és a magyar KöZponti KöZigaZgatás története (1990–1993)
i . renDsZerváltás, renDsZerváltoZás és renDsZerváltoZtatás
több mint negyed évszázad távlatából meditálva a nyolcvanas évek második felé-nek, illetve a kilencvenes évek első éveinek magyar politikatörténetén, mindenkép-pen adósak vagyunk az olvasónak a magyar központi közigazgatás1 és a miniszter-elnöki Hivatal létrejöttének, működésének és történetének feltérképezése, illetve annak rekonstruálása előtt egy fogalmi magyarázattal.
Nevesül: azok az ok-okozati folyamatok, melyek ebben az időszakban a magyar politikai közéletben az egypártrendszerből a többpártrendszerbe való átmenettel, a gazdaságpolitikában és a külpolitikai orientációváltásban, valamint természetsze-rűleg a közigazgatás egészében végbemenő változásokban csúcsosodtak ki, a köztu-datba a „rendszerváltás” néven vonultak be.
Ezzel kapcsolatban – történeti síkról megközelítve az akkori események viszony-rendszerét, következményeit és utóhatásait – kénytelenek vagyunk némi fogalmi pontosítással élni. Ennek oka elsősorban az, hogy maga a „rendszerváltás” mint magyarázó és utaló szó, fogalom – értelmezésünk szerint – elsősorban egy érzelmi töltetű és megközelítésű, főképp az évtizedekig elfojtott energiákat és vágyakozáso-kat elemi erővel a felszínre hozó, leegyszerűsített definíció, amely azonnali, a társa-dalom egészére ható, alapjaiban gyors és radikális, az élet- és létkörülményekben rapid javulással járó változást feltételez. A valóságban mindezek a folyamatok azon-ban jóval túlmutattak azokon a közismert eseményeken – itt és most csak a legjelen-tősebbekre utalva: az Ellenzéki Kerekasztal 1989. március 22-i megalakulása, majd a Nemzeti Kerekasztal tárgyalássorozatai, Nagy Imre és társai 1989. június 16-i újra-temetése –, amelyek a III. Magyar Köztársaság 1989. október 23-i kikiáltásában és az 1990. márciusi és április első szabad országgyűlési választások megtartásában csúcsosodtak ki.
1 A központi közigazgatási szervek fogalmáról, szerepéről, struktúrájáról lásd: Lőrincz lajos (2010):
A közigazgatás alapintézményei, Hvg-oraC lap- és Könyvkiadó, budapest, 102–150; balázs istván (2014): A közigazgatás központi szervei, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Budapest.
Kétségtelen, hogy 1990. május 23-án az Antall-kormány megalakulásával és a többpártrendszer kiteljesedésével,2 vagyis a politikai rendszerváltozással a magyar történelem periodizálásában új korszak kezdődött, azonban az érdemi munka, amely a sokszor nehéz és terhes múlt – elsősorban a politikai és a gazdasági, de mint látni fogjuk: jogi és kormányzati örökségének – felszámolását, az azzal való szakítást, majd a gazdasági szerkezet gyökeres átalakítását, a külpolitikai orientációváltást és annak kiteljesedését, illetve a közigazgatás átalakítását meghozta, számos elemében érdemben és lényegileg csak ekkor kezdődött, kezdődhetett meg.
Ebből a feltételezésből kiindulva, s figyelembe véve a sok esetben adott és a moz-gásteret erősen determináló, kényszerű múltbéli kontinuitással való szembesülés tényét, illetve az első szabadon választott kormány megalakításáig vezető utat, majd annak a társadalmi, politikai, gazdasági és diplomáciai életben végbevitt munkáját, a korszak egészének a vizsgálatakor sokkal inkább helytállóbb és pontosabb megha-tározás a „rendszerváltoztatás”, míg az egyes alapvető, a múltbéli örökséget felszá-moló, a két világ közötti végleges és végérvényes választóvonalaknál,3 strukturális átalakításoknál a „rendszerváltozás” fogalmával operálni.
Itt és most nem tisztségünk a rendszerváltoztatás teljes történetének bemutatása,4 erre már csak terjedelmi okok miatt sem vállalkozhatunk, csupán a kötetünk fóku-szában álló, a magyar állam irányításának a csúcsintézményére, a központi közigaz-gatásra és a Miniszterelnöki Hivatalra koncentrálunk, amely egyben talán az egyik legjobb terepe a rendszerváltás, rendszerváltozás és a rendszerváltoztatás fogalmak-kal kapcsolatos fenti gondolatmenet logikai helytállóságának az alátámasztására.
