabó Károly és Szilágyi Sándor. Kecskemét, 1856.; Repiczky János – Szilágyi Sándor: Nagy-Kőrös városa török levelei. Kecskemét, 1859.; K.[azinczy] G.[ábor]: Adalékok a török-magyarkori beltörténetéhez. Hivatalos nyomozások a török adó s hódítások körül körül Borsodban, a XVII. század I. felében. A megye levéltárában levő eredeti után. Magyar Történelmi Tár 6 (1859) 103–167.; Ráth Károly: A Győr vármegyei hódoltságról. Magyar Történelmi Tár 7 (1860) 3–91.; Uő: Győr vármegyének 1642. évben összeírt sérelmi jegyzőkönyve a török ellen. Uo. 92–123.
2 Ezt maga Salamon is kifejti a magyar hódoltság-kutatás kezdeteiről írott historiográfiai áttekintésében: „A hódoltság viszonyai a legközelebbi pár évig merőben ismeretenek voltak történetírásunk előtt, úgy hogy, el lehet mondani, ama százhatvan évet tárgyazó történetírásunk csak az ország egyik felének történetírása volt. […] Úgy látszanék, mintha épen csak a török uralom története nem keltett vona bennünk semmi érdeklődést, mintha borzalommal fordultunk volna el azon vastag homálytól, mely a hódoltságok viszonyait fedte, vagy azon szolgaságtól és nyomortól, melyet már e homálynál fogva is oly dicstelennek képzelénk, hogy legjobbnak tartók e setét fátylat meg sem lebbenteni.” Salamon Ferenc: Előszó a Törökmagyarkori Emlékek első osztályához. In:
Szilády Áron – Szilágyi Sándor: Okmánytár a hódoltság történetéhez Magyarországon. Nagy-Kőrös, Czegléd, Dömsöd, Szeged, Halas levéltáraiból. I–II. Pest, 1863. (Török-magyar-kori Történelmi Emlékek. Első osztály:
Okmánytár I–II.), I. V–XXX., VI., XIII.
övező sötétségben, és Salamon megszállottan nyomozni kezdett a hódolt Magyarország történelme után. Nagyon jó érzékkel felismerte ugyanis azt a jelenséget, amely a had- és politikatörténetre összpontosító, vagy az „oszmanográfia” típusú történeti vizsgálatok számára szükségszerűen rejtve maradt, és amely viszont a korszak „világtörténete” számára paradigmaváltó jelentőséggel bírhatott: a magyar–török kettős uralmat a hódolt Magyarországon. Bizonytalanságait és az adatokból elsőre következő zűrzavart, miszerint
„íme van egy kivételes tárgy a földi viszonylatokban, melyben semmi rend, melynek semmi törvénye”, a nemzetközi irodalom áttekintése sem segített megoldani, hiszen a Török Birodalommal foglalkozó korabeli művekben a magyar uralom sajátosságai, vagy egyáltalán bármilyen analógiára használható tanulságok nem szerepeltek.3
Hazai és nemzetközi szakirodalmi fogódzók híján, hobbi-matematikus előtanulmányait segítségül hívva abból a felismerésből indult ki, hogy a keresztény államszervezettől idegen oszmán, illetve az európai fejlődés fő vonalától jelentősen eltérő magyar intézményrendszer „rendezetlen” találkozása csakis nagyon sajátos végeredménnyel járhatott.4 Salamon saját bevallása szerint nem kívánta sokáig folytatni az extenzív adatgyűjtést, mondván: „gyakran meghatározott szempontok hiányában, minél több adat, annál nagyobbá lehet a zűrzavar.”5 Ezért a felismerését követően viszonylag gyorsan, 1859–
1860 folyamán egy programadó, ötrészes cikksorozatban tárgyalta a magyarországi török uralom sajátos viszonyait,6 majd néhány újabb, jelentős kiadvány7 bedolgozásával 1864-ben már önálló monográfiával jelentkezett a hódolt Magyarország történetéről.8 Munkája 1885-ben második kiadásban, a számunkra lényeges központi fejezeteket illetően lényegi változtatások nélkül látott napvilágot,9 két évvel később pedig német fordításban is megjelent.10
3 „Átalán véve a külföld történetirodalma előtt, mely pedig oly gazdag a török birodalom szervezetét s múltját tárgyazó munkákban, oly ismeretlenek az ozmánoknak a magyar földön való nagyon sajátságos viszonyai, mint előttünk voltak.” Salamon Ferenc: Magyarország a török hódítás korában. 2. jav. kiad. Bp., 1886. VI.
