-A. bőkezűségről.
Első fejezet.
A bőkezűség tárgya és ellentétei.
Szóljunk most a rendkövetkezekében a bőkezűségről.—
"ügy találjuk, hogy ez a középnek megtartása a birtokczik-kekben; hiszen a bőkezű nem nyer dicséreteta hadi ügyek
ben, nem is olyanokban, minőkben azt a higgadt nyeri,nem is az igazságos döntvényekben vagyhatározványokban, hanem a pénz adásában és vevésében, főleg pedig annak adásában.
Birtokczikknek nevezzük^mind azt, minek becsára(vert) pénz által határoztatik és méretik meg. A vesztegetés és fukarság azon tulajdonok, melyek a pénzügyek körül a felette sokat és a túlkevesetjelölik meg.Afukarság hibáját mindigazokra rójuk, kik kelleténél jobbanjárnak a pénz után, s végette fá radoznak ; a vesztegetés szemrehányásába pedig némelykor több vétséget foglalunk össze, mert mi azokat is, kik mérték telenek és fajtalanságra sok pénzt költenek, vesztegetőknek szoktuk nevezni. Azért is az olynemü emberek a legrosszab-baknak tartatnak, mert sok gonoszsággal bírnak egyszerre s együttesen. Olyan állapotnak megjelölésére azonban a vesz tegetés szava nem a tulajdonképeni kifejezés. Vesztegető tu
lajdonképen az lesz,kinek egy a hibája, t. i. saját vagyoná nak elpazarlása és eltékozlása. Vesztegető tehát eredet képen az, kisaját hibájából elvész és tönkrejut. S olyan Ön- v észtén való dolgozásnak tartjuk a vagyonnak elharácsolását is, mert a vagyon szükséges az élet fentartására. — Olyan értelemben veszszük tehát a vesztegetést.
Mindazzal, a mi hasznavehető, jól is, vissza is lehet
ARISTOTELES.
81
élni. Ilyféle hasznavehető dolgok közé soroljuk a gazdaságot.
S miután minden egyes ember a dolgokat legjobban akkor használja, ha az ezekre vonatkozó erényt bírja, következik, hogy a gazdagságot is legjobban fogja használni az, ki a pénzre vonatkozó erény birtokában van; ez pedig az adakozó.
Miazt tartjuk, hogy a pénz használása bizony csak annak költése és kiadása, —bevétele és összetartása pedig inkább szerzés és bírás. E szerént tehát a bőkezűt inkább az jel lemzi, hogy a pénzt azoknak adja, a kiknek kell, mint az, hogy onnan veszi be, honnankell, onnan pedig nem veszi, a honnan nem kell. Mert az erény csakugyan inkább nyilatko
zik a helyes cselekvésben, mint a kellő szenvedésben és tűrés
ben, inkább a jónak véghezvitelében, mint a rútnak nem en
gedésében. Az iránt pedig semmi kétség sem lehet, hogy az
«adást a helyes cselekvés és a jónak véghezvitele kiséri és kö
veti, a bevevés részére pedig inkább a szenvedőlegesség, vagyis a kellő tűrésés arútnak meg nem engedése jut. Kö szönetét is inkább nyer az, ki adni szokott mintaz, ki elnem fogad, és a dicsérettel is úgy vagyunk, inkább amannak ad ják meg, mint az utóbbinak. Aztán sokkal könnyebb dolog valamit el nem fogadni, mint ténylegesen adni; mert valójá ban kevésbbé könnyen határozza eLmagát az ember sajátjá
nak odaadására mint másénak el nem fogadására. Ezen kivűl egyáltalán véve bőkezűeknek és adakozóknak azok neveztet
nek, a kik adnak, a kik el nem fogadnak nem igen nyerik a bőkezűség dicséretét, de igen is inkább az igazságos eljárá
sét. Azok pedig, kik (pénzt) elfogadnak, épen nem nyernek dicséretet. Az erény tisztelői közűi legtöbb szeretetben és barátságban részesíttetnek körülbelül a bőkezűek; mert ők mások hasznára vannak, — ez pedig az adáson alapszik.
Második f e j eze t.
A bőkezűnek eljárása.
