Mindennapi tárgyak VILLOGÓ+++, MOBIL, MÁS+++

Villogó fényjelző, mobil stb.

Különböző eszközök segítik a siketeket a mindennapokban, a fényjelzést kibocsátó tárgyak a legközkedveltebbek.

A korunkban elérhető hallókészülékek, megfelelő beállítással és a viselő felkészítésével hasznosak lehetnek a hal-lásmaradvánnyal rendelkező siketeknek. A siketek körében mégsem jellemző a hallókészülék használata, mert sokak számára az így hallható hangok nem nyújtanak segítséget a kommunikációban, legfeljebb a tájékozódást segítik. A hallókészülékhez, amit az iskolában kötelező volt hordani, sokaknak rossz emlékeik kötődnek, a hal-lókészülék levétele az iskolai kényszer alól való felszabadulást, a halló értékek elutasítását is jelenti számukra. A hallókészülék – mivel ez az egyetlen látható jele a fogyatékosságnak – stigmatizál, és viselőjét nagyothallónak néz-hetik, ami félreértésekre adhat okot.⁸⁶

Én teljesen siket vagyok, de hallókészülékkel azért hallok. Nem értem tisztán a beszédet, de valamit hallok.(II/11.1 idézet) Amikor a siketiskolába jártam, bár jó fej volt az osztályfőnököm, de az volt az elve, hogy az iskola házirendjéhez kell tar-tani magunkat, és hallókészüléket kell használnunk. Sokat vitatkoztunk rajta, hogy neki fogalma sincs erről. Nekem a halló-készülék csak egy fülnehezék, semmit nem hallok vele, fölösleges a fülembe rakni. Meg szemüveges is vagyok, a szemüveg-szár csak nyomja a hallókészüléket. Fölösleges. Sokszor csináltam is valamit, hogy rossz legyen a hallókészülék. Folyton nem volt elem, vagy nem raktam bele, vagy lemerült az elem, vagy valamit csináltam, csak hogy rossz legyen a készülék. Végül egy szép délutánon betelt a pohár, még egy csepp, és kicsordul, úgy éreztem. Az történt, hogy ebéd után hazamentem valami miatt, nem maradtam az iskolában. Az egyik tanárral együtt mentünk haza, mert közel laktunk egymáshoz. Együtt mentünk, és persze beszélgettünk. A Keleti pályaudvarnál leszálltam, és vártam a metrót. Mondom neki, hogy nagyon zavar a halló-készülék, mert viszkettem tőle. Erre ő, hogy az nagyon fontos, hallani kell, látod, most is hallod, hogy jön a metró. Jó, jó.

Egyszer csak szóltam neki, hogy figyeljen, mutatok valamit. Levettem mindkét hallókészüléket, megvártam, míg befutott a metró, és a sínek közé dobtam a készülékeket. Jött a metró, és átment rajta. A tanár megpróbált szólni, mikor a metró elment, hogy állítsák meg a forgalmat, a következő szerelvény ne jöjjön be, próbálta menteni, ami menthető. De mondtam, hogy fö-lösleges, már úgyis por lett az egészből. És ott a helyszínen elkezdtünk vitatkozni, hogy ez nagyon drága mulatság, 300 ezer forint, az állam miből fizeti ki, és az igazgató is mennyire mérges lesz, meg ilyenek. De nekem ez volt a legnagyobb boldog-ság, hogy megszabadultam tőle. Na, mikor hazamentem, nem is mondtam anyukámnak, minek, gondoltam, ő is siket, bizto-san megérti. Csak olyan boldog voltam, egész estig csak vigyorogtam, mint pék kutyája a zsömlére. Végre holnap úgy fogok bemenni az iskolába, hogy nincs hallókészülékem, végre nem kell kifogásokat keresni, hogy otthon felejtettem, meg elromlott.