4 „És a mi még jeles ismertetések mellett is mindig főnehézség marad, a külföldi művekből is bajos a mohammedán és ozmán intézmények szellemébe hatni. Oly idegenek azok legtöbb és épen leglényegesebb részben minden keresztény civilisatiótól, hogy az ember közepettök némileg egy második Chinában képzeli magát. […] Ingadozó volt az alap más tekintetben is. Ha a török állam maga is sok kényszerű és egy keresztyén fogalmakban nevelkedett ember előtt nehezen fölfogható sajátosságokat mutat, mennyivel bonyolultabbá lett a kérdés, midőn a török és magyar közötti viszonyról vala szó! Tudjuk, hogy a magyar állam magában is a középkori építészet modorában sok századon át különböző részekből lazán egybefüggött conglomeratum volt.
Még lazábbá lett az összetartás a török betelepedése után, s nemcsak a megyék önállósága, hanem egyes nagy országrésznek sok tekintetben független, s a viszonyok szerinti kivételes eljárása merőben lehetetlenné teszi, hogy az ország valódi helyzetére az államszervezet normalis szabályaiból s a törvények szószerinti magyarázatából vonjunk következtetést. Így két, meglehetős rendetlenségben volt államnak soha nem renezhetett egymás közti viszonya mily anomaliakat szülhetett!” Uo. VI–VII.
5 Uo. IX.
6 Salamon Ferencz: A török uralkodás Magyarországon. Budapesti Szemle 7 (1859) 35–73., 8 (1860) 144–178., 304–356., 9 (1860) 120–154., 324–368.
7 Hornyik Károly: Kecskemét város története oklevéltárral. I–IV. Kecskemét, 1860–1866., II. Török-világ 1526–
1686.; Szilády–Szilágyi: Okmánytár a hódoltság történetéhez Magyarországon, I–II.
8 Salamon Ferencz: Magyarország a török hódítás korában. Pest, 1864.
9 Lásd fentebb, a 3. jegyzetben idézett kiadást. Az alábbiakban mindig a mű második kiadását idézem.
10 Franz Salamon: Ungarn in der Türkenzeit. Leipzig, 1887.
Salamon joggal állapította meg egyik ismertetésében, hogy a hódoltságot oly kevéssé ismertük korábban, mint egy ismeretlen világrészt, és „hazánknak a török uralom alatti történetében nem hogy fényes nappal volna, hanem alig kezdett pitymallani.”11 Ennek fényében történetírói teljesítménye, miként számos kortársáé, európai mércével mérve is rendkívüli. Minden kutatási előzmény nélkül, nagyon töredékes forrásanyag felhasználásával olyan szilárd következtetésekre jutott, amelyek másfélszáz év után, mennyiségileg és minőségileg is nagyságrendekkel több forrás alapján, azóta született új tudományágak, mint maga az oszmanisztika eredményeinek ismeretében is megállják a helyüket. „A töröknek hódolt részek, melyeket eddig mint egy külön országoknak, a szultán birodalmának vettünk, szintugy megmaradtak a magyar törvények és hatóságok alatt jog szerint, s nagy részben tényleg is, mint a be nem hódolt megyék: a töröknek legtöbbnyire csak adókat fizettek.
