Bulgária
5. A jólét oszlopai (Gazdaság)
5.2. Mezőgazdaság, állattenyésztés
Amikor az Orbán-banda az első uralmának bukása után, már csak ügyviteli, jogosítványok nélküli kormányként 12 óriási állami gazdaságot odaajándékozott haveroknak, mindenki számára nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy minden minőségű és méretű bármilyen más gazemberségre is hajlandó és képes bagázsról van szó. Ezt fényesen bizonyította a 2. és harmadik uralma alatt is!
Néha úgy vélem, nem árt visszatekinteni az I. kötetben egy-egy témával kapcsolatban elhangzott „utolsó szavakra”, amire – többnyire legalábbis - jól kapcsolható az azóta eltelt tíz év mocsara. Van kivétel? Nagyon ritkán.
Alapvetően a mezőgazdaságra gondolt a nénike, aki a gengszterváltás első perceiben megkérdezte: és akkor mi megint cselédek leszünk? Igen. Aki még kétkeziként a mezőgazdaságban maradt, az többnyire cselédnek megfelelő minőségben dolgozik.
A gengszterváltás után megindult a szövetkezetek szétszedése, a földjük szétparcellázása.
Leírok néhány akkoriban született, mára is vetíthető gondolatot. Mert sok minden történt azóta, főként az ő 10 évük alatt, de semmi sem szolgálta a mezőgazdaságból élők érdekeit. Egyetlen érdek irányította minden lépésüket: rátenni a kezüket minél több földre, mert az pénzt szül akkor is, ha egyetlen kapavágást se végeznek rajta. Esemény szülte a gondolataimat:
Valamikor a kilencvenes években beszélgetek egy nyugdíjas (!ma hol mennek nyugdíjba parasztok?) paraszttal arról, hogy idén végre jó termésük lesz, ilyen kedvező időjárás talán évtizedek óta nem volt, mint idén. Hm, azt mondja, jobbnak jobb lesz, mint tavaly volt, de nem sokkal. Hogy a fenébe? - kérdem. Hát a megmaradt szövetkezetekben még rendben lennének a dolgok, de a szétosztott földeken lóvontatta ekével szántottak, gyenge magot vetettek, nem műtrágyáztak, oszt épphogy megterem a tavalyi. Na, mármost ez így biztos nem igaz, meg nem mindenütt azonos az igazság, meg látni a gyönyörű, magángazdaságokból piacra kerülő borokat, de egy biztos: az erőltetett kisparcellázás, "magánosítás" a mezőgazdaságnak csak kis részterületein hozott javulást és fogadni lehet, hogy végső soron csak késlelteti egy olyan vegyes szerkezetű mezőgazdaság kialakulását, amely minden alszektorban létrehozza a legmegfelelőbb struktúrát, a leghatékonyabb termelést. A dán mezőgazdaság szövetkezeti alapokon virágzik, hallani valamit arról, hogy még az amerikai nagyfarmok is valamiféle szövetkezetesedés felé kezdenek fordulni. Nekünk is nagyon gyorsan meg kellene állnunk a rombolás útján – gondoltam akkor -, és engedni a parasztságot, hogy használja a fejét-szívét, ne hazai ámokfutó magángazosítók és külföldi harácsok marionett-figurája legyen és sodródjék az ősi földtúrás felé. Itt is azt tudnám a kormánynak tanácsolni, hogy vonuljon vissza, hagyjon fel szobrászi ambícióival, a magyar (hát még a sváb, meg a bolgár) paraszt megoldja a saját gondját-baját. Csak kapja meg a játékteret, a szükséges védelmet, támogatást és PÉNZT, elfogadható terheket hordozó hitelt. Vagyis: szolgálja korrekt, tisztességes bankrendszer.
Az álomvilágomból durván ébresztettek fel a mezőgazdaságban az Orbán-kormányok alatt végbement folyamatok. Térjünk vissza a nénikéhez?
