4 Jókai: Szabads;!g a hó alatt 1. 73
akarja hajtani, annak a helyzet urának kell maradni. Egy sze-rencsés lázadófőnök nem volna Oroszországban más, mint egy kicserélt zsarnok. Tervünknek egyszerre, egy jelszóra kell az egész országban végrehajtatni. És amint az megtörtént, egyszerre önmagunknak kell feloszlatnunk minden titkos tár-saságot, megszüntetnünk minden összeesküvést, s amilyen gyű
lölt feladat most a rendőrkérnkedés, épp olyan nemes lúvatásul kell azt tekinteni azontúl, és egyesülni minden jellemes ember-nek, minden hazafinak és szabad emberember-nek, hogy a szabadság
rendőrbiztosa legyen. Mindennek egy varázsütésre kell meg-történni.
- S hová teszed e varázsütés alatt a cárt és a nagyhercege-ket? - kérdé Jakuskin, lúdeg iróniával.
- Azokat foglyul ejtjük, s egy hadihajóra téve, átküldjük az Újvilágba.
- At - a másvilágba! Cháron hajóján! - rikácsolt kitörve a kaukázusi katona. S azzal odalépett hevesen, öklét az asztalra feszítve. - Halljátok-e, észak és dél küldöttei, erényegyletek, üdvtársulatok tagjai, ti mind hamis játékot játszatok, önmaga-tok csalására. Egy fej feltéve a kockára egy fületlen gomb ellenében! Arra a kérdésre, amit én tettem, csak egy válasz lehet: a szélbe szórni a hamvaikat! Én nem vagyok gyermek, mint ti. Én nem azért jöttem ide kétezer versztnyiről, hogy filozófiai elmélkedéseket hallgassak végig, hanem hogy csele-kedjem.
Rilejeff közbeszólt nyugodt komolysággal.
- Igenis, cselekedni fogod azt, amit a többség határoz.
A vad harcosnak a fejébe tódult a vér e rendreutasítással.
- Hallod-e, Rilejeff, én is voltam olyan fiatal ember, mint te vagy: még nem is nagyon régen. Én is hittem azt, hogy elég az embernek jónak lenni, hogy az egész világot megjavítsa maga körül. Olyan szép menyasszonyom volt, mint amilyen neked van most. Testőrtiszt voltam, s húsz éves koromban tíz ütközetben nyertem kitüntetést. S tudod, mi történt velem?
Lakodalmamnak az -előestéjén ellopta a menyasszonyomat Arakcsejeffnek a fia: egy hitvány kölyök, aki még a kardját sem tudta felkötni, s mégis nekem ezredesemmé lett téve.
Én kihívtam Őt életre halálra. S a gyáva, ahelyett, hogy helyt-állt volna, feladott a cárnak, s engemet elégtétel helyett
szám-űztek a Kaukázusba. Mikor egy pokollal a szívemben megvál-tam e várostól, az utolsó kép, amit látmegvál-tam, egy vízből kihúzott leány volt, akit odahoztak hozzám holtan: a menyasszonyom.
Megcsókoltam. Még most is érzem ajkamon e csóknak a hidegét. És érezni fogom mindaddig, amíg az a vér el nem oltja, ami után kannibáli módon szomjazom. Nézd meg a Carszkoje Zelóban azt a nagy csataképet, az eylaui ütközetről!
A cár mellett egy ifjút látsz ágaskodó paripán, diadaltól,
hűségtől ragyogó arccal, kardját magasra emelve. Az én vol-tam. Ez az erdő benőtte arcomon a ragyogást; hanem azért a kard még most is a fej fölé van emelve.
- S remélem, hogy úgy is marad, örökké fölemelve, mint a festett képen.
- De nem marad! - kiálta Jakuskin indulatosan. - Eskü-szöm arra az ördögre, akit a szívembe küldtek állandó lakónak, hogy nem hallgatok semmire másra, mint örök bosszúmra.
Teleírhatjátok a „Zöld könyveteket" határozatokkal: az én határozatom itt van.
Azzal egyet lódítva kezén, a dolmánya ujjában elrejtett éles
tőr egyszerre odacsúszott a markába, s megvillant a társaság el0tt.
Erre Rilejeff elszörnyedve ugrott fel helyéről, s
oldalzsebé-ből egy pisztolyt rántott elő, s azt Jakuskin mellének szegezte.