Kecskemétre ép úgy szólanak a magyar országgyűlés végzései, ép oly hatalmat gyakorol a más megyében lakó szolgabíró, mint a nem hódolt helységeken. Két souverain alatt áll a város: a szultán és a magyar király alatt – két ország alattvalói a lakosok – az absolut kormányzatú török birodalomé, s az alkotmányos Magyarországé, – két földesúrnak szolgálnak: a budai basáknak, s a hódolatlan helyeken lakott magyar földesuraknak. A hódolt helyek állapotában ez a kettős viszony a legnevezetesebb, s a világtörténetben példátlan tünemény.”12 Ezt a Kecskemét apropóján megfogalmazott „tüneményt” monográfiájában a teljes hódolt országterületre, pontosabban annak elsősorban alföldi részére vonatkozóan is kifejtette, a hangsúlyt a magyar koronának a török által elfoglalt területek feletti csorbítatlan fennhatóságára, a magyar vármegyék hódoltsági működésére és a magyar földesúri jogok és hatalom megőrzésére és térfoglalására helyezte. Különösen is fontos felismerése, hogy ez utóbbiban találjuk „valódi kulcsát egy hallatlan viszony megfejtésének”, vagyis a földesúr hódoltsági jelenlétében határozta meg a török–magyar kondomínium lényegi elemét.13
Szakály Ferenc és a kondomínium épületének „belakása”
Salamon világosan meghatározta ugyan a magyarországi török–magyar kondomínium legfontosabb jellemzőit, a térbeli és időbeli részletekkel, a viszonyok mélységi elemzésével azonban adós maradt.14 Viszont éppen a tézisek világos megfogalmazása és a kidolgozandó részletek kereteinek kijelölése miatt érthetetlen, hogy eredményei nem épültek be a történeti szintézisekbe, és munkájának több, mint egy évszázadig nem akadt érdemi folytatója.15 Az
11 Salamon Ferencz: Kecskemét városa történetéből. In: Salamon Ferencz kisebb történelmi dolgozatai. 2. kiad.
Bp., 1878. 273–282., 273–274.
12 Uo. 275–276.
13 Salamon: Magyarország a török hódítás korában, X. és 270–395.
14 Ezt ő maga is világosan megfogalmazta a földesurak hódoltsági adóztatását és joghatóságát bemutató fejezetben: „A földesúr és a hódolt jobbágy közötti viszony positiv adatok alapján földerítve még nem lehet.
Nemhogy világos részletezett felelet volna található ez ügyben; de tudtommal még maga a kérdés sem volt eddig feltéve történelmi irodalmunkban. E helyen tehát nem volt szándékom rajzot adnom, csak a kérdést akartam formulázni s hypothesist állítani föl, mely szintúgy tájékozhat a még ismeretlen adatok sötétségében, mint a mily teljességet nyerhet a kérdéses ügy az adatok nagyobb bőségével.” Salamon: Magyarország a török hódítás korában, 374.
15 Salamon hódoltságtörténeti munkásságának historiográfiai értékelése: Szakály: Magyar adóztatás, 10–14.
1960-as évektől Makkai László16, Purjesz István17 és Hegyi Klára18 kezdték újra tudatosítani és továbbgondolni a Salamon által megrajzolt kondomínium-képet, majd pedig Szakály Ferenc könyvek és tanulmányok egész sorával rendezte logikus és részletgazdag, a korszerű tudományosság szempontrendszerének megfelelő rendbe a hódoltsági magyar jelenlét különböző elemeit és megnyilvánulási formáit.19 A kérdéskör súlyát jelzi Szakály egyébként igen gazdag életművében, hogy mind az egyetemi doktori20 és kandidátusi fokozatát21, mind pedig az akadémiai doktori címét22 ehhez a témához kapcsolódó értekezéssel szerezte.
Salamon eredményeiből kiindulva Szakály vizsgálatainak alaptézise az volt, hogy „a török feudalizmus súlyos vereséget szenvedett saját, Magyarországból elfoglalt területein a magyar feudalizmustól. Attól a magyar feudalizmustól, amelynek államát szétzúzta, területi integritását megsemmisítette, hadseregét többször szétverte.”23 Ennek a hipotézisnek a jegyében Szakály a Salamon által „páratlan elmeéllel”24 felépített épületet „lakta be”.
Mégpedig oly módon, hogy hatalmas anyaggyűjtésre támaszkodva, monografikus módon feldolgozta a hódoltsági magyar jelenlét legfontosabb elemeit: az adóztatást, a jogszolgáltatást és a közigazgatást, illetve két legfontosabb intézményét: a földesúri birtoklást és a vármegyék működését. Munkájának jelentőségét több ponton is megragadhatjuk. Egyrészt kiemelte a 19.
századi magyar történetírás egyik legmaradandóbb, a nemzetközi kutatás számára is elsőrendűen fontos és izgalmas eredményét a méltatlan feledés homályából. Joggal jegyzi meg historiográfiai áttekintésében, hogy Salamon eredményei „feledésbe merültek anélkül, hogy elavultak volna.”25 A későbbi magyar történeti szintézisek ugyanis vagy nem voltak hajlandóak tudomást venni a hódoltsági magyar jelenlétről, vagy pedig szimbolikusnak, csekély jelentőségűnek értékelték, és valamiféle jobbágyi patriotizmusnak tulajdonították azt.
