A hatvanas évek cseh prózájának történetéből
MILÁN NAVRÁTIL
Költészetfelmutatás
Sok éve már annak, hogy Váci Miskával a prágai Kisoldalon kószáltunk. Meg-megáll-tunk a régi paloták kapui előtt, és nézegettük a kariatidákat meg az ásító oroszlánokat. Hűvös volt az idő, s így a cseh történelemben tett kirándulásunkat a Festőkhöz címzett borozóban végeztük, egy pohár bor mellett. Mindenről kikérdezett: hogyan is volt a mi avantgardunk, milyenek voltak a szürrealisták meg a poétisták, meg a dadaisták, milyen volt a két világháború közötti irodalmi életünk, hogyan jut el hozzánk a magyar irodalom, nem sorvad-e el a szatíra, ismerjük-e ezt vagy azt Magyarországon...
Ilyen és hasonló kérdéseket az azóta eltelt években számos magyar író, költő, drámaíró, kritikus, szerkesztő, esszéíró tett fel nekem, röviden: a „szakmabeliek" — s korántsem proto-kolláris udvariasság ösztönözte őket. A legutóbb tavaly decemberben Bereményi Géza fagga-tott.
*
Ha írok, leteszem a szemüvegem, s így látómezőm — átkozottul rossz szemem miatt — leszűkül, és alig látok el az íróasztalom fölötti polcig, ahol elrendeztem mindazt, ami száza-dunk — s leginkább a háború utáni évek — magyar költészetében a legfontosabb. S ha most
— a felkérésnek eleget téve — azt kell végiggondolnom, hogy e koronaékszerekkel teli polcról az utóbbi években mi vándorolt át a cseh olvasók hasonló polcaira, meg kell állapítanom, hogy nem volt túlságosan bő aratás... bár egy kissé ez is.optikai csalódás. A cseh versesköte-tek száma nem túl nagy, ám szép számmal olyan költőé, akinek életműve a magyar írásbeliség épületének egy-egy monumentális pillére.
Itt van például az Odeon gondozásában 1982-ben megjelent Nyugat-antológia, A nagy nemzedék (Velká generace) címmel. A kötetet Rákos Péter, a Károly Egyetem magyar tanszé-kének docense szerkesztette, s ő irta a bevezető tanulmányt, készítette a dokumentumanyagot s válogatta az illusztrációkat is. Minden antológia, minden gyűjtemény, válogatás, ú j besoro-lás, a történelmi tények, irodalmi jelenségek, irányzatok, korszakok értelmezése... — maxi-malista módon vizsgálva — kissé mindig együtt jár az alakok, irányzatok, korszakok, művek eltorzításával. Mert semmi sem hat benne a maga teljességében, a maga legnagyobb összefüg-géseiben, meghatározottságában és kontextusában, amelyet csak a teljes mű, személyiség, irányzat, korszak vizsgálata nyújthat...
.. .másrészt minden hasonló vállalkozásnak megvan a maga előnye: a sűrítettség, a szem-léletesség, a kiemelt hangsúlyok, az áttekinthetőség, a stilizáltság.
E premisszák szerint tehát az ilyen munka értékét a torzítás nagysága, illetve a hangsú-lyok pontossága s az áttekinthetőség adja. Ám e kötet értékelésének legfőbb kritériuma annak úttörő, felfedező, koncentrált jellege. És itt kitűnik a szerkesztő ismereteinek mélysége, kriti-kai érzéke, azé a szerkesztőé, aki a fenti célt tűzte ki maga elé, s el is érte azt.
A háború utáni években több modern magyar verseskötet jelent meg csehül; sok nevet és verset olvashattunk a Svétová Literatura hasábjain és másutt, számos vers hangzott el a rádió-ban és a prágai Magyar Kulturális Központ rendezvényein, de nekem mindig hiányzott vala-mi, ami a cseh olvasó eligazodását segítené, az alaprajz, az alapok, melyekből felépülhetne számára a magyar költészet, irodalom, és az irodalom kultúrpolitikai hátterének teljes ma-gyarországi képe — századunk első felében. S főleg annak az előtörténetnek ismerete hiány-zott, amely sorsszerűen és visszavonhatatlanul meghatározott mindent, ami azóta történt a magyar költészetben — mert köztudottan a magyar lírát tartották a magyar irodalom legerő-sebb ágának.
