Mezopotámia
Valószínűnek tartom, hogy ha tanultam is bármit diákkoromban Mezopotámiáról, és ősi kultúráiról – a földrajzán kívül -, az annyira kevés és felületes lehetett, hogy semmi visszhangot sem keltett az agyamban ez a szó a Pergamon Múzeummal59 történt első kelet-berlini találkozásom előtti időkből. Első alkalommal hivatalos úton tartózkodtam Berlinben, és csak 4-5 órát tudtam
vezető úton szinte futólépésben mentem, döbbentem ámultam-bámultam: évezredekkel ezelőtt ilyen csodákra volt képes az emberiség? Még előttem voltak a Hungexpo-utak, nem láttam Leptis Magna-t, Szabrata-t, előttem volt India, millió ámulatraméltó csodájával, 5 000 évesnek tudott Váránaszi-jával. Pergamon volt életem addigi csúcsa, ami az ősi világok káprázatait illeti. Látogattam, amikor csak tehettem, talán még kétszer hivatalos úton, talán kétszer magánzóként. Mesélnék róla, ha ez lenne a tárgyunk. Most azonban Mezopotámia vallásainak alapvonásait kell megismernünk.
Kedvező a helyzet két egybehangzó vélemény szerint is. Az angol Encyclopedia of World ReligionsA2 és az ősi mezopotámiai vallásokkal foglalkozó magyar Wikipédia lap61 is együtt foglalkozik a Mezopotámiában művelt vallásokkal, mert nagy vonásokban azonosak, főbb isteneik is csak névváltozásokon mentek át. Azt hiszem, nem tehetek bölcsebbet, mint hogy kövessem az elég tömör magyar lapot. Lehet a következő idézetnél tömörebben ismertetni a régió ősi népeit?
„Nagyjából Kr. e. 3200-tól a sumerek telepedtek le a régió déli részén, Kr. e. 3000 körül dél felől sémi törzsek nyomultak be, Kr. e. 2000-től Kánaán felől érkeztek új jövevények, az amurruk, a Kr. e. 18. századtól a kassúk, Kr. e. 1400-tól pedig az arámiak települtek be. Más népek, pl. az elámiak, hettiták és hurriták is befolyást gyakoroltak olykor-olykor a régióra. Az őshonos vallások közé a sumer, az akkád, az asszír és babilóniai vallás tartozik, az ókori Mezopotámia vallása alatt is elsősorban ezeket értjük, időben a Kr. e. 4. évezred és Kr. u. 400 között, mielőtt népei tömegesen felvették a kereszténységet.” A „felvették a kereszténységet” – ilyen egyszerűséggel – kétségeket ébreszt bennem, de ez most lényegtelen. A mikéntje érdekes lenne, de ezt is a képzeletükre bízom most, kedves olvasók. Ezt a bonyolult világot egységbe foglalni nem lehetett egyszerű, mégis megtették. Mik tehát a közel egyforma vallások közös vonásai?
Az I. fejezetben már idéztem a hihetetlenül érdekes Gilgamesből a teremtés egy mozzanatát.
Szerepel benne az a (ott) Mami (vagy Ninhurszag) istennő, akit a sumerek az egész világ teremtőjeként emelnek ki a vallás panteonjából. Mit tudhatunk meg róla ebben a Wikipédia-lapban?
„A napjainkig felfedezett ősi szövegek töredékesek és rendkívül nehezen értelmezhetők, és a kutatók semmilyen összefüggő kozmogonikus szöveget nem találtak, csak néhány utalásból követ-keztethetünk arra, hogy tanították a sumerek a teremtés döntő pillanatait. Ezen utalások a Nammu-nak nevezett istennőt ősanyaként mutatják be, „aki az összes istent szülte”. Az egyszerre kozmikus és isteni teljességként elképzelt Ősvizeket az Ősanyával azonosítják, aki szűznemzés révén létrehozta az Eget (An) és a Földet (Ki), az első férfi és női elv megtestesítőit. Egyesülésükből született Enlil, a légkör megszemélyesítője.” (Eredeti kiemelés.)
Az egyik fontos jellemzője tehát a mezopotámiai ősvallásoknak, hogy felsőbbrendű lény teremtésétől eredeztetik a világot. Az se lényegtelen, hogy istenek, illetve démonok sokaságát is egyetlen lénytől származtatják, mégpedig szűznemzés révén! Nammu hozta létre az eget és földet megtestesítő isteneket, akik egyben (ha jól értem) a férfi és női elvet is megtestesítik. És tovább teremtenek, ők szülik a légkört.
