Uram! Lelkem hozzád simul, kérlek, segíts!
Kötelékeim eloldva.
Amik maradtak,
egy irányban állnak sorban.
Oly sok oldást megszenvedtem, sirattam és búcsút vettem.
Adj még kötést lelkemnek, hogy mindazt átéljem, amit a másik oldalról gyermekként nem tehettem.
Egyik nagymamámat sem érinthettem.
Nem volt nekem
sem apukám, sem nagypapám ki térdén höcögtessen.
Nagymamám sem, ki kényeztessen.
Hadd legyek én ez utóbbi,
hogy kipróbáljam milyen jónak lenni, öregkoromnak értelmet, élményt adni.
Uram, amit kiróttál, amit nekem szántál, megtettem.
Annak, s úgy éltem.
Kérlek, hajolj fölém, hogy rád nézve megértsem, érezzem,
mit szántál a végére nekem.
S ha nem értem,
fogd a kezem, vezessél!
Ha nem bírom,
adj reményt és szeressél!
Add, hogy kisded unokám, kiben én is tovább élhetek, egészségben megszülessék.
Adj erőt karjaimnak, hogy megtarthassam.
Add, hogy utána szaladhassak.
Add, hogy szerethessem, dédelgessem.
Add, hogy amit többszáz gyermeknek megadtam,
az unokámnak többszörösen megadhassam.
Add, hogy kacagásban,
huncutságban játszótársa lehessek, segíts, hogy ujjaimmal bábozhassak, varázslatot varázsoljak.
Uram! Unokámnak kérek egészséget, épséget, lehetőséget, képességet!
Add Lillámnak, hogy gondos anyja lehessen!
Apjának, hogy mindenkinél jobb apukája legyen!
Add Uram, add!
DÖMÖK ELÍZ
Vendégmarasztaló
Munka után rohan az óvodába, nehogy megint az ő kisfi a le-gyen az utolsó, akit hazavisznek onnét. Élvezi a sétát kettesben hazáig, hiszen ekkor tudja meg, mi történt az oviban. Ki rosszal-kodott, hogyan játszottak, mit tanultak, kit dicsért meg az óvó néni, mit ebédeltek, stb.… Ilyenkor ő is kikapcsolódik, elfelejti, hogy nehéz a bevásárlótáska, hogy undok volt a főnöke, hogy…
A feszültség lassan megszűnik benne, gyönyörködve hallgatja fi át, aki mindent elmesél, mi történt vele, amíg nem látták egy-mást. Már alig várja, hogy otthon legyenek, apa is hazajöjjön, s együtt főzzék meg a vacsorát. Közben elmesélik egymásnak, mi történt aznap, örülnek az együttlétnek, hogy egészségesek, hogy feltöltődjenek egymástól a holnapi napra.
Néhány méterre a házuktól, szembe jön velük a férjének a fő-nöke. Az asszonyra ráköszön, hiszen ismerik egymást. Néhány-szor már szót váltottak korábban egy értekezleten.
– Üdvözlöm a szépasszonyt és a trónörököst. –
– Jó estét kívánok Önnek. Mi járatban mifelénk? – kérdi az asszony, s fi a kezét elengedve kezét nyújtja a férfi nak. Kezet fognak, majd a fi ának mondja:
– Köszönj Te is kisfi am! – de a gyerek durcásan lehajtja fejét, nem szól egy szót sem. Kicsi szíve haragszik az idegenre, aki megszakította kettejük meghitt társalgását. A „Bácsi” most egy barackot nyom a fejére, s mondja neki:
– No, kisöreg, majd legközelebb! –
– Én Szabolcs vagyok! – mondja öntudatosan a nagyóvodás, s elhúzza a fejét. A férfi tréfával próbálja elütni a dolgot, s kezét nyújtva a gyereknek, mondja:
– Akkor szervusz, Szabolcs! – De a gyerek konok, nem nyújt-ja a kezét, hallgat. Anynyújt-ja sejti, hogy mi a banyújt-ja, s vigaszként meg-simogatja a fejét. Az Igazgató Úr a gyerek anyjához fordul, s mondja:
– Tulajdonképp a férjével kellene egy sürgős dolgot megbe-szélnem. Nem tűr halasztást. Ezért jöttem errefelé.
– Semmi gond. Pár lépésre lakunk innét, jöjjön be, várja meg nálunk. Hamarosan megérkezik. MI is várjuk már haza – mond-ja hirtelen az asszony, közben arra gondol ingerülten, milyen rumli maradt otthon a reggeli nagy rohanásban. Ráadásul a nagy bevásárlást is mára időzítette.
Az előszobában mindenki leveti a kabátját, a háziak papucsba bújnak, s a vendéggel együtt a nappaliban helyet foglalnak. Az asszony elnézést kér az előlhagyott játékokért, könyvekért. A gyerek pedig bámulja az idegent, aki miatt anya nem reá fi gyel, nem kérdez semmit tőle. Végignézi tetőtől talpig. Észrevesz valamit, majd megszólal:
– Nálunk mindenkinek le kell vetnie az utcai cipőjét. – Szigo-rúan ránéz a vendégre, aki kínosan feszengeni kezd a fotelban.
Iszonyúan zavarban van. A gyerek anyukája nemkülönben. Vé-gül kinyögi, mentve ami menthető:
– Igen, kisfi am, de tudod, Pista bácsi most vendég nálunk, s a vendégeknek nem kell levetniük a cipőt az előszobában – da-dogja.
– Hozhatok egy kávát? vagy valami innivalót?
– Igen. Kérek egy kávét – mondja a vendég, s zavarában elő-kotorja a cigarettáját, s rágyújt. A kisfi ú nézi, nézi a ceremóniát.
A vendég bácsi rá sem mer nézni a gyerekre. Az pedig rácsodál-kozik a füstkarikákra, s megszólal ismét:
– Nálunk nem szabad a lakásban dohányozni.
Az asszony hallja fi a kioktató szavait a konyhában, s majdnem leejti a kávéscsészéket. Mintha mi sem történt volna, sietősen behozza a gőzölgő kávét, s kínálja a vendéget, aki eloltja a ci-garettáját a hamutartóban, amit az asszony tol eléje. A fi úcska az anyját nézi, hogy mondjon már valamit, de Ő a vendéghez fordul:
– Hogy mennek a dolgok az iskolában? Hogy állnak a szak-képzéssel? – A választ fél füllel hallja csak. Titokban a fi át nézi,
Reszketve várja mi lesz a következő merénylete a „vendég”
ellen. Nem sokáig hagyja várakozni, mert megszólal:
– Anya, gyere már a konyhába, főzzük meg a vacsorát, mire apa hazaér!
Az asszony elsápadva hebegi:
– Kisfi am, majd később. Most vendégünk van, aki apával sze-retne beszélni. Majd főzünk akkor, amikor ők beszélgetnek egy-mással. De a vendég már feláll, indulni készül. Azért jól hallha-tóan mormolja:
– Ezek a mai gyerekek már semmi tiszteletet nem adnak az idősebbeknek.
Az asszony marasztalni próbálja, de a vendég mondja:
– Majd máshol, másik alkalommal négyszemközt megbeszél-jük a férjével közös dolgainkat.
Az ajtó bezárult, a főnök elment. Az asszony pedig nem tudja eldönteni, hogy most megdorgálja-e a fi át, vagy inkább kapja az ölébe, s mondjon neki egy hosszú mesét.