- És én esküszöm neked, hogy lelőlek itt ezen a helyen, ha te dacolsz a mi törvényeinkkel.
- No hát lőj le! Ide lőj, gyermek! - ordítá Jakuskin, széttépve keblén a besmetet, s mezítelen mellét kitárva a neki-szegzett pisztoly elé. - Tanuld meg tőlem, hogyan kell meghalni!
75
Engedelmeskedjél, Jakuskin! Vond vissza szavadat! -kiáltanak többen, s odasiettek a dühöngőt csillapítani.
- Nem vonom vissza! Gyávák vagytok mind! Azt aka-rom, hogy lőjön meg! - kiabált a vadember, s eltaszigálta magától hevesen a közbelépőket.
- Uraim! - szólt fölemelkedve helyéről Krizsanovszky, a lengyel.
- Lőj agyon! - ordítá egyre Jakuskin, tőrét csillogtatva öklében. (Ah, ha most nyitna be Galban!)
Ekkor Zeneida a kezében tartott virágcsokorból kiszakított egy pézsmagubót, s azzal homlokon hajítá a dühösködőt.
S a kemény férfi, kit a puskagolyó soha meg nem ijesztett, e tréfás projectile-től oly zavarba jött, hogy kiejté kezéből a
tőrt, s a homlokához kapott.
Erre megint általános csendes nevetés terjedt el a társaságban.
Mielőtt Jakuskin elejtett kését fölvehette volna, már ott volt mellette Zeneida, s ő emelte fel a gyilkot a földről, odanyújtva azt neki, s megcirógatva azt a bozontos szakállát.
- Kedves barátom, légy udvarias. Vendégünk, Krizsa-novszky, a lengyel koszinyérik küldötte akar beszélni. Hall-gassuk őt ki. Aztán a borotválkozó eszközödet tedd el.
Jakuskin lecsillapodott. Ennek az egy nőnek annyiszor sike-rült a legingesike-rültebb vitákat elsimítani, mikor már csak az vult hátra, hogy a tanácskozók fegyverrel rohanjanak egymás tc,rkának.
Krizsanovszky kezében tartá a fövegét s azon kezdé, hogy:
- Urak! Én titeket itt hagylak. Én e tárgyról, amiről ti beszéltek, se vitázni nem akarok, se e fölötti határozatotokat be nem várom. Én azt a kérdést, hogy megölessék-e az ural-kodó, hallani sem akarom, nemhogy a válasznak alávetni magamat. Senkinek tiközületek nincs oly nehéz panasz a nyel-vén, oly égő fájdalom :::. szívén, mint nekem. Mit tett a ti uralkodótok a ti országotokkal mint király? Ellenség hódításá-tól megszabadította, naggyá, hatalmassá tette, országokat
szer-zett hozzá. Mit tett a ti népetekkel mint ember? Ad..:m neki jólétet, tudományt; iskolát épített minden falunak. Ki a ti uralkodótok? Egy szép lélek, szép testben. Európa legszebb férfia, Napóleon mondásaképp. S a szíve is olyan jó, amilyen-nek az arca mutatja. S anú legfőbb, núnden hibájában, minden erényében igazi orosz. Csak az a bűne előttetek, hogy cár.
S azt mondjátok, ez elég bűn arra, hogy meghaljon érte. És mi az én uralkodóm, a cár testvére, Constantin? Egy monstrum, akinek az arcában a természet a rettenetest a nevetségessel csoda módra összepárosítva remekelt. S a rút vonások mindegyikének van egy megfelelő rút indulat a lelkében. Amilyennek látszik, olyan: kegyetlen és nevetséges. Egész szerencsétlen nemzetem-ben nincs egy érző szív, anút meg ne bántott volna; nincs.
drágaság, nincs ereklye, nincs koldusfillér, amit el ne vett voln:.