Mennyire hasonlít ez az Ószövetség teremtés-legendájára!
Több más jellemzője előzi meg a főbb vallásokat, a judaizmust, kereszténységet, iszlámot.
Ilyen az édenkertszerű paradicsom, amit Dilmunnak neveztek. Ez a földrész ártatlan, tiszta és napsütötte, olyan hely, ahol a mezőket friss víz táplálja, ahol nincsenek ragadozó állatok, ahol a betegség és az öregedés ismeretlen, ahol az istenek, vagy szent és halhatatlan emberek laknak.
Ilyen az özönvíz legendája, amit a túlélő Ut-napistim mesél el Gilgames-nek. Magát a regét a Gilgames nevét viselő fantasztikus eposzban olvashatjuk el.
Fontosnak tűnik a „szentháromság” megjelenése is:
„A kozmikus istenháromság már a sumer időszakban kialakult, amely isteneknek az akkádok később új neveket adtak, így a mai szakirodalomban kettős megnevezésekkel találkozhatunk. Az Ég istene, istenháromság vezető tagja: An → Anu. A Levegő és Föld istene: Enlil → Bélu/Ellil. A vizek istene és a „me-erők” tulajdonosaként a világ sorsának kormányzója: Enki → Éa.”
A túlvilág is jelen van a mitológiájukban. Subat sumer királynő (Kr. e. 2600 körül) sírboltjá-ban úrhölgyek, testőrök, szolgák és muzsikus holttestét is eltemették. Szükség volt rájuk a túlvilágon is.
A mennyország és pokol is megjelent, a Wikipédia-lap szerint elsőként a vallások között.
Amikor a halott megérkezett a túlvilágra, ott az Anunnaki (az Ég istene) istenek gyűlése elé vezették, ahol mindenkit elbíráltak, és vagy a mennyek birodalmába, vagy a pokolba küldték.
Kis pontosítást érzek szükségesnek, ezért két Wikipédia-lapból idézek a sumer mennyor-szágra, illetve pokolra vonatkozó sorokat.
„A sumer irodalomban is megemlítenek a Bibliához hasonlóan egy édenkertszerű paradi-csomot. Ez a Dilmunnak nevezett föld ártatlan, tiszta és napsütötte; egy olyan hely, ahol a mezőket friss víz táplálja, ahol nincsenek ragadozó állatok, ahol a betegség és az öregedés ismeretlen, egy olyan föld, amelyet az istenek vagy szent és halhatatlan emberek laknak. Akárcsak a bibliai Édenkert, Dilmun is keletre fekszik, a felkelő nap irányában.”61,és:
„A sumerek szerint az alvilág istene Nergal volt, aki nagyon rosszindulatú isten. Eredetileg napisten volt, de nem tisztelt senkit sem, viszályt és káoszt okozott, majd föllázadt a többi isten ellen. Ezért megvonták tőle a rangját és letaszították az alvilágba. Bosszúból minden 200 évben egyszer feljött a Föld felszínére és 100 embert levitt a föld mélyére, akik 100 év szenvedés után szörnyű kínhalállal pusztultak.”179
A vallások módosulásait, a teremtés másik legendájának, az Enúma elis-nek – istenek halványulásának, kiemelkedésének, a vallás óriási hatalmának – az elemzését a kedves olvasókra bízom. Tényleg csak a rendkívül meglepő volta miatt utalok még a szex furcsán kiemelkedő szerepére. Egyrészt a világteremtés megismétlését megjelenítő Újév ünnepén a király hierosz gamoszára (szexuális rituálé) is sor került, amikor nyílt színen közösül az istennőt megszemélyesítő templomi rabnővel, másrészt minden nőnek egyszer át kellett esnie a szent prostitúció aktusán.
