szer-zõ felrajzolja az utóbbi félszázad kulturális térképét, erõsen módosítva s átértékelve a mindmáig „hivatalos”-ként elfogadott
iro-G. Komoróczy Emõke
Az „alternatív kultúra” esélyei az ezredforduló Magyarországán
Bohár András: Aktuális avantgárd: M. M.;
Nyitott kultúra felé
Magyar Mûhely Kiadó – Kaposvári Egyetem 2003. 216 o.
mûvészetnek nem alakulhatott ki szé-leskörû, értõ-tá-mogató holdudva-ra, hiszen a „tiltott gyümölcs” kategó-riába tartozott, s így gyakran egzisz-tenciális
következ-dalomtörténeti tablót. Felmutatja, mint járult hozzá az elitkultúra mûködésmódja, dimenzionáltsága és differenciáltsága, a tényleges alternatívák kimunkálása a zárt társadalmi, kulturális formák fokozatos nyitódásához. Az elitkultúrán belül létre-jövõ, majd ettõl részben eltávolodó prog-resszió – hangsúlyozza – olyan szellemi, egzisztenciális és esztétikai paradigmák hordozójává vált, amelyek észrevétlenül felõrölték a marxizmus szilárdnak hitt po-zícióit.
A kultúra természetesen soha nem füg-getlen a társadalmi folyamatoktól, de nem is mechanikus függvénye azoknak – mint azt a „felépítmény”-elmélet sugallta. Bizo-nyos korszakokban (így kiváltképp az ’50-es évek elsõ harmadában) – fejti ki Bohár – a politika diktatórikusan meg akarta ha-tározni a mûvészet jellegét: a legcsekélyebb alternativitást sem tûrve el, saját esztétikai preferenciáit (szoc. reál!), ideológiai sémá-it próbálta ráerõltetni a valóságra, béklyó-ba vervén a mûvészi teremtõ-erõt. Ez persze nem sikerül(hetet)t, de az igazán je-lentõs autonóm mûvészetet („nyugatos – újholdas” modernség, avantgárd) hallgatás-ra kárhoztatta. 1953 derekától aztán, a de-mokratizálódás légkörében – Nagy Imre toleránsabb szemléletének, a szabadabb szellemi klímának köszönhetõen – már itt-ott szóhoz jutnak az addig perifériára szo-rított alkotók is. Az 1956-os forradalom (amelyet nem kis részben éppen a humán értelmiség, az ellenzéki írók készítettek elõ) leverése után a politika vérbe fojtotta a vi-szonylagos szabadságot (az Írószövetség feloszlatása, íróperek stb.), s újra hallgatás-ra kényszerítette az alternativitás szószóló-it. Minderrõl részletesen beszél a szerzõ A szimbólumok dinamikája és A toposzképzõ-dés jelentõsége c. fejezetekben, ragyogóan elemezvén a nyelvi klisék, sztereotipizált politikai szlogenek manipuláló szerepét.
Majd kimutatja, hogy a ’60-as évek elején már más szándékok vezérlik a hatalmi gya-korlatot, amely konformizálni kívánja a
társadalmat, szeretne visszacsatolást, sõt igazolást kapni a társadalom széles rétegei-tõl. A kulturális élet irányítói megpróbál-nak konszenzusra jutni a mûvészeti élet prominens képviselõivel, de aki nem fér be a „realizmus” karámjába, az bizony most is perifériára kerül! A hagyományt vissza-menõleges érvénnyel átírják (így Krúdy, a klasszikus avantgárd – Kassák, Füst Milán – valamint a „nyugatos-újholdasok” to-vábbra is „fekete bárányok” maradnak). „A politikai elit határozta meg a lehetséges és kívánatos szellemi mozgásteret, azokat az igazodási pontokat, amelyek a hivatalos értékhierarchiától való távolságot, illetve közelséget hivatottak betölteni” – állapítja meg Bohár. A kulturális szféra politikusai értelmeztek – címkéztek – minõsítettek („polgári” – „kispolgári” – „népi” – „avant-gárd” – „modernista” stb.), természetesen negatív felhanggal, a csalhatatlanság kinyi-latkoztatásszerû fensõbbségével. Így éltünk-éldegéltünk tehát Pannóniában, miközben a politikai elit intézményi keretek közt gya-korolta hatalmát, s megszabta a lehetséges és kívánatos mozgásteret. Mindeközben azonban lassanként meg-megjelenhettek a nyilvánosság fórumain a hivatalos ideoló-giai és mûvészeti felfogást megkérdõjele-zõ, sõt érvénytelenítõ alkotók is, akik – negligálva az intézményi szférát – konfron-tálódtak a hatalommal.
