Festeni
Újra és újra visszatérő témához nyúl TóthÁrpád ebben az először 1979-ben megjelent novel-lában. A művész, aki alkotói válságba kerül, majd a művészi értékek iránt érzéketlen környe-zet hatására maga is alkalmazkodik a közízlés kiszolgálására alkalmas technikákhoz. A mű-vész festő, aki nyári vakációra érkezett a csöndes településre. A narráció szokásos eszközeivel nehezen találja meg a hangot a kétféle művésztípus között. Bemutatja a történet viselőjét, hall-juk gondolatait, láthall-juk töprengését, vágyait és kudarcát, igazán közel mégsem kerülhetünk hozzá, csak akkor, ha dolgozni, alkotni kezd. Elhangzik hát a felszólítás: festeni. Az idéző mondat a festőnek tulajdonítja a parancsot: Festeni! – bíztatta magát nyers, kurta parancsszó-val, érthető azonban úgy is, hogy a narrátor készteti cselekvésre a szereplőt.
A végzetszerűség hírnökének tűnik a festő, akinek nincsen más lehetősége, csak a fes-tés. A befejező bíztatás, amely teljesen más hanghordozással mondja ki a szót, ezt a tehetetlen érzést közvetíti. Bár a minőség, az alkotói cselekvés célja tekintetében engedményeket kellett tennie, maga a kifejezés formája nem lehet más, csak a vonalak harmóniájából fakadó jelenté-sek szövedéke.
Egyetlen nap története ez, a reggeli tusától, a művészet megalázásán át a meg- és bele-nyugvás pillanatáig. A festő szünidejét egy kis községben tölti, ahol élete nagy művét próbálja elkészíteni, de a munka nem megy, csak közhelyes dolgok sikerülnek.318 Az emberek között próbálja meglelni önmagát, ám azok pallérozatlan, nemtörődöm viselkedése még jobban fel-bosszantja. Egy fiatal leány elkezdi dicsérni a művet, amelyben ő is egyre több értéket fedez fel. Hagyja magát rábeszélni, hogy jó festő ő, lefekvés közben meggyőzi magát, hogy tovább kell festenie.
Egy ilyen egyszerű történetben is a művészlét nagy dilemmája húzódik meg. A narrá-tor szerint országos hírű festőről van szó, miért van tehát, hogy a saját új képét rossznak látja,
318 A festő lelki gyötrődésének leírása kapcsolatba hozható MÓRICZ Zsigmond Targédia című szövegével, amelyben Kis János bemutatásánál a nyomorult élet elrúgása többször is megjelenik. TÓTH Árpád szövegében ezt olvassuk:” – Nem megy! nem megy! – ezt ismételgette, mint az elébb a vezényszót. Keserűség futott össze a szájában, s egy pillanatra úgy érezte, hogy bele kell rúgnia az előtte három lábon vigyorgó vászonba. Igen, ha fel lehetne rúgni ezzel együtt mindent! Rúgni egyet, hogy felforduljon a vászon, s fölforduljon mögötte az irigy, színesen üvöltöző táj is, összetörve reccsenjen félre a kérlelhetetlen kékségű ég kupakja, és sárga és zöld cafatok-ban szakadjon és gucafatok-bancolódjon össze vetés, fa, domb, minden!”
195 majd mégis tetszeni kezd neki? A képzőművészet kánonjának kérdése merül fel ezen a ponton, az a konvenció, amely bizonyos formákat, színeket és technikákat száműzött a festők kelléktá-rából, a giccs fogalomkörébe utalta, amely minden nagy művész réme. Ezektől az eljárásoktól elvették a valódi, egyedi jelentés lehetőségét, a művész tehetségtelenségével, megalkuvásával, népszerűség igényével azonosították. Mindez azonban csak a klasszikusnak nevezett festői hagyományon felnőtt iskolák, alkotók számára igaz.
Az a kis közösség, ahol a festő válságát átéli – melyet könnyen lehetne, a későromanti-ka kisepikájának ismertében, a magyar társadalom meglehetősen negatív, ám általános példá-jának tekinteni –, gyökeresen más értékszemléletet hordoz. A falon függő Sixtus-Madonna–
másolat nem Raffaello remekeként, hanem mintegy tájképként van jelen. Ebben a környezet-ben érzi meg először a nagy festő, hogy a kánon, melyet művészetével hirdet, csak egy igen szűk réteg számára jelent követendő példát, az egyszerű, fellengzősségtől mentes befogadók – amely közönségbe ő is belecsöppent – nem az ő korábbi művészetében találja meg a jelentések önértelmező lehetőségét. Legutóbbi képének ihletforrásáról saját jellemzésében hallunk:
…virtuóz művészete megvetette ezt a pár folttal kikeverhető, néhány valőrrel felcsapható ta-nyasi, triviális természetet.