Alig vártam, hogy másnap iskolába mehessek, előre örültem. Na, megyek az iskolába, köszönök mindenkinek. Bejött a tanár, akivel óránk volt, mondja, hogy az igazgató vár engem, hogy hívat. Mondom, hogyne mennék, szívesen bemegyek. Bemegyek, leülök, erre elkezd kérdezgetni, hogy milyen vagyok, hogy tanulok, milyen rendes vagyok, milyen szép lány vagyok, milyen aranyos vagyok, megdicsérte a tanulmányi eredményemet. Már vártam, hogy mindjárt említi a hallókészüléket, már vártam.

Tudtam, hogy erről van szó, ezért hívatott. Azt mondja, Mónikám, tudod, a házirendben van egy olyan szabály, hogy halló-készüléket kell viselni, és erre kérdezi, hogy hát hol van a hallókészüléked. Mondom, már nincs. Na, de hol van? Mondom, bedobtam a metró alá. De miért? Mondom, mert utálom. Beteszem a fülembe, semmit se hallok vele. Na, de akkor se kellett volna kidobni, oda kellett volna adni másnak, új illesztékkel másnak is jó lett volna. Mondom, de nem, nekem nem kell, és más-nak se akarom adni, mert az a véleményem, hogy senki sem hall vele. Jól van. El kell mennem újabb hallásvizsgálatra. Ott majd megint megpróbálnak rábeszélni, hogy kell nekem hallókészülék. Jó, elmentem, kezdődött a vizsgálat, én meg csak

né-86Érdekes, hogy külföldön a siket identitásukra büszke fiatalok és felnőttek körében a hallókészülék ismét népszerűbb lett, pontosan azért, mert a hallókészülék megkülönböztet, és látható módon jelzi, hogy viselője nem halló, hanem siket vagy nagyothalló. (szóbeli közlés alapján) Ez magyarázható az új készülékek technikai adottságaival is. Azok, akik enyhe vagy középsúlyos nagyothallók általában kisebb, a hallójáratba vagy a fülkagylóba helyezhető, alig látható készülékeket is hordhatnak és valószínűleg a többség él is ezzel az esztétikai lehetőséggel. A súlyos mértékben nagyothallók számára azonban továbbra is csak a fül mögötti, nagyobb méretű készülékek biztosítják a hangok megfelelő felerősí-tését, így a nagy készülék súlyosabb hallássérülésre, siketségre utal és viselőjét nagy valószínűséggel nem nézik „beszélő nagyothallónak".

Hallod? HALLÓKÉSZÜLÉK

Hallókészülék.

A siketek számára a hallókészülék jelentős segítséget többnyire nem nyújt, ezért nem jellemző igazán a használata. Legalább iskoláskorban azonban mindenki rákényszerült viselésére, ezért erős (ellen-) érzések fűződnek hozzá.

zelődtem. Mondták, hogy ha hallok valamit, jelezzek. Én egyre nézegettem a sarkokat. Rám szóltak, hogy figyeljek oda. Mond-tam, hogy mire figyeljek, nincs semmi hallásom, egyszerűen nulla. Három-négy fülészhez is elmentem, hogy mennyire hal-lok, mindenhol nulla lett az eredmény. Elvittem a négy orvosi eredményt [az iskolába], mondtam, hogy látjátok, semmit nem hallok, nem kérek újabb hallókészüléket. Mondták, jó, én vagyok az egyetlen az egész siketiskolában, akire nem érvényes a há-zirend, akinek nem kell hallókészüléket viselnie. Madarat lehetett volna fogatni velem. Az osztálytársaim, három fiú, kér-dezgették, hogy hogy csináltam, ők is ezt akarják, majd a busz alá dobják. Aztán új szabály került a házirendbe, hogy a kö-vetkező, aki szándékosan elrontja a hallókészüléket, büntetést kap. Én voltam az egyetlen, aki nem kapott. Ez ötödik osztály-ban történt, és onnan kezdve egészen nyolcadik osztályig én voltam az egyetlen, akinek nem kellett hallókészüléket hordania.