A ’60-as évek derekára aztán a külön-bözõ fokú és jellegû mûvészi szabadság-igé-nyek mind erõteljesebben szembekerültek a politikai akarat-képzéssel (amely ekkorra már a valóságábrázolás igényét a „pozitív utópiák” megformálásának követelményére cserélte). Bohár részletesen szól a korszak mûvészetpolitikai vitáiról (Alföld, Jelenkor), az életmód, a „szocialista erkölcs”, a „tipi-kus” hõsábrázolás stb. körül zajló pszeudo-polémiákról (ÉS, Valóság, Kortárs, Új Írás stb.), amelyek voltaképpen a hatalom ál-láspontját voltak hivatva érvényre juttatni (többnyire a Zárszóban fogalmazódott meg a hivatalos konklúzió). Hermann István
nyíltan diszkreditálja az avantgárdot, „mint a mûvészet és az esztétikai-emberi érték-rend tagadására irányuló” kísérletet (Való-ság, 1966/6. sz.) De a korszakra jellemzõ, hogy – szinte ennek cáfolataként – a fo-lyóirat következõ számában lehozzák Er-dély Miklós tanulmányát a montázs film-elméleti aktualitásáról – ami már egyértel-mû nyitódást jelez a zárt kulturális struk-túrán belül. Egyébként a modern filmnyelv és a képzõmûvészeti absztrakció jóval ko-rábban polgárjogot nyert, mint az irodal-mi modernitás, amely még a ’80-as évek-ben is jórészt a „tiltott” kategóriába tarto-zott.
Bohár összefoglaló érvényû áttekintése alapján a modern mûvészet és az avantgárd színes, gazdag tablója bontakozik ki elõt-tünk. A ’60-as évek utolsó harmadában már megszólalhattak a polgári tradíció, a „nyu-gatos-újholdas” modernség reprezentánsai, újrafogalmazva az individuumból kiindu-ló univerzális szabadság-igényt, a létezés ontológiai aspektusa s a mitologikus-transz-cendens értékek mûbe-örökítésére való tö-rekvést (Weöres – Pilinszky – Nemes Nagy Ágnes, a Vigília köre stb.). Újraéled az avantgárd tradíció (amiben nem kis szere-pe van a Párizsban 1962-ben induló Ma-gyar Mûhelynek). Kassák, Füst Milán ugyan meghal 1967-ben, de poétikai szemléletük, életmûvük annál hatékonyabb a késõbbi-ekben, s lassanként visszatér az irodalmi köztudatba Szentkuthy Miklós is (mind-hármuknak, és Weöresnek is különszámot szentel a Magyar Mûhely). Így a hivatalos értékrend ellenében már körvonalazódik egy érték-orientált, a valódi mûvésziség sík-ján képzõdõ „ellen-kultúra”, amelynek fé-nyében leleplezõdik a „támogatott” iroda-lom kiszolgáló, pszeudo-jellege. Bohár kö-rültekintõ alapossággal tárja fel azokat a jelenségeket, amelyek hazai talajon sarjad-tak, s amelyek korántsem voltak függetle-nek az Európa egészén végighullámzó protest-mozgalmaktól (az 1968-as francia diáklázadások, az amerikai
„Üvöltés”-nem-zedék stb.). A Nyugaton intenzív hullá-mokban kibontakozó új s újabb avantgárd irányzatok organikus adaptációja fokoza-tosan ment végbe, nemcsak nálunk, hanem a keleti blokk szovjet ellenõrzés alatt tar-tott országaiban is (pop art, konceptualiz-mus, happeningek, akció-mûvészet, perfor-mance, az underground mûvészet külön-bözõ válfajai stb.). A ’70-es évek elején a már fesleni kezdõ legális érték-hierarchia ellenében utat tört magának a kísérleti film, az alternatív/amatõr színházi- és táncház-mozgalom, az „új zene” a maga protest-formáival (rock-koncertek, gombamód sza-porodó együttesek stb.). A mûvészetben megfogalmazódó alternatív világok az esz-tétikai szféra autonómiájáért szálltak síkra, s különféle egzisztenciális magatartásmin-tákat reprezentáltak. Az intézményesen el-lenõrzött irodalmi struktúra kevésbé tud-ta adaptálni – épp verbális jellege miatt – az új, „kísérleti” formákat, s a befogadói közönség is gyanakvással tekintett az „anti-mûvészet” programjára („feloldódni a kö-rülöttünk nyüzsgõ világban”, „átpoetizálni az életet”, megbontani a zárt, merev struk-túrákat stb.).
