Mind a szerző neve, aki a magyarországi középkori egyház, liturgia, írás és irodalom törté
netének elismert kutatója, mind az új mű tudo
mányos apparátusa (a felhasznált irodalom jegy
zéke 23 sűrűn szedett oldal!) azt ígéri, hogy jelen
tős új tudományos művel gazdagodik mediéviszti-kánk.
A szerző céljáról az Előszó tájékoztat. Az a folyamat érdekli, amely „deákjainkat az első leírt betűtől az irodalmi alkotó munkához, vagy leg
alább annak mesterségben' kezdeteihez, az iskolás utánzáshoz elvezették". így kíván a középkori irodalmunkat „lehetővé tevő művelődési struk
túra első rétegéhez" eljutni. Nem csekély nehéz
séggel járt - olvassuk az Előszóban - a fel
dolgozás gyakorlati metodikájának kialakítása, elsősorban az emlékek és adatok időbeli konti
nuitás nélküli, magányos felbukkanása miatt. El
járását a régészéhez hasonlítja, akinek egy meglelt épületelemből a hajdanvolt egészet kell rekonst
ruálnia.
Középkori művelődésünk - mint Mezey László joggal hangsúlyozza - az egyetemes
latin-A verselemzés lehetőségei címmel mutatja be azt a műelemző módszert, amelyet később gyakorlat
ban érvényesíteni fog. Ennek a módszernek lé
nyegbevágó tulajdonsága, hogy messze elkerül minden sematizálást, az „egyszeri" művészi ered
ménynek kijáró megbecsüléssel közeledik a költői szöveghez. Az Elméleti előfeltevések című nagyobb fejezet ennek az .egyszerinek" a husza
dik századi lehetőségeit írja le. A modern vers
fejlődés fonalán haladva rögzíti azokat a kate
góriákat és fogalmakat, amelyekkel a jelenkor költészete megközelíthető. Műelemzésében ezeket a kategóriákat és fogalmakat használja fel.
A műelemzésre épülő portrétanulmányok a fel
szabadulás után kibontakozó új romániai magyar költészet kiváló alkotó egyéniségeit: Kányádi Sándort, Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Király Lászlót és Kenéz Ferencet mutatják be. A verselemzések érzékeny olvasásról, egyszersmind következetes elemző módszerről tanúskodnak.
Az „egyszerit" világítják be, s talán éppen ezért hitelesen adnak számot arról is, ami ebben az
„egyszeriben" közös; ami a nemzetiségi irodalom közös tapasztalatára utal.
Pomogáts Béla
1979. Akadémiai K. 282 1.
európai klerikus literatúra része volt. A klerikus jelző nem elsősorban tartalmára utal, hanem arra, hogy hordozója a clericus-literatus, később deák néven nevezett réteg volt. Mi jutott el a közép
kori literatúrából Magyarországra, hogyan terjedt el és élt tovább itt a deákok iskoláztatása és működése révén: ennek nyomait és emlékeit kutatja Mezey László új könyve.
A középkori literatúra - antik örökség; ennek sorsát és az ezt megőrző művelődési központokat vizsgálják az első fejezetek, közelebbről azt a három központot, ahonnan eljuthatott hozzánk:
a bizánci, az itáliai és a karoling művelődést.
Ez a rész - a teljes szöveg harmada - terje
delmét és mondanivalóját tekintve is túlmére
tezett. Szükség van-e a hazai középkor jobb meg
értéséhez arra, hogy a techné fogalmát Hippiastól (i.e. 5. sz.!) tárgyaljuk? Szükséges-e Itália nép
vándorláskori politikai történetének ismertetése?
Milyen célt szolgál a keletrómai birodalom 4 - 6 . századi egyetemeinek bemutatása, mikor ezeket az intézményeket a következő két évszázad viharai nyom nélkül elsöpörték? Véleményem
529
szerint elegendő' lett volna azt bemutatni, ami a magyarországi fejló'désre valóban hatott vagy hat
hatott, vagyis a kortárs, 10-11. századi Európa művelődését. És ebben a körképben feltétlenül helyet kellett volna adni azoknak a népeknek, amelyek röviddel megelőzve bennünket vagy velünk egyidőben vették át a kereszténységet és az írásbeliséget. Gondolok itt a morvákra, bol
gárokra, csehekre, horvátokra, oroszokra. E vonatkozások figyelmen kívül hagyása itt és a könyv többi részében is hiányérzetet kelt: a fej
lődés párhuzamossága vagy éppen eltérései mutat
hatják meg a hazai fejlődés sajátságait, helyzetét Európában; másfelől, a nagy kulturális köz
pontok hatása talán nem csak közvetlen volt, hanem - legalább is részben - éppen e népek által közvetített.
