kapus félelme a tizenegyesnél) című művének az olvasás örömelvéhez igazított változata.
De még inkább idevág a Csipesszel a lán-got című kritikai antológiából származó Az ellenség művészete cím, vagy kissé más koncepció részeként a Kukorelly Endre Kedvenxc című remek esszégyűjtemény bevallott (egyébként „szakasztottra” sikere-dett) kukorellyzmusának kölcsön-nyelvén megszólaló ironikus Fábry-vallomás.
Az első ciklus szövegeit vélhetőleg az alcímben jelzett „esszék, látomások”
meghatározás alaposan széles kategóriái alakították csoporttá: az előhang (Az olvasás órája) megnyitja a „vaginalizált”1 szöveget, a permanens befogadás, az állandó penet-ráció előtt, de tudatosítja, hogy máris ott munkál a vágykijelölő és a vágybeteljesítő (vágygyilkos) hatalom. Ez a szolga, ez a szadisztikus vágy talán még szadisztikusabb kiszolgálója nyitja szemünket a világra, illetve a szimulált világmodelleket sosem ugyanúgy „elmagyarázó” szövegekre. A könyv egyik legizgalmasabb része az a két irodalomelméleti tanmese, melyben két klasszikus Grimm-mese (Piroska és a farkas; Hófehérke és a hét törpe) és há-rom „tipikusan” posztmodern „elméleti”
mű (Suzi Gablik: R. Appignanesi, Ch.
Garrat, illetve Gundolf S. Freyermuth könyvei) orgiázik. Az irodalomelméleti, létfilozófiai, nyelvbölcseleti, informatikai terminológia vegyül a mese közismert fel-építményével és apparátusaival. A bionikus anyagok, a cyber-kultusz, a vulgarizmusok, a posztindusztriális kor, a szimulakrum mind-mind a modernizmus (pendelbergai) fellegvárának játékos lerombolására tör: va-lóságos komikus eposzra jellemző appará-intertextuális
AB-ART, Bratislava, 1999, 143 o.
107
Csehy Zoltán
tussal találjuk szembe magunkat. Az egyik oldalon a posztmodern élvező cybergirl Piroska, a másikon pedig a „nagy moder-nista farkas”, a stabil személyes identitás
„konstrukciója” és a „vén buzi sztahanovista vadász”. Hófehérke utópisztikus társadalom energiáit fogadja be, hogy azután ő maga sugározza, sokszorozza, „disszeminálja”
magát, hogy önmaga vágyával töltse be kiszabott „szimulakrumát”. Hófehérke cyber-léte egyfajta cyber-szakrilégium2 megélése, mely a minden reálistól elru-gaszkodó lelkesült és kába boldogságérzet, a félelem és az undor testvériségében mutatkozik.
A kötet komoly fertálya radikális váltás, kulcspozícióba ugyanis a (cseh)-szlovákiai magyar irodalom (nem)léte kerül. A Közelkép Koncsol Lászlóról című írás posztreferenciális háttere a születésna-pi méltatás determináltsága, s ez akár könnyen vezethetne a leegyszerűsített problémakezelés zsákutcáiba. Szeren-csére erről szó sincs. Koncsol László az úgynevezett szlovákiai magyar irodalom egyik emblémája, mitikus „képződmény”, melyre alig hiszem, hogy csak a szlováki-ai „irodalmi közeg” kárhoztatta, sokkal inkább a magyarországi hiányos és pon-tatlan recepciónak köszönhetően vált azzá. Koncsol kritikusi, irodalomtudósi pályájának valós értékeit elhanyagolandó a Koncsol-recepció szívesen figyelt a „csonka életmű”, a torzóban maradt pálya meg sem született, puszta virtuális valóságban létező, ígérkező alakzatainak mítoszára. Így lett a Koncsol-szöveg a megvalósulatlanság létező csodája. Persze e mítoszban aligha jelentéktelen az a mozzanat, hogy Koncsol maga is közreadta ellehetetleníttetésének dokumentum-eposzát.
