Pap Károly első regényének, a Megszabadítottál a haláltólnak az egyes fejezeteit a Nyugat hasábjain közölte folytatásokban 1928 és 1929-ben,2 és a részletek már az 1932-es kötetben való megjelenés előtt pozitív kritikai fogadtatásban részesültek, többek között Németh László és Mó-ricz Zsigmond is méltatta őket.3 A szerző műveinek döntő többsége
− kivételt képezhetnek ez alól az úgynevezett művésznovellák − a zsi-dó hagyományt, a keresztény kultúrkörhöz való közeledést és ezekkel szorosan összekapcsolódva a saját identitás kialakításának konfliktusos-ságát tematizálja. Pap Károly „írásai néhány alaptémájának variánsai”
– fogalmaz Beney Zsuzsa (Beney 1959, 460). Véleményem szerint a kétféle tradíció (zsidó és keresztény) összeolvashatósága a szerző mű-vei közül legexplicitebben a Megszabadítottál a haláltól című regény-ben mutatkozik meg. Ennek az lehet az egyik oka, hogy Pap a szöveg cselekményidejét is az „ősök korába”, biblikus időbe és biblikus tájakra
1 A tanulmány a Nyom-követés 6. című irodalomtudományi műhely-konferencián elhangzott azonos című előadás szerkesztett változata. Az előadás elhangzott: Nyom-követés 6., online konferencia, 2020. december 12. (szombat).
2 Kivéve a Vihar Támánban című részletet, mely csak a könyvben jelent meg, ahogy erre Réz Pál is rámutatott tanulmányában (Réz 2006, 230).
3 Móricz Zsigmond a következőképpen fogalmaz: „[M]eggyőződésem szerint korunk egyik legnagyobb alkotása. Reám divinációszerű hatása volt” (Móricz 2006, 82), Né-meth László pedig a következőt írja Papról: „Megint egy igaz hajós, aki rábízta magát lelke ismeretlen tengerére, s íme, a tenger egy kontinenst ajándékozott neki” (Németh 2006, 38).
helyezi. Másrészt, a héber Biblia4 és az Újszövetség egymásra íródik a kötetben, nemcsak az alakokat, hanem a műfajiságot és a nyelvezetet te-kintve is: a mű egyszerre idézi többek között a zsidó próféták történeteit és a zsoltárokat; de ezzel együtt Jézus életútját, illetve az evangéliumok és példázatok formáját is.
A következőkben azt fogom vizsgálni, hogy az említett kettős bázis milyen formában jelenik meg a kötetben. Tanulmányom első részében a héber Biblia-reminiszcenciákat fogom szemügyre venni, elsősorban a regényben megjelenő, idevágó jelképekre és szimbolikus apafigurák-ra koncentapafigurák-rálva. Utóbbi választás egyik apropója, hogy a zsidó hagyo-mányban kiemelt szerepet kapnak az apák, az örökség átadása apai ágon történik.5 A másik pedig, hogy ezek az alakok a zsidóság − Pap számára
− tipikus karaktereit képviselik, akik a szerző életművében máshol is feltűnnek: a kétkezi munkást, aki legszívesebben csak a tannak szen-telné életét; a vándort vagy koldust; a gyarapodást a tan elé helyező
gazdagot és az írás igazi értelmét (Abimél esetében eleinte) nem ismerő
papot.6 Írásom második felében a regény Újszövetséggel való kapcso-latát vizsgálom. Az Újtestamentum megidézésének legszembetűnőbb módja, hogy a Megszabadítottál a haláltól főhősének, Mikáélnek az
élet-4 A „héber Biblia” kifejezést azért használom, mert a tanulmányban igyekszem „sem-leges”, tehát egyik valláshoz sem tartozó terminológiát alkalmazni. Úgy vélem, hogy a
„Biblia” szó jelentése ebben a kontextusban a zsidó biblikus terminológiában járatlan olvasó számára nem egyértelmű, az „Ószövetség” kifejezés pedig egyértelműen a keresz-tény kultúrkör felől közelít.