Mindkettő Indiát juttatja eszembe, ahol egyrészt a férfi hímvessző, a fallosz a hindu templomok többségében a legfőbb imádat tárgya, másrészt léteztek erre gyermekkorukban „kiválasztott” nők, akik szent hivatásként a zarándokok rendelkezésére álltak. Annyira elképesztő rendszerről van szó, hogy beillesztem ide a „7 év a csodálatos Indiában és két nepáli túra”187 könyvemben erről írtakat:
„Az orisszi is templomi táncként, mint a templomi rituálék elengedhetetlen ‘kelléke’
fejlődött évszázadokig. Érdekes módon a devadasi-k szerepét mindkét nem képviselői betölthették, a férfi táncosok is nőnek öltözve adták elő az istenek előtt. Nekik, és a mahariknak hívott női táncosoknak köszönhető, hogy a tánc a politikai viharokat túlélte. (...) Belelapoztam a ‘Devadasi’
weblapba, ahol leírják egyrészt, hogy a ‘rendszer’ 1988-ig (tehát az Indiából távozásom utáni időpontig) hivatalosan is működhetett, hogy az erre ‘felajánlott’ kislányokat általában pubertás előtt adták hozzá valamelyik istenhez, és kötelessége volt a felső kasztok nemes férfi egyedeit szexuáli-san is kiszolgálni! Micsoda aljas és körmönfont elnyomás, atyaisten! A nem létező egyház a papok közreműködésével kiszolgáltatja a nincstelen szerencsétleneket a ‘felsőbbrendű’ elnyomók kényé-nek-kedvének! Miről beszél India ‘politikai elitje’, amikor a kasztrendszert betiltó rendelkezéseit közel fél évszázadon keresztül meg lehetett kerülni a vallás és a papok együttműködésében?!
Hosszú és kátyúkkal teli a nyomorultak felszabadításához vezető út ezen az egész embertelen világon!”
„Babilon-Saal”, II. Marduk-apla-iddína törvényoszlopa (i. e. 721–711 körül) Fotó: KT
Pergamon Múzeum, az Istár-kapu (Babilon)
© Raimond Spekking / CC BY-SA 4.0 (via Wikimedia Commons)
Egyiptom
A kezdeteket valamikor Kr.e. 3000-re teszik. Mivel hamar akarom áttekinteni az egyiptomi istenek bonyolult világát, legjobb, ha idézem a róluk szóló magyar Wikipédia-lapot51:
„Az ókori egyiptomiak istenei a természet láthatatlan erőit testesítették meg. Csak néhányuk visel emberi formát, sok közülük állat (vagy részben ember, részben állat, például madár, rovar, hüllő) alakjában jelenik meg, de ezek inkább elrejtik, mint felfedik igazi természetüket.
Sok közülük ősi eredetű és a Nílus völgyének meghatározott részéhez tartozik, míg mások az egész birodalomban elterjedtek.
Néhány nagy isten már az egyiptomi történelem hajnalán is erősnek számított. Ezek közé tartozott Atum, a teremtés szelleme, Ré, a napisten, Thot, a bölcsesség és a hold istene, Hathor és Ízisz, a nagy istennők különböző formákban, Neith, harcos északi istennő, Ptah, a legfőbb teremtő erő, Széth, eredetileg déli isten, majd a sivatag és a vihar istene, később, mint a megtestesült rosszindulat és megsemmisítés istene. Ezt az utolsó szerepét az motiválta, hogy állítólag részt vett testvére, Ozirisz meggyilkolásában (valójában viszonylag későn érkezett az egyiptomi panteonba, az Óbirodalom vége felé, bár vannak, akik azt gondolják, hogy az idősebb istenek az abüdoszi régióban mint Ozirisz „előfutárjai” szerepeltek). Még a legnagyobb és legrégibb istenek mögött is burkoltan volt valaki, Ő, kinek neve Rejtett, egy rejtélyes, mindenható lény, akitől még a leghatal-masabb istenek is tartottak. Azt beszélték, hogy a legősibb Hórusz sólyom képében leszállt egy ülőrúdra ennek az istennek az égi palotájában.
Ezt a rejtett istent soha nem tárták a nyilvánosság elé Egyiptom története során, bár az egyiptomi istenek eredetét kutatók szerint Ámon volt az, akire az egyiptomiak néha „Rejtett”-ként hivatkoztak.”
Rendben, de könyvünk lelkeket vizsgáló szándéka miatt a lényeg most az lenne, hogy tisztázzuk: miként is születtek ezek a furcsa figurák? Közelebb kerülünk a lényeghez az 52. weblap segítségével? Lássuk:
„A varázslás hazáját az ókori ember számára Egyiptom jelentette. Az egyiptomiak elképzelése szerint a világmindenséget egy mindent átható ősenergia, a hekának nevezett varázserő tartja össze, amely „előtt nyög az ég, és megremeg a föld”. Az egyiptomiak emberi szobor formájá-ban is megjelenítették a varázserőt. Heka jelen van a Nap bárkájáformájá-ban is, mert az ő erejére is szükség van ahhoz, hogy a bárka el ne akadjon a túlvilágon. Egy piramisszövegben egyenesen így beszél magáról: „Én vagyok az istenek atyja. Az enyém volt minden, mielőtt ti keletkeztetek, istenek, ti, akik engem követve szálltatok alá. Én vagyok a Varázslat.” Heka papjai, a varázslók szinte kivétel nélkül olyan írástudók voltak, akik jól ismerték a varázslatokkal kapcsolatos „szakirodalmat”.