tőle. Hanem azért lengyel nem fogja uralkodóját orozva meg-ölni soha. A mi kezünk a kardhoz szokott, az orgyilok nem illik bele. Bocsássatok el engem innen, hadd megyek haza. Én abban a hitben jöttem ide, hogy elszánt hősöket fogok itt találni, kik, ha eljön a kellő idő, hadirendben állva, megizenik a harcot elnyomójuknak, ahogy mi tesszük, s kiállnak a síkra és meg-verekszenek vele, ahogy nú tesszük, s nyílt, becsületes csatában döntik el, kié legyen az igazság. Ezt kerestem itt. Utamban, midőn Varsótól a Nyemenig haladtam, előttem vitték elődö
met, a dicső Lukasinszky Valeriaiit, kit árulás juttatott a hatalom kezébe. Rokonom volt, barátom és vezérem: háromszorosan drágám. A testi és lelki kínzás minden nemét megpróbálták rajta, hogy kivallassák vele az összeesküvés tervét és a benne résztvevőket. Egy szót nem tudtak belőle kivenni. Maga Constantin vette ki a bakó kezéből a korbácsot, és tanította azt mestersége fokozására. Mikor aztán már össze volt törve, nem ember többé, csak egy száz sebből vérző csonttömeg, akkor az alkirály egy ágyúlafétára kötöztette ezt a még lélegző emberi roncsot, úgy hurcoltatta őt fogságra csikorgó télben. Én nyom-ról nyomra kísértem őt. Egy-egy vércsepp hullott el utána a.
77
hóba. E fagyott jégrózsákat én felszedtem a nyomában, és eltettem egy ereklyetartóba. Az ég megkönyörült a szenvedőn:
útközben meghalt. A Nyemen jegén lyukat vágtak, s abba belédobták: elvitte a víz. Tudom, hogy én következem utána, s velem is az fog történni. De azért sem a bosszú, sem a félelem rá nem visz arra, hogy uralkodómat lesből, orozva, hátulról, vagy mikor alszik, vagy mikor térdepel és imádkozik, meg-öljem! Sohasem volt az orgyilokkal az Isten. A tőr, mely Caesart ledöfte, kaput nyitott a Caliguláknak és Heliogabalu-soknak. Tell Vilmos önszemébe mondta Gesslemek: „Ezzel a nyíllal foglak megölni, védd magad, ahogy tudod!" Én is azt teszem. Mikor eljön az idő, megizenem a hadat ellenségemnek, s ha Isten összehoz vele a harcmezőn, egyikünk meg fogja ölni a másikat. Hanem addig, amíg elég erősnek nem érzem magam a nyílt csatára, semmi nyomorgatás, kegyetlenkedés és semmi fantasztikus rajongás rá nem bír arra, hogy egy idétlenszülött kitöréssel még szorosabbra húzzam a kötelet, amit szét akarok tépni. A ti tervetek idétlen, éretlen, alaptalan. Ront, nem épít.
Megismertem, s nem kötöm hozzá a mienket. Bocsássatok haza.
Pestel megfogta a lengyel kezét, és visszatartá.
- Nem lehet innen eltávoznod. Még semmiről sem vagy értesülve. Amit felolvasni hallottál, az csak halavány akadémiai értekezés. Amit ez a dühöngő beszélt, az csak egy monomán szenvedély szava. Én sem fogadom el pajzsomra írandó devise-nek: „Szórjátok a hamvaikat a szelekbe!", nem azért, mintha a szívem megrezzenne tőle, hanem azért, mert tudom, hogy ilyen szó úgy szétszórná valamennyi társaságunkat, mint egy kosár pelyhet. Maga a nép ellenünk fordulna. Hisz a misében benne van az ima a cárért és a nagyhercegekért, s csak egyszer felejtené azt ki a pópa onnan, agyonvemék mint eretneket.
Mikor a katonáktól azt kérdezem: „akarjátok-e a respubhkát?"
azt felehk rá: „ha a cár parancsolja, igen". Csínján kell kezde-nünk a dologhoz, nem ijeszthetünk meg senkit. Csak az első
lépés nehéz, a többi ezután magától jön. Tehát térjünk vissza oda, ahol Jakuskin félbeszakított, s te, Krizsanovszky, foglald el újra helyedet. A cár és a nagyhercegek eltávolításáról van szó. Csak eltávolításuk.ró!. Menjenek Amerikába. Ott is szép birtoka van még Oroszországnak: uralkodhatnak benne. De ehhez tinektek lengyeleknek is segédkezet kell nyujtanotok.
Mert mit használ nekünk, ha mi hajóra rakjuk a három testvért, míg a negyedik testvér, Constantin, aki az orosz alaptörvények szerint Sándor után legközelebb következik a trónra, ott marad szabadon Varsóban.
- Töltsünk tiszta bort a pohárba, Pestel - viszonzá Krizsa-novszky. - Mi lengyelek, amióta a világon vagyunk, mindig arra voltunk jók, hogy a mások javáért vérezzünk. Mondjátok meg nekem mi történik mivelünk, ha sikerül az uralkodócsa-ládtól megszabaduhü?