Az erény követelése szerént folyó cselekvények erköl
csileg jók, s indító okuk azerkölcsileg jó,—e szerént a bőkezű
Aristoteles Eth i kaja. «.
82
HABERERN.is fog adakozni a jónak okáért és helyes móddal; adni fog tehát azoknak,a kiknek kell, és a mennyit kell és a mikoron kell, s mind a többi követelmények megtartásával, melyek a helyesadáshoz kapcsoltatnak; azt pedig teendi szívesen és örömmel, vagy legalább nem kedvetlenül. Mert minden cse-lekvény, mely az erény követelésével egyezik, kedvvel szokott járni vagy legalább nem kedvtelenséggel, legkevésbbé pedig gondolhatjuk azt fájdalommal összekötve.—Ember, kiolyanok nak ad, a kiknek nem kell s nem a jónak okáért ad, hanem más mellékczélokból,nem tekinthető bőkezűnek,—ez valahogy másként fog czimeztetni. Az sem mondható bőkezűnek, a ki kedvtelenül ad, mert az olyan a pénzt a jő cselekedetnél többre becsüli, az pedig a bőkezűnek lényegétől távol esik.
Továbbá olyan helyről sem fog venni a bőkezű, melyről nem kell, mert olyan vételt és elfogadástnem lehet annak lénye gével összeegyeztetni, a ki a pénzt semmibe sem veszi. Aztán a bőkezű a kérésben és követelésben semlesz tolakodó; mert a ki szívesen tesz jót másokkal, ahoz nem igen fér, hogy má- soktól fogadjon el jótéteményeket. Ellenben onnan fog venni a honnankell, p. o. saját vagyonából ésbirtokából, nem azért, mivel ez valami erkölcsilegjó, hanem azért, mivel szükséges arra, hogy másoknak adhasson. A mellettazonban nem fogja saját birtokát elhanyagolni, minthogy általa azt akarja el érni, hogy másoknak is kedveskedhessél De annak sem fog adni, ki esetlegesen útjába kerül, hogy legyen adhatni va
lója annak a kinek kell, és a mikoron kell, s midőn az erköl
csileg jó azt követeli. Jellemzi a bőkezűt különösen 'az, hogy az adásban tálon túli annyira, hogy magának kevesebbet hagy meg. Hiszen magáttekintetbe nem venni, ez a bőkezű nek sajátsága. Még is megjegyezzük, hogy a bőkezűség kife
jezése használtatik tekintettel az adogatónak vagyonára, s e szerént mérlegeltetik ; mert nem az adomány nagyságában, hanem az adónak tartós lelki állapotában keresendő a bőke zűség lényege; a helyes lelkűiét pedig vagyonához méregeti adakozásait.— így tehátnem gátolhat semmi annak elfogadá sában, hogy bőkezűbb áz olyan, ki kevesebbet ad, ha t. i. ki*
ARISTOTELES.
83
sebb vagyonból szedvén ad. Bőkezűbbeknek tartatnak azok, kik avagyont nem szerezték, hanem örökség utján átvették . ezek t. i. a szegénység sanyaruságát nem tapasztalták ma
gokon, s aztán mindenki a maga művét legjobban szereti, mintazt a szülék és a költők példájában látjuk.
Nem könnyű dolog bőkezűt találni, ki meggazdagod
nék, mivel sem a szerzésre nem figyel, sem a megtartással nem gondol; ö inkább kész az adakozásra, s a pénzt nem magáért becsüli, hanemmint eszközt az adakozásra. Innen van a tömegnek vádja a sors ellen, hogy az* ki legméltóbb rá, legritkábban szokottgazdaglenni. S ez nem ok nélkül és esetlegesen van úgy; mert lehetetlen, hogy pénzzel bő velkedjék] olyan ember. ki nem fordít gondot arra, hogy pénz birtokába jusson, hiszen ez a többi dolgokkal is úgy van,— nem bírjukazt,miregondot nem fordítunk.