Ezeket templomi könyvtárakban őrizték, és szerzőiknek legtöbbször valamely istenséget tartották.
Az egyiptomiak a mágiát nemcsak magán-, hanem állami célokból, hadviselésszerűen is bevetették:
a középbirodalmi korszakból olyan edények kerültek elő, amelyekre Egyiptom ellenségeinek (például kánaáni városoknak) neveit írták, majd összetörték őket, így akarva előidézni azok pusztu-lását.
A Biblia egy jól ismert történettel jellemzi az egyiptomi varázslópapok képességeit:
nemcsak Mózes botjának kígyóvá változását tudták leutánozni, hanem az Egyiptomra és isteneire zúduló első két csapást is: a vizeket vérré változtatták, békákkal töltötték meg a földet – a harmadik csodánál azonban megállt a tudományuk, és bevallották: „Isten ujja ez”. Pál apostol az Újszövetség-ben nevüket is közli: Jánnesz és Jámbresz volt a fáraó két legnagyobb varázsló-papja. Az egyiptomi mágusok természetfeletti képességeiről már az ókorban is fantasztikus történetek keringtek. Szofru fáraó (Kheopsz apja) idejében Dzsadzsaemanch varázsló egyetlen varázsigével elterelte egy tó vizét, hogy egy háremhölgy hajcsatját meg tudják találni. Kheopsz idejében egy Uba Aner nevű pap egy viaszból készült kis játékkrokodilt életnagyságú, valóságos krokodillá változtatott. Ugyancsak az ő korában egy Dzsedi nevű, közönséges származású varázslóról az a hír járta, hogy a levágott
fejet is vissza tudta illeszteni a testre. Kheopsz úgy tette próbára, hogy egy liba nyakát elvágták, testét a terem egyik, fejét a másik sarkába tették. Ekkor Dzsedi pusztán varázsigék segítségével összehozta a fejet és a testet, majd egymásba forrasztotta a kettőt, s a liba vidáman gágogva életre kelt. II. Ramszesz fia, a később Szetna néven is ismert Khaemvésze, olyan képesség birtokában volt, hogy a pincében becsukva tartott könyvet a padláson tartózkodva el tudta olvasni. Az utolsó nagy varázsló-fejedelem II. Nektanébó (359–341) volt, aki analógiás mágia segítségével egy egész ellenséges flottát süllyesztett el. Állítólag egy puccs elől Makedóniába szökött, ahol praktikáival Nagy Sándor anyjának, Olümpiásznak is kegyeibe férkőzött. Az egyiptomiak tárgyakkal, sőt írásjelekkel is gyakorolták a varázslást. A különféle amuletteknek, bajelhárító jeleknek, ereklyéknek természetfeletti erőt tulajdonítottak. A gyakran értelmetlen varázsigék közül máig fennmaradt az
„abrakadabra” formula.”
Heka Ámon-Rá
By fi:Käyttäjä:kompak; improving by User:Perhelion (Own work based on: Nefertari tomb) [GFDL (http://www.gnu.org/copyleft/fdl.html), CC-BY-SA-3.0 (http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/)
or CC BY-SA 2.5 (https://creativecommons.org/licenses/by-sa/2.5)], via Wikimedia Commons
Érdekes125: „Sok európai és nyugati [miért tesz különbséget?] mágikus tradíció olyan arab mágusoknak köszönheti a tudományát, akiknek a gyökerei a Nílus völgyéből erednek, Egyiptomból, a ‘Mágiák bölcsőjéből’. A Kabala szerint a Föld által elnyert mágiák tíz része közül kilencet Egyiptom kapott, és a tízediken osztozkodott a Föld többi része. Egyiptomot, a Fekete földet (a Nílus termékeny talajára utalás) valóban sokszor emlegetik ‘A Világ Templomaként’. Valóban el-képzelhető lenne, hogy arabok részt vettek volna az egyiptomi mágiák megteremtésében? Azt hiszem, költői kérdésként hagyom a kedves olvasókra, hacsak nem találkozom újra ilyen állítással.