- Csináltok köztársaságot Lengyelországból.
- De ez a lengyel köztársaság még mindig tagja lesz a nagy orosz birodalomnak, épp úgy, mint Liefland vagy Veres-Oroszország, s fölöttünk is marad valaki: egy fő, aki mind a kilenc köztársaságnak ura, akiről nem tudom, hogy mi neve lesz, és minő hatalma. Mert esküszöm neked, hogy nem kívá-nom a szabadságot azért, hogy a nemzetem elvesszen benne.
A nagy elhallgatás tanúsítá, hogy a lengyel fején találta a szeget.
Itt a bökkenő!
Turgenyeff Miklós, az elnök szólalt meg ekkor.
- Légy megnyugodva, Krizsanovszky, a köztársaság feje, ki a kilenc tartomány fölött állni fog, nem lesz autocrata, nem lesz más cím alá bújt zsamok.
- Hát mi?
- Az, aminek lennie kell. „Un président sans phrases."
(A társalgás franciául folyt.)
(Ez a négy szó Turgenyeff Miklósnak majdan összes birto-kába, s csaknem a fejébe került!)
Abban a pillanatban, amint ezt kimondta, egyszerre vissza-79
csapódott helyére a rulett a réztáblával együtt, s eltakarta a
„Zöld könyvet" - s felnyílt az ajtó . . . S belépett Galban lovag.
Fortélyos gépezete volt a kettőnek. Mikor a „Zöld könyv"
fel volt tárva, olyankor, ha valaki a külső ajtót felnyitotta, a a rulett egyszerre visszacsúszott a helyére. A belépő Galban lovag nem hallott meg egyebet, mint a négy utolsó szót Turgenyeff Miklóstól, s nem látott maga előtt mást, mint egy játszó társaságot. A bankadó még egyszer ismétli: „Je suis un président sans phrases: messieurs, faites vos jeux!" Egy játszó, a lengyel, bosszúsan kel föl helyéből: „Merci, monsieur, c'en était assez !",egy másik, Jakuskin, izzadt homlokát törli, arcából kikelve, s az asztalra csap: „J'ai tout perdu!" Mint a valóságos rulettábla mellett. A többiek hidegvérrel tolják be a számokra pénzcsomagaikat, s úgy tesznek, mintha észre sem vennék az újon érkezettet.
Csak a háziasszony siet őt elfogadni.
- Bizonyos voltam felőle, hogy ön rá fog találni a mi harlangunkra. Egy helyet tartottam fenn az ön számára.
- Nagyon lekötelez vele, istennőm! Ma különös szeren--csémnek kell lenni a játékban, miután a szerelemben ellenkező
sanszaim voltak.
- Hogyan? Tán megszökött öntől a szép gitanissa?
- An contraire; elaludt. Ilyen échec még nem történt velem soha.
Zeneida hangosan kacagott, s nem lehetett észrevenni a kaca-gás álarca alatt a felháborodást, amit e percben érzett. K.italilta, hogy Diabolkának álomitalt adtak.
- No, hát akkor legyünk moitié. Játsszék ön velem közös nyerésre, vesztésre.
Galban lovag elfogadta az ajánlatot, s leült a mutatott helyre.
Zeneida odadőlt a zsellyeszéke karjára.
Ez tehát csakugyan játszó társaság, s ez csakugyan rulett-asztal.
Itt nincs a „Zöld lctlnyv."
(Egy ujjnyi rézlap választotta cl tőle; fölötte könyökölt.) Itt csak rendőrségi tilalomtörést követnek el; és az szabad.
Az elnyomott vágynak valahol ki kell tömi: - inkább az erkölcsi téren törjön ki, mint a politikain.
Azon sincs mit csodálkozni, hogy Turgenyeff Miklós maga tartja a rulettebankot. Lehet valaki bcl esprit, nagy író, philo-soph és philantrop, s amellett szenvedélyes szerencsejátékos.
Maga Napóleon is az volt.
Amint leghevesebben folyik a játék, egyszer csak belép a játékterembe a mellékszobákból Puskin, nekihevült arccal, s nem tekintve szét elébb a társaságon, diadaltól átmelegült han-gon mondja:
- Készen a dal!
Valamennyi arc megrettenve tekint egyszerre felé.
Ez most elárul mindent!