A szerkesztő tudatosan szűkítette látószögét a Nyugat első nemzedékének költőire, főleg Adyra. Hét név és hét életmű alkotja a gondolatok és formák nagyfeszültségének forrását: a már említett Ady, valamint Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Füst Milán és Szabó Lőrinc. A könyv így lett kerek egész, koncentrált és tökéletesen áttekinthető; és mind-ezt esszészerűen hangolt előszó, továbbá a költők portréja egészíti ki.
S mivel már szóltam az antológiák előnyeiről és hátrányairól, fenntartás nélkül kimond-hatom, hogy A nagy nemzedék magában hordja a maximumát mindannak, amit a magyar költészet e korszakának bemutatásában el lehet érni. A fordítók is a cseh műfordítók több nemzedékét képviselik — a ma már klasszikus értékű munkáktól, Frantisek Halas és Vilém Závada 40—50 évvel ezelőtt született műveitől Kamii Bednáf, Václav Danék, Ladislav Hrads-ky, Jindrich Pokorny, Rákos Péter és Jana Stroblová műveiig.
*
A nemzeti költészet kiterjedt struktúráinak feltérképezése fárasztó babramunka, és soha nincs vége.
Megérdemelné a békés halált minden írnok, aki az éjszakában tollat fog és papír fölé hajol —
mondja Pilinszky János. A pompás Nyugat-antológiát további hasonló összefoglaló gyűjte-ményeknek kellene követniük a Nyugat következő nemzedékeiről, folytatni kellene a két há-ború közötti irodalom csúcsainak, arányainak, kontextusának bemutatásával, írói arcképek megrajzolásával — főleg ott, ahol a legnagyobbak a hiányok.
Az egyik ilyen nagy adósságát hamarosan törleszti a cseh műfordítás. A Mladá Fronta Kiadó gondozásában. Vsazování démantü (Gyémántültetés) címen, Hat portré a háború utáni magyar költészetből alcímmel, Nagy László, Kormos István, Váci Mihály, Pilinszky János, Garai Gábor és Juhász Ferenc versei jelennek meg, Pomogáts Béla utószavával.
Töredékesen, minden válogatás előnyeivel és hiányosságaival együtt próbálja bemutatni ez a kötet a magyar líra új nemzedékének fellépését, arculatát, s azt, hogyan változott és for-málódott a nemzeti költészet a felszabadulás utáni korban; az idősebb társak együtt a fiata-lokkal miként adják a szocialista korszak magyar versművészetének jellegét, színét és kontúr-jait...
Nagy László műveinek „szervezett harmóniája", a fájdalom és boldogság, hűség és áru-lás, szerelem és magány drámai ötvözete, Kormos István gyermeki játékossága és tragikuma, népies ihletettsége, Váci Mihály mély társadalmi elkötelezettsége, néptribuni magatartása, Pi-linszky János bolyongása e kegyetlen világ labirintusában, s metafizikus törekvése az e világ dolgaiért való felelősségvállalásra, Garai Gábor kitartó és egyedi expedíciói önmagába és a társadalomba, melyek a hazáért és annak rendjéért folytatott céltudatos harcba torkollnak, s Juhász Ferenc szomorúsága és dacossága e világ rendjével szemben, mely a fantázia megállít-hatatlan gejzírjeiben tör ki, s mely a magyar költészet kifejezésrendszerét forradalmasította...
nos, e hat alkotó témái, törekvésbeli, formai és poétikai ellenpontozódásán keresztül jut el hozzánk e nemzedék nagyszerű költészete.
*
S további hat név, egy következő nemzedék felmutatása történt legutóbb, a Svétová Lite-ratura című világirodalmi folyóirat hasábjain. A lap az utóbbi időben sokkal módszeresebben és következetesebben figyeli a magyar irodalmat, mint régebben tette, részben a lelkes fordí-tók és a friss magyar levegőt kedvelők portyái következtében. Ez a nemzedék kissé tán a mai magyar irodalom „kései gyermeke", a kultúrpolitika különböző tényezői következtében. De azt hiszem, hogy éppen ezért a türelmesebbeknek — verseik metszéspontjában állva — sike-rült több bölcsességre Szert tenniük, mint azt á fiatal, „harsonás" lázadók esetében megszok-tuk, s kevesebb formabontó elemet halmozták fel, mint amennyit a fiatal alkotóktól már szinte elvárunk. Nagy öröm titkaiknak tudójává válni, győzelmeikbe és vereségeikbe beavattatni.
Semmivel sem kisebb csaták ezek, mint amilyen annak idején József Attiláé vagy Radnótié volt.