A magyar mûvészeti élet sajátos – és saj-nálatos – megosztottságára jellemzõ, hogy a „messianisztikus” beállítódású, társada-lomcentrikus, népnemzeti, közösségi prog-ramot megfogalmazó alkotók maguk is gyanakvással, sõt ellenszenvvel tekintettek a mûvészet autonómiájáért küzdõ alkotó-társaikra – jegyzi meg Bohár. Csakhogy az elindult s mind rohamosabb erõvel alágör-dülõ lavinát már nem lehetett feltartóztat-ni! Az „üdvtanok” a ’70-es évekre sorra mind zátonyra futottak, a „világmegváltás”
ügye ellehetetlenült, a mûvészet mind iro-nikusabban tekintett a „hit”-re épülõ ide-ológiákra. Az induló költõk most már nem a közösségi kultúra zászlóvivõi akartak len-ni, hanem Párizsra vetették „vigyázó sze-müket”, s megkíséreltek utat törni maguk-nak a Magyar Mûhely felé. Ott ugyanis expressis verbis megfogalmazódott, hogy
„az alkotás az ellenállás legmagasabb for-mája” (Nagy Pál), nem szükséges tehát a nyilvános politikai csetepatékba bocsátkoz-ni. Az illegitim politikai hatalommal fö-lösleges bármiféle dialógust folytatni. Így tehát az avantgárd mûvészet – felmondva a „konszenzust” a kultúrpolitikával – a nyi-tott kultúra formáit készítette elõ.
A Magyar Mûhely egész történetét átte-kintõ Aktuális avantgárd c. munkájában Bohár András szerves egységben mutatja be a magyar kultúra hazai és határokon kí-vüli (különös hangsúllyal a nyugati) cso-portosulásainak törekvéseit, kölcsönös egy-másra hatását. A Magyar Mûhely egy alter-natív kultúra lehetséges voltát tudatosítot-ta az „egyenkultúrát” erõltetõ, a realizmus bûvöletében élõ-égõ kultúrpolitikával szemben, új esztétikai-etikai mércét állítva fel, s az értékorientáció szabadságát kínál-va. Ezért tartja rendkívül jelentõsnek a sze-repét a szerzõ a kelet-európai kulturális progresszió szempontjából (is), hiszen te-ret biztosított mindazon alkotóknak, akik a hazai nyilvánosságból kizárva, egyébként marginalizálódtak volna. Az évente/két-évente Marly-de-Roiban, illetve Haders-dorfban rendezett Mûhely-konferenciákon komoly elméleti felkészültséggel járták kö-rül maguk az alkotók az experimentális mûvészet új s újabb perspektíváit, megvi-tatva a radikális avantgárd szereplehetõsé-geit (a tradíciók gyökeres megújítása – át-értékelése, a konceptuális és konkrét köl-tészet, késõbb a számítógépes kölköl-tészet, majd a lézeres nyomtatás, az intermedialitás stb.) – ideértve a kísérletezés teljes szabad-sága és az avantgárd aktualitása körüli probléma-komplexumot.
Bohár András rámutat arra, hogy a mû-vészet szimbolikus ellenvilága, az alterna-tív egzisztenciális magatartásmódokat fo-kozatosan kimunkáló avantgárd készítette elõ azt a nyelvi-kommunikációs bázist, amelyre aztán a ’80-as években mind az nyilvánosság, mind a politikai
ellen-zék támaszkodhatott. A ’70-es évek dere-kától már nem lehetett semmiféle politi-kai eszközzel meggátolni az avantgárd tér-hódítását. Az új szenzibilitás, szubjektivi-tás, neo- és transzavantgárd, a radikális eklektikusok, a pop-art, a land-art, body-art, mail-body-art, a fluxus, a kultikus akciómû-vészet, a dadaista realisták happeningjei, a papír-szobrászat stb., stb. voltaképpen a társadalmi igények adekvát kifejezõje volt (nonkonform magatartásminták álltak mögötte). Az öntörvényû experimentaliz-mus jegyében induló hazai képzõmûvészeti avantgárd (Erdély Miklós, Hajas Tibor, Jovanovics György, Szentjóby Tamás stb.