Ezzel gyakorlatilag lehetetlenné tették, hogy a jelenség valódi relevanciája, vagyis
„világtörténeti” egyedisége hangsúlyt kapjon. Történt mindez annak ellenére, hogy a 19.
század végétől burjánzó helytörténeti irodalom igazolta és tovább árnyalta Salamon téziseit.26
16 Makkai László: Pest megye története 1848-ig. In: Pest megye műemlékei. I. Szerk. Dercsényi Dezső. Bp., 1958. (Magyarország Műemléki Topográfiája V.) 59–169., különösen 99–102., 114–115., 117–121.
17 Purjesz István: A török hódoltság Pest megyében a XVII. század második felében. (Pest megye 1668. évi vizsgálati jegyzőkönyve a török ellen). Levéltári Közlemények 28 (1958) 173–200.
18 Klára Hegyi: Le condominium hungaro-ottoman dans les eyalets hongroises. In: Actes du premier congrès international des études balkaniques et sud-est européennes. III. Sofia, 1969. 593–603.
19 Fontosabb vonatkozó tanulmányai: Szakály Ferenc: A parasztvármegye történetéhez a XVII. században.
Századok 103 (1969) 690–708.; Uő: Magyar nemesség a 17. századi hódoltságban. In: Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6–8. Szerk. Szvircsek Ferenc. Salgótarján, 1984.
(Discussiones Neogradienses 1.) 25–39.; Uő: Nemesi vármegyeszervezet és török hódoltság. A „Menekült vármegye” fogalmáról és szervezetéről. Történelmi Szemle 33 (1991) 137–184.; Uő: A magyar nemesség a török hódoltságban. Századok 126 (1992) 562–633.; Uő: A hódolt megye története. In: Pest megye monográfiája. I/2.
A honfoglalástól 1686-ig. Szerk. Zsoldos Attila. Bp., 2001. 329–543.
20 Szakály Ferenc: Parasztvármegyék a XVII. és XVIII. században. Bp., 1969. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 49.)
21 Szakály: Magyar adóztatás.
22 Szakály: Magyar intézmények.
23 Szakály: Magyar adóztatás, 10.
24 Szekfű Gyula találó kifejezése Salamon történetírói teljesítményére. Szekfű Gyula: Magyar Történet. V. A tizenhetedik század. Bp., é. n. 396.
25 Szakály: Magyar adóztatás, 13.
26 Uo. 14–18.
Másrészt Szakály nagyon erős kontúrokkal módosította, helyesbítette azt az elsősorban Márkus István és Majlát Jolán kutatásaira27 építő képet, miszerint a török hódoltság idején az alföldi mezővárosok a magyar feudalizmustól eltávolodva lényegében lehetőséget kaptak egyfajta autonóm gazdasági és társadalmi fejlődésre. A magyar történelem demokratikus hagyományainak sorába illeszkedő, az 1945 utáni történetírásban, sőt még az iskolai oktatásban is megkapaszkodó vízióval szemben Szakály bebizonyította, hogy éppen a magyar rendi intézményrendszer fokozatosan erősödő hódoltsági jelenléte miatt szó sincsen, még Nagykőrösön, Cegléden vagy Kecskeméten sem, egyfajta szabadparaszti vagy
„prekapitalista” fejlődés lehetőségéről. Végül pontosan azt a munkát végezte el, amelyet Salamon a saját „hipotéziséből” hiányolt: a jelenségek részletes, időben és térben tagolt ismertetését. A változások pontos nyomon követésével a Salamon által inkább csak jelzésszerűen felvázolt folyamatokat a maguk megismerhető teljességben mutatta be. A nagyon komoly forrásbázisra épített monografikus kidolgozással megalapozta a hazai és még inkább nemzetközi recepció lehetőségét, vagyis hogy a hódoltsági magyar jelenlét különlegessége elnyerje méltó helyét a nemzetközi oszmanisztikai kutatásokban.