A bőkezű azonban még is óvakodni fog olyanoknak adni, a kiknek nem kell, vagy adni kelletlen időben, de a többi kellékek figyelembe vételét sem fogja elhanyagolni, különben nem cselekednék többé a bőkezűnek szellemében, s ilyenekreadakozván, már nem lenne módjában akellő percz- ben és helyen költeni. Mert a mint azt már elmondottuk, csak az tekinthető bőkezűnek, ki vagyonáhozmérten költvén, arra adakozik, a mire kell, a ki pedig ezen a mértéken tul-csap, az vesztegető és ledér tékozló. Es ezen oknálfogva, mi az uralkodókat nem nevezzük tékozlóknak, mert azthiszszük, hogy birtokaik nagysága mellett egykönnyen nem csaphat nak túl a mértéken az ajándékok és adományok osztogatása által.
Miután a bőkezűség aközépnek megtartása, a pénz osztogatása és elfogadása tekintetéből, azt állítjuk, hogy a bőkezű arra fog költeni s adni, a mire kell, és annyit a meny nyit kell, kis dolgokban és nagy dolgokban egyaránt,még pe
dig adni és költeni szívesen és jó kedvvel; ezen kivűl onnan fogja szedni a pénzt, a honnan kellés anynyit fog venni, a mennyit kell. S mivelhogy ezen erény a középnek megtartása mind a két irányban, az adásbanúgy mint a vevésben, a bő-
6*
84
HABERERN.kezű mind a két irányban úgy fog cselekedni, a mint kell: mert az illő adásnak megfelel az ilyetén elfogadás is, a más ként! s nem oly módú eljárás ellenmondás volna. A mitehát kölcsönösen egymásból következik, az együttesen ugyanazon egyénnél található; hogy ellenkező tulajdonok nem találhatók együtt, az világos. Ha pedig megesik a bőkezűn,hogy nem kellő helyen s nem az erkölcsileg jóval egyezöleg költ pénzü nkkor szomorkodik ugyan, de a mérték megtartásával és a mintkell; mert az erény jellemző tulajdonsága az, örülni és szomorkodni azon, a min kell, és helyes móddal. Még ez atu lajdona is meg van a bőkezűnek, hogypénzügyekben készsé
ges, nyájas és közlékeny; mert eltűrhet irányában elkövetett rövidséget és igazságtalanságot, mivel a pénzt túl nem be csüli, s jobban neheztel azon esetben, ha kellő kiadást elmu
lasztott, mint tud szomorkodni a felett, hogy költött, mikor a szükség nem kívánta; —Simonides magaviseletét sehogy sem tudja helyeselni *)·
Harmadik fejezet.
A tékozlónak és fösvénynek eljárása;a kettőnek összehasonlítása.
A tékozló az említett pontra nézve is elvéti a dolgot;
mert sem nem gyönyörködik abban, a miben kell, nem is a kellő módon; sem nem szomorkodik a fölött, a mi fölött kel- lene és a mint kellene. Állításunk a tárgyalás haladtával vilá gosabb lesz.
Azt már elmondottuk, hogy a fölötte sok és a túlkevés hibái a tékozlás és a fösvénység, még pedig két irányban, az adásban és elfogadásban. Mi a pénzköltéstis azadás fogalma alá helyezzük. E szerént tehát a tékozlástúlhaladja a módot az adásban, de nem az elfogadásban, az elfogadás tekinteté
ből a módon innen marad; a fösvénység ellenben az adásban maradkelletén innen, az elfogadásban pedig túlzó, de csak a kicsiségekben 2).
A mi a tékozlást illeti, ennek a kéttulajdona nem igen szokott egybeolvadni s együtt öregbűlni; mert nem könnyű
ARISTOTELES.
85
dolog, hogy az, ki sehonnan el nem fogad, mindenkinek ado gathasson. Merta magán emberek, há bőségesen adogatnak, csakhamar kifogynak a vagyonból; s a magán emberek tar tatnak tékozlóknak. Ilyen tékozló egyébiránt sokbanjobbnak tekintetik a fösvénykedönél; mert könnyen javítható, s gyó gyítható úgy a haladó kor mint afogytán lévő vagyon által, s visszakerülhet a középutra, hiszen feltalálhatok benne az adakozónak tulajdonai, ő t. i. ad , és nem fogad el, habár egyet sem úgy, a mint kell s nem erkölcsileg jó módon. Ha őt arra lehetne szoktatni, vagy ha másként valahogy változ nék, máris adakozó lenne belőle, mert fogna adni azoknak, a kiknek kell, s nem fogadna el onnan, a honnan nem kell.