Jó szerencse volt, hogy szemei, ha senkit nem láttak is meg, de Zeneidát keresték. A hölgy, ki Galban lovag székkarján ült, odamutatott a szemeivel a lovagra.
Ekkor vette észre azt Puskin.
- Nos, hát halljuk azt a szép dalt - mondá Galban lovag, az előtte halomra hányt aranyakat csörgetve csendesen.
Puskin egy percre elsápadt. Rábámult. S azután csendesen a dolmánya keblébe nyúlt. Mindenki rettegve nézett reá. Mit fog elővenni? Az általa szerzett szabadságdalt-e? - S azt cl fogja szavalni, vagy énekelni Galban hallatára? Vagy pedig azt rántja elő, amit mindegyik összeesküvő ott hord a keblében, ha táncol, ha poharazik, az éles stilétet, s a másik percben már le lesz szúrva az árulkodó?
Egy papírcsomagot vont elő, s aztán mosolygott hozzá.
- Itt van, amit ígértem. A románc. „A szép cigányleány-ról." Akarjátok meghallani? (Szabadságdal helyett egy ro-máncot.)
Hogyne? Egy kínos jelenetnek megszüntetésére legjobb volt 8 I
ez. Felolvasni valamit: akármit, hogy az alatt mindenki magá-hoz térhessen felindulásából.
Amde ez nem volt „akármi".
Amint hozzákezdett Puskin, egyszerre meghódított minden figyelmet. Új, megkapó, elragadó volt minden e költeményben tele eredeti eszmékkel, magasban járó gondolatokkal; tűz, vad szenvedély kifejezése, merész eszmejárás és igéző leírások, és amellett mily természetes egyszerűség. Mikor a vén cigány-vajda leánya gyilkosát elűzi.
„Kevély ember, hagyj minket el!
Vadak vagyunk mi. Nem köt el Törvény: - nem ölünk, büntetünk, Vér, könnyhullás nem kell nekünk, De a gyilkos nem jő velünk.
Vad sors számára nem születve Szabadság csak magadnak kell, Szavad bennünket rémületbe Ejt. A mi népünk ősi kedve Szelíd, jó: hagyd tanyánkat el.
Maradj. - Béke legyen szivedbe!"
Még senki sem ismerte e költeményét Puskinnak.
Mikor vége volt, Zeneida odafutott hozzá, s megszoátá mindkét kezét.
Hát csókot nem adott neki, mint az elébb Rilejeffnek?
Nem. Hanem annál többet. Könnyei nedvesíték arcát.
A csók olcsó; a könny drága.
Az összeesküvők egész csoportja, feledve „Zöld könyvet"
és alkotmánytervet, sietett forrón üdvözölni a költőt, ki egy-szerre, mint az üstökös csillag, mikor a szél elveri a felhőt az
égről, ott áll teljes ragyogásában, nem hirdetve előre meg-érkeztét.
Galban lovag átlátta, hogy ezek nem összeesküvők; ez egy finom társaság, mely szeret mulatni, játszani és szellemi élvektől
megittasodni, ami, az igaz, hogy núnd tiltva van Oroszország-ban, s azért cl kell rejtőzni vele.
- Par exemple, az ilyen költeményt más országban kinyom-tatnák, s szerzőjének nevét a fél világ emlegetné.
- Bolond beszéd - szólt Puskin, kit ingerelt a hízelkedés.
- Nem tudod, hogy nálunk az ostobaság egy istenség, annak oltára van, az oltárnak papja van, és annak a papnak a neve cenzor.
A cenzor!
Általános kacaj követte e találó mondást.
A cenzor ott is a stereotip marionettbábok közé tartozott.
Galban lovag kapott az alkalmon az agent provocateuri talentumát is érvényesíteni.
- Hja, messieurs et madame, a cenzor nálunk nélkülözhe-tetlen rossz. Hiszen tudni fogjátok, hogy II. Katalin cárnő
egyszer a tudósai WlSZolására azt mondta, hogy jól van, hát legyen teljes tökéletes sajtószabadság Oroszországban - három napra! Majd meglássuk a kóstolóból, hogy mit fog ez a fa teremni? Azt gondolja az ember, hogy a három nap alatt siettek a földből kibúvni a szabadságdalok s rejtve tartott
remekművek, az eltiltott philosophi értekezések. Az bizony, az ocsmány pasqtúllok és trágár históriák. A nyomdák csak úgy okádták a személyek és családok ellen szórt undok rágal-mak özönét, s az erkölcsrontó kriptogram iratokat - úgy-hogy már a sajtószabadság második napján futott mindenki a
cárnőhöz rimánkodni, hogy engedje el a harmadik napot, s állítsa vissza a cenzúrát.