Nincs itt tér arra, hogy Szakály két monográfiájának eredményeit részletesen ismertessem, csupán a legfontosabb megállapítások összegzésére vállalkozhatom.
Mindenekelőtt ő maga is többször hangsúlyozta, hogy a magyar rendi intézményrendszer hódoltsági jelenlétének egészét kívánta bemutatni, hiszen az adózástörténet csakis az egyes intézmények igazgató és jogszolgáltató működésével együtt értelmezhető. A kettébontásnak egyszerűen terjedelmi és tárgyalástechnikai okai voltak. Kutatásainak kiindulópontját a hódolt Magyarországról vallott magyar és török jogfelfogás különbsége jelentette. A magyar uralkodó és a rendek „a törököket betolakodóknak, magyarországi jelenlétüket pedig pillanatnyi helyzetnek tekintették, amit csak a befejezett és erőszakkal egyelőre megváltozhatatlan tények vaskényszere előtt meghajolva, időlegesen hajlandóak tudomásul venni. Éppen ezért szerintük a megszállt területek – a tényleges török uralom ellenére is – a magyar koronatartományok elidegeníthetetlen és integer részei maradtak, ahol sem az uralkodó szuverén jogai, sem pedig a magyar nemesség «proprietásai», «gyökeres, örökös jogai» nem szenvedhetnek csorbát.” Ezzel szemben a törökök „semmi okot nem láttak, hogy az új «vilájetet» másképp kezeljék, mint bármely más, korábban meghódított tartományukat.
A magyarországi hódoltságot éppúgy kizárólagosan sajátjuknak tekintették, mint pl. a XV.
században elfoglalt balkáni országokat.”28 A két egymástól gyökeresen eltérő jogi álláspont egymásnak feszüléséből a gyakorlatban a magyar került ki győztesen, hiszen a magyar rendiség úgy tudta megőrizni és egyre jobban kiszélesíteni befolyását az oszmánok katonai uralma alatt álló területen, hogy azt a Habsburg–oszmán békeszerződésekben tételesen soha nem mondták ki.
A magyar rendi intézményrendszer a hódolt területeken legintenzívebben az adóztatás terén volt jelen. Kettős maximális programja értelmében egyrészt igényt tartott a teljes
27 Majlát Jolán: Egy alföldi cívis-város kialakulása. Nagykőrös gazdaság- és társadalomtörténete a megtelepedéstől a XVIII. század elejéig. Bp., 1943. (Tanulmányok a Magyar Mezőgazdaság Történetéhez 13.);
Majlát Jolán – Márkus István: Nagykőrös beilleszkedése a magyar rendi társadalomba a XVIII. században.
Századok 77 (1943) 307–370.; Majlát Jolán: A török hódoltság. In: Demokrácia és köznevelés. Bp., 1945.
(Nevelők Könyvtára 1.) 340–367.
28 Szakály: Magyar adóztatás, 449–450.
megszállt országterület feletti joghatóságra, másrészt az adófajták összességére.
Természetesen mindkét célkitűzés tekintetében kompromisszumokra kényszerült. Területi értelemben az adóztatás több-kevesebb rendszerességgel csak a Dráva–Al-Duna–Tisza–Maros vonaltól északra valósult meg. Itt sem egyenlő intenzitással, hiszen ez északról dél felé haladva egyre csökkent, és a Duna–Tisza közében eredményesebb volt, mint a Dunántúlon.