Németh Zoltán írásának rögtön az első előnye, hogy a létező jelentős értékekre koncentrál, s a létező jelentős problémákra mutat rá. Koncsol különleges képességének tartja, hogy olyan világnyi eltérést mutató alkotók műveit, mint például Ozsvald
Árpád vagy Cselényi László egyforma erudícióval elemzi, és a szembetűnő in-konzisztencia ellenére is képes az értékte-remtő mozzanatok regisztrálására, ehhez pedig alapos strukturalista (formalista) iskolázottsága és az önvallomás jelleget sem nélkülöző, abszolút ideológiamentes stílus artisztikussága segíti hozzá. Koncsol (cseh)-szlovákiai magyar irodalom-kon-cepciója korántsem olyan radikálisan új, mint mondjuk Zalabai Zsigmondé, ám olyan szélesebb kontextusú irodalomértési és értékelési rendszert sem alakított ki, mint mondjuk a közép-európai katasztrofizmus elképzelését bázisul megtévő esszéíró Tőzsér.
Ez a „hiány” ösztönzi Németh Zoltánt a (cseh)szlovákiai magyar irodalom (nem)-létére irányuló rákérdezésre. A rákérdezés eredménye a Zalabai-tanulmányból derül ki: (cseh)szlovákiai magyar irodalom és szellemiség, mint irodalmi tény, nincs.
Zalabai Zsigmond konstrukciós kísérlete szimulakrumot eredményezett.
A (cseh)szlovákiai magyar irodalom fogalma (inkább: magyar irodalom (Cseh)-szlovákiában) kultúrtörténerti–földrajzi terminus csupán, s az irodalomhoz e fogal-mi konstrukción kívül vajfogal-mi kevés köze van. A szerző földrajzi-kulturális létbeve-tettségéről az irodalomban csak a mű, a szöveg nyelve szólhat, ha akar, nem pedig a szövegre ránehezedő, arra erőszakkal ráépített, rárétegezett körülmény-komple-xum, mely a radikális referenciálhatóságot, a biografikus indíttatású, pedagógiai vagy ideologikus elemzést esetleg a (konceptuá-lisan kisebbségi) irodalmi vezér szerepében tetszelegni (?) vágyó kritikusi attitűdöt fog-lalja magába. A regionális kultúrtörténész, a szociológus, a kultúrideológus, a nyelvész, az irodalomtudós szerepeit rapszodiku-san váltogató határozott koncepciónak tűnő (cseh)szlovákiai magyar-project elhibázottsága nem pusztán a fentiekből nyilvánvaló, hanem véleményem szerint a mai magyarországi recepció hiányának,
108 Csehy Zoltán (a beavatottság-érzet hiányának okán is
gyűrűző?) távolságtartásának, illetve sok-szor sztereotíp gondolkodásának is oka egyben. Ez a megalkotott konstrukció az intézményesedés révén általánossá emel-kedett, s a magyar egyetemeken szinte a mai napig státuszképző erő a kisebbségi irodalmakkal foglalkozó kutatói pozíció.
Ez az önkéntelenül is elhatárolódásnak minősíthető status quo végzetesen paradox, ugyanakkor degradáló is.
Itt kötnék rá a címadó esszé allegóriájá-ra, mely az irodalmat a focihoz hasonlítja.
Szerintem az irodalom inkább golf. Pél-dául. Semmi kollektív, egyedül a bottal.
Elegánsan. A golyót. Bele. Kész.
Az érzéki olvasás valóságos forgató-könyvei a Tőzsér Árpád-, Győry Attila-, Talamon Alfonz-, Polgár Anikó-szövegin-terpretációk. A szöveglabirintust feltérké-pező vágy játékai különlegesen érzékeny és érzéki újraszövegezés mellett. A különféle irodalomelméleti iskolák fogalmi rendsze-reit Németh Zoltán szívesen cseréli, hozza össze egymással, konfrontáltatja, de attól sem riad vissza (s ilyenkor a legelevenebb), hogy saját interpretációs megnyilatkozási fogalomapparátust hozzon létre. Különö-sen érdeklődve olvastam a Tőzsér Árpád-interpretációkat, melyek az alapvetően a tőzséri magánmitológiába gyökerező (talán a leginkább Oravecz Imrével rokon), noha az utóbbi időben az artisztikusság tudatos mozzanataival feldúsult, s a szerepjátszás radikalizálódásával és a közép-európaiság kultúrtörténeti szemléletet alaposan kitágí-tó költészetet érintették, s melyek bizonyos
kortárs filozófiai diskurzusok (Derrida, Lacan) verses párhuzamaiként láttatták a Tőzsér-opuszokat.