– valamint teoretikusuk, Beke László) sze-mében a mû meditációs tárgy, amelyet a befogadó újraalkot, átértelmez a maga szá-mára. Így a mû több is, kevesebb is, mint aminek alkotója szánta, és lehetséges in-terpretációi is különböz(het)nek egymás-tól. Hiszen az értelmezési tartomány tágas-sága függ a befogadó tudattartalmaitól is (U.Eco definiálta a „nyitott mû” fogalmát, Bohár már mint természetes kategóriát használja, amely a hazai „egyenirányított”
mûelemzés korszakának (is) véget vetett).
A ’80-as évek posztmodern radikális eklek-ticizmusa a nyitódó társadalom nyitódó kulturális szituációi közepette jött létre, s nyilvánvalóvá tette „a lehetséges világok sokféleségét”, az „igen-nem”-stratégiák el-lehetetlenülését, a mûvészet-fogalom kép-lékenységét, a mûfaj-határok átjárhatósá-gát, maga után vonva a közlésmód poliva-lenciáját. Bohár részletesen bemutatja a hazai mezõnyben a ’70-es évektõl új s újabb hullámokban jelentkezõ költõnemzedékek legjelesebbjeinek alkotásmódját (Tandori Dezsõ, Péntek Imre, Esterházy Péter, Szi-lágyi Ákos, Szkárosi Endre, Tóth Gábor, Tábor Ádám stb.) Majd a ’80-as évektõl sorra megjelenõ antológiák (Ver[s]ziók, Szógettó, Médium art stb.) egyes költõinek (f[enyvesi] Tóth Árpád, Géczi János, Petõcz András, Székely Ákos, Tóth Gábor, Zalán Tibor stb.) újításait vizsgálva
rámu-tat arra, hogy a költészet különbözõ lehe-tõségeinek kutatása közben mintegy „me-nedékre” s támogatásra találtak a Magyar Mûhelynél. A váteszi költõi pozíciót záró-jelbe téve, egy fanyarabb, ironikusabb fe-jezetet nyitnak – nem utolsósorban Tandori, Petri György nyomán – a ma-gyar líratörténetben. Velük párhuzamosan a vajdasági Új Symposion köre (Csernik Attila, Kerekes László, Ladik Katalin, Szombathy Bálint, Tolnai Ottó), s a Fel-vidék, Erdély avantgárd alkotói (Cselényi László, Tõzsér Árpád, Balla Zsófia, Cselényi Béla stb.) hoztak új színt és szem-léletet az egységes – határok nélküli – ma-gyar irodalomba.
Szerzõnk mindkét könyvében kiérlelt koncepcióval s bõséges adalékokkal mutatja be s értékeli azt a zárt kulturális teret, amely sokáig gátat vetett a különbözõ értékori-entációk szabad kibontakozásának. A posztmodern szövegirodalom – hangsú-lyozza – már a ’80-as évekre kivívta úgy-ahogy a helyét, természetesen hosszas küz-delem után, a hazai mezõnyben (Erdély Miklós, Garaczi László, Géczi János, Kukorelly Endre, Molnár Gergely, Mol-nár Miklós stb.), s azóta is meghatározó szerepet tölt be, nemcsak a „modernitás utáni” kultúrán belül, hanem az egész ma-gyar irodalmi életben. Ugyanakkor a vizu-ális és akusztikus költészet ez idõ tájt már ismert jelentõs képviselõi (Aranyi László, Cselényi Béla, Csillag Ádám, Endrõdi Sza-bó Ernõ, Géczi János, Lipcsey Emõke, Molnár Katalin, Mészáros István, Szkárosi Endre stb.) még a ’80-as évek derekán is jobbára csak a Magyar Mûhely hasábjain juthattak szóhoz.