Nénike kérdezte: megint cselédek leszünk?
A gengszterváltás pillanataiban kérdezte meg valamelyik média-fórumunkat mezőgazdasági kérdésekkel kapcsolatban: „És mi most megint cselédek leszünk?” A folyamat az elmúlt évtized alatt nagyot lépett előre, fokozott tempóban alakul, érdemes a nénike aggodalmainak alakulásába belenézni!
Viták ugyan vannak, a föld elrablását ellenzők véleménye azonban többnyire papíron marad, nincs foganatja.
Fontosnak látom Tanka Endrének a „Gazdálkodás” folyóirat 54. évfolyamának 3. számában megjelent vitairatát, amelynek alapvető célja a földtulajdon közérdekű felhasználásának védelme. A szerző a dolgozat bevezető összefoglalójában ezt így fogalmazza meg:
„Összefoglaló megállapítások, következtetések, javaslatok: Földviszonyainkat 20 éve a nemzetek feletti tőkehasznosulás elsajátítási magánérdekét érvényesítő, neoliberális birtokpolitika uralja. Ez – rendszertani lényegéből eredően – maga alá gyűrte a földnek a társadalmi közösséget fenntartó és újratermelő közfunkcióit. Az új történelmi korszakban – amely a civilizáció összeomlásával is fenyeget – a föld és a víz, mint természeti őselemek birtoklása a túlélés feltétele. Ezért létkérdés a haszonelvű birtokpolitikának a közérdekű, értékkövető földpolitikával való felváltása. Amikor a közérdeknek elkötelezett agrárértelmiség a nemzeti önvédelem eszköztárával keres kitörési pontot az értékalapú, a közjót és a fenntarthatóságot szolgáló birtokpolitikához, még a szakmai párbeszéd igényénél is gátakba ütközik. Az alapfogalmak tisztázásra szorulnak, csak ezután épülhet fel – társadalmi közmegegyezéssel – a közérdekű birtokpolitika cél- és intézményrendszere. Jelen írásom ehhez próbál szerény adalékot adni, részben néhány fogalom megvilágításával, részben az általam kidolgozott, nemzeti földprogram felvázolásával.”
A tanulmányban aztán, „A túlélés földprogramja” fejezetben pontokba foglalja a követendő birtokpolitikát:
„Az egyes jogintézmények konkrét céljai közül külön figyelmet érdemelnek a következők
• a szabályozásnak a Magyar Állam területét alkotó földalapot – tulajdoni formájától függetlenül – nemzeti vagyonként meg kell őriznie;
• a mezőgazdasági üzemszabályozásnak a nagybirtokrendszer lebontásával a földhasználó saját munkáján alapuló kis- és középüzem megszilárdulását, a föld eltartóképességének növelését kell szolgálnia;
• a föld termelői és más célú használatánál ki kell zárni a közcélokkal ellentétes, nyereségszerző spekulációt, az ezt érvényesítő birtoklási és földtulajdoni monopólium kialakulását;
• a földtulajdon és a földhasználat megszerzését elsősorban a helyi települési közösségek tagjainak, az állandó jelleggel letelepedett, igazoltan mezőgazdasági tevékenységet folytató gazdák és vállalkozók részére kell biztosítani. A földhasználat birtokpolitikájának – a földtulajdoni rendezőelvvel összefonódva – a földalap közérdekű újraosztását kell szolgálnia, amit a mezőgazdasági üzemszabályozás valósíthat meg.”
Végül megjegyzi, hogy: A külföldi és a jogi személy földtulajdon-szerzési tilalmának – a brüsszeli moratóriumnak – 2011-től további 3 évvel való meghosszabbítására aligha van esélyünk. A csatlakozási szerződés 24. cikke ui. a Tanács egyhangú döntéséhez köti a
védzáradéki eljárásban a moratórium további 3 évvel való meghosszabbítását, azaz a 27 tagállam agrárminisztereinek már egyetlen vétója is elvetheti a magyar kérelmet. A sikert itt csak valóságos agrárdiplomáciai bűvészmutatvány érhetné el, ami leszereli a nemzetközi tőke ellenérdekeit.