Senki sem tartá tanácsosnak felvenni az odadobott kesztyűt,
csak Puskin nem állhatott ellen ösztönének. Költőnek lehetetlen azt eltűrni, hogy a sajtószabadságot gúnyolják előtte.
- Tudod, Galban, ha én valakinek, aki még a bort nem ismeri, azt mondanám, hogy kóstolja meg azt, anú szüret után három napig a hordó akonáján kiforr, hát az megesküdnék rá, hogy nincs a világon utálatosabb moslék a bornál.
- „Messieurs, je suis un président sans phrases. Le dernier jeu" - , hangzott a hanktartó szava, kettévágva a kényes társalgást.
Ideje is volt berekeszteni a játékot; mert ha Galban lovag reggeli öt óráig el nem hagyja ezt a palotát, a rendőrség be fogja törni annak a kapuit, s elfog mindenkit.
A rulett utoljára pördült körül, Galban lovag hatezernégy-száz rubel nyereségben maradt. Azt azután udvariasan megosz-totta Zeneidával. Azután a szokásos ceremoniális búcsúvétclek kicserélése után igazán megvált a társaságtól.
A hátramaradottak egymásra néztek.
Azt mindenki tudta, hogy ez a rulett csak alakoskodás.
Mind a bank, mind a játszók Zeneida pénzét szórják előre-hátra,
végül senki se nyert, se vesztett. Azért mindenki furcsán mosoly-gott azon, hogy Galban lovag elnyert egy csomót Zeneida
pénzéből, s még gavalléros képet csinált hozzá, mikor azt megf clezte vele. - Hanem Zeneida arca ragyogott a diadaltól.
Fölemelte a kezében tartott virágcsokrot, gyémántos fogantyú-jával, s a kielégített harag hangján suttogá:
- Je le payais! (Kifizettem őt.)
Galban lovag megkapta a gyémántok árát, anélkül, hogy észrevette volna, hogy utánahajították azt.
A PÉZSMASZAGTÓL
A KÁTRÁNYBŰZIG
Amint Galban eltávozásáról biztos lehetett a társaság, azt mondá Pestel:
- Ez hát, bojár urak, igen szép volt (értem a románcot), hanem mi, úgy hiszem, még valami egyebet is akarunk itt egymástól meghallani. Nemde, Krizsanovszky bátya?
A lengyel nemes vállat vont.
- Nekem nincs több mondanivalóm. (Hanem azért elő
húzta zsebéből az elmaradhatlan tajtékpipáját a dohányzacs-kóval együtt, s rágyujtott, ami annyit tesz „napkeleti dohány-nyelven", hogy „beszélnék biz én, ha ki tudnék innen böjtölni bizonyos embereket, akikre nézve zsindely van a hiztetőn".)
Zeneida elértette őt, s valamit súgott Rilejeff fülébe.
- Úgy! Igaz! - mondá Rilejeff. - Halljuk a mi Puskinunk szabadságdalát. Valóban, a felolvasott gyönyörű románc jogot ad téged a mi Tyrtaeusunknak nevezhetni. . . Soha Byron óta ...
De Puskin nem engedte neki végigmondani a frázist.
A dicséret dühbe hozta. Olyan az, mint az iskolai érdemrend:
a kisdeák, akit az első verseért megdicsértek, diadallal viszi azt haza a nyakába akasztva, de az Istentől fölkent költőt szemébe ne magasztald. Tudja ő azt jól, hogy meghódított: ne mondd neki! Ha asszony vagy, dobj egy virágot utána, ha férfi vagy, szoríts vele kezet; de csak ne mondd neki, hogy költeménye szép volt, mert azzal elkergeted. S amivel legmesszebb el lehet 85
Őt kergetni, az, ha egy költőtárs dicséri meg: „Genus irritabile vatum!"
- Nem, urak - szólt közbe, dölyftől recsegő hangon. -Ez a vers nem nektek való - ehhez nem pézsmaszag kell,
- Nem, urak - szólt közbe, dölyftől recsegő hangon. -Ez a vers nem nektek való - ehhez nem pézsmaszag kell,