5 Lásd például Nádas Péter Egy családregény vége című kötetében a családtörténet átadásának metódusát.
6 A kétkezi munkás alakja, aki nem tudja az életét a tannak szentelni, feltűnik például az Azarel című regényben, Jeremia apó alakjában. A vándor megjelenik A nyolcadik stá-ció című műben, Leviát alakjában is, de bizonyos értelemben A Schrei című novellában is, a bolygó zsidó karaktere révén. A kegyetlen gazdag egyik alakváltozata a bíró lesz A nyolcadik stáció című regényben, aki visszaél hatalmi helyzetével (hozzá kell tennünk azonban, hogy ő nem zsidó), de az Azarel című regényben az anya tehetős családja is a tan elé helyezi a gyarapodást. A pap figurája több regényben is a szereplők közé tartozik.
Az Azarelben megrajzolt papalakok egyértelműen negatív színben tűnnek fel (a neológ Azarel és valamelyest az óhitű Tulczyn rabbi is), csakúgy, mint a Megszabadítottál a haláltólban a papi testület tagjai, Abimél kivételével, aki meg tudja magában találni a szeretetet.
útja Krisztusét idézi. Azonban fontos hangsúlyozni, hogy Mikáél nem egyszerűen a „hagyomány Krisztusa”, sokkal inkább Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij A félkegyelmű című kötetének főhőséhez, Miskin her-ceghez hasonlít, aki maga is jézusi alakmás. Végezetül a regény által megidézett műfajokat, a mű nyelvezetét és a felhasznált héber Bibliabéli és újszövetségi intertextusokat tekintem át. A Megszabadítottál a haláltól egyfajta szentiratként pozicionálja magát, mely merít „elődeiből”, a két testamentumból, de egyben újra is írja őket.
a héber biblia: háttér és alap
Pap Károly művének esetében a héber Biblia világa részben mint háttér működik. A regény biblikus tájakon játszódik, a helységneveket közli is az olvasóval a narrátor: Shéba, Támán és Libbánia. Konkrét időmegje-lölést azonban nem olvashatunk, mindazonáltal a római katonák jelen-létéből és a szereplői kommentárokból sejthető, hogy mikorra tehető a cselekmény ideje.7 „A zsidó hagyomány megidézése a cselekményidő és a cselekménytér kiválasztása mellett elsősorban a rituális cselekedetek és rituális szövegek révén valósul meg” − írja Gintli Tibor (Gintli 2013, 186). Az említett rituális szövegek fontos szerepet játszanak a regény-ben, ezért a későbbiekben egy külön alfejezetet szentelek az elemzésük-nek. A fentiek mellett a kötetben megjelenő rítusok, mint a különböző
illat-, engesztelő-, égő-, étel- és italáldozatok, illetve Pur (Purim) ün-neplése szintén a zsidó kultúrkörhöz kapcsolódnak. A tárgyi világ és a környezet tehát egyértelműen ebbe a hagyományba ágyazódik bele. Ez szimbolikus jelentéssel bírhat a mű szempontjából: az „alapot” a zsidó
kultúra képezi.
A mellékszereplők által közvetített istenkép is egyértelműen a héber Bibliában gyökerezik. A szövegből kirajzolódó Isten kiszámíthatatlan, kegyetlen, továbbá áldozattal, félelemmel és alázattal kell szolgálni.
Eh-7 Lásd például: „Ne feledd, milyen időket élünk. Egész Judeában mennyi a lázadás, a tizedmegtagadás! Tele vannak a városok az írástudók, az idegenek bujtogatásaival, cimborálásokkal! Se szeri, se száma a rendbontóknak!” (Pap 1998, 190) – fogalmaz az egyik libbániai pap.
hez az istenképhez kapcsolódik a bűnösség fogalma is: „Shéba lakói […]
[b]űnbocsánatért imádkoztak és böjtöltek, habár nem ismerték maguk-ban a bűnt, amit elkövettek volna. De hiszen semmi sem nehezebb, mint megkeresni a bűnt, mikor Adonáj titokzatossága nemcsak a ma, de a tegnap és a holnap bűneit is egyformán torolja meg” (Pap 1998, 28). A „bűntelen bűnösség” és az „eredendő bűntudat” fogalmai meg-határozó elemei a zsidó vallásnak.