Dolgozatunkban a levéltári iratok segítségével elsősorban azoknak a strukturális problémáknak, a hatalmi apparátus széttöredezettségével és a hatékony kormány-zásra gátlólag ható anomáliáknak a bemutatására fókuszálunk, amelyekkel az Antall-kormány szembesült hatalomgyakorlása során a központi közigazgatási szerveknél.
arra is kísérletet teszünk, hogy feltárjuk és felvázoljuk az azokkal kapcsolatban megfogalmazott reakciókat, intézkedéseket.
2 A Kádár-rendszerről 1956–1988/89 lásd: bihari mihály (2005): Magyar politika 1944–2004 – Poli
tikai és hatalmi viszonyok, osiris Kiadó, budapest, 237–316 .
3 ezzel kapcsolatban lásd: Kulcsár Kálmán (1994): Két világ között — Rendszerváltás Magyaror
szágon 1988–1990, Akadémia Kiadó, Budapest.
4 A rendszerváltoztatás eszme- és politikatörténetét lásd: bihari mihály (2005): 335–411; sárKözy tamás (2012): Magyarország kormányzása 1978–2012, park Kiadó, budapest, 135–179 és 185–227;
bába iván (2015): Rendszerváltoztatás Magyarországon, veritas történetkutató intézet, magyar napló .
ii . a magyar KöZponti KöZigaZgatás aZ állampárti éra utolsó éveiben
Ha a központi magyar államszervezet átalakulásának az első választóvonalát keres-sük, 1987-ben kell megtalálnunk azt az évet, ameddig a szocialista államstrukturális modell még a maga teljességében működött.5
Az állam irányításának a csúcsán elvileg a Minisztertanács állt, tagjai annak elnöke, a tárcával rendelkező, vagy attól függetlenített elnökhelyettese, az állam-miniszterek, a minisztériumokat vezető állam-miniszterek, az Országos tervhivatal6 elnöke és a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság7 elnöke voltak. Jogilag a Kormány, vagyis a minisztertanács8 erős pozíciókkal bírt a parlamenttel9 és az elnöki tanács-csal10 szemben, a valóságban azonban szerepe a végrehajtásra fókuszálódott, mivel a jelentősebb kormánydöntések, törvényjavaslatok végrehajtását megelőzte az
állam-5 A szocialista időszak kormányzati struktúrájának a rendszerét, annak a változását bővebben lásd:
Müller györgy (1991): A kormányzati struktúra változásai 1987–1991 között, Államtudományi Kutatóközpont, budapest, 3–6; Müller györgy (2008): Kormányról kormányra a rendszerváltás utáni Magyarországon – Antalltól Gyurcsányig, magyar Közlöny lap- és Könyvkiadó, budapest, 15–29; Müller györgy (2011): Magyar Kormányzati viszonyok, Dialóg Campus Kiadó, Budapest–
pécs, 12–26; sárKözy tamás (2012): 101–128.
6 Az Országos tervhivatalt (Ot) 1947-ben a népgazdasági tervezés szerveként hozták létre. Jelentős szerepet játszott a magyar gazdaság szovjet mintára történő átalakításában. Az Ot a kormány nép-gazdasági tervezést és központi gazdaságpolitikát irányító minisztériumi rangú közigazgatási szervezete volt. 1990 májusában szűnt meg, feladat- és hatáskörét a Pénzügyminisztérium vette át.
7 A Központi Népi Ellenőrzési Bizottság (KNEB) 1958 és 1989 között működött, feladatköre „az állami és állampolgári fegyelem megszilárdítása, a „nép vagyonának” védelme és a visszaélések leleplezése, a feltárt hibák megszüntetésében való közreműködés volt.
8 A Minisztertanács az államigazgatás legfőbb szerve volt. 1949 és 1990 között ez a kormány hiva-talos elnevezése. tagjait az Országgyűlés választotta meg. Feladatai közé tartozott a minisztériu-mok és a Minisztertanács alá rendelt szervek munkájának az irányítása, a törvények és rendeletek végrehajtásának a biztosítása, valamint a népgazdasági terv megvalósítása. A Minisztertanács elvileg az Országgyűlésnek volt felelős, a valóságban azonban annak működése az állampárt ellen-őrzése alatt állt. A kormány tehát nem volt önálló döntéshozó szerv, az általa kiadott rendeletek és határozatok lényegében a pártutasítások végrehajtását szolgálták. A kormány és a pártvezetés tag-jai között gyakran személyi átfedések is voltak.