(II/11.2 idézet)

Á, dehogyis [akarnék én halló lenni], gyerekkorom óta siket vagyok! Ha mégis hallóvá válnék, ha mondjuk CI-vel hallóvá tennének, akkor mi lenne? Nem is tudnám, mit csináljak, már annyira megszoktam a jelnyelvet. Azt se tudnám, hol a fejem, teljesen meg lennék zavarodva, ez akkora képtelenség! Én már megmaradok siketnek! Mert a hallókészülékkel ugyan hallok én valamit, de az az összevissza zűrzavar, amikor beszélnek, olyan, mint mikor a tévében hangyás a kép. Ha hallóvá tenné-nek…, á, olyan nem lesz soha! (II/11.3 idézet)

A telefon különösen fájó pont a siket közösség szemében, mivel a hallók számára felbecsülhetetlen lehetőségeket adott, pedig a feltaláló, Alexander Graham Bell eredetileg éppen a siketek számára próbált segédeszközt kifej-leszteni, mégis csak ők nem élvezhették a technológia előnyeit. Jó fél évszázaddal később a siketek számára is le-hetővé tette a térbeli távolságok leküzdését a fax, de Magyarországon az igazi áttörést, az azonnali és gyors kom-munikáció lehetőségét a telefon után egy századdal a mobiltelefon kora hozta el, amely nem csak hangok, de szöveges üzenetek továbbítására is alkalmas. A mobiltelefonhoz hasonlóan, szerencsére a legutolsó kommuni-kációs forradalom, az internet lehetőségeit is ki tudják használni a siketek, hiszen az e-mail, és a chatelő progra-mok is az íráson alapulnak. Bár az írás érzékelhető minden siket számára, igényel egy bizonyos szintű nyelvi kompetenciát, amivel nem biztos, hogy valamennyien rendelkeznek. A jelnyelven történő „távbeszélgetésre”

adnak lehetőséget azok a technikai megoldásokat, melyek videotelefonálásra, élő kép továbbítására alkalmasak, mint a 3G mobiltelefonok és a webkamerát kiszolgáló kommunikációs programok.

– Mióta divat lett a mobil, kaptam a testvéremtől egyet én is. Azóta mindig küldök neki SMS-t, hogy megkérdezzem, hogy hol van már ilyen sokáig.

– Nagyon fontos és nagyon jó a mobil. Eddig hallók tudtak csak telefonálni a mentőnek, a rendőrségnek, vagy segítséget hívni, a siketek meg nem tudtak. Azóta a mobil sokat segít nekünk.

– Ezelőtt, ha beteg voltam, akkor a szomszédnak kellett szólni, hogy telefonáljon az orvosnak, ő meg átjött. Ez így rendben ment valahogy. De nagyon kevés ilyen eset volt. Kár, hogy mama nem élte meg ezt a lehetőséget, hogy így tudnánk vele kom-munikálni.

– Nagy kár, biztos nagyon örült volna neki, hogy tudunk ilyen távolról is beszélgetni egymással. Biztos nagy élmény lett volna. (II/11.4 idézet)

Jó ötlet a mobiltelefon, de volt idő, amikor még nem kívántam magamnak. De amikor elutaztam Svédországba, akkor a ki-sebbik fiam rám erőltetett egyet, és valahogy megszoktam. Előtte volt faxom is. [És ha nincs telefon, akkor mi a megoldás?]

Lábon kell mennünk mindenhova, nem kérdezünk semmit.(II/11.5 idézet)

Régebben Kaposváron laktam, az ottani szomszédunk lett később a feleségem, Edinának hívják. Már egészen kicsi korunk óta ismerjük egymást. Az én apukám és az övé munkatársak voltak a katonaságnál, és szüleim távollétekor, ha épp

dolgoz-Ez pont jó a siketeknek SIKETNEK ALKALMAS

Megfelel a siketeknek.

