A költő a réten, egy pléden hanyatt fekve a tavasz égi járását figyeli
Kék égen felhőként sárkány száll, így lő ként tűzcsóván, hét fejből, majd sántán még eldől.
Delfinné gyúrják át hét farkát és hátát, griffen jött, fent felnőtt fénytestű langy szellők.
Hattyúvá foszlik szét.
Mímelné főnixét, bár toll hull röptében:
hópelyhek szép télen.
Néz, itt, most. Egy szempár!
Legszebb ám, és nem vár.
Csókkal jő, kér, még kér újabbat szent fészkén.
Akácvirág
Nem is tudom ma már, mi volt az óra, a nap, na és a táj, mi volt e lenge vasárnap, és a földesút merengve hová temette titkaink azóta.
Sehol ma már a kismadár karója, amin dalát a dús tavaszba zengte.
A tar keréknyomon talán a csendje elér, világnyi perceket megóva.
Akácok égi illatárja bűvöl:
fehér varázs, fehér a szív, s a lélek, fehér parázzsal angyalok pihennek.
Nem is tudom ma már, mi volt a bűnöm, felejt az ember, ám ha majd nem élek, a nyugtom is maradna itt, ilyennek.
A tücsök és a hangya (városi legenda) hogy dicsőséges királykodásának jelképeként egy hatalmas em-lékművet építtet, ezért mindeféle szakembert toboroznak az or-szágból. Olvasta ezt a két kenyerespajtás is. Lepacsiztak, és egy-szerre kiáltották:
– Egy életem, egy halálom, a munkám a szarkának ajánlom! – és rögtön indultak a járási felvételi irodába.
Keverték a maltert, téglát hordtak, állványt ácsoltak, amire ép-pen szükség volt. Dolgoztak szorgalmasan tavaszra nyár, nyárra ősz, őszre tél, ám a jókedvük egyre alább hagyott, bár az emlék-mű építése jól haladt.
Egy csillagfényes, estikeillatú éjszakai műszak előtt így szólt a tücsök:
– Édes komám! Nem jól van ez így! Dolgozunk éjjel és nappal, de mi hasznunk belőle, hiszen a fizetség magunk ellátására sem elég. Betegek a szüleim. Orvos kellene, gyógyszer is, de nem tu-dom megfizetni.
A hangya átölelte a vállát:
– Gondolj bele, ha ennyi sem lenne! Gondolj arra, hogy
meny-apja? Vasmarokkal fogta meg a malterkeverő nyelét, haragjában háromszoros erővel fogott munkához.
Egy felhős, sötét reggelen halkan így szólt a tücsök:
– Egyetlen cimborám! Tudok egy dalt a hegedűn. Azt a pénzt, amit hó végén a markunkba számolnak, utcai zenéléssel is meg fogom keresni! - és a hangya érvelését meg sem hallgatva csapot, papot hagyva kilépett az építkezés kapuján. Azt sem mondta, hogy fapapucs!
A térköves gyalogút mellett találta meg a színpadát, közvetle-nül egy virágzó rózsabokor alatt. Esténként, amikor a hangya fá-radtan és éhesen ballagott hazafelé a munkából, egy-két szóra megálltak. Ilyenkor szokta mondani a tücsök: Itt is ugyanúgy esik az eső, fúj a szél, vagy perzsel a déli napsütés. Pénz sem jön össze több, – de a hangja csengett, a szeme ragyogott.
A hangya fáradtan kullogott tovább, tudta, hogy otthon ugyanaz az üres leves várja vacsorára, mint lenni szokott.
Egy este a hangyának már a vacsorát megenni sem volt ereje a kimerültségtől, az asztalra borulva aludt el. A felesége ujjongó sikítására ébredt, aki a vállát rázva kiabálta:
– Nézd csak! Nézd csak! A tévében ott a tücsök!
Egy tehetségkutatóban szerepelt a barátja, amit később meg is nyert. Nem kellett már az utcán zenélnie. Falunapokra járt, válla-lati bankettekre, a bagolynak, vagy a kígyónak és másoknak a névnapi vacsorájára muzsikálni. Egyre híresebb lett. A szarka is felfigyelt rá, ki is nevezte udvari zenészminiszternek.
Azóta hallod esténként az ezer és ezer tücsök hegedűszóját.
Budapest, Hősök tere, 2016 Nagy királyok őse, Árpád!
Atyja
szétszakított nemzetünk
lelkének, vérének! Fül hallhatta egy évezreddé feszült,
tört utókornak lidérces
jajszavát a völgyön és a bércen, zord Verecke szikláin,
zord Verecke szikláin?
Ond, jó törzsfő, itt, a bő vizekkel
áradó Tisza mentén!
Itt, ahol édes mezőt liget szel, s víg gyermekeddel mentél kanra vagy fogolymadárra, tar tatárok gyilkoló hadának hallottad vágtatását,
hallottad vágtatását?
Tas, vitéz vezére hős népednek!
Mén-Marót kazár király félte kardod, s bújva bújt keletnek,
Hadának hatalmas táborában kérdezem Hubát, akkor – nem kevés – nyolc évszázad-dal korábban:
míg a kupákban nem csak bor lángja kélt, e tiszta ország oltárán kurucnak szolgasorsát volt, ki súgta jóslatán,
volt, ki súgta jóslatán?
Kond, a győztes, acélszemű vitéz, bátor, tettre kész vezér!
Pannonhonban, hol szép jövőd idéz, gyász Világosból fehér fegyvereknek fényes rendje visszhangozta egy kézcsóknak gyenge,
vertszavú alázatát, vertszavú alázatát?
Nagy Fertő tavát birtokló Előd!
Hű hazád nyugatra kart s íjakat kívánt tőled, véderőt, és a szíved sem akart
Tétény herceg! Itt, a bölcs Dunánál
nyáj kolompolt új időt, s pásztor szíve ünnepelt dudáján.
Camponának rég kidőlt kőfalánál vad seregnek visszazengett hódító, eretnek, lánctalpas nyikorgása,
lánctalpas nyikorgása?
Álmos! Él szövetséged a honban!
Küzdi, vívja végzetét, bár a nemzet önfiát tarolja!
Szól – szaván orv méreg ég – s mind, ki bír így őriz tisztet.
Dús a lé, és nem tenyérben viszket.
Halld az ötperces csendet, halld az ötperces csendet!
fánkostál
ködlemez derékszög függönyök falba nőtt meselett vaskönyök színreszín abrosz az óceán zátony egy kagylómáz porcelán sikérsík szerpentin kék sekély korkorong cédéhang halk szegély elfüggő nyálakkal böjt a lég ívelő varázslat föld s az ég szaggatott lassú láz lebegő szék alatt mindfehér lobogó vendégek ínyesgyors iram is lágyselyem aranyú piramis hószitált montblanc-hegy ormai körkörön párnasor formai fordulat tavakban ni itt ni középen nyárikúp ribizli- lekvár