Pesti Kalligram Kft., Budapest, 2015
átlényegülés nagyon sok esetben a romlás, bom-lás metódusával lesz egyenértékű a kötet egyes szövegeiben. A tájleírások málladozó betonlép-csőkhöz vagy rohadó hajóhoz vezetnek, vagy rozsdás injekciós tűkként az égbe döfő zászlóru-dakhoz, ókeresztény sírok között lép el az olvasó, ki kell vágni az öreg fenyőt a garázsépítéshez, Ian Curtis pedig egy sportcipő-reklámban él tovább.
A romlás viszont csupán egy emberi nézőpontból negatív (vagy ahogyan azt a Dezső orra című szö-veg is megfogalmazza: „nem versz át, Dezső, csal az orrod, / minden szag ugyanoda, / a bomlásba vezet!”, amire a tacskó csak annyit mond: „Ki hisz neked?”). Ezt az emberi nézőpontot leginkább az a beszélő képviseli a szövegekben, aki kutyájával folytat meglehetősen meddő vitákat, és aki gyer-mekéhez egyes szám második személyben beszél.
Persze a tematikailag különböző szövegek beszélő-it ennyire egyszerűen összeolvasztani beszűkítheti a versek értelmezését, ám ha a kötetet egésznek tekintjük, mégis kirajzolnak ezek a szövegek egy olyan megszólalót, aki egy Tisza-parti városban él családjával (és Dezsővel, az emberi dolgokkal szemben igencsak kritikus tacskóval), aki szerbül is anyanyelvi szinten beszél, valószínűleg értelmi-ségi, lévén az olvasás és a zenehallgatás köti le. Ő az, akit kimozdít biztonságosnak tűnő polgári éle-téből a kutyájával folytatott különös párbeszéd, a Tisza partján történő élmények. Ilyenkor találko-zik az emberi nézőpont számára különösnek, ne-hezen érthetőnek tűnő természeti folyamatokkal.
Ráébredhet, hogy amikor a kutyát idomítja, vele szemben a rongy másik végén ugyanolyan erős akarat áll (Idomítás), rácsodálkozhat a vonuló dar-vak gyöngysorára (Nyaklánc), Tudatosulhat benne, hogy a fák is küzdenek az életükért, ha veszély fe-nyegeti őket (Gyanta), vagy az, hogy egy muslinca többet ér Hamvas Béla gondolatainál (Fenyőtüskék Hamvas sírjánál). Egy olyan nézőpontváltás követ-kezik be a természettel való találkozásban, ahon-nan nézve a romlás „csak” metamorfózis, ahol az idő múlását már nem az óra tiktakolása jelzi, ha-nem a balkáni gerlék kupacokba gyűlt nyomai a padláson vagy a Tisza egymást áthúzó hullámai.
Innen nézve pedig nem is annyira irigylendő a ci-vilizált emberi létezés, ami egy olyan rendszerben zajlik, ahol „síntér síntérbe harap” (a háborúra való számtalan utalás búvópatakként végigvonul a szövegen). A kötetben szerencsére nincs radikáli-san elhatárolva egymástól az, amit emberinek és az, amit természetinek lehet nevezni leginkább,
azaz nincs jelen a szövegekben Rousseau nosz-talgiája a vadember-létmód iránt, és nem is rajzo-lódnak ki egyértelműen az öko-líra körvonalai a kötetben, hiszen sokszor a versek beszélői nagyon is civilizált emberként viselkednek. Inkább arról van szó, hogy a kötet megpróbál ember–természet kapcsolatokat, viszonyulásokat felmutatni, amik közül talán azok a leginkább sikeresek, melyek összemossák az emberi és természeti működést, ahogyan a Mint a szikra megdöbbentő hasonlatá-ban („mint a mama búcsújakor: / mozdulatlanul feküdt az ágyán, / fonnyadt testében rügyezett a rák.”) vagy az Aranykapu metaforáiban („Talajbőr a talpunk alatt, / hatalmas szőrszálak a fák”).
A Harmadolás sarokpontja és a kötetben megjelenő „tájlírának” az alapja kétségtelenül a Tisza. Nemcsak azért izgalmas a nagyon is
„hagyományterhelt” folyó szerepe a szövegek-ben, mert jelzi, hogy Orcsik Roland merészen és kreatívan folytat sikeres párbeszédet az irodal-mi hagyománnyal (például Petőfi t név szerint is említve), hanem mert a Tisza újabb értelmezési lehetőségeket is ad az előbb bemutatott termé-szet-ember viszony témájának körüljárására.
A folyó hagyományos szimbolikáját is felhasz-nálják a szövegek, megjelenik időjelképként (Ki-látó) vagy a tiszavirágzás leírásakor a magzatvíz is eszünkbe juthat róla (Szikrák a víz fölött), rá-adásul az Alföld ütőereként is szerepelhet Petőfi , Juhász Gyula és Ady folyója (Hüllő, Hangközök), a „folyékony szentély”. Ezek mellett új jelentések is rárakódnak a Tiszára. A Vilin konjic című szö-veg egy varázslatos mesevilág részeként utal rá, a Diadalmas vulva nőiségét emeli ki, a Zsilipben pedig idomított őshüllő lesz a folyóból, az emberi nézőpontból nehezen érthető természet kitünte-tett szereplője.
Orcsik Rolandot ismerhettük már korábbi köteteiből, mint olyat, aki avantgárd gesztusokat használva teszi érzékletesebbé szövegeit, többször sajátos humorral fűszerezve azokat. A költemé-nyek néha szinte teljesen nélkülözik a hagyomá-nyos poétikai eszközöket, így gyakran verssorokra tördelt próza hatását keltik (az egyébként nagyon is fontos, hogy a szerző hol, melyik kifejezésnél, szó-nál, gondolatnál alkalmaz áthajlást), ami azonban mégis verssé épül fel, mint a Kórházi fényben című szöveg, mely a születés metamorfózisát ragadja meg szikár, egyszerű hangon, mégis megkapó módon. Különösen izgalmas azoknak a versek-nek az építkezése, amelyek mindig csak egy-egy
FIGYELŐDÁVID PÉTER
127 FIGYELŐDÁVID PÉTER
információt adnak az értelmezéshez, hogy a végén összeálljon belőlük a költemény, esetleg csattanó-szerűen lepnek meg újabb értelmezési lehetősé-gekkel (pl. Padlás, Húgyglória, Kilátó). A kötetzáró paratextus felhívja az olvasó fi gyelmét arra, hogy:
„Ne számíts elragadtatásra!”, és a szövegek ehhez méltó módon nem igyekeznek magukkal ragadni az értelmezőt, inkább gondolkozásra késztetnek, megdöbbentenek, kimozdítanak, átértékelnek.
A Harmadolás legnagyobb érdeme a költészeti hagyománnyal folytatott értő párbeszéd,
termé-szet és ember viszonyainak feltérképezése eszté-tikai eszközök segítségével, a kötet szerkesztetlen szerkesztése, de mégis leginkább az, hogy nem hagyja nyugodni az olvasót. A fenti elemzési szempontok mellett még jó néhányat fel lehet vetni a kötet kapcsán. Érdemes lenne megvizs-gálni, ha már Petőfi ről és a Tiszáról szó esett, a haza fogalmának jelenlétét a kötetben, vagy a gyakori vér-motívum működését.
Mert folyamatosan mozgó szöveg ez: zajló Tisza.
Bibó István (2005; Budapest, V. ker., Széchenyi rakpart; bronz; 190 cm)