9 Bár az Országgyűlés elvileg az államhatalom egyik legfőbb szerve volt, azonban az 1949. évi alkot-mánnyal az Országgyűlés szerepe 1987-ig lényegében formális volt, mivel hatásköreinek a döntő részét az elnöki tanács gyakorolta . évente két, többnyire párnapos ülésszakot tartott .
10 Az Elnöki tanács 1949. augusztus 23. és 1989. október 23. között az államhatalom legfőbb szerve volt. Elnökből, két helyettes elnökből, titkárból és tizenhét tagból állt, hatásköreit testületként gya-korolva lényegében kollektív államfői funkciót töltött be, bizonyos korlátozások mellett az Ország-gyűlést is helyettesítő jogkörökkel is rendelkezett.
párt MSzMP vezető testületeinek11 állásfoglalása, s hatalmi mozgásterét az is csökkentette, hogy a kulcstárcának számító belügy, hadügy és külügy közvetlen pár t irányítás alatt álltak. Ebben a kormánystruktúrában a Minisztertanács elnöke, a kormányfő jogilag csupán első volt az egyenlők között, szerepköre jóformán a kormányülések vezetésében teljesedett ki, s nem rendelkezett kormányalakítási joggal sem. A kormányfő hatáskörével kapcsolatos jogi keret tágabb értelemben azonban csak a látszat volt, ugyanis a minisztertanács elnöke egyben tagja volt a valós politikai döntéseket meghozó testületnek, a Magyar Szocialista Munkás-párt politikai bizottságának12 is. Ettől függetlenül, vagy éppen ennek ellenére, ere-jére gyengítőleg hatott, s a kormányzás egészét is széttagolta a kormányzati struk-túrán belül meglévő, saját területükön kormánytestületi hatásköröket gyakorló kormánybizottságok rendszere.13 Ilyen tényező volt a miniszterelnök-helyettesek léte is, akik a vezetésük alatt álló kormánybizottságokkal gyakorlatilag kormányt alkottak a kormányon belül.
A magyar államszervezetben zajló változások elsősorban a politikai erőviszo-nyokban bekövetkezett elmozdulásokkal, 1987 nyarán, a Grósz-kormány (1987.
július 25. – 1988. november 24.) megalakulása után kezdődtek meg (ebben fontos szerepet játszott Grósz Károly 1988. májusi pátfőtitkárrá választása is), majd a Németh-kormány (1988. november 24. – 1990. május 23.) alatt gyorsultak fel: 1988.
május 20–22. között az MSzMP országos pártértekezletén meghozott személyi dön-tések a „konzervatív rendpárt” vereségét, és a reformszárny megerősödését hozták magukkal. Ennek következményeként az MSzMP-n belüli kecskeméti és szegedi reformszárny 1989 tavaszán önálló politikai erőként lépett fel, ami az állampárton belüli hatalmi elkülönüléséhez, sőt szakadáshoz vezetett. 1989. október 6–9. között bekövetkezett az állampárt lebontása és felszámolása, ezzel pedig lényegében meg-szűnt a monopolisztikus hatalmi rendszer legfőbb bázisa.14
11 Az MSzMP állampárti felépítésében működő bizottságokkal leképezte az állami és gazdasági élet egészét. Az állami hierarchiában az állampárti bizottsági struktúrák az állami intézmények felett álltak .
12 Az MSzMP két legfelsőbb irányítószerve a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság volt.
A Központi Bizottság mintegy 100–110 fős testülete a két pártkongresszus közötti időszakban a párt legfelső döntéshozó szerveként működött. tagjait a pártkongresszuson választották meg, határozatai a pártszervezetek és a párttagság számára kötelező érvényűek voltak. A Központi Bizottság tagjaiból választották meg a 8–12 fős Politikai Bizottságot, amely lényegében a párt leg-felsőbb szerve, egyben a magyar állam valódi hatalmi centruma volt. Határozatai szintén kötelező érvényűek voltak.
13 A kormány mellett működő testületekről lásd: Müller györgy (1991): 22–28 .
14 bihari mihály (2005): 343–344 .