Azért is az ő jelleme nem látsziklosznak ;—mert nemgonosz, nem isnemtelen ember tulajdona, az adásban és el nem fo
gadásbana mértéken tulcsapni,—ez inkább balgaságra mutat.
A ki ilyen módon tékozló, az sokkaljobbnak tartatik, mint a fösvény; mert ö azokon kívül, a miket mellette már is fölhoz
tunk, sok embernek hasznot hajt, a fösvény ellenben senki nek, még önmagának sem.
Atékozlóknagyobb része azonban, mint azt már érin tettük, rendesen onnan szeret szedni és elfogadni, a honnan nem kell, s e tekintetben ők fösvények. Az elfogadásra pedig azért válnak hajlókká, mivel költeni akarván, azt egyköny- nyen meg nem tehetik; mert csak hamar kifogynak a kész letbőls magok vagyonából, miért is kénytelenek azt másun-nan előteremteni. Egyúttal pedig, mivel az erkölcsileg jóval épen nem törődnek, minden tekintet nélkül és mindenünnen összekaparnak és szedegetnek, mert szenvedélyükés vágyok az adakozás, de hogyan adogatnak és honnan, ezrájok nézve közönbös. Innen van az, hogy adogatásuk sem bükezü, mert nem erkölcsileg jő és szép, az indítóok sem az, és a mód és a miként sem helyes. Ok némelykor olyan egyéneket gazdagí tanak, kiknek szegénységben kellene maradni, s mialatt a szilárd és mért jellemüeknek semmit sem adnak, bőven szór
ják ajándékaikat a hízelgőknek vagy olyanoknak, kik nekik más gyönyörök eszközlői. Azért sokan közülök féktelenek és
86
HABERERN.mértéktelenek. Mivel t. i. egyáltalában könnyeden költenek, szeretnek kicsapongó élvekre is költeni, s mivel életöket nem az erkölcsileg jónak törvényei szerént szabályozzák, nagyon hajlók az érzéki gyönyörökre.
A tékozló tehát kalauzolás és nevelő vezetés hiányá
ban kerül olyantévutakra, de ha gondosságban és figyelő ügyeletben részesül, akkor bezzeg még eljuthat a közép útra és a kellőmértékre. Afösvénység ellenben gyógyíthatatlan egy baj 3); mert azt veszszük észre, hogy az öregség s minden tehetetlenségfösvényekké teszi az embereket, s úgy látszik, hogy a fösvénység inkább születik az emberrel, mintatékoz lás,hiszen a nagy sokaság inkább pénzvágyó sem mint ada kozó. Aztán igen sokra és szélesre terjed ki ez a vétek, és sokféle alakban mutatkozik; — a fösvénységnek t. i. számosa neme. Miután két irányban jelentkezik, egyfelől az adás elha
gyásában és kerülésében, másfelőlaz elfogadástúlzásában és hajhászásában: úgy találjuk, hogy a k©t oldal nincsen meg egészben mindenkinél, hanem némelykor külön is válik úgy, hogyaz egyik túlzó azelfogadásban, a másik pedig hiányos az adásban. Mert mind azok, kikre az efféle megnevezésekille
nek, mint p, o. fukar, szűkmarkú,zsugori, a hiányos adásban vétkeznek. Máséra nem igen vágyódnaks nem is akarják azt birtokukbakeríteni, még pedig némelyek a méltányosság bi
zonyosérzete alapján ésóvakodásban rút tettektől;(sokaknál t. i. úgy látszik vagy legalább állítgatják, hogy magok bir
toka felett azért őrködnek, nehogy valaha kényszeríttessenek rút tettek elkövetésére. Ezeknek sorába tartozik a köményha
sogató s mindenki a ki ilyen fajtából való; onnanneveztet
nek úgy, mivel az elvet, nem adnisenkinek, a túlzásig viszik és követik); — más része pedig bizonyos félelembőlóvakodik másétól, úgytalálván, hogy bizony nem könnyen létesíthető együtt az, ha ő másét elveszi, akkor mások ne bántsák az övét. Beérik tehát rendesen azzal: sem el nem fogadni, sem nem adni.
