26
zet is birtokában van annak a kincsnek, amelyet eddig őseredeti nemzeti vagyonnak tekintettek — és azzal védekezett, hogy bejelentette igényét az elsőbbségre. Mivel azonban a szomszédos nemzetben ugyanilyen érzés és ugyanilyen világnézet uralkodott, ott sem engedtek abból a meggyőződésből, hogy övék az elsőbbség: civa- kodás, szócsatározás kezdődött és tart még napjaink
ban is.
A nyelvtudósok, úgy látszik, sokkal okosabb emberek.
Legalább is nem igen hallunk olyasmiről, hogy a külön
féle nemzetek nyelvtudósai között viták támadtak volna azért, mert az egyik azt állította vagy bizonyította, hogy egy nyelv bizonyos szavai és fordulatai a másik (talán politikai szempontból nem baráti) nép nyelvéből szár
maznak. És a nagy nyilvánosság is, sajátságos módon, sokkal közömbösebb nyelvtudományi kérdések és problé
mák iránt, holott a nyelvnek mégis csak sokkal jelenté
kenyebb vagy mondjuk, időbelileg és térbelileg szélesebb körű szerepe van a mindennapi életben, mint például a népzenének és népköltészetnek.
Azonban mihelyt a népdallal kapcsolatos kérdésről van szó, rögtön jelentkezik az ingerültség és ez bizony némely esetben szinte betegesen elfajul.
Ha már egészen természetes folyamatnak kell tarta
nunk azt a tényt, hogy a szomszédos nyelvek egymást kölcsönösen befolyásolják (ez a folyamat sem az illető nyelvek szellemének nem árt, sem nem ok a megalázott- ság érzésére), akkor ez a tétel még inkább érvényes a folklóré termékeinek kölcsönös (sőt akár egyoldalú) cse
réjére is. Nem volna szabad megfeledkezni arról, úgy
szólván lehetetlenség, hogy a földkerekség néhány száz 27
népe közül még a legkisebbnek is csupán őseredeti nép
dal-anyaga legyen! Ha aztán a kutatók kénytelenek a különféle népzenében jelentékenyebb kölcsönhatást, ide
gen hatást vagy idegen eredetet megállapítani, akkor bizony ezek a megállapítások e sok nép akárhányára nem lesznek valami kedvezőek. Azt is meg kellene gon
dolni, hogy az ilyen „kedvezőtlen" megállapítások sem az alacsonyabbrendűség érzésére nem adnak okot, sem pedig arra nem alkalmasak, hogy politikailag kiaknáz
zák őket. Mert: hol még él és virágzik a népdal a szó valódi értelmében, ott szó sem lehet meddő betű- és kottaszerinti átvételről, ott az átvett anyag többnyire mégis csak megváltozik valamiképen az új milieu követ
keztében, mégis csak kap valamilyen helyi, ,,nemzeti" jel
leget, bárhonnan származik is. Ami pedig a politikai ki
aknázást ille ti. . . igen, ahol a politika kezdődik, ott megszűnik a művészet és a tudomány, megszűnik a jog és belátás. N e is pazaroljunk tehát több szót olyan eshe
tőségek ecsetelésére, amelyek úgyis a népdalkutatás halá
lát jelentenék.
Mi az ilyen vitákra — természetesen — nagyobbrészt csak a saját országunkból hozhatunk fel példákat. Így például a múlt század második felében vita kerekedett nálunk a „Kőmíves Kelemenének manapság már köz
ismert ballada-szövege körül. Ez volt a híres „Vadrózsa- pör". Azért „Vadrózsa", mert a Kriza „Vadrózsák"
című népdal-szövegkiadványában legeslegelőször közzé
tett „Kőmíves Kelemen" szöveg váltotta ki. Alig jelent meg ez a magyar ballada-szöveg, kitört a vihar: román folkloristák azzal vádolták meg Krizát, hogy szándéko
san hamisítást követett el. És mindezt miért? Azért, mert e ballada variánsai a románoknál általánosan ismerete
28
sek, sőt egyik-másik akkor már nyomtatásban is meg
jelent volt. Kriza (aki talán nem is tudott románul) természetesen nem is sejtette, hogy ilyen román szöve
gek vannak. Másrészt pedig az illető román folkloris
ták teljesen figyelmen kívül hagyták a megtámadott magyar ballada-szövegnek a román variánsoktól telje
sen eltérő jellegét, ami merőben lehetetlenné teszi azt a feltevést, hogy itt hamisítás történt (vagyis, hogy iro- dalmilag művelt emberek tudatosan lefordították a ro
mán szöveget). Manapság, amikor tudjuk, hogy ez a ballada-szöveg az egész Balkánon el van terjedve, az efféle civakodások határtalanul nevetségesnek látszanak.