Az állampárton belüli hatalmi viszonyok átrendeződése során a kormány erősítése az alkotmányjogi háttér megváltoztatása nélkül végrehajtott belső kormányzati viszonyrendszerek átrendezésével történt meg. Első állomása az 1987-ben elfogadott jogalkotási törvény (1987. évi XI. törvény) elfogadása volt, amely a törvényhozási tárgyak meghatározásával radikálisan korlátozta a rendeleti szabályozás és kor-mányzás lehetőségét, s ezzel egyrészt visszaszorította a tárcaszintű jogalkotást, más-részt pedig gyakorlatilag eljelentéktelenítette a kollektív államfő szerepét betöltő Elnöki tanácsot. A kormány erősödését és a hatalmi széttagoltság felszámolását szolgálta előbb a kormánybizottságok számának csökkentése, majd ezek megszün-tetése, a miniszterelnök-helyettesek számának előszöri redukálása és hatásköreik korlátozása, végül magának a tisztségnek a megszüntetése is. tegyük hozzá, a dön-téshozatali folyamatokban fontos szerepet játszó kormánybizottságok pótlására, az érdekek megjelenítésére és egyeztetésére 1988-ban jött létre a kollégiumok és a tanácsadó testületek rendszere,15 amelyek áttekintése az Antall-kormány egyik első feladata volt .
A kormány és a kormányfő hatalmának növekedésével párhuzamosan értékelő-dött fel a kormányapparátus irányító szerve, a Minisztertanács titkársága, amely addig az alapfunkció elvégzése mellett gyakorlatilag az államigazgatás fejlesztését, illetve a személyzeti munka irányítását látta el. 1988-ban a Minisztertanács titkár-ságának megszüntetésével és a Minisztertanács Hivatalának 1988. április 1-jei felál-lításával16 lényegében egy helyre koncentrálódtak a kormánybizottságok titkárságai, a kormányszóvivői és sajtóigazgatási hatáskörök, míg az államigazgatás fejlesztése és a személyzeti munka a Belügyminisztériumhoz került át. A Minisztertanács Hivatalának a vezetése immáron államtitkári szinten történt, azonban a kormányszó-vivő és Sajtóiroda, a kormánybizottságok titkárságai a kormányfő, illetve az illetékes miniszterelnök-helyettesek irányítása alatt álltak.17
Az 1988-ban felállított Minisztertanács Hivatala tehát az addigi adminisztrációs testületből szakmai háttérintézménnyé vált.18
Ezzel párhuzamosan indult meg még 1989-ben, s az Antall-kormány időszakára is átnyúlt Sárközy tamás vezetésével a gazdasági, illetve az első szakaszban verebélyi Imre irányítása alatt álló közigazgatási deregulációs program, melyet 1990-ben a kormány a Belügyminiszter hatáskörébe utalt. A közigazgatási Deregulációs
15 Müller györgy (1991): 28 . Fehér zoltán (2003): A kormányzás háttérintézményei – A Miniszter-elnöki Hivatal 1990–2003 – ii . rész, in: Politikatudományi Szemle, 2003. évi 1. szám, 110–111.