Töredelmes vallomással tartozom: a könyv lezárása előtti napokban, az első ellenőrzés során jókora hiányt fedeztem fel az ókori egyiptomi vallás leírásában. Gyorsan betöltöm a felfedezett űrt, a vallással foglalkozó Wikipédia-lapra182 támaszkodva.
Bár sok érdekességgel fűszerezhetném a fáraói világ isteneinek panteonját, megtartóztatom
Az egyik a szinkretizmus. Legjobb, ha idézek: „Egyiptom hosszú és sokrétű történelme során a domináns hiedelmek folyamatosan változtak, összeolvadtak, ahogy különböző uralkodói csoportok kerültek hatalomra. A mai ismereteink szerint ez a folyamat a klasszikus egyiptomi civilizáció vége után is folytatódott. Példaként említhető, hogy az Újbirodalom során Réből és Ámonból Ámon-Ré lett. Ez az egy istenné való „összeolvadás” szinkretizmusként ismert. A szinkretizmus nem tévesztendő össze az egyszerű csoportosítással, vagy az istenek családjaival (mint Ámon, Mut és Honszu esetében, ahol semmiféle „összeolvadásról” nem beszélhetünk).”
A másik az egyiptomi teizmus jellege. Ismét idézet mellett döntöttem: „A vallás változatos és összetett történelme mellett nem meglepő, hogy a teizmus több különböző formája alakult ki.
Többnyire henoteista természetű, de néhány ponton egyfajta monoteizmus (mint Ehnaton uralko-dása alatt). Fontos felismerni, hogy veszélyes az ókori egyiptomiak vallását a teizmus bármilyen sajátságos formájának tekinteni. Még veszélyesebb azt állítani, hogy a klasszikus egyiptomi civilizáció végnapjai felé egyre inkább teret nyert a monoteizmus. Az ebből az időből (görög-római korszak) származó bizonyítékok ennek éppen az ellenkezőjét mutatják: miközben a szinkretizmus még mindig jelen van (és egyre gyakrabban egyiptomi és Egyiptomon kívüli istenségek között), még sok istent imádtak és szolgáltak. Példa erre e kései korszak Thot imádata, amit bizonyít a szá-mára áldozatként bemutatott mumifikált íbiszmadarak óriási száma. Ezenkívül az egyiptomi istenek tisztelete az Egyiptomon kívüli országokban is terjedni kezdett, például a római civilizációban.”
A római civilizációban terjedéssel a kereszténység keletkezésének témakörében találkozunk újra.
Következzék most a teremtés-mitológia leírása:
„Az egyiptomiak hite szerint kezdetben az univerzumot a káosz sötét vizei töltötték be. Ré-Atum, az első isten a vízből tűnt elő, ahogyan Egyiptom földje mutatkozik meg minden évben a Nílus áradásai közt. Ré-Atum köpött egyet, és a köpetből lett Su (levegő) és Tefnut (nedvesség). A világot ők teremtették, mikor életet adtak két gyermeküknek: Nutnak (ég) és Gebnek (Föld). Az embereket akkor teremtette Ré-Atum, mikor Su és Tefnut kóborlásaik során eltévedtek a sötét pusztaságban. Ré-Atum elküldte a szemét, hogy fellelje őket, és a megtalálásukkor hullajtott örömkönnyeiből lettek az emberek.
Ozirisz Nut és Geb fia, valamint Egyiptom királya volt. A testvére, Széth képviselte a gonoszat a világegyetemben. Megölte Oziriszt, így ő lett az uralkodó, majd Ozirisz testét darabokra szabdalta. Ízisznek sikerült a legtöbb részt fellelnie és megmentenie, majd eltemette férjét. Széth kikiáltotta magát királynak, de Ozirisz fia, Hórusz kihívta maga ellen. Széth veszített, és száműzték a sivatagba, ahol a szörnyű viharok istene lett. Anubisz mumifikálta Oziriszt, aki a holtak birodalmának, a fia, Hórusz pedig az élők világának az uralkodója lett. A fáraókat Hórusz leszármazottainak tekintik.”
Gondolom, valamennyi kedves olvasó ismeri a fáraók mumifikálását, főként annak célját:
megőrzésüket a túlvilági élet számára. Holtak könyve is született, amelynek egy-egy példányát a fáraók sírja mellé temettek, hogy kalauzul szolgálhasson számukra túlvilágon. Bemutatom a könyv egyik oldalát. Figyelemreméltó, hogy az alappéldány Kr.e. 1240-ben, papiruszra készült!