Minden gátló tényezõ ellenére a ’80-as évek végére mégiscsak teret hódított ma-gának a Magyar Mûhely köré szervezõdött ifjabb nemzedék. Új kísérleti mûfajok je-lentek meg (számítógépes grafika – Mol-nár Vera, szöveggenerálás – Tubák Csaba stb.), megnõtt az érzékenység az elektro-mos médiák iránt. 1989-ben aztán a Ma-gyar Mûhely „hazatért”; a Szombathelyen,
majd Keszthelyen rendezett konferenciáin az „idõsödõ” Mûhely-triász mellett egy új generáció debütált, amelynek legjelesebb tagjai azóta „zászlóvivõk” lettek (Abajkovics Péter, Bohár András, Hegedûs Mária, Ko-vács Zsolt, L. Simon László, Sõrés Zsolt – utóbbi három 1996-ban átvette a folyó-irat-szerkesztés stafétabotját). Ami termé-szetesen nem jelenti az idõsebb nemzedék visszavonulását: támogatásuk, jelenlétük a folyóirat szellemiségében mindmáig érzé-kelhetõ. A Magyar Mûhely azóta szélesebb körû kiadói tevékenységet is folytat (mint-egy 25–30 gyönyörû kiállítású könyvet adott ki 1989–2002 között), s látványele-mekkel dúsított antológiái – SoKapaNaSz, VizUállásjelentés, Vizuális költészet Magyar-országon I–II. stb. – elnyerték a tágabban vett közönség érdeklõdését is. Bohár And-rás röviden áttekinti a Mûhely-törekvések-kel rokonszenvezõ fiatal irodalom kísérleti orgánumait is (Árnyékkötõk, Vár utca ti-zenhét-könyvek, Az irodalom visszavág, Véletlen Balett stb. – valamint szól a Leopold Bloom 75-példányos szombathelyi perio-dikáról, amelyet Székely Ákos már évek óta szerkeszt), amelyek átértelmezve az avant-gárd tradíciót, az experimentális költészet továbblépési lehetõségeit kutatják.
A Magyar Mûhelyrõl írt kötet mintegy harmadát a Függelékben közzétett interp-retációs kísérletek, kiváló hermeneutikai elemzések teszik ki. A szerzõ tömören be-mutatja Szentkuthy Miklós „barokkos”
avantgárdját, Határ Gyõzõ kísérletét a böl-cseleti nyelv megújítására, Weöres költé-szetében a létrõl való gondolkodás szinte-tizálódását a poétikai modernséggel, majd Hanák Tibor mûveit elemezve a filozófiai kritika 20. századi variációit vizsgálja. A továbbiakban számba veszi a radikális egzisztenciál-líra szimbiózisszerû összefo-nódását Bakucz József–Kemenczky Judit költészetében; a formakeresés szüntelen mobilitását (Papp Tibor), az avantgárd (b)irodalmának teoretikus kijelölését (Nagy Pál), a nyelv – a filozófia – irodalmi gya-korlat variábilis egymásba-fonódását
(Buj-dosó Alpár), a szövegkonstrukció aleatóri-kus destrukcióinak végtelen folyamatát (Cselényi László). Ezek után vizsgálja a hangköltészet lehetõségeit, nyilvánossági pozícióit, a verbo-vizuális, nyelvi-koncep-tuális irányokat, a meditatív líraiság válto-zatait Székely Ákos, f(enyvesi) Tóth Árpád, Fenyvesi Ottó, Géczi János, Kelényi Béla, Tandori Dezsõ, Zalán Tibor mûveiben. L.
Simon Lászlónál a paradigmatikusság egye-di aspektusát, Sõrés Zsoltnál peegye-dig a ver-bális-érzéki szabadság textuális és zenei hangzásait tartja figyelemre méltónak. A saját kísérletei bemutatására (elektropoézis, fax-költészet) Bohár – illõ szerénységgel – Szombathy Bálint róla szóló elemzését ve-szi kölcsön („vendégszöveg”-ként); õ vi-szont Szombathy Bálint mûvészi attitûd-jét, szociális-etikai érzékenységgel páro-suló poézisét Nyitott kultúra felé c. köteté-ben analizálja.