16 Fehér Zoltán (2003): 106 .
17 Müller györgy (1991): 28–35, Müller györgy (2008): 25 .
18 Fehér Zoltán (2003): 107 .
tanács elnöke Szamel Lajos volt. Ennek alapvető célja az értelmetlen bürokratikus eljárások felszámolása mellett az új jogszabályok megalkotása elé állítandó célszerű-ségi követelményrendszer felállítása volt.19
A közigazgatási dereguláció első szakaszában, 1989 decemberéig mintegy 200 deregulációs kezdeményezést küldtek az érintett tárcához, majd 1990 február-jában az Országgyűlés elfogadta az egybeszerkesztett deregulációs törvényt, amely a hozzá kapcsolódó kormánydöntések eredményeként jelentősen csökkentette a szükségtelen hatósági engedélyek számát, s az élet sok területén oldódott, vagy teljesen megszűnt az állampolgárok kiszolgáltatottsága. A törvénnyel gyakorlatilag 55 magas szintű norma került hatályon kívül, illetve éves szinten megközelítőleg 800 ezerrel (!) csökkent a hatósági határozatok, bizonyítványok, illetve igazolások száma, s jelentősen visszaszorult a szükségtelen engedélyek köre is.20
A második szakaszban, a Deregulációs tanács a Belügyminisztériummal koor-dinált program keretén belüli közel egyéves időszaka során az abban érintett tárcák-kal mintegy 1800 teljes jogszabályt vagy jogszabályi rendelkezést, illetve más norma és egyéb szabályozási tartalmú aktus hatályon kívül helyezését készítették elő és végezték el. Ennek keretében a Belügyminisztérium 23 rendeletet, 802 utasítást, a Honvédelmi Minisztérium 13 rendeletet, 175 utasítást, az Igazságügyi Miniszté-rium 22 rendeletet, 373 utasítást, a KülügyminisztéMiniszté-rium 40 utasítást, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium 81 rendeletet (ebben 33 Mt szintű norma is szerepelt), 109 utasítást, a Népjóléti Minisztérium 41 rendeletet (ebben 24 Mt szintű norma is szerepelt), 172 utasítást helyezett hatályon kívül .21
A szocialista érában a Minisztertanács feladataival, megalakításával és tagjai-nak megválasztására vonatkozó rendelkezéseket az Alkotmány módosításáról szóló 1989 . évi XXXi . törvény22 szabályozta újra. Az októberi alkotmányreform a kor-mányfő jogállásának a megerősítése mellett az államszervezet fő vonásai tekinteté-ben továbbvitte a szocialista szerkezeti megoldást. A Minisztertanáccsal foglalkozó vII. fejezetben lévő paragrafusok többek között az Országgyűlés hatáskörébe utal-ták a Minisztertanács tagjainak a megválasztását, illetve felmentését, az államigaz-gatás meghatározott ágai a miniszterek, illetve a Minisztertanács által kijelölt
fel-19 Müller györgy (2008): 26–27
20 Lásd: 63. irat – A deregulációs program tapasztalatai.
21 u .o .
22 Bár a rendszerváltoztatás során az alkotmánymódosítások játszottak kulcsszerepet, ezzel párhuza-mosan más irányban is jelentős mozgások voltak. 1988 augusztusában Kulcsár Kálmán igazság-ügyi miniszter vezetésével és Kilényi Géza miniszterhelyettes irányítása alatt 10 szakértői bizott-ság közreműködésével kezdődtek meg egy új alkotmány előkészítésének a munkálatai.
adat- és témakörök az államminiszterek irányítása alá kerültek, a miniszterelnök- helyettesi funkció pedig megszűnt.23
1989 második felében a közjogi kérdésekkel kapcsolatos viták és azok rendezései azonban már nem a(z egypárti) kormányzati struktúrákban, hanem a Nemzeti Kerek-asztal keretén belül az msZmp és az ellenzék közötti tárgyalások keretén belül zaj-lottak .24 Az első szabadon választott kormány belső struktúrája, a kormányfő helyze-tét meghatározó új kormányzati modell végül az MDF és az SzDSz 1990. április végi megállapodása után, a választások követő alkotmánymódosításokkal született meg.25
Ahhoz, hogy az alkotmánymódosítással megerősödött miniszterelnöki hatalom lényegét megértsük, röviden vissza kell tekintenünk a korábbi államszervezeti modellre. A szocialista érában a kormány összetételében a kormánytagok minőségé-ben (miniszterelnök, miniszterelnök-helyettes, államminiszter, miniszter) lényegi, jogállásbeli eltérések voltak. Ennek következményeként a kormányt erőteljes hierar-chikus viszonyrendszer jellemezte, a miniszterelnök-helyettesek az általuk vezetett kormánybizottságokban ugyanis irányítási és döntési jogosultsággal bírtak, s egyben a kormányfővel kialakított munkamegosztásban felügyeletet gyakoroltak a központi államigazgatási szervek és a miniszterek felett is. A miniszterelnök-helyettesi funk-ció ilyen jellegű hatalmi koncentráfunk-ciójának eredményeként gyakorlatilag széttörede-zett a kormányzati hierarchia csúcsa. Az 1989. évi alkotmánymódosítás lényege éppen abban volt, hogy a kormányfői jogköröket az alkotmányos szabályozásokból addig hiányzó elemekkel ruházta fel. Ekkortól egyrészt a kormányalakítás, vagyis a miniszterek kiválasztása a miniszterelnök kizárólagos jogosultsága lett, másrészt pedig az alatta álló minisztereknél nem jött létre közjogi rangsor. Az Alkotmány módosításáról szóló, 1990. május 9-én elfogadott 1990. évi XXIX. törvény26 így a politika és a közigazgatás szétválasztását célzó új rendszerben egy erős kormány-fői, immáron a magyar közjogi hagyományoknak megfelelően miniszterelnöki pozí-ciót és a miniszteri egyenjogúságon alapuló állami vezető modellt hozott létre, amelyben a miniszterelnöknek egyértelműen kiemelkedő helye és szerepe volt: ő volt a felelős a kormányprogram végrehajtásért, valamint őt terhelte a konstruktív bizal-matlansági indítvány intézményrendszere is.27
23 A törvény teljes szövegét lásd: http://www.politikaievkonyv.hu/online/mp20/2-01.html
24 lásd: bihari mihály (2005): 368–376; bába iván (2015): 96–114; KuKorelli istván–TóTh Károly (2016): A rendszerváltozás államszervezeti kompromisszumai, antológia Kiadó, lakitelek, 102–
112; soMogyvári istván: Magyar alkotmányozás 1988–2008, online: http://www.politikaievkonyv.