Az első négy fejezetet, de kiváltképp az első hármat, tekinthetnénk hasznos és érdekes, bár az adott munkában több részletében nem idevaló, ismeretterjesztésnek. Ezt a jellegét az is alá
támasztja, hogy itt a szerző nem saját kutatásaira, hanem más, elsősorban külföldi kutatók ered
ményeire támaszkodik. Ez a megállapítás - tekin
tettel az átfogott nagy időre és területre - termé
szetesen nem bírálat; ellenkezőleg, a szerző széles
körű szakirodalmi tájékozottsága elismerést érde
mel. Ám jó szívvel még ismeretterjesztésként sem lehet ajánlani, mert a megbízhatóság és pontosság abban sem mellőzhető.
Ahhoz a gondolathoz kapcsolódva, hogy a literatúra hordozói a római utakon jutottak el hozzánk, a szerző részletesen ismerteti velünk Pannónia egész úthálózatát. Ez a tudós precizitás elkápráztatná az olvasót, ha nem lenne egyetlen oldalon (11.) hat helynév helyesírása rossz, s nem zárulna ezzel a meglepő állítással: a Duna mentén Dél felé vezető út „Singidunumnál (Belgrád) át
lépett a Dunán" — ti. sem itt, sem másutt nem kelt át a balpartra. Az út további menetének ismertetése sem jó: a Belgrádból Konstanti-nápolyba vezető fő útvonal nem érintette Skopjét, hanem Nisen, Szófián és Drinápolyon át jutott el céljához. Ezek az utak, úgy látszik,
annyira fontosak, hogy még egy térképvázlat is szemlélteti őket (252.1.). Ezen helyes az út ábrá
zolása egészen Belgrádig, azt is helyesen mutatja, hogy itt a Száván kelt át az út, s nem a Dunán.
Belgrád után azonban az ábrán déli irányban halad tovább, ami tévedés, mert a valóságban Keletnek fordult, s tovább is a Duna mentén (persze, a jobb oldalon) haladt egészen a Morava völgyéig, s csak itt fordult Délnek.
„Iustinianus . . . Szicíliát és az itáliai félsziget jelentős területét a longobard és keleti gót
hódítókkal szemben sikeresen megtartja" -olvassuk a 29. oldalon; kilenc oldallal tovább pedig, az Itáliára törő barbárokról szólva: „A vandálok voltak közülük az elsők, ezek csak
hamar Észak-Afrikába távoztak. Utánuk a keleti gótok jöttek, akik megalapították Itáliában az első barbár királyságot, őket a VI. sz. végére részben legyőzték, részben kiűzték az utolsó germán hullám törzsei, a longobárdok." A két mondatot egymással is nehéz összhangba hozni, de még nehezebb a történelmi valósággal. Az első barbár nép, amely végigvonult Itálián, a nyugati gótok voltak, s nem a vandálok. A vandálok nem Itáliá
ból távoztak Afrikába, hanem Észak-Afrikából támadták és fosztogatták Itália part
vidékét, de csak a nyugati gótok elvonulása után.
Az 5. sz. végén jöttek a keleti gótok. Valóban ők alapították Itália területén az első barbár király
ságot - csakhogy évtizedekkel Iustinianus trónra
lépte előtt. így ő nem tudta velük szemben Szicília és az itáliai félsziget jelentős területét sikeresen megtartani, ui. trónraléptekor az egész a keleti gótok kezén volt. ö tehát nem megtartotta velük szemben, hanem visszafoglalta tőlük Szicíliát is, meg az egész félszigetet is. Ennek következtében a longo bárdoknak nem a keleti gótokkal, hanem a bizánciakkal kellett meg
küzdeniük a 6. sz. második felében Észak-Itália birtoklásáért.