Nagyon világos beszéd! Ez, a szerző által neoliberálisnak mondott, szerintem egyszerűen földrablásként kezelendő politika vezérelte Orbánék mezőgazdasági politikáját. Akit az Orbán-hatalom által semmi vett helyes utat világosan akarja látni. olvassa el figyelmesen a vitairatot.
A szerző az állam - és jogtudományok doktora, az MTA tagja, kutatási területe: Földtulajdon és földhasználat szerkezet-mozgása, birtokpolitika, a Közös Agrárpolitika reformjai és intézményrendszere.
Tanka Endre 2013-ban, a Hitel folyóiratban új tanulmányt publikált, „Történelmi alulnézet a magyar posztszocialista földviszonyok neoliberális diktátum szerinti átalakításáról”
A dolgozat első részének címe és mottója mindent elmond:
A globális tőkehatalmat szolgáló földpolitika végrehajtása mottó: „Kimentek a tankok, Bejöttek a bankok...” (Kiss Dénes)
A dolgozat rendkívül alapos történelmi áttekintést nyújt a mezőgazdaságban és élelmiszeriparban a gengszterváltás óta végbement folyamatokról és azok eredményéről. Az
„eredményekből” idézek:
A földprivatizáció – az állami tulajdon 14% arányát kivéve – a teljes földalapra, 5,8 millió hektárra terjedt. Ebből 2,2 millió ha kárpótlás címén került magántulajdonba, míg 3,6 millió ha a részarány tulajdonosoké volt, amelynek természetben, az igazolt tulajdonos, avagy bármely örököse javára való visszaadása az állam – nem vitatott – alkotmányos kötelessége. A földprivatizáció mérlegét e két földalap sorsa bizonyítja. Az előbbinél az, hogy a kárpótoltak 85 százaléka nem jutott a gazdálkodását lehetővé tevő (közgazdaságilag „működtethető”) földtulajdonhoz, vagyis e kör földtulajdona zömmel a kárpótlásra nem jogosult hatalmi elit zsákmánya lett. Másfelől, a részaránytulajdonra kialakított jogi eszköztár biztosította a kétmillió jogosultnak a földtulajdonuktól való intézményes megfosztását, e földalap
„befagyasztását”, majd különböző jogcímeken juttatását a külföldi beruházók és a nagybirtok földkoncentrációja javára. A földprivatizációnak a földszerző tőketulajdonos javára két eredményt kellett biztosítania: egyrészt a földtulajdonszerzését annak ellenére, hogy a kárpótlásra nem jogosult, másrészt azt, hogy jelképes, az érték töredékét kitevő áron jusson a földhöz. A jog e – látszólag bonyolult – feladatot a kárpótlási jegy értékpapír technikájával és a jogszerzőnek kiváltságokat nyújtó földjogi szabályokkal oldotta meg. Ezzel a birtokpolitika – szolgai hűséggel – eleget tett az EU agrárjövőkép szerinti elvárásának, a családi gazdasági modell megteremtése helyett a nagybirtokrendszer megszilárdításának. Az államszocialista nagyüzem – bérmunkát szipolyozó – tőkés nagybirtokká alakult át, a nagyüzemi birtokszerkezetnek az agrártörténetünkben minden eddigit meghaladó, nyomasztó térnyerésével. A célrendszer szerves eleme lett egyrészt a magyar mezőgazdaság elsorvasztása, teljesítőképességének lerombolása, másrészt a teljes mezőgazdasági és élelmiszeripari termékpálya monopóliumának a külföldi tőke tulajdonába adása. Ez egyszerre szolgálta azt az uniós igényt, hogy mezőgazdaságunk érje be az olcsó alap- és nyersanyagnak a birodalmi központot kiszolgáló termelésével, ne lehessen a Tizenötök mezőgazdasági versenytársa,
hanem – önellátó képességét is fokozatosan elveszítve – a nyugati termékfelesleg felvevőpiacává váljon; a csődbe vitt (felszámolásra került) cégek agrárvagyonát a tőke az érték töredékén szerezhesse meg; ugyanakkor a termékpálya birtoklási monopóliuma alapján a tőkehatalom az ágazat – és hazai szereplőinek – összes létfeltételét saját érdekei szerint diktálja.