hu/online/mp20/1-02_somogyvari.html
25 Müller György (2011): 20, 56–69; az alkotmánymódosítást és következményeit lásd: KuKorelli istván – TóTh Károly (2016): 165–177 .
26 A törvény teljes szövegét lásd: https://mkogy.jogtar.hu/jogszabaly?docid=99000029.tv
27 Müller györgy (2008): 164–200, Müller györgy (2011): 56–69 .
III. A KORMÁNyRA LéPéS éS Az ÁtMENEt IDőSzAKA (1990. MÁJUS 23. – 1990. JÚLIUS 5.)
Az életszerű helyzetből fakadt a kontinuitás és a diszkontinuitás közötti vékony választóvonal az Antall-kormány 1990. május 23-i megalakulását követően is, amely még a minisztertanácsi rendszerben kezdte meg működését, s ideiglenes ügyrend-jének első tervezete május 30-án készült el. Annak elfogadására végül az 1006/1990.
(vII. 17.) Kormány határozat kihirdetés után került sor.28
Az ügyrend értelmében a Minisztertanács feladat- és hatáskörét a miniszter-elnök vezetésével testületként gyakorolta. A kormányüléseket29 eredetileg kéthetente ter vezték, a valóságban azonban hetente csütörtökönként tartották meg, azokon a miniszterelnök elnökölt, akadályoztatása esetén pedig az általa kijelölt miniszter vezette. Állandó résztvevői a minisztertanács (kormány) tagjai, a Miniszterelnöki Hivatal közigazgatási, gazdaságpolitikai, illetve általános helyettes államtitkára, valamint a kormányszóvivő, illetve a kezdeti időben a Legfőbb Ügyész voltak. Emel-lett alkalmi jelleggel részt vettek rajta az egyes napirendi pontokhoz meghívott személyek is. A döntés-előkészítésekben különösen, szakmai szempontból döntő szerepet játszott a Miniszterelnöki Hivatal közigazgatási államtitkárának vezetésé-vel keddenként megtartott közigazgatási államtitkári értekezlet, amely a kormány-ülésre előterjesztésre kerülő napirendi pontok szakmai szűrését végezte el.30
A Minisztertanács (kormány) feladatkörében rendeleteket bocsátott ki, határoza-tokat hozott, valamint irányelveket és elvi állásfoglalásokat fogadott el. Az ügyrend részletesen szabályozta az ülések munkarendjét, a jegyzőkönyvezés menetét, a fel-adatok ellátását, azok végrehajtásának az ellenőrzését, a Minisztertanács (kormány) felügyeleti tevékenységét, illetve annak az Országgyűléssel való kapcsolatát.
Láthattuk, a még hivatalosan Minisztertanács név alatt dolgozó új kormány május-ban elkészült, de érvénybe ekkor még nem lépett ügyrendje többször is említést tett az akkor még formálisan nem is létező Miniszterelnöki Hivatalról. A Miniszter-tanács Hivatalát felváltó Miniszterelnöki Hivatalnak mint intézménynek a felállítá-sával kapcsolatban ugyanis hasonló helyzet állt fent, mint a Minisztertanács és Kor-mány elnevezésének jogtechnikai kérdéskörében.
28 Lásd 9. irat, a Minisztertanács ideiglenes Ügyrendjéről.
29 A kormányülések belső mechanizmusáról lásd: Kéri László (1994): A kormányzati döntéshozatal
29 A kormányülések belső mechanizmusáról lásd: Kéri László (1994): A kormányzati döntéshozatal