A versben megképződő filozofikum és a Leviticus jellegét meghatározó huma-nista-klasszicista attitűd mellett jómagam több iróniát érzékeltem, s bármennyire is impozánsak és jogosak az említett bölcseleti párhuzamok, én inkább abból az alapál-lásból is „olvashatónak” tartom a könyvet, hogy a filozófia boëthiusi istennője nem vigasztalhatja többé a léte börtönébe (a nyelvbe) vetett költőt, sokkal inkább az eb-ből fakadó keserű irónia lesz a vigasztalója, mely a kiszélesedett kultúrtörténeti hátterű szövegek költői orgiáihoz vezet. Valami-képp Rorty liberális-ironikus emberének alapérzését közelebbinek érzem Tőzsérhez, mint Derridát vagy Lacant.
Németh Zoltán a kuhni paradigma-váltás terminusaival kísérli meg leírni a (nem) létező szlovákiai magyar irodalom 1993-ban pregnánsan jelentkező lírata-pasztalat módosulását. Jelen írás szerzője, mint az egyik fő „paradigmaváltó” ódz-kodik a további véleményformálástól, és az elképzelés elhamarkodottságát a neki (is) juttatott tetszetős pozíció miatt nem áll érdekében felülvizsgálni. Komolyra fordítva a szót, nézetem szerint Németh Zoltán könyve valóban a „nagy” „magyar”
„paradigmaváltás” tiszteletet parancsoló teljesítménye, mely az élvezet játékaiként fogja fel az irodalomértést, s így a kritika másrautaltságának3 elcsépelt tendenciáit semmibe véve egyszerre alkot irodalomel-méleti és irodalmi művet.
Jegyzetek
1 Vö. Kovács Sándor s. k.–Odorics Ferenc: Posztmagyar. Ictus, Szeged, 1995, 37–45.
2 Vö. Jürgen Habermas: Filozófiai diskurzus a modernségről. Helikon Kiadó, 1998, 119.
3 Vö. Hódossy Annamária: Homotextualitás, in: Dekonferencia, JATE Elméleti Csoport, Szeged, 42–44.
109
Ritka madár
Békéscsabai irodalmi antológia A Magyar Téka Erkel Sándor Köny-vesház kiadásában jelent meg kilencvenöt oldalon ez a csinos kis könyvecske, melynek szerzői a hajdani, Kádár-kori FAK (Fiatal Alkotók Köre) alapító tagjai voltak. Annak idején bátor kiállásukkal ellenzéki szerve-ződésként tömörültek egységbe a hivatalos szocialista irodalmi establishmenttel szem-ben. Ma már nemcsak ez köti össze őket, hanem hasonló beszédmódjuk, világlátá-suk. Mindannyiukra jellemző a valósághű ábrázolási mód, a realitásokba vetett hit, a népi hagyományok tisztelete.
Kőszegi Barta Kálmán címadó elbeszélé-se, a Ritka madár egy idős asszony, Veronka néni magányos hétköznapjait meséli el, ihletetten, pontos környezetrajzzal. A fő-hőst már csak az emlékek tartják életben és a párkányon eszegető madarak társasága.
Hű képe ez az írás a mai kor kilátástalan elszemélytelenedésének, a társadalmi kö-zönynek.
Kőváry E. Péter: Négus az olajfák hegyén című novellájának főszereplője disznóvágóasztalon született, de az élete is már-már erre a szintre süllyedt. A le-csúszott életművész nem hibáztat senkit, az értelmiségi, befutott baráttal folytatott párbeszédből kiderül, az egzisztálás nem kiút, de tanulságos lét-tapasztalat. A