Holtak könyve, a szív megmérése. Közkincs.
Ez a megmérettetés jelenik meg a kereszténységben végítéletként. A szív súlya szerint került ugyanis a halott lelke a mennyországba, vagy a pokolba: „A későbbi hiedelmek szerint a holtak lelkét Anubisz – a mumifikáció istene – a Duatban (alvilág) található ítélet csarnokába vezeti.
Ezután az elhunyt szíve (amely egyben a tulajdonosa erkölcsiségének tanúja) mérlegre kerül, amelynek a másik oldalán egy Maatot reprezentáló madártoll van. Kedvező eredmény esetén a halottat Ozirisz elé viszik Aaruba. Ha viszont az ítélet az elhunyt ellen szól, akkor a démon Ammit – a Szívek Felfalója, harmadrészt krokodil, harmadrészt oroszlán és harmadrészt víziló szörnyeteg – elpusztítja a szívet, és a tulajdonosa örökre Duatban reked.” Maat az igazságosság és rend istennője, Aaru pedig kellemes, paradicsominak mondható hely.
A lélek az egyiptomi vallásban a legbonyolultabb!
Három lelket különböztettek meg. A ká különbözteti meg az élőlényeket az élettelenektől, az istenek teremtő ereje és lelke. A fentebb bemutatott Héka isten fején látható karok jelképezik. A bá szellemi lélek, a „saját lélek” ősoka, az istenek, a királyok, sőt minden ember egyszeriségének és egyediségének meghatározója. A lenti képen fáraó felett lebegve védelmezi azt. Az ah és az emberi test azonos, de ah az éghez, a test pedig a földi létbe tartozik.
Az ah hieroglifája. Közkincs. A bá az elhunyt múmiája felett lebeg. Közkincs.
Feltétlenül szólni kell az egyiptomi kereszt néven is ismert ankh-ról, amit a fáraók vagy egyszerűen a kezükben tartanak, vagy a mellükön keresztben tartott kezükkel a mellükre szorítanak.
A jelentéséről inkább találgatások folynak, semmint tudományosan bizonyított állítások, a legvaló-színűbb, hogy az életet szimbolizálja. Az élet és a halhatatlanság, a világegyetem, a hatalom, vala-mint az életadó víz és levegő szimbólumaként is szerepelt. A kopt keresztények a halál utáni élet szimbólumaként használták, vagy talán használják ma is. Ez egyike az egyiptomi vallás és keresz-ténység közötti kapcsolatnak!
Az egyiptomi kultúra vége:
Az egyiptomiak a görög hódoltság három évszázada alatt áttértek a kereszténységre. Boyett azzal magyarázza, hogy sok hasonlóság segített ebben, különösen a halál utáni „világkép”, amiben több hasonlóság van: a túlvilág léte, a halál utáni megmérettetés (az egyiptomiaknál a fáraók szívének megmérése, és a súlya szerint kiszabott ítélet, a keresztényeknél a végítélet), és a lélek, például. Segített az ankh és a kereszt közötti, valamint Ozirisz és Jézus feltámadása közötti hason-lóság is. A keresztény hittérítés módszerei már akkor kegyetlenek voltak: elutasítottak mindent az egyiptomi vallás tételei és gyakorlata közül, a hieroglifák helyét elfoglalta a görög nyelv, átalakí-tották, vagy lerombolták a templomokat. A Kr. utáni negyedik évszázadra az egyiptomi vallásra rásüttetett a pogány bélyegző, és elfoglalta a helyét a kereszténység.
A gyors, leigázással megvalósított hittérítés ellenére Egyiptom jelentős szerepet játszott a nagy vallások alakulásában. Egyiptomból származik (részben közvetítette talán? például a mezopo-támiai hitvilágból!) a természetfeletti teremtő (a teremtés istenpárosa, Ré-Atum) a fizikai testtől független lélek (Ah), és a túlvilági ítélet (Anubisz) koncepciója.
A lélek! Ismét fontos mozzanathoz érkeztünk, a lélekhez. Fogalmam sincs, a kötelező katolikus gyermekkori hittanon kívül foglalkoztam-e valaha is a lélekkel. Persze, nem számolok a
A lélek! Ismét fontos mozzanathoz érkeztünk, a lélekhez. Fogalmam sincs, a kötelező katolikus gyermekkori hittanon kívül foglalkoztam-e valaha is a lélekkel. Persze, nem számolok a