A bizánci oktatás történetét H. Fuchs és L.
Bréhier munkái nyomán ismerteti a szerző. Ez a kép P. Lemerle, H.-G. Beck és P. Speck ered
ményei nyomán ma már kisebb-nagyobb korrek
ciókra szorul. Ennél nagyobb baj azonban, hogy még a forrásul használt munka helyes meg
állapítását sem adja mindig korrektül vissza.
,,Négy évvel azután, hogy Justinianus az athéni pogány-hellén főiskolát bezáratta, a császári városban, Rómában és Berithóban (Beirut) jogi főiskolát nyitott" - olvassuk a 32. oldalon, s az idetartozó lábjegyzet arról tájékoztat, hogy ez az adat Bréhier munkájának III. kötetében az 533.
oldalon található. A megadott oldalon egészen másról van szó; tovább keresve a 459. oldalon olvashatjuk Bréhiernél, hogy Iustinianus 533-ban (innen tehát a rossz oldalszám!) kibocsájtott
„Omnem" constitutiójával mindenütt betiltotta a jogi oktatást, három város kivételével. Itt szerepel a három város neve is, csak annyi eltéréssel, hogy Beirut ókori görög nevét Mezey Lászlótól elté
rően helyesen írja le. Tehát a rendeletben szó sincs új főiskolák alapításáról, annál is kevésbé, mert Konstantinápolyban legalább 425 óta folyt jogi felsőoktatás (ezt az előző oldalon Mezey László is tudja), s a beiruti főiskola is már több
évszázados múltra tekinthetett vissza. Maradna Róma, ez azonban azért nem kerülhet szóba, mert 533-ban még a keleti gótok uralma alá tar
tozott. Említése a császári rendeletben csupán elvi jelentó'ségű: a birodalom régi fó'városára formált jogigényt kívánja hangsúlyozni. (Nem is került sor fó'iskola alapítására Rómában akkor sem, amikor Iustinianus a várost a keleti gótoktól visszahódította.)
A szerzó' - ismét csak nem egészen átlátható okból - fontosnak tartja, hogy a bizánci egyházi, közigazgatási és irodalmi terminológiát görögül is közölje. Igaz, kissé provinciális módon, latinbetűs írásban. Az átbetűzés azonban nem sikerül, még az átírás elveit sem lehet megállapítani. Ezért csak olyan példát idézek, amelyik egyetlen átírási rendszerben sem lehetséges: anagynoskein (y nem lehet), tipoi (az elsó' magánhangzó i nem lehet), éthopoeiai (az e nem lehetséges, csak a nálunk nem használt francia átírásban), hiereyei (re-konstruálhatatlan), kathalogos (a h lehetetlen), diocaesis (lehetséges átírásai: dioikésis, dióiké-szisz, esetleg a latinos dioecesis) — e példák a 32-37. oldalról származnak. De ha bármilyen átírási rendszert elfogadunk, sokkal hosszabb listát lehet összeállítani.
Készséggel elismerem, hogy a könyv tulajdon
képpeni tárgyát illetően az itt felsorolt hibák másodrendűek. Sajnálatraméltó azonban, hogy a szerző nem tekintett el ezeknek a - témája szem
pontjából mellőzhető - kérdéseknek a tárgyalásá
tól, mert az ilyen és hasonló felületességek meg
rendíthetik az olvasó bizalmát.
Az ötödik fejezettel kezdődik a magyarországi vonatkozású rész (88-219.1.). A fejezetek kro
nológiai rendben haladnak: az ötödik az egyház
alapítást tárgyalja, a 11. századi alapvetés nyomait a hatodik fejezet veszi számba; a követ
kező a 12. századnak van szentelve. Újból Euró
pára tekintünk ki a nyolcadikban, amely az egye
temi mozgalommal és az új szerzetesrendek meg
jelenésével és ennek művelődéstörténeti jelentő
ségével foglalkozik. Hogyan hatottak e mozgal
mak Magyarországra a 13. században: ezt a kilencedik fejezet méri feL A scholarisok hazai iskoláztatása a következő fejezet tárgya, s végül az utolsó a magyarországi latin nyelvű költészetet vizsgálja, kitekintéssel az irodalom anyanyelvűvé válására.