A Megszabadítottál a haláltól héber Bibliával való kapcsolatát a temp-lom szimbólumának többszöri megjelenése is jelzi: Ruth szülésének el-beszélésében és Mikáél történetében is feltűnik. A zsinagóga pusztulása a Messiás születik című fejezetben Salamon templomának lerombolását juttathatja eszünkbe, mely esemény a zsidók számára a babiloni fogság kezdetét jelenti. A párhuzam szövegszerűen is megjelenik: „A lépcső fala úgy bemocskolódik vérrel, a lég úgy megtelik halálos jajjal, mint akkor, midőn először rombolták le a cioni szentélyt” (Pap 1998, 25, kiemelés tőlem: M. T.). Mindez azon az éjszakán történik, amikor Ruth megszüli gyermekét, Johanant, és a szüléssel „bepiszkolja” az eljövendő szomba-tot. A Ruth jajgatásának hatására kialakuló zűrzavart, mely a szombatra való készülődést megszentségteleníti, az asszonyok vetélése és a tórák összetépése kíséri, egyfajta apokaliptikus képet festve, utalva az esemény bibliai előképére.
A második templompusztulás Libbániában történik, ahova Mikáél a vándorkoldus Tekijáhu révén jut el, aki onnan származik. A zsinagóga a falu tűzbe borulása során rongálódik meg. A tűzvész oka, hogy Libbánia lakói nem követték őseik szokásait, és a szüret ünneplése helyett meg-próbálták pénzzé tenné híres borukat, ezért Jahve megbüntette őket.
Azonban ebben az esetben már a templom újraépítésnek is a tanúi lehe-tünk, mely szintén szimbolikus a zsidóság történetében:
„A templom újjáépítésekor nem egy rozzant kis zsinagógát ta-lálunk, melyet néhány ember helyreállíthatna az egyetlen rabbi megbízásából, hanem egy nagyszámú papi testületet, gazdag és díszes papok felvonulását − és a templom szinte a jeruzsálemi templom méreteit kezdi felölteni. Hiszen a »templom« −
fogal-milag nem is lehet más, csak A TEMPLOM, az egyetlen, amelyet leromboltak, és amelyet újjá kell építeni, − ha majd eljön a mes-siás” (Lichtmann 2001, 149).
Az újjáépítés mozzanata tehát magában hordozza azt az implikációt, hogy a messiás megérkezett. Arra a kérdésre, hogy Mikáél mennyiben felel meg a megváltó figurájának, a későbbiekben részletes választ fogok adni.
Szimbolikus apafigurák a regényben
A regény szimbolikus apafigurái − Áhel, Elul, Tekijáhu és Abimél − is a zsidó hagyományhoz tartoznak. Ahogy arra Beney Zsuzsa (Beney 1973, 68) is rámutat, Áhelnek, Mikáél nagyapjának az alakja Jeremiát idézi az Azarel című műből. Jeremia apó magának követeli fia megszületendő
gyermekét, Áhel azonban nem Mirjam és Jóséh elsőszülöttjét akarja, ha-nem pont az ellenkezőjét, hogy ne vállaljanak több gyermeket, mert vé-leménye szerint „a legjobbakat s legildomosabbakat már elvitte a halál-angyal, […] nyilván megunta nemzetségük magvát Jahve, s jobb, ha az ember tartóztatja magát” (Pap 1998, 32). A nagyapa, akárcsak Jeremia, a törvények által irányított zsidó világot képviseli, azonban annak elő-írásait nem mindig tudja betartani „tisztátalan” sártaposó munkája mi-att. Ez a mozzanat ismét hasonló Azarel nagyapó élettörténetéhez: ő
sem tudja életét a tannak szentelni, mert el kell tartania családját.
Áhel nagyapa a szöveg elején a halálra készülődik, azonban nem tud megbékélni annak gondolatával. Mikáél eldönti, hogy feláldozza magát helyette, és ehhez a Szétszóró nevű vihar, mely a közelben élő szí-rek hiedelemvilágához tartozik, segítségét kéri. Ezzel szentségtörést hajt végre, hiszen a zsidóknak tilos más istenekhez imádkozni (ezt még szá-mos más szentségtörés követi, melyeknek oka, hogy a főszereplő embe-rek iránt érzett szeretete felülírja az előírt törvényeket). Mikáél az orkán eljövetelekor nem húzódik fedezékbe, így vállalva, hogy az elpusztítja őt. Azonban ezt az áldozatot a vihar „nem fogadja el”, de a történtek rávezetik Mikáélt arra, hogy nagyapjának magának kell megbékélnie
a halállal. Mivel a vihar miatt a főhős elsodródik a halászok falujához, és látja, hogy az ő időseik egy hajón, a vízen várják a halált, ezért arra a következtetésre jut, hogy az ő nagyapja is nyugalmat nyerhetne ott.