Bohár a mûvészet-közvetítõi (interpre-tációs) munkát rendkívül fontosnak tartja (amit mindkét kötetének kiváló mûértel-mezései bizonyítanak), hiszen a szélesebb közönséghez csakis ezáltal juthat el a mo-dern mûvészet (akár az iskolai tanítás út-ján, avagy a közmûvelõdési fórumok dif-ferenciált fejlesztésével, akár az ilyen jelle-gû tanulmánykötetek gyarapodásával). Az interpretátornak fontos szerepe van a mû esztétikai – etikai – szociológiai stb. „üze-netének” kibontásában, a mû-egész újraal-kotásában. „Az individuum szuverenitásá-nak visszaszerzése napjaink legidõszerûbb programja” – hangsúlyozza Bohár, hiszen az ideológiai – politikai kollektivizmus utó-piái beszivárogtak a társadalom minden szférájába, s a „tömegember” szívesen ke-res kibúvókat saját felelõssége alól; elhárít-ván a szembenézést egyéni sorsával, dön-téseivel, könnyen felmentést ad magának („parancsra tettem”) esetleges negatív cse-lekedetei következményeit illetõen. Épp ezért rendkívül fontosnak tartja, hogy az avantgárd mûvészet – mind hagyományo-sabb, mind radikálihagyományo-sabb, a technikai
lehe-tõségeket kiaknázó változatában – szélesebb nyilvánosságot kapjon; ez – szerinte – fok-mérõje lehet(ne) egy társadalom nyitott-ságának, demokratizmusának. Egy jól mûködõ, az emberi életet s a személyiség szabadságát valóban tisztelõ társadalom kialakulásának nélkülözhetetlen feltétele az alternativitást megengedõ, sõt ösztönzõ, sokszínû, eleven kulturális élet.
Bohár András tehát fent elemzett köte-teiben a magyar „aktuális avantgárd” szé-leskörû spektrumát mutatja be a hatvanas évek modernizmusától egészen napjainkig, felmérve az egymást követõ nemzedéki hullámok törekvéseit s a kiemelkedõ alko-tói teljesítményeket. Felbecsülhetetlen ér-tékû irodalomtörténeti munkát végez el a
„zárt társadalom”, „zárt kultúra” struktú-ráinak, valamint a Magyar Mûhely majd’
félszázados munkásságának feltárásával.
Példaszerûen bizonyítja, hogy az „antimû-vészet” is mûvészet, amely számtalan új mûfaj-variánssal gazdagította/gazdagítja a magyar költészetet. Ugyanakkor jelzi azt is, hogy a mindenkori „aktuális avantgárd”
recepciója, irodalomtörténeti feldolgozása és befogadói értelmezése messze elmaradt az egyéb irányzatok (népi-tradicionális, nyugatos-újholdas modernség, sõt a „poszt-modern”) mögött. Pedig épp az avantgárd mûvészet tette a legtöbbet azért, hogy a fél évszázados totalisztikus kultúra fellazuljon, s az autonóm törekvések teret nyerjenek.
Úgy tûnik: Bohár személyében a magyar avantgárd mûvészet megtalálta végre kivá-lóan felkészült teoretikusát, aki – maga is költõ lévén – belülrõl, a forma alakváltásai felõl, hermeneutikai tudatossággal, a leg-korszerûbb ismeretekkel felvértezve egyút-tal jelzi a további kutatások irányát és mód-ját. Talán épp az õ elemzései járulnak majd hozzá, hogy a 21. század mûvészeti köztu-data számon tartsa eddigi „mostohagyer-mekét”, amely viszontagságos, mégis kitar-tó küzdelemben hozzájárul(t) egy nyitott(abb) kulturális szituáció kialakulá-sához.
Üzenet III. (mezzotinto)
IRODALMI, MÛVÉSZETI ÉS TÁRSADALOMTUDOMÁNYI FOLYÓIRAT Megjelenik kéthavonként. Kiadja a Békés Megyei Könyvtár.
Felelõs kiadó: dr. Ambrus Zoltán. Szerkesztõség: 5600 Békéscsaba, Derkovits sor 1.
Telefon és fax: 66/454-354/106. E-mail cím: barka@bmk.hu. Internet: www.bmk.iif.hu/barka Szerkesztõségi fogadóórák: hétfõn 14.00–16.00 óráig.
A társadalmi szerkesztõbizottság tagjai: Ambrus Zoltán (elnök), Banner Zoltán, Cs. Tóth János, Erdmann Gyula, E. Szabó Zoltán, Timár Judit.
A lapot tervezte: Lonovics László.
Alapítók: Cs. Tóth János (felelõs kiadó), Kántor Zsolt (fõszerkesztõ),
†Petõcz Károly (mûvészeti vezetõ) HU ISSN 1217 3053 Nyomdai elõkészítés: Kovács Sándor Nyomdai kivitelezés: Kolorprint Kft., Békéscsaba Megrendelhetõ a szerkesztõségben. Elõfizetési díj: 1 évre 900 forint.
Terjeszti a LAPKER Rt.
Kéziratokat nem õrzünk meg, de visszaküldjük, ha kapunk megcímzett, felbélyegzett válaszborítékot.
Az elektronikus úton küldött írásokat lehetõleg „rtf” formátumban kérjük.
2004/2.