A privatizáció „eredménye”, hogy 1997. óta nincs magyar, hanem csak magyarországi élelmiszeripar: ennek 62 százaléka azóta külföldi tulajdonban áll, s számos fontos ágazatában ez az arány 100%. Az élelmiszerkereskedelem 90 százalékát, pedig 6 multinacionális áruházi üzletlánc uralja.
A parasztság tönkretételét is ismerteti, ennél jobban még nem fogalmazták meg:
„A hazai gazdák és a termelés könyörtelen felszámolását még a kvótarendnél is hatékonyabban szolgálja az agrártámogatás rendszere. Az alanyi jogú támogatás ui. az „életképes üzem” uniós előírásaihoz van kötve, viszont ezt a méretküszöböt a hazai gazdaságok 91%-a nem éri el.
Emiatt ezek eleve ki vannak zárva a beruházási – fejlesztési támogatásból, vagyis halálra vannak ítélve. De a kör még ezzel sem zárult be. Mivel a mezőgazdasági termékpálya egésze (eszközgyártás, hitelezés, raktározás, feldolgozás, marketing, értékesítés) a külföldi tőke tulajdona, tehát abból a hazai termelőt kizárták, a transz- és multinacionális tőke a saját profitérdekei szerint diktálja a felvásárlási árakat. Emiatt – mezőgazdaságunk bármely termékéről is legyen szó – a felvásárlási ár még a termék önköltségét sem éri el, vagyis a termelők tömegeit nyomorba döntik, a gazdálkodás feladására kényszerítik.”
Jelen írás szempontjait, célkitűzését tekintve az Orbán-kormány 2010 utáni birtokpolitikájával foglalkozó részből emelek ki részleteket:
„A polgári kormány földprogramja gyökeres fordulatot ígért a birtokpolitikában és a nemzeti önvédelem jogintézményi kiépítését vállalta. Az ideológia és az intézményi valóság azonban – 2 és fél év jogalkotási bizonysága szerint – itt egymás lényegét tagadják. Ezt a következők egyértelműen bizonyítják: a) az Alaptörvény elvetette a föld nemzeti vagyon minőségét, sőt a földet természeti elemként is csak nemzeti örökségként védi, ami – jogi mérce szerint – a hatályos joghoz képest is visszalépés, és a védelem feladását jelenti; 46 b) A nemzeti vagyontörvény (2011:196) azonosan az NFA-törvénnyel az állami földtulajdont, mint nemzeti vagyont üzleti vagyonná minősítette, vagyis az bárki javára forgalomképes. Ugyanez a jogi minősége az önkormányzati föld- és ingatlantulajdonnak is mint nemzeti vagyonnak. E szerint nyilvánvaló: a kormány földpolitikája – ellentétben programjával, amely hangsúlyozza a föld
„nemzeti hatáskörben megtartását” – még a meglevő földközvagyont sem kívánja megőrizni a társadalom számára a köz létfeltételeinek biztosítása végett. c) Az új földjogi rendezés kétségtelenné teszi, hogy a nemzeti érdekűnek álcázott birtokpolitika nem a föld a megtartását magyarság részére, a családi gazdasági modell létrehozását, a nagyüzemek birtokszerkezeti uralmának a visszaszorítását szolgálja, hanem a külföldi tőkére épülő nagybirtokrendszert új térmértéki kiváltságokkal és a földtulajdoni monopóliummal megszilárdítja. A földjogi rendezés több törvényből álló csomagra épül (földforgalmi, családi gazdasági, földvédelmi, mezőgazdasági üzemtörvény, vállalkozói földhaszonbérleti törvény). Ha a jogalkotás a kormány földprogramját (Pr) kívánná megvalósítani, úgy – a joglogika követelménye alapján – a szabályozást az üzemtörvénnyel (Ütv) kellene kezdenie, mert ennek fő rendeltetése a nagybirtokrendszer lebontása – a birtokszerkezetben a kis- és középüzem meghatározó