Egy másik példa a magam személyével kapcsolatos.
Nyomtatásban megjelent műveimben már régen meg
állapítottam, azaz véleményem szerint helytálló érvek
kel bebizonyítottam, hogy egy aránylag kicsiny, az erdélyi székely magyarokkal határos román terület nép
zenéje erős székely-magyar hatás alá került. (Ez a hatás az előttem ismeretes erdélyi román anyagnak körülbelül 25% -ára vonatkozik). Ez a tény elegendő volt arra, hogy engem bizonyos román publicisták a legkíméletle
nebbül megtámadjanak. A támadásokban nem is pró
bálkoztak ellenérvekkel: nyilván a románság elleni me
rényletnek tekintették azt az állítást, hogy az erdélyi román népzene negyedrészét a magyar népzene befolyá
solta. A támadók még azzal is megvádoltak, hogy ezt a „merényletet" politikai okokból követtem el.
Szerencsére nem mindenütt találkozik az ember ezzel a betegesen elfajult érzékenységgel. Munkáimban pél
dául megállapítottam, hogy a szlovák népzenei anyag
nak körülbelül 20% -án magyar hatás mutatkozik. Meg
állapítottam azt is, hogy a magyar anyagnak mintegy 29
40% -a idegen, nagyrészt északi (vagyis morva-szlovák) hatást mutat. Tudomásom szerint sem Csehszlovákiá
ban, sem Magyaroszágon- senki sem háborodott fel.
Korunk világnézeti feszültségei, sajnos, előmozdítják az ilyen beteges egyoldalúságok elburjánzását, a helyett, hogy a tárgyilagos szemléletnek engednének teret. Ha azonban a fentebb vázolt elfogultság tudományos viták
ban egyre jobban elterpeszkedik, akkor vége a tudo
mánynak.
A zenei folklore-kutatásban a legkülönfélébb kérdé
sek merülnek fel. Ilyen például az úgynevezett bolgár ritmus kérdése. Eddig úgy látszott, hogy ez a ritmus
fajta bolgár különlegesség. Azonban a legújabb kutatá
sokból kiderült, hogy a románoknál és a török népek
nél is ismeretes. H a további kutatások beigazolják, hogy eredete csakugyan Bulgáriában keresendő, akkor köny- nyen megtörténhetik, hogy a szerencsétlen felfedezőt a másik oldal — természetesen csak „in effigie" — meg
kövezi, viszont, ha a kutató ellenkező eredményre jut, akkor emez az oldal kövezi meg. Másik, ugyancsak rend
kívül érdekes kérdés az úgynevezett „hosszú énekÍC (cántec lung) eredetének kérdése. Eddig megállapítot
tuk, hogy ez a dallamféleség Perzsiában, Irakban, Közép- Algíriában, Ó-Romániában és Ukrajnában, tehát négy különféle nemzetiségű népnél van elterjedve. Aligha lehet feltételezni, hogy ez a négy nép ugyanazt a dallamot egymástól égésién függetlenül termelte ki (ilyen véletle
nek t. i. nincsenek): a négy közül valamelyiknek ok
vetlenül oda kell ítélnünk az elsőbbséget. Mármost hogyan merészelje egy becsületes kutató kimondani az ítéletét: hiszen, ha a fent leírt román példák követőkre 30
találnak, akkor a kutató soha életében nem teheti be többé a lábát a megsértett három másik ország terüle
tére. (Mellesleg mondva, az a gyanúm, hogy a föld
kerekség minden népzenéje, ha elegendő népzenei anyag és tanulmány áll majd rendelkezésünkre, alapjában véve visszavezethető lesz majd néhány ősformára, őstípusra, ős stílus-fajra. Ezt a végső eredményt azonban termé
szetesen csak akkor érhetjük el, ha valamivel többet áldo
zunk a zenei folklore-tanulmányokra, mielőtt még a népzene teljesen kihalna.)