A madarak nem halnak meg (A fiatalabb magyar költészetről) címen a Svétová Literaru-ra 1982/6. száma igen terjedelmes válogatást közölt Kiss Benedek, Bari Károly, Petri György, Utassy József, Apáti Miklós és Veress Miklós verseiből, az utóbbi költő bevezetőjével.
*
Letévén szemüvegem, tekintetemet az utóbbi évekre szegeztem, s azt vizsgáltam, hogyan jut el a magyar költészet a cseh olvasóhoz. Elsősorban — természetesen, logikusan — azok az összefoglaló művek jutottak eszembe, melyek — képletesen szólva — teljes tablót nyújtanak,
egy nagy irodalmi lakomára hívnak, ahol sok a fogás, különbözőek az illatok, ízek, egyszerű vagy rafinált a tálalás.
Ám tekintetem most egy specialitásra tévedt, amely lelkes visszhangra talált az expresszív, csípős és főleg fűszeres olvasói táplálékot kedvelők körében — hogy a hasonlatnál maradjak.
Tavaly márciusban a prágai Magyar Kulturális Központ zsúfolásig megtelt előadótermében nagyszerű költői estre került sor, Weöres Sándor műveiből. Vártuk ezt a nagyszerű, eredeti, ironikus-szarkasztikus költőt, akinek lírája — legalábbis azt hiszem — sajátos jegyeivel, utá-nozhatatlan poétikájával egyedülálló a magyar költészet áramában. A költő nem érkezett meg
— ismerőseinek és barátainak rossz nyelve szerint azért, mert vonakodik akárcsak néhány napra is elhagyni kedves macskáját, ami nyilván csak „jóindulatú" rágalom. Mindezek ellené-re a publikum lelkesen hallgatta Weöellené-res Sándor verseit Vaclav Danék fordításában. Versei az Odeon gondozásában, 1978-ban láttak napvilágot.
Fél éwel később Juhász Ferenc versei szólaltak meg ugyanebben a teremben. A műsor el-ső részében kisebb versei hangzottak el elel-ső költői korszakából, a másodikban a Szarvassá vál-tozott fiú. Az előadáson közreműködött a nagy cseh színésznő, Dana Medrická is, aki Örkény Macskajátékjának főszerepében a Nemzeti Színházban a darab 400. előadásában szerepelt, nagy sikerrel. (Az 500. előadást már, sajnos, nem érhette meg. Ez év januárjában meghalt.) Juhász poémája izgalomba hozta a hallgatóságot. A siker egyrészt a három előadónak, más-részt — és főleg — a költői dikciónak volt köszönhető. A vers lenyűgöző, bonyolult és ugyan-akkor egyszerű vibrálás a népballada és a cizellált, csiszolt költői dikció között. A költő magá-ba szívta a magyar és európai költészet univerzális feszültségeit, és sajátos formámagá-ba öntötte azokat.
Itt, ezen a ponton kell elmondanom, hogy a prágai Magyar Kulturális Központ létezésé-nek nem egészen öt éve alatt valóban nemes fórummá vált, ahol a magyar kultúrát — főleg a zenét, a képzőművészetet és az irodalmat — magas szinten közvetítik. S legfőbb érdeme, hogy sikerült sok barátot maga köré gyűjtenie a fordítók, színművészek, rendezők és zenészek kö-réből.
*
Attól tartok, hogy írásom meghaladja egy szolid eszmefuttatás terjedelmét, s így befeje-zésül már csak a Ladányi Mihály verseiből készült válogatást említem (Svétová Literatura, 1981), valamint egy készülő válogatást Simonyi Imre szatirikus verseiből, mely szintén folyó-iratban jelenik meg még az idén.
, Nem vagyok sem irodalomtörténész, sem a magyar irodalommal foglalkozó esztéta vagy teoretikus; a gyakorlat embere vagyok, korlátolt horizontú fordító, aki ráadásul még az emlí-tett munkák nagy részében „ludas is vagyok". S így amit mondok, szükségszerűen magán hordja a személyes érdekeltség jegyeit, s messze van a tudás objektív távolságtartásától. Meg vagyok azonban győződve, hogy kultúráink kölcsönös megismerésének „aranykora" évekkel ezelőtt sikerrel elkezdődött. A fontos, hogy a bevett hídfőállásokat kiszélesítsük.
BÁBA IVÁN fordítása
MILÁN NAVRÁTIL (1930— )
I A modern magyar irodalom kitűnő fordítója. Gyermekéveit részben a szlovákiai
Komárom-| ban töltötte, ott tanulta meg nyelvünket. A Csehszlovák Rádió prágai részlegének szerkesztője.