Legfőbb kifogása az, hogy ezeket a minimális témákat a technikák maximális reduk-ciójával el lehet érni. A község lakói – alkalmazkodva a környezet természetes szépségéhez – képesek az egyszerűség jelentéseinek megfogalmazására, a konvenciók kötöttségeitől nem irányítva, szabad fantáziával közelednek a technika minimális felhasználásával készült mű-vekhez.
Könnyen adódik az általánosítás lehetősége, hogy a festészetet a művészet egészére értsük. Az irodalmi kánon szabályozó jellege is hasonló módon működik, mint a képzőművé-szetben. Tóth Árpád az egyszerű szövegek jelentésességét látszik igazolni ezzel a novellával, melynek narratív- és stilisztikai szerkezete – hasonlítva a festő tájképéhez – igen egyszerű. A narrátor a festő szemével lát, az ő pozíciójából beszél, a tájképek a szokásos szóképekkel il-lusztráltak, a nyelviség is alátámasztja tehát azt, amit – bár áttételesen – a szöveg mondatainak denotatív jelentésének síkján közöl az író az olvasóval.
A párbeszéd is példázza azt az átalakulást, ahogy a festő – a szemlélettel együtt – átve-szi a község lakóinak szóhasználatát is. A jegyző hangos kiáltása így hangzik: Na, ezt ki gu-bázza be? A festőt korábban zavarta ez a megszólalás, kis idő elteltével azonban így
érdeklő-196 dik új képéről: Ezt csináltam. Szép-e? Ebben a szövegkörnyezetben az -e kérdőszócska feles-leges, sőt, a városi ember számára vidékies hangulatot áraszt. A művére való ilyen nyelvi rá-kérdezés az akadémikus nyelvhasználat, a már említett kánon túllépésének aktusát is jelzi.
Lefekvés után előtűnik egy tájkép, amely hasonlít a korábbi napokban látott természeti kör-nyezethez. A főszereplő a festészetnek ezt a változatát kezdi elfogadni úgy, hogy közben a züllöttség fanyar szájízét érezte. Önbecsülésének helyreállítására olyan emberektől vár bízta-tást, akiknek művészetszemléletét korábban mélységesen megvetette, ezzel el is fogadja a Sixtus-Madonna létjogosultságát, esztétikai- és művészi értékét.
Briggs Tom különös rohamai
A negyedikként megjelent novellában a szerelem az egyik központi motívum, amely körül a – kicsit futurisztikusnak tűnő – történet fut. Természetesen csak Tóth Árpád korához képest az, mivel a bemutatott technikai eszközök, Európa politikai helyzetének néhány szavas felvázolá-sa mára nem kelti a szokatlanság érzetét. Szövegen kívüli körülményeket is bevonva a vizsgá-latba – amelyre a fabula szinte felkéri olvasóját –, nem kerülheti el a figyelmünket a tematika szoros kapcsolata a történelmi helyzettel. Az első világháború idején, 1918-ban keletkezett a textus, első megjelenése 1919-ben a Pesti Napló első számában, január 1-jén volt.
Egy nagy szerelem bontakozik ki a színen, az áhított angol-német barátság kissé didak-tikus tematizálásával. Az angol/indiai Briggs Tom menthetetlenül szerelmes Arnstein kisasz-szonyba, aki német nemzetiségű. Egy régészeti ásatás résztvevői ők ketten, a helyszínt repülő-vel közelítik meg, miközben Briggs Tom visszaemlékezik megismerkedésük történetére, va-lamint egy rohamot él át, mellyel veszélybe sodorja mindkettőjük életét. A szerencsés földet érés után a háború emlékeként egy csatajelent bontakozik ki, melynek a szereplői az ő arcukat viselik.
Több narratív technika ismerős már az Utókúra szövegéből. Mindkét novella alapkonf-liktusa a reménytelenül szerelmes férfi közeledési kudarca a szeretett nőhöz. Hasonlóan ismert már a történet kettős vokalizációja, az elmesélt történetbe illeszkedő visszaemlékezés. Igen közeli kapcsolatban van a két novella narrátori szemszöge is. A hőst kívülről szemlélő, de sza-vait sajátjaként továbbító, egyes szám, első személyű elbeszélő személytelenséget mutató hangja ez. A szövegek párbeszédét erősíti a férfi szereplők esetében megfigyelhető betegség,
197 mely az első esetben még inkább írható a nem megfelelő munkafeltételek számlájára, a máso-dik esetben semmi erre utaló szöveget nem olvasunk. Úgy tűnik, hogy Briggs Tom esetében a testi baj teljes egészében a lelki kiegyensúlyozatlanság következménye.