A tudomány minden ágában kívánatos a nemzetközi együttműködés, de talán egyikben sem olyan sürgősen szükséges, mint a népzenekutatás területén. Azonban az említett ellenségeskedések közepett hogyan lehet ezen a téren még csak beszélni is együttműködésről, hiszen úgy
szólván világszerte nem együtt-, hanem ellenműködést látunk. A legfurcsább dolgok is megtörténhetnek. Van például — teszem azt — egy A nemzetiségű gyűjtő, miután nagyjában megismerte saját hazájának anyagát, megfogamzik benne az a „szörnyűcc elhatározás, hogy felkutatja a szomszédos B nemzet anyagát. Miért? Mert
— mint minden tudós könnyen megértheti — az A anyag lényegét csak a B (és C stb.) anyag ismerete világítja meg kellőképen. Azonban mi történik? Honfitársai kígyót-békát kiáltanak rá, mert idejét egy rivális nem
zet kultúrkincseinek tanulmányozására, gyűjtésére és megmentésére „pazarolta". Azonban ne vegyük a leg
rosszabb esetet, tegyük fel, hogy honfitársai csöndesen meglapulnak és nem vádolják meg őt hazaárulással.
Ebben a jobbik esetben a B anyagra fordított munká
jának gyümölcseit egyszerűen bezárhatja a szekrényébe:
senki sem lesz hajlandó azt kiadni. .Honfitársai ezt mond
31
jak: „M i közünk ehhez az idegen anyaghoz? ö rü lj, hogy nem zúgolódunk és hogy békén hagyunk." Viszont a rivális nemzet tagjai az idegen kutató iránt bizalmatla
nok s így gondolkoznak: „Tudja Isten, talán még egyet- mást bele is hamisított munkájába, a maga nemzete javára/' De ha nincsenek is ilyen titkos gondolataik, bizonyos, hogy inkább a maguk honfitársait, a maguk kutatóit pártolják, még ha kevésbbé értékesek is a mun
káik. íg y aztán a szegény idealista két szék közt a pad alá esik! Mert egy harmadik X nemzettől még kevésbbé várhat segítséget, hiszen annak azután már végképen semmi köze sincsen az egészhez.
#
Az eddig elmondottakból ez következik: ha a zenei folklóré nagy hálával tartozott is a nacionalizmusnak, ma az ultranacionalizmus annyit árt neki, hogy ez a kár sokszorosan meghaladja amazt a hasznot.
Mit kell tennünk, mit kell követelnünk? Minden kutató
tól, tehát a zenei folklóré kutatójától is az emberileg lehetséges tárgyilagosságot kell megkövetelni. Munkája közben „igyekeznie" kell felfüggeszteni a maga nemzeti érzését mindaddig, amíg az anyag összehasonlításával foglalkozik. Az „igyekezni" szót szándékosan használom és különösen hangsúlyozom, mert ez a követelmény el
végre is csak eszmény, amelyet lehetőleg meg kell köze
líteni, elérni azonban aligha lehet. Mert végre is az ember tökéletlen teremtmény és gyakran érzéseinek rabja. És éppen az anyanyelvvel és a hazai dolgokkal kapcsolatos érzések a legösztönszerűbbek, a legerősebbek. De az igazi kutatóban okvetlenül legyen annyi lelkierő, hogy ezeket az érzéseket, ahol kell, megfékezze és visszaszorítsa.
(Tükör, 1937.)
32