A fösvényeknek egy másik neme megint túlzó az elfo gadásban, a mennyiben mindenünnen’ s mindent
összekapa-ARISTOTELES.
87
rit és elfogad. — Ide tartoznak azok, kik aljas foglalkozást folytatnak, a keritök s mind azok, kikolyan csúfságos üzletitek, az uzsorások s azok, kik kis szolgálatokért nagy díjt szednek. Mindezek onnan fogadnak el, a honnan nem kell, s többet mint kell. Mindezeknél közös ismérvnek tekinthető a rút nyerészkedés; mert valamennyien a nyereségért, még pe dig igen csekélyért is, szégyent és gyalázatot viselnek el.
Mert a kik nagy dolgokat szednek el nem onnan, a honnan kell s nem olyanokat, a minőket kell, azokat nem szoktuk fösvényeknek nevezni, milyenek p. o. a tyrannok, kik városo
kat elpusztítanak és templomokat kifosztanak, hanem inkább gonoszoknak, istenteleneknek és igazságtalanoknak. A kocz- kajátékos ellenben,-a zsebmetszö, a haramia, a fösvényekhez számítandók, mert rút nyereségre törekesznek. Kettejök fára dozása egyedüla nyereségrevan irányozva, s ennek miatta szégyent és gyalázatot is kiáltanak; amazok a legnagyobb veszélynek teszik ki magokat az összekaparithatás czéljából?
ezek pedig meg a barátoktól is húznak hasznot, kiknek adó- gatniok kellene. E szerint tehát mind ketten, minthogy on
nan is akarnak nyereséget húzni a honnan nem kell, rút nye-reséghajhászattal vádolandók ;minden ilyen szedés-vevés pe
dig kapzsiságés fösvénység. Méltán neveztetik tehát a fös vénység a bőkezűség tulajdonképeni ellentétének;mert a fös vénység egyfelől nagyobb gonoszság mint a tékozlás, másfe lől pedig az emberek inkább ennek irányában, vétkeznek,
mint az épen említett tékozlásban.
Enynyi legyen tehát elmondva a bőkezűségről, s a vele ellentétben levő vétségekről és hibákról.
Negyedik fejezet.
A nagyszerűség (magnificentia) és ellentétei.
Most a dolog rende és következése követelni látszik, hogy a nagyszerűséget is tárgyaljuk; — mert vitán kívüli az, hogy ez az erény is a pénzügyek körül forog. Ez azonban
88
HABERERN.nem terjed ki úgy, mint a bőkezűség, minden cselekvényre, melyben pénzkezelésről van szó, hanem csak isazokra, me
lyek nagy kiadásokat igényelnek, s azokban felülmúlja a bő
kezűséget nagyszerű volta által. Hiszen ez, mint neve is vilá
gosan mutatja, díszteli költség nagy ügyekben.—Dea nagyság viszonylagos fogalom, mert más annak költsége, ki három- evezöü hajót felszerel, mint azé, ki ünnepi követséget vezérel.
A díszes és tisztes kiadásnál tekintetbe vétetik annak szemé lye, ki költ, az ügy,melyrekölt, és az összeg,melyet arrafor
dít. Az, ki csekély ésjelentéktelen dolgokban illően és tisz tesen költ, nemneveztetik nagyszerűnek, p. o. olyan, ki mond hatja: »sokszor adogattam barangoló kéregetönek 4,«hanem csak az, ki nagy ügyekbenjár el úgy. A nagyszerű(adakozó) t. i. egyszersmind bőkezű is, de a bőkezű még azért nem nagyszerű. Olyan viseletnek és tulajdonságnak fogyatkozása s a túlkevés benne neveztetik kicsinyességnek; a túlzás pedig és a módnélküliség nemtelen, szellemnélküli fecsérlésnek.
míveletlen s illetlenpénzkiliányásnak vagy másnak, a hogy épen szokás ezt a hányavetiséget jellemezni, mely nem ott mu
tat kiadási nagyságot a hol kell, hanem olyan dolgokban fitogtatja magát, a melyekben nem kell s olyan módon ügyekszik fényleni, amint nem kell.—Ezekről azoban későb
ben fogunk szólni.