Úgyszintén könnyebben adózásra szorították a magyar lakosságot, mint a szerbeket és a bosnyákokat. A Balkánról a hódolt Magyarországra érkező, vagyis az Oszmán Birodalmon belül arrébb költöző népelemek számára ugyanis a Magyar Korona jogai igencsak elméletinek tűnhettek – mindaddig, amíg a magyar végváriak erővel kézzelfoghatóvá nem tették ezt a jogigényt. Az adófajták közül a földesúri adók beszedése bizonyult a leghatékonyabbnak, hiszen ebben az esetben konkrét, személyes érdekhez kötött szolgáltatásról volt szó, amelynek a birtokosok a végvári katonaság segítségével viszonylag könnyebben érvényt tudtak szerezni. Az egyházi tizedet a katolikus egyház intézményes problémái, a kényszerítő erő megszervezésének nehézségei és az adófajta alapvetően természetbeni jellege miatt inkább csak a határmenti alföldi területeken, az egri és a váci egyházmegyékben tudták behajtani, illetve Somogyban, ahol a pannonhalmi főapát megbízásából szedték a dunántúli végek kapitányai a dézsmát. A legbizonytalanabb a dikális adó hódoltsági beszedése volt, ehhez csak a török területen működő két vármegye, Pest–Pilis–Solt és Heves–Külső-Szolnok területén jutott hozzá a magyar állam. Szakály világosan megkülönböztette a hódoltsági magyar adóztatás két, egymástól élesen elkülönülő korszakát. A 16. század második felében az adóztatást a jelentősebb magyar végvárakból szervezték, az adók közvetlenül a végvárak eltartására szolgáltak. Ezt a korszakot nevezte a 20. századi történelemből kölcsönzött kifejezéssel hadigazdálkodásnak. A hosszú török háború után, éppen a hódoltsági bevételek megnövekedése miatt, a földesurak saját kezükbe vették az adóztatást, és birtokjoguk alapján szedették be a jövedelmeket, jellemzően továbbra is a végvári katonaság közvetítésével. A török területeken a földesúr közvetlen ellenőrzésének eszközrendszere sokkal korlátozottabb volt, ezért egyre általánossá vált a taxás és a summás, vagyis a termelőegységenkénti vagy településenkénti szabott összeggel történő adóztatás. Bár a török adók a magyar többszörösét tették ki, ez utóbbit korántsem tarthatjuk jelképesnek. Részben azért, mert nem alkalomszerűen és csak a határok mentén, hanem a hódoltság másfél százada folyamán rendszeresen és a szűkebben vett magyarországi hódoltság egész területén szedték. Másrészt pedig a hódoltságból befolyt jövedelmek kezdetben közvetlenül, a 17. században pedig közvetve járultak hozzá jelentős mértékben és folyamatosan a magyar végvárrendszer, vagyis a területet ténylegesen birtokló oszmánokkal szemben álló haderő fenntartásához.29
Ugyanilyen alapossággal mutatta be Szakály a magyar intézmények, vagyis az országos kormányszervek, a földesurak, a vármegyék, a helyi magisztrátusok és a parasztvármegyék hódoltsági jogszolgáltató és adminisztratív tevékenységét. A magyar országgyűlések és országos intézmények a törökök által megszállt országrésszel kapcsolatban ugyanúgy hoztak jogszabályokat és adtak utasításokat, mint a magyar végvárak mögötti területeken.30 A 17. században a törökök által megszállt országrész valamennyi településének volt magyar birtokosa. A hódoltságban is éltek birtokos nemesek, a török területen kívül élők
29 Uo., különösen 449–479.
30 Szakály: Magyar intézmények, 36–50.
pedig kéttagozatú (királysági és hódoltsági) birtokkormányzati struktúra kiépítésével hatékonyan adóztatták és igazgatták a török uralom alatt lévő birtokaikat.31 A két
„vezérmegye”, Pest–Pilis–Solt és Heves–Külső-Szolnok külső székellyel ugyan, de a tisztikaruk hódoltsági tagozatának köszönhetően teljes körűen tudtak működni. Másképp fogalmazva, a két vármegye tevékenysége a tisztikar kettőségét (királysági és hódoltsági tagozat, hódolt szolgabírók és esküdtek) leszámítva nem mutatott lényeges különbséget a Magyar Királyság más vármegyéinek működésétől. A dunántúli és a dél-alföldi hódoltság
„vezérmegye”, Pest–Pilis–Solt és Heves–Külső-Szolnok külső székellyel ugyan, de a tisztikaruk hódoltsági tagozatának köszönhetően teljes körűen tudtak működni. Másképp fogalmazva, a két vármegye tevékenysége a tisztikar kettőségét (királysági és hódoltsági tagozat, hódolt szolgabírók és esküdtek) leszámítva nem mutatott lényeges különbséget a Magyar Királyság más vármegyéinek működésétől. A dunántúli és a dél-alföldi hódoltság