Korunk technikai vívmányai megnövelték a siketek számára alkalmas kommunikációs lehetőségek számát.

tak, vagy vendégségbe mentek valahova, akkor többször is ők vigyáztak rám. Fordított esetben pedig a szüleim vigyáztak Edi-nára. Ahogy növekedtünk, mindig együtt játszottunk, és a kommunikációval sem volt sose probléma. Jól artikulált, bár nem nagyon jelelt; csak néha használt egy-egy jelet a megértés végett. Mindig csak pár jelre tudott visszaemlékezni. Aztán Pécsre költöztem, és hosszú időre megszakadt a kapcsolatunk. Akkoriban még nem volt se internet, se e-mail. Sok idő elteltével, pon-tosabban két évvel ezelőtt az iWiWen kerestem a régi ismerőseimet, amikor Edina testvérére rábukkantam, és ismerősömnek jelöltem őt. Aztán Edina is regisztrált az iWiWre, így vele is felvettem a kapcsolatot. Levelezni kezdtünk. Pontosan tizen-nyolc éve nem találkoztunk személyesen, tehát mindketten elmeséltük életünk addigi történetét, és egyre több hosszú levelet váltottunk egymással. Majd megbeszéltük, hogy találkozzunk, és ezt meg is ejtettük; megbeszéltünk egy időpontot. Ez a ta-lálkozás szerelem volt első látásra. Ez egy márciusi napon történt, azután rendszeresen találkozgattunk.

Első találkozásunkkor próbáltam beszélni hozzá, és ő mindent meg is értett. Elmondása szerint kicsi kora óta emlékszik a hangomra. Én is megértettem őt, mert lassan beszélt, és jól artikulált, így nem volt akadálya a kommunikációnak. Persze el-kezdtem tanítani jelelni, amit érdeklődéssel fogadott. Napról napra tíz új jelet tanítottam neki. (II/11.6 idézet)

A siket emberek hangjelzések helyett fényjelzésekkel működő, illetve vibrációs berendezéseket használnak min-dennapjaikban. Az ajtócsengőt vagy a kopogást jelző készülék, a babasírásjelző, az ébresztőóra, a fax működésekor felvillanó lámpa olyan eszközök, melyek fényjelzést adnak a siket ember számára. A fényt alkalmasint vibráció is helyettesítheti, van rezgő ébresztőóra vagy -párna és jellemzően a mobiltelefont is rezgő módban használják.

A siket emberek háztartásában jellemzően megtalálhatóak a felsorolt tárgyak. Sőt, kommunikációjuk során nemcsak eszköz, de tartalmi elem is egyben, hiszen közléseikbe vagy történeteikbe beleszövik ezeket. A fényvi-szonyokhoz való alkalmazkodás és az említett tárgyak használata meghatározza a siketek életmódját.

Minden fény kibocsátására alkalmas eszköz hasznos lehet, amikor nem áll rendelkezésre más fényforrás. Sö-tétben a mobiltelefon kijelzője is világításként szolgálhat, ami ugyan meglehetősen kényelmetlen megoldás, vi-szont ideiglenesen áthidalja az akadályt. Mindenféle világítás – különösen az utcai – a siketek, illetve a hallóval vagy hallókkal társalgó siket ember elhelyezkedését is szervezi. A fény a jelnyelvi kommunikáció alapfeltétele, alapszükséglet. Fontos, hogy láthatóvá tegye a beszélőket, ne elvakítsa a tájékozódni, kommunikálni próbáló em-bereket.

Emlékszem, hogyan mentünk egymáshoz, mi siketek. Szerencsére én Budapesten lakom, és sok siket barátom is budapesti.

Ha unatkoztam, csak elmentem valamelyikükhöz, és becsöngettem. Hogy otthon van-e, nem tudtam. Csak becsöngettem, s ha nem volt otthon, ott tébláboltam az ajtaja előtt. Elég vacak volt. És aztán végül kénytelen voltam hazamenni. Pár nap múlva, ha épp összefutottunk, mondtam neki, hogy voltam nálad a napokban, erre ő, hogy otthon volt. Hát akkor, mondom neki, miért nem vetted észre, hogy csengetek? Hát mert nincs villogó ajtócsengője. Erre nem is gondoltam. […]

Emlékszem, régen, mikor még kicsi voltam, [segédeszközök] még sehol se voltak. Nem volt ám villogó ébresztőóra! Vagy mesefeliratozás! Csak ültem a tévé előtt, néztem a mesét, és semmit sem értettem belőle! A figurák mozgásból próbáltam ki-következtetni, hogy mi jön ezután, vagy hogy függenek össze a dolgok. (II/11.7 idézet)

Kérdések

1. Része-e a siketek tárgyi kultúrájának a hallókészülék? Miért ennyire ellentmondásos a hallókészülék megíté-lése a siket közösségben és a halló társadalomban?