A nagyszerű ember félreismerhetlenül hasonlít az is meretekkel· bírókhoz, mert ő képes a tisztesnek átlátására és megítélésére, s nagyban tud illő módon költségeket tenni.
Mert minden állandó minőség, mint azt már kezdetben el mondottuk 5)> a neki megfelelő működések és az által, mi azoknak körébe tartozik, határoztatik meg. A nagyszerűnek költségei és kiadásai tehát jelentékenyek, nagyok és díszesek, s olyan lesz az ő fellépése és működése is, mert csak igy fog a nagy költség a dolognak megfelelni, melyre fordíttatik. A mint t. i. egyfelől szükséges, hogy a tárgy a nagy kiadásra méltó legyen, úgy kell másfelől az, hogy a költség a tárgy
nak megfeleljen vagy azt fölül is múlja. Ha tehát a nagy
szerű ilyenekre költ, akkor az erkölcsileg jónak kedvéért fog
ARISTOTELES.
89»
költeni; mert ez minden erénynek közös indoka. Azon felül még jó kedvvel és a pazarfény egy nemével is fog köl
teni, mert a hajszálra való kiszámítás kisszerüséget árulna el. S aztán inkább arra fog tekinteni, hogy a vállalat minél szebben és díszesebben üssön ki, mint arra, hogy mennyibe kerül, s minél olcsóbban állíthassa elő. — E szerént tehát a nagyszerűnek ok vetetlenül bőkezűnek is kell lenni; hiszen a bőkezű arra fog költeni, a mire kell s olyan módon a mint kell. Ezekben épen a nagyságlesza nagyszerűnek sajátsága, mintegy nagysága lévén a bőkezűségnek, mely ily (nagy) dol
gok körűiforog6).Sőtegyenlő nagyságú költséggel olyan mű vet fog előállítani, mely nagyszerűsége által inkább tűnik ki (mint a bőkezűé). A műnek ésabirtoknak becse és előnye t.i.
nem egyenlő és ugyanaz; merta legbecsesebb birtok mint p. o. az arany, már magában is legbecsesebbnek vétetik s a legkincsesebbnek tekintetik, a művek köztellenben annak tu
laj doníttatik a legnagyobb becs, mely kiválóan nagy és szép.
Hiszen csak ilyennek megtekintése kelt csudás bámulást a szemlélőben; az pedig a mi nagyszerű, bámulásra és csuclá-lásra méltó. E szerént, tehát a műnek becse és fölénye a nagyságban jelentkező kitűnőségében és rendkivüliscgében keresendő.
Ötödik fejezet.
A tárgyak, melyekre a nagyszerű költ.
A kiadások közé, melyeket mi díszeseknek nevezünk, tartoznak p. o. a szentélyekbe felfüggesztendő adományok, a templomok építése, az áldozatok tárgyai; hasonlóan mind az, mi szent czélokra fordíttatik s a mi a közügyek érdekében a tisztelet és elismerés kivívására, létesíttetik, s nemes verseny zést költp. o. olyanoknál, kik hiszik, hogy kötelesek kart ki állítani és díszesen fölszerelni, vagyhadihajónak kormányzá
sáról gondoskodni, vagy a polgárokat fényesen megvendé
gelni. Mind ennél, mint már mondottuk, a költséget tevőnek
90
HABERERN.úgy személyes állása mint vagyoni állapota tekintetbe jő, mert szükséges, hogy a kiadás ezeknek megfelelő arányban történjék s nem csak a tárgyhoz, hanem annak létesítőjéhez is illő legyen. Azért is a szegény embernem igenlehet nagy
szerű, mert nem bír annyival, hogy nagy kiadásokat tisztes
ségesen győzhetne; aztpedig, ki mind amellett neki találna fogni, együgyünek kellene tartani, minthogy a méltóság és kötelesség ellen (tehát nem helyesen) cselekednék; erény
szerű pedig csak azon cselekvés, a mely helyes. Ily kiadások főleg azokhoz illenek, kik vagy már magok tettek efféléket, vagy kiknek elődei arról emlékezetesek, vagy kiknekrokon
szerű pedig csak azon cselekvés, a mely helyes. Ily kiadások főleg azokhoz illenek, kik vagy már magok tettek efféléket, vagy kiknek elődei arról emlékezetesek, vagy kiknekrokon