Több, apró hasonlóság is kimutatható a két szöveg között. A vállak összeérése, mely egy pillanatra helyettesíti a testi szerelmet:
Mihály boldogan gondolt a közel-percekre, amikor sűrűn álló mohos törzsek közt kell átszorongniuk. Alacsonyka lombok csapódnak majd az álluk alá, s a görbe fagyökerek közt megzökkenve össze-összesimulnak a vállaik. – Briggs néha-néha fordított egyet a kormánykeréken, s amint a gép rézsút dőlt, némán élvezte az egy pillanatra reánehezedő női váll kedves nyomását.
Az éles hangok elviselhetetlen hatásként jelennek meg. S mikor lement a ve-randára, a lépcsőfokok nyikorgását őrületesnek találta. (Utókúra) – Az egyik szomszéd asztalnál egy vendég megcsöndítette kanalával a poharát, hogy a pincért hívja. Ettől a hangtól megismétlődött a Briggs reggeli rohama.
A párhuzamok további, szolgai felsorolása helyett, térjünk vissza a novella belső szer-kezetéhez. A szereplők jelenideje a repülőút nem túl hosszú intervalluma, ehhez képest két múlt idő artikulálódik. A régebbi Arnstein kisasszony érdeklődési körének említésekor kerül előtérbe: a nagy háború ideje, ekkor angol és német ellenségként állt szemben egymással. Száz év különbséget említ Arnstein a jelen és az ő múltja között. A közelebbi múlt Briggs Tomé, ő a megismerkedésük idejére emlékezik vissza, mely két nap távolába kalauzolja az olvasót.
Nem lehetünk érzéketlenek azonban Briggs Tom azon kijelentésére, mely megismerkedésük első napján fogalmazódott meg benne, egy torokszorító érzés, hogy már találkozott a lánnyal valahol, valamikor. Így azt kell látnunk, hogy Briggs Tomhoz a múltnak két, pontosan meg nem nevezett síkja tartozik.
Különösnek nevezi a cím az átélt rohamokat, egyre gyengülő, ám jól leírható tünetek jellemzik.
Olyan volt, mintha váratlanul erősen mellbeütötték volna... Aztán tompa, égető fájdalom fogta el, mely az egész mellkason végigsajgott, majd egyet-len ponton gyűlt össze, éppen a szív fölött, és ekkor egy pillanatra elviselhe-tetlennek tetszett, mintha a szívet valaki erősen megmarkolta volna.
198 Az első hallásra szívinfarktusnak tűnő jelenség fontos motívumokkal terhes, a szív szorító megmarkolása közhelyszerű leírása a fájó, reménytelen szerelemnek. Sekélyesnek gondolhat-nánk a jelenetet, ha nem látgondolhat-nánk, hogy a szív megmarkolása egy másik jelenetben is igen fon-tos szerephez jut a novella során. Arnstein említi a költőt (róla még később lesz szó), aki azon a területen zuhant le, ahol éppen ők repültek. A költő, Charles Pivert, legendájához a szív halál utáni felmutatása tartozik. Az egy helyre összpontosuló fájdalmat a szöveg utólag tölti meg jelentéssel, a záró kép a háború egy jelenetének kimerevített pillanatát ábrázolja, két katona közelharcát, melynek végén az angol szuronnyal ledöfi a német harcost. A szurony a mellkas-ban állt meg, pont ott, ahol Briggs Tom érezte a szúró fájdalmat.
Miért hát az ismétlődő motívumok sora? Miért vonzódik Arnstein kisasszony oly el-lenállhatatlanul a háborús könyvekhez, irodalomhoz? Miért a költő, Charles Pivert – akinek nevét egyetlen irodalmi szakkönyv, lexikon sem említi, így valószínűleg egy fiktív szerzőről van szó – elégiája (melyet feltehetőleg Tóth Árpád írt),319 mely ellen még Briggs Tom sem tud küzdeni, holott ő ki nem állhatja a versfaragókat. Saját megfogalmazásában ők a középkor utolsó maradványai a XXI. században, az egyházak és a misztikus bölcselmi rendszerek buká-sa után a zagyvább emberiség sületlen szószólói. A reális rendű életformák és a technikai tö-kéletesség korában olyanok, mint a kerge macskák, melyek a felhőkarcolók tetejére is felmász-nak, hogy a hold felé nyávogják bódult énekeiket. Az idézett sorok hallatán víziók ébrednek benne, katonákról, harcról. Arnstein kisasszony elmesélt álma – metaforák segítségével – ugyancsak a német katona halálát láttatja. Úgy tűnik, minden afelé mutat, hogy ki kell monda-ni: Briggs Tom és Arnstein kisasszony történetét kutatja az Egyesült Európai Államok Régé-szeti Akadémiája. Hogy ez miként lehetséges, arra kézenfekvő magyarázatnak tűnik a típusal-kotás elméletének alkalmazása a jelen szövegre. Eszerint a két szereplő az angol és a német nemzet lelkiismerete lenne, a múlt – az író idejében jelen – borzalmainak elutasítása, a kölcsö-nös bocsánatkérésnek, a bíztató jövőkép kinyilvánításának eszközei.