súlyának kialakítása – és a külföldi földspekuláció kizárása. Mivel a kormány – a hirdetett ideológiájával és a Pr ígéreteivel ellentétben – megtagadja a nagybirtokrendszer korlátozását, ami helyett a végleges uralmát intézményesíti, az Ütv formális létrehozása is a rendezés végére marad, hiszen azonnal leleplezné, hogy az ilyen című szabályozásnak semmi köze sincs a nagybirtokot leépítő közhatalmi beavatkozáshoz. Ezért 2012 végéig a társadalom csak a földforgalmi törvény tervezetét (T/ 7979.: Fftv) ismerhette meg, amely még nem emelkedett törvényerőre. Az utóbbit a parlament – az Alaptörvény módosításával – sarkalatos törvénnyé minősítette, és egyidejűleg ilyen alkotmányos rangra emelte az – eddig nem tervezett és tartalmát tekintve a képviselők számára is ismeretlen – „integrált mezőgazdasági termelésszervezésről” szóló törvény megalkotását.”
és ennek a szakasznak az összegzéseként írja:
„Összegzésként, a hazai birtokszerkezetről a következőket kell megállapítanunk: a) A magyar történeti és a nemzetközi összevetés bizonyítja, hogy agrártörténetünk során a nagybirtokrendszer maihoz hasonló, nyomasztó túlsúlya korábban nem alakult ki és az ágazat teljesítőképességét nem bénította meg így, a kitörési esélyeit is felszámoló mértékben.24 b) Az új nagybirtokrendszerrel megszilárdult kétpólusú, torz birtokszerkezet – ha káros társadalmi és környezeti hatásaitól eltekintünk is – merőben idegen a piacgazdaságtól, sőt annak teljes tagadását jelenti. Ezzel a mezőgazdaság üzemi és munkaszervezete is átvette az 1989 után a privatizáció sokkterápiájával az iparra kényszerített, torz vállalatszerkezetet, amelyet a közgazdaságtan a „fejtetőre állított piramis” vagy az „eldugult homokóra” sémájával ír le.25 c) Ez a birtokszerkezet – amely a nagybirtok nyomasztó túlsúlyára és a maga alá gyűrt törpebirtokok felszámolására, földkészletüknek gazdasági erőfölénnyel és politikai hatalommal való megszerzésére épül – a felgyorsuló földkoncentrációval és a magángazdaságok arányának növekvő csökkenésével meggyőzően igazolja Zvi Lerman professzornak, a Világbank vezető agrárközgazdászának 2000-ben közzétett elemzését. E szerint a magyar termőföldalap a gazdálkodó üzemek között úgy oszlik meg, hogy az összes gazdaság 92%-a a földalapnak alig 10%-ából részesül, míg a gazdaságok 8%-a – vagyis a legnagyobb méretű üzemek – az összterület 90 százalékát birtokolják (Lerman 2000, 15). d) A nagybirtokrendszer, mint súlyos társadalmi teher, a XXI. század elején – a már ismert pusztító hatásain túl is – nemcsak fékezi egészséges társadalmi létünk kialakítását, hanem útjában áll fizikai és etnikai megmaradásunknak is. Ez merőben új minőségű következménye, amely a világgazdasági korszakváltással, a globális éghajlatváltozással, a környezeti-, az energia- és élelmezésválsággal függ össze. A nagybirtok e kihívásokra nem adhat közérdekű választ, hiszen a fenntartható fejlődés helyett tőketulajdonosainak a fenntartható profitját szolgálja.