E rövid tartalmi áttekintés a munka lényeges részének csupán vázát reprodukálja; az ebben a részben felsorakoztatott adatok, utalások, meg
figyelések sokféleségét és gazdagságát nem érzé
keitheti.
E rész zömében Mezey László saját új kutatá
sainak eredményét tartalmazza, s véleményem szerint két tekintetben is jelentősen meghalad minden eddigi hasonló tárgyú feldolgozást. Az egyik az, hogy sokkal szélesebben és részle
tesebben veszi figyelembe középkori írásos műve
lődésünk európai hátterét. A munka vitathatatlan érdeme, hogy horizontja sohasem szűkül be Magyarországra, igyekszik minden szálat számon tartani, ami hazánkat és a középkori kultúra élen
járó területeit összekötötte. Különösen sok és fontos mondanivalója van az egyes szerzetes
rendek sajátos szerepével és az általuk közvetített hatásokkal kapcsolatban. (Fenti kifogásom azon
ban a szomszédos és párhuzamos fejlődést mutató népek figyelmen kívül hagyásáról a könyvnek erre a részére is érvényes.)
A másik jelentős újítás egy eddig ismeretlen forráscsoport bevonása a feldolgozásba. Ennek már feltárása is Mezey László érdeme: az ő kezde
ményezésére és irányítása alatt néhány hazai könyvtárunk régi könyveinek kötéstábláiból többszáz középkori kódextöredéket bontottak ki. E nagy munka eddigi eredményeinek föl
használására és beépítésére a magyar művelődés
történetbe itt történik az első kísérlet.
Mennyiben módosítja mindez „művelődési struktúránk első rétegére" vonatkozó ismere
teinket? A szerző nem könnyíti meg erre a kér
désre a választ. Tárgyalásmódja analitikus jellegű:
egyes adatok, részletkérdések elemzései követik egymást. (Ez tipográfiailag is kifejeződik abban, hogy minden fejezet rövid, egymástól csillaggal elválasztott szakaszokra oszlik.) Olykor nem egé
szen világos az olvasó számára, miért fontos egy-egy részlet, mit kíván vele bizonyítani a szerző. A szintézist csak részben pótolja az epigrammatikus rövidségű Befejezés.
Mégis, azt hiszem, a szerzőnek van határozott elképzelése középkori írásos művelődésünkről. E koncepció néhány sarkalatosnak érzett pontját érdemes közelebbről is megvizsgálni.
„Literátusaink literatúrája .. . bizánci, itáliai és frank-karoling írástudók által elhozott antik örökség részeiből sarjadt ki, nemkülönben, mint a latin Európa egész középkori civilizációja" - az idézet a Befejezés első mondatából van (218. 1.).
A mögötte meghúzódó szemlélet történelmietlen és a hazai viszonyokat irreálisan túlbecsüli.
Szerinte ugyanis nálunk mégegyszer lezajlott az a folyamat, amely a 4 - 8 . sz.-ban a felbomlóban levő ill. már felbomlott római birodalom egyes területein az antik kulturális örökségből meg
teremtette a középkor gondolkodását, ideo-531
lógiáját, irodalmát. A mondat - ha komolyan vesszük - nem ismeri el, hogy a magyar fejlődés másodlagos: mi csak átvettük az évszázadokkal korábban (és más területen) kialakult szintézist (és persze, azt sem egyszerre, hanem fokozatosan, úgy és annyit, amennyinek a befogadására meg
voltak a feltételek). Persze, a középkori kultúra tartalmazott antik elemeket - a kereszténység
nek és a kialakuló feudalizmusnak megfelelő válogatásban és adaptációban. De a válogatás és adaptálás nem itt és nem ekkor történt; a magyar középkornak közvetlen kapcsolata az antik örök
séggel nem volt, nem is lehetett.