Miután Mikáél elviszi Áhelt a halászokhoz, a nagyapa ringatózása a tengeren − sárral teli élete ellentétén −, mely felszabadítja és boldoggá
teszi, az első keresztség képét idézi meg, ahogy arra Beney Zsuzsa rá-világít elemzésében (Beney 1959, 466). Azonban nem is igazán a víz, hanem Mikáél hite „szabadítja meg a haláltól” Áhelt: „Nagyobb a te hited, mint ez a víz − mormolta −, több a te hited, mint amennyit a víz használhat nekem” (Pap 1998, 61) − mondja unokájának halála előtt.
A következő apakarakter, akivel Mikáél találkozik, Elul. A férfi va-lószínűleg leprás, erre utalhat a következő idézet: „És sebeire mutatott, amelyek félig lerágták már az arcát, nyakát, szüntelenül csöpögtek a gennytől és vértől” (Pap 1998, 76). Elul abban lel némi örömöt, ha másokat is szenvedni lát. A férfi azt a tanácsot kapja gyógyítóitól, hogy a fiatal lányok csókjai enyhítenék a sebeit, ő azonban „utálta az asszony-állatot” (Pap 1998, 76). Ezért, kihasználva Támán szegényeinek elkese-redettségét, olyan fiat akar vásárolni magának, aki „szelíd és tetszetős, akár a lányok” (Pap 1998, 76). Reményei teljesülnek, mikor Mikáél
− akit Elul korábban már kiszemelt − családja megörül ennek a lehető-ségnek. Ebben az esetben tehát tényleges „örökbefogadásról” van szó, hiszen Elul fiául fogadja Mikáélt. Ebben a történetszálban egy bibliai parafrázis is benne rejlik, amelyre Lichtmann Tamás mutatott rá: „Elul ebben a kontextusban Saul királyt jelképezi, aki »utálta az asszonyálla-tot«. Miután Dávid legyőzi a filiszteus óriást, a király kegyeibe fogadja.
Dávid ahhoz is ért, hogy hárfajátékával elűzze a király rossz kedvét, ami valószínűleg depressziót jelenthet.”8 De a gazdag Elul egy, a Pap Károly-oeuvre-ben gyakran felbukkanó sztereotípiát is megtestesít: a tehetős zsidót, akinek a javak fontosabbak, mint a tan és az erkölcsös élet, és aki az embereket eszközként használja saját céljai eléréséhez. Elul
gonosz-8 Lichtmann Tamás azt is hozzáteszi, hogy Saul fia, Jonatán is barátságot kötött Dáviddal, mely kapcsolat Patroklosz és Akhilleusz viszonyához hasonló. Ezúton is köszönöm Lichtmann Tamás észrevételeit, melyeket a szöveg szaklektoraként fogalma-zott meg.
nak, kegyetlennek és önzőnek mutatkozik, Mikáél azonban „nem gaz-dagságért, hanem csupán szenvedéseiért” (Pap 1998, 86) szereti. Mikáél szeretetével enyhülést, békét és boldogságot hoz a szenvedő Elulnak, ahogy azt Áhellel is tette.