2. A korábbi gyakorlatokat egybevetve a mai technikai eszközök kínálta lehetőségekkel mely területeken történt jelentős változás a siketek életében?

3. Hogyan biztosítják az önállóságot a fejezetben bemutatott technikai eszközök?

Látva hallunk LÁMPA-FELÉM-VILLOG+++

Villogó ébresztőóra.

Hallás hiányában a siketek a vizualitásra támaszkodnak, így nem csoda, hogy a fény szerepe meghatározó életükben.

Nagyon jó ez a villogó ajtócsengő. Sok siketnek házilag barkácsolt csengője van, mert van villanyszerelő barátja, ismerőse.

Nekem nincs. Egyszer aztán anyukám pont elvált, és a második férje épp villanyszerelő, villamosmérnök a szakmája. Én épp azon gondolkodtam, hogyan lehetne megoldani a dolgot, és ő is az akadálymentesítésen gondolkodott. Meg is csinálta nekem a villogó ébresztőt, meg az ajtócsengő jelzőt. Szuper lett, teljesen odavoltam. Most már megvan az önállóságom. Reggelente egyedül keltem fel, nem kellett a mamámnak ébresztenie. A mai napig is így van. 12 éves korom óta magam kelek az ébresz-tőre. Ha meg elmentem egy barátomhoz, és volt ajtócsengőjelzője, kinyitotta az ajtót, az remek volt, akkor tudunk egy jót be-szélgetni. Vagy ha hozzám jött valaki, ugyanez volt. Vagy a mamám nyitott ajtót, vagy én. A mamám is örült, hogy tudok neki segíteni, nem is kell ajtót nyitnia, majd én úgyis kinyitom. Számít ám ez! (II/11.8 idézet)

4. Hogyan határozza meg a fényviszonyokhoz való alkalmazkodás a siketek életmódját? Milyen példákat emlí-tettek az interjúrészletekben?

Ha nincs közös kommunikációs eszköz, akkor válik szükségessé a közvetítő, aki lehet jelnyelvet ismerő halló, nagyothalló, vagy jól beszélő és szájról olvasó siket is. Lényegében az adott helyzet határozza meg elsősorban, hogy ki vállalja magára a siketek és hallók közötti közvetítő szerepét.

A)Áttekintve a könyvben korábban szereplő idézeteket, hogyan valósul meg a siket egyén életének különböző szakaszaiban, színterein a közvetítés?

B) Az alábbi idézet nem csupán a közvetítőszerepről szól. Milyen, a siket kultúrára jellemző mozzanatokat fe-dezhetünk még fel benne?

Ritkán, nagyon ritkán volt feliratos [a mozifilm], de jó felfogásom volt, el is tudtam mesélni [hogy mit láttam]. Mikor meg-érkeztem [a kollégiumba] vasárnap – mert a szombat [nálunk] ünnep, akkor nem volt tanítás –, vasárnap reggel meg-érkeztem, mindjárt kérdezték, van mozi? Mondtam, van mozi. Ha nem volt mozi, akkor elkenődtek, de ha volt mozi, felvidultak. Akkor rögtön körbeültek, én meg elkezdtem mesélni. Hoztak nekem széket, mellettem ült a felügyelő nevetve, én meg meséltem.

(III/1.1 idézet)

a) Mi könnyíti meg egy film megértését siketek számára?

b) Napjainkban hogyan befolyásolja ez a szórakozási és információszerzési szokásokat?

c) Mi lehet az oka, hogy a kollégiumi társak ennyire szerették a mozi beszámolókat?

d) Milyen típusú közvetítésről olvasunk a fenti idézetben?

e) Jellemzően kik töltik be ezt a szerepet, miért volt erre szükség a bentlakásos iskolákban?