A hazai fejlődés önállóságát mutatná, ha iro
dalmunkban különböző területekről érkező hatások összegződését lehetne kimutatni. A fentebb idézett mondat ezt is sugallja. A döntő a bizánci hatás kérdése. A szerzőnek nyilván igaza van, amikor elvileg is leszögezi: „a bizánci görögség Európának többet jelentett annál, mint amit a keresztény-germán kulturkör sémájába kényszerített régebbi magyar kulturhistóriai szemlélet sokáig megengedett" (30. L); más kérdés azonban, hogy a közvetlen bizánci hatás középkori kultúránk melyik területén mutatható ki, s Mezey László könyve szempontjából első
rendű fontosságú az a kérdés, hogy az irodalom
ban kimutatható-e. Nos, bizánci vonatkozásokat a szerző lelkiismeretesen regisztrál; ezek között irodalmi, ilL az írásbeliséggel összefüggő mind
összesen kettő van. Az egyik: a 12. sz. közepén Pásztón két görög teológiai traktatust latinra fordítottak. Sajnos, azt nem tudjuk, hogy honnan kerültek oda a görög kéziratok, s a fordító Cer-banus provenientiája is ismeretlen, többek szerint nem magyarországi eredetű személy. Ennél nagyobb súlya lenne a másiknak: Mezey László III. Béla bizánci neveltetésével, tehát bizánci hatással hozza kapcsolatba a királynak azt az intézkedését, „amelyikkel . . . a magánjogi írás
beliséget országában kötelezővé tette", mégpedig, mint erre rámutat, évtizedekkel a hasonló francia
országi fejlődés előtt. Csakhogy III. Bélának ilyen intézkedéséről nem tudunk. Mezey László két királyi oklevélre hivatkozik. Ezek arengájában arról van szó, hogy a király előtt eldöntött ügyeket, ill. a király jóváhagyásával az egyháznak tett adományozásokat írásba kell foglalni. Ez bizony jóval kevesebb, mint a magánjogi írás-^
beliség országosan kötelezővé tétele; ennek magyarázatához nem kell Bizáncra hivatkozni.
Éppen a Mezey László által összeállított anyag az, amely egy érdekes és fontos kérdésre figyel
meztet: ha a politikai történetben a 9-12. sz.-ig
nagy hangsúllyal, a képzőművészet terén meg
lehetős bizonyossággal, egyes nyomok szerint a liturgiában, s talán az egyházszervezés terén is kimutathatók bizánci kapcsolatok és hatások, akkor az írásos kultúra terén miért nem találunk ilyeneket. Ezért érzem hamisnak a VII. fejezet címét: „Kelet és Nyugat között (Bizánc és Párizs)" - a 12. sz.-ban (erről szól a fejezet) Bizánc politikai tényező volt számunkra - kul
turális nem volt. Mezey László tényeket frázi
sokkal pótol: két antifónál említ, melyek „dicta-mentjén mintha valami érződne a bizánci tropariumok ízeiből" (116. L); másutt „a nyugati alapszöveten mindig átcsillanó bizánci motí
vumot" említi. (124. 1.). Mintha saját retorikája akadályozná abban, hogy a valóságos viszonyokat és az ebből adódó lényeges kérdéseket meglássa.
A magyarországi fejlődés ütemét tekintve Mezey László elképzelését így rekonstruálhatjuk:
az államalapítással szinte egyidőben, már a 11. sz.-ban európai szintű művelődés honosodik meg Magyarországon; fontos irodalmi alkotások nem sokkal keletkezésük után itt is ismertek;
olykor még meg is előzzük a kortársakat. For
dulót a 13. sz. jelent: „amikor azonban Európa iskolázása a stúdium és universitas jegyébe lép át, a magyar fejlődés - nem kedvezően - sajátossá alakul" (218. L).
Azt hiszem, ennek a koncepciónak a kialakítá
sában nagy szerepe volt a kódextöredékek tanul
mányozásának. Az egyik töredék alapján Mezey László bizonyítottnak látja, hogy már a 11. sz.-ban egy magyarországi iskolában a nagy görög misztikus és teológus, Pseudo-Dionysios Areopagités egy művének latin fordítását oktat
ták, sőt talán a görög eredetit is forgatták. Ehhez az adathoz szinte kínálkozik kapcsolatként a görög egyházatya ismeretének másik hazai nyoma Gellért püspök Deliberatiójában, sőt tovább
menve idekapcsolható Gellértnek a nagyobb legendában leírt iskolaalapítása, s az a feltéte
lezés, hogy Gellért (művéből ismert) kissé különös, de mindenképpen átlagon felüli művelt
ségét tovább is adta Magyarországon. Úgy tűnik, a néhány tenyérnyi pergamendarab új perspek
tívát nyit korai művelődésünk rekonstruálásában.