Intézményi léte egyértelmű a fenntarthatóság tagadásával, ezért tőle – a társadalmat megsemmisüléssel fenyegető kataklizmák túléléséhez – egy önvédelemre képes, nemzeti közösségnek mielőbb meg kell szabadulnia.”
Itt abba is hagyhatnám a mezőgazdaság vizsgálatát. Mivel azonban a leírt helyzet csak általánosan érinti a magyar gengszterváltás utáni neokapitalista politikát, mi viszont az Orbán-maffia további garázdálkodására vagyunk kíváncsiak, teszünk még néhány lépést.
Amint a maffia megérezte, hogy megvetette a lábát a magyar társadalom roncsain, és világossá vált számára, hogy ha a még forgalomba hozható földterület megszerzésével nemcsak folyamatosan növekvő értékű vagyonra tesz szert, hanem jogosulttá válik az EU mezőgazdasági támogatási rendszerénnek automatikus, földarányos juttatásaira, gőzgépként indultak mag a földvásárlások, amiket a maffia urai aukciókkal tettek könnyebbé. A nép, vagy a gyenge ellenzék elkeresztelte a folyamatot „földmutyinak”.
Nagybirtokosítás – földaukciók Egyik blogom részeként írtam:
Folytatódni fog a földmutyi. Ragozzam? Osztanak/fosztanak egymás között, vigyáznak, hogy egyetlen forint EU-támogatás se jusson másnak, az elkötelezetteken kívül. Aljas módszerektől se riadnak vissza: Kishantos!
Elég volt keresőbe beírni, hogy „földmutyi”, előugrott a „fidesz földmutyi” és sorakoztak a cikkek. Talán kettőre érdemes felhívni a figyelmet.
A hvg.hu 2018.05.18-án írta: Már az Ügyészség is nyomoz a botrányos földosztások miatt!
Akkor még volt Ügyészség, aki/ami mert?
Két bekezdés a cikkből:
„A Nemzeti Földalapkezelő Szervezet (NFA) Tolna, Baranya és Fejér megyei ingatlanokkal kapcsolatos esetleges visszaélések miatt tett feljelentést, melyet az ügyészség megalapozottnak talált. (Ez a szervezet is létezett még.)
A Földet a gazdáknak! programot – vélhetően a brüsszeli jogászoktól tartva – néhány hónap alatt zavarta le a kormány, a 270 milliárd forintos bevételt pedig nem a mezőgazdaságba forgatták vissza, hanem az államadósságot toldozták vele. A licitnél a NER-kedvezményezettek taroltak: a Mészáros, Orbán és L. Simon territóriumának számító Fejér megyében – ahol az ügyészség most nyomoz – például a földterületek csupán egynegyedét nyerték el helyben lakók.”
A programot álságosan azzal hirdették meg, hogy a kisgazdaságok 50%-os arányát a nagygazdaságokkal szemben növeljék 80%-ra. Ágyán József, a volt Fideszes államtitkár sokáig vezette a mutyi elleni küzdelmet, gyakorlatilag eredmény nélkül.
A maffia kapzsisága határtalan volt. Bezsebeltek viruló, modern technológiák bevezetésével foglalkozó vállalkozást is: 400 hektár szépen megművelt földet szántottak be, és értékesítették aukción. Kishantos a hely és botrány neve, őket mutatja be a kép is:
Kishantos: modern gazdaság és szomorú vezető.