A harmadik apaalak az egyik legfontosabb a történetben: Tekijáhu, a kalásztépő. Figurája sok tekintetben Élijáhu (Illés) prófétát idézi, aki akár koldus képében is megjelenhet. Erre utalhat a két név hangzás-beli hasonlósága, de Mikáél szövegszerűen is kimondja a párhuzamot:
„[Tekijáhu] olyan volt valóban, amilyen csak Elijáhu lehetett” (Pap 1998, 156). A vándor életútja számos ponton összeér Elijáhuéval: Jahve tüzet küld arra a helyre, ahol Tekijáhu gyerekkori sérelmeit elszenvedte, míg Elijáhu tüzet kér ellensége, Baál legyőzésére Istentől, hogy meg-győzze az embereket a segítséget nyújtó Jahve létezéséről. Haláluk is hasonló: Elijáhut a forgószél tüzes szekéren viszi fel az égig, Tekijáhu pe-dig a libbániai tűzvész után hal meg, és haláltusája közben azt mondja:
„[f]eldoblak Adonáj9 trónusáig” (Pap 1998, 148). Elijáhu továbbá az a próféta, aki minden körülmetélésnél jelen van, így a fiúság elnyerésében is szimbolikus az alakja − ezt a fiúságot leginkább általa éli meg Mikáél a már említett apafigurák közül. Tekijáhu alakja annyiban is emlékeztet a prófétáéra, hogy álmában kap segítséget arra nézve, hogy mi is az ő
Jahve által elrendelt útja − az álomlátás kiváltsága csak Jahve küldötte-inek adatik meg.
Tekijáhu Elohim10 ellen lázad, figurájának ez a vonása számos, Pap Károly műveiben szereplő alakkal rokonítja őt: többek között Azarel Gyurit idézi, hiszen ő is meggyűlöli Istent a vele történtek miatt. A kol-dus azonban a Mikáél iránt érzett és a Mikáéltől kapott szeretet révén visszanyeri hitét − ez lenne Azarel útjának is a fordulópontja, azonban az ő története másképp alakul, hiszen felé senki sem fordul feltétlen sze-retettel. Mikáél elkíséri Tekijáhut az utolsó útjára, a szülőfalujába, ahol Tekijáhu együtt ünnepelheti a szüretet a Libbánia-beliekkel, így meg-bocsátást adva nekik az ellene elkövetett bűneikért. A koldus Mikáélben megleli lélek szerinti fiát, így már meghalhat, mert minden emberi
szen-9 Isten egyik névváltozata a héber nyelvben.
10 Isten másik névváltozata a héber nyelvben.
vedést megismert: „kikóstoltam mindenféle szenvedést, csak még ezt az egyet nem éreztem: amit atya érez a fia iránt, mikor azt el kell neki hagyni” (Pap 1998, 128).
Az utolsó apafigura, akivel Mikáél találkozik, Abimél. A pap elhunyt fiának a vonásait Mikáélben véli felfedezni, ezért pártfogásába veszi őt.
Beney Zsuzsa Abimélt egyértelműen a zsidóság képviselőjének tartja a regényben, és úgy gondolja, halálával bizonyos értelemben a zsidóság története zárul le: „Abimél halála […] a zsidóság történelmi szerepének megszűnését, a történeti létének felbomlását jelenti” (Beney 1973, 73).
Abimél figurája nevesíti is ezt a bizonyos változást, mikor kihirdeti az örömhír és a lélek szerinti fiúság eszméit, melyek egyértelműen az Új-szövetséghez kötődnek:
„Még ma hitet kell tennünk − mondotta Abimél − a mi szövet-ségünk mellett, s Adonáj nevében mondanunk kell: nemcsak a test, hanem a lélek is atyává és fiúvá tesz. […] Azért cselekedte, hogy örömhírt kapjatok arról, hogy van lélek szerint is atyaság és fiúság. […] Ti, kedvesek, hívjátok egybe a népséget a templom-hoz, csillagok és fáklyák fényénél akarok áldozni Adonájnak, s hirdetni a népnek: feltámadott az én fiam, e fiú lelkében táma-dott fel, s föltámadtam én is benne!” (Pap 1998, 214; 218).
− mondja a libbániai papoknak, azok legnagyobb megrökönyödésérére.
A lélek szerinti fiúság eszméje visszamenőleg is értelmezi Mikáél viszo-nyát korábbi választott apaalakjaival. Ki kell emelni, hogy Abimél fi-gurája szemben áll a többi zsidó pap alakjával, akik a narrátor jellemáb-rázolása alapján mind a Törvény bűvöletében élnek, és a zsidó vallásnak és a tannak olyan értelmezését mutatják be, amely eltávolodott annak valódi értelmétől.
az újszövetség: a hagyomány átértelmezése Bibliai alak(más)ok: János és Krisztus megidézése
Az Újszövetség és a hozzá tartozó keresztény kultúrkör is megidéződik a
Az Újszövetség és a hozzá tartozó keresztény kultúrkör is megidéződik a