A töredékek ilyen felhasználása fölvet néhány alapvető kérdést. Lássuk ezeket a fenti példa kap
csán. „A Pseudo-Areopagita Nyugaton a XII. sz.-ban lesz igazán népszerű . . . A XI. századi Pannó
niában viszont, ahogyan a Gellért által idézett atyák is sorjában, ismertté vált maga a Pseudo-Areopagita is, éspedig a Deliberatióban használt De coelesti hierarchia révén. Egy - a jelek szerint
- Esztergomban használt, a XI. sz. közepére tehető kódex egy lapja került elő magiszteri glószákkal, előadói magyarázatokkal" - olvassuk a 120-121. oldalon. Ezen túl megtudjuk még a töredék könyvtári jelzetét, hogy írása 11. századi olaszos minuszkula, majd méltatja a töredéken található glosszákat. Az olvasó szívesen elhinné ezt (nem kis dolog egy évszázaddal megelőzni Nyugatot!), de hitét szeretné észérvekre alapozni.
A következő kérdések tódulnak fel benne: Mi volt az az ősnyomtatvány, amelynek borító
táblájából a töredéket kibontották? Ha a könyv nem magyarországi nyomda terméke, mi bizo
nyítja, hogy Magyarországon kötötték? Ha itt kötötték, mi bizonyítja, hogy a könyvkötő magyarországi kódexet használt fel? (A kérdés nem olyan ostoba, mint első pillantásra tűnhet. A 17. sz.-ban a hazai könyvkultúra nagyrészt az ország nyugati határára szorult; a könyvkötő számára a pergamen nyersanyag volt, amelyet vásárolt; mi zárja ki, hogy pl. egy pozsonyi könyvkötő nem vásárolhatott mondjuk Bécsben makulatúraként pergamenlapokat?) Ha mégis bizonyítható, hogy a kódex egy középkori magyar könyvtár állományába tartozott, ez már jelentős eredmény lehet, de ahhoz, hogy a Mezey László által levont következtetéseket elfogadjuk, még ez sem elég. Az írásból ugyanis megállapít
ható, hogy kb. mikor készült, de az már nem bizonyítható, hogy Magyarországon másolták.
Nem mintha nem lenne jelentősége annak, hogy egy külföldön másolt kódex hazánkba került, de ebben az esetben tovább vizsgálandó az a kérdés, hogy mikor került ide. E kérdésekre a könyvben hiába keressük a választ akár a Pseudo-Dionysios fragmentum, akár a többi tárgyalt kódextöredék kapcsán.
Abban a reményben, hogy e kérdésekre választ kaphat, a recenzens nem volt rest, és ki
kereste a szerzőnek a könyvben pontatlan ada
tokkal idézett folyóiratcikkét a fragmentumokról (lelőhely: MTA I. OK XXX [1978] 65-90). Mivel ez általános ismertetés a fragmentumkutatásról, a könyvnél bővebb adatokat (ha jól látom) egyetlen töredékről közöl, ez azonban éppen a Pseudo-Dionysios fragmentum. Megtudjuk, hogy egy 1497-ben Nürnbergben nyomtatott könyv kötéstáblájából bontották ki. A könyvet magát Kecskés János (nyilván a 17. sz.-ban) a pozsonyi jezsuitáknak ajándékozta, majd a nagyszombati jezsuita kollégium birtokába került. „A töredék Nagyszombatban került mint könyvkötés fel
használásra" olvassuk ezután, ilyen egyszerűen, minden köntörfalazás nélkül a nyilván mindenki
számára magától értetődő igazságot. Elnézést az iróniáért; lehetséges, hogy a nagyszombati könyv
kötők úgy dolgoztak, hogy munkájukat első pillantásra meg lehet különböztetni mondjuk a pozsonyi vagy nürnbergi mesterekétől; lehetséges, hogy ránk maradt a nagyszombati könyvkötő számlája - de miért nem tudhatjuk meg mind
ezt? Fenti kérdéseimre tehát a cikkben sem talál
ezt? Fenti kérdéseimre tehát a cikkben sem talál