A 24.hu Ángyán József újabb fideszes földmutyikat tárt föl cikke telitalálat. Részletesen leírja, milyen visszaélésekre mutatott rá Ángyán József nyugalmazott egyetemi tanár, akadémikus, és elérhetővé teszi a tudós kutató végbeszámolóját a Veszprém megyei 3-as árverés eredményeiről, amit itt, külön nyithatóvá teszek. Sajnos a Scribd rendszer a tartalomjegyzéken és a Bevezetésen kívül a lényeget 30 napig ingyenes tagsághoz köti. Gondolom, olvasóim többségét ez nem zavarja!
A cikkből:
„Az államra bízott közös nemzeti földvagyonunk – a villámgyors lebonyolításból következtethetően bizonyára hosszasan előkészített, majd 2015 nyarán, a „migrációs válság”
árnyékában, hirtelen bejelentett – kiárusítását a kormányzat részéről sok valótlanságot és a közvéleményt félrevezető csúsztatást tartalmazó propagandakampány kísérte. Arra az egyszerű kérdésre azonban, hogy miért is kell a meghirdetett választási- majd kormányprogrammal szöges ellentétben az állami földeket dobra verni, arra észérvek, értelmes magyarázatok alig születtek. Ahhoz, hogy a tényleges érdekeket, szándékokat és folyamatokat, a lépés valóságos – az egész társadalmat érintő – hatásait megértsük, érdemes a „Földet a gazdáknak!” program 2015 novembere és 2016 júliusa között, három hullámban lebonyolított, majd 2016 őszén törvénnyel lezárt árveréses földértékesítési eljárásának tényadatait elemezni.”
A válasz pofonegyszerű, szerintem: eszeveszett, kapzsi vagyonhajsza, kisujj mozgatása nélküli folyamatos vagyongyarapítás biztosítása. Kapitalizmus! Nem véletlenül jellemeztem Anti-kapitalizmus könyvemben ezt a rendszert két bélyegzővel (akár bonmot-ként is elmegy): „a kapzsiság szülötte” és „szélhámosok birodalma”.
Aki tájékozódni akar a közvetlen mezőgazdasági kifizetések rendszeréről, az itt elolvashatja.
A támogatási rendszerekkel egyébként az első kötetben már foglalkoztam a 143-146. oldalon.
Akkor ezzel zártam az eszmefuttatásom:
„Persze nem történt semmi, győztek a nagygazdák. Azok, akik - a jobboldali kormányzás alatt politikai okokból, azóta folytonossági kényszerből (nem, folytonos félelemtől és ugyancsak gazdag a gazdagot erősíti elvtől vezérelve) - óriási költségvetési és kiközvetített EU-támogatáson erősödnek.”
A földek utána az erdők is sorra kerültek. Először „csak” a lehetőséget pengette meg a nepszava.hu „A földjeink után az erdeink is ’haveri kézbe’ kerülhetnek” cikke (2016.04.04) a veszélyt, majd a gyanú szomorú ténnyé vált.
A 24.hu a 2018-as választások előtt már azt adta hírül, „Kormányközeli üzletembereknek játszhatják ki az állami erdőgazdaságokat” cikkben, hogy elő van készítve az erdőgazdaságok választás utáni haveri kezekre adása, a 12 piszkos állami gazdaság akcióhoz hasonlóan!
Úgy tudom, részben lezajlott. Simán, üstdobok és fanfárok nélkül, a birka nép szeme se rebbent, amikor újabb vagyonától fosztották meg.
Tudomásom szerint Amerikában született a haveri-kapitalizmus (crony capitalism) gúnynév.
Kiváló utánzók vagyunk, csak hatalomra kell segíteni Orbánt és bandáját!
Isteni mezőgazdasági adatbázisra találtam. Nem kell tovább keresgélnem, minden „érdemben”
szóbanforgó személy lényegesebb adatai fellapozhatók. Bemutatom Mészáros Lőrincet
szóbanforgó személy lényegesebb adatai fellapozhatók. Bemutatom Mészáros Lőrincet