A felvázolt elmélettel áll szemben az, hogy miért volt szükség az egyes szereplők ilyen mértékű egyedítésére. Mindkét személy számos olyan tulajdonságot hordoz, amelyek nem kötődnek jól felismerhető sztereotípiák szintjén egyik nemzethez sem. A nemzetek közötti kapcsolatban mindig készen vannak azok a frázisok, melyek minden alaklomra kész szöveget tartalmaznak. Briggs Tom közhelyszerűnek érzett válasza másfelé tereli figyelmünket. Az
319 Egy kitalált költőalak művei, életműve WEÖRES Sándornál játszik majd nagy szerepet a Psyché szövegben.
199 elfeledtük szó megismétlése a német nő szövegéből magyarázható azzal, hogy az a vezetés nagy figyelmet igénylő cselekvése, a rohamokból eredő lelki fáradtság következménye, öntu-datlan megnyilvánulása a kommunikáció fenntartásnak. Nem feledhetjük egy pillanatra sem, hogy a megváltó szó babitsi keresése mindvégig ott húzódik Briggs Tom lényében. Nem is csodálkozunk nagyon, hogy az a szó – melyet a nő álmának meghallgatása után meglelt – ép-pen a bocsánat kérésére szolgál. Az önkontroll elvesztése, amely kis híján halálukat okozza, a sírás, kacagás, ölelés, csókolás őszintének tűnő megnyilvánulása túlmutat a nemzeti megbéké-lés aktuális, ámde zavaróan didaktikus programján.
Tóth Árpádnak ez az egyetlen olyan novellája, amelyikben tematikus jövőkép tűnik fel.
Milyennek képzeli az író a XXI. századot? Politikai szinten semmi futurisztikus hatása nincs a mai kor olvasója számára, az egységesülő Európa ma mindennapi beszédtéma, szinte meg is valósult formáció. Tanulságos az, hogy Briggs Tomot angolnak nevezi a német nő, nemzetisé-gére nézve azonban indiainak mondja a narrátor. Ezek szerint a brit gyarmat 1947-es különvá-lásának még semmi jele nem mutatkozott az első világháború idején. Hasonlóan figyelmet érdemel a technikai eszközök felvonultatása. A repülőgép minden olyan eszközzel és tulajdon-sággal rendelkezik (zuhanásszabályzó készülék), amely ma természetes, kivéve azt – bármi-lyen modern is a szerkezet –, hogy a jármű felépítése igen régi, nyitott repülővel utaznak az utasok az ásatás helyére. A sóbányában gázlánggal világítanak, a reggeli lapot gyorsírással írják. Ezek a motívumok arra figyelmeztetnek, talán nem is a messzi jövőben véli igaznak a két régész önkutatását, hanem talán már másnap.
A szereplők – első sorban Briggs Tom – egyéni jellemének kibontása arra csábíthatja a magyar irodalom klasszikusait ismerő olvasót, hogy a Bánk bán értelmezésében unalomig ismételt szempontot érvényesítse a Briggs Tom különös rohamaiban is: a közéleti és a magán-életi szál kapcsolatát. Ennek kifejtését a jelen tanulmány írója azért nem tartja időszerűnek, mert egy ilyen rövid terjedelmű szöveg esetén bármelyik vonal domináns jellege érvénytele-níthetné a másik szál relevanciáját, valamint a korábban felvázolt értelmezési metódus szerint nem tulajdonítunk ilyen mértékig fontos szerepet a szövegen kívüli történelmi szituációnak.
A titkár úr frakkja
Klasszikus, félreértésen alapuló történetet fogalmaz meg A titkár úr frakkja. Az elbeszélést Az Est folyóirat közölte először, 1923. július 22-én. A félreértés, amelyre a fabula épül, a
kulturá-200 lis elvárások különbségéből fakad. A dél-amerikai országba küldött titkár, akinek egy gumiüz-letet kellett volna sikeresen nyélbe ütnie, az első tárgyaláson frakkban jelent meg, a túlöltö-zöttség miatt kialakult kellemetlen helyzetben rossz alkut kötött. A banketten viszont – amely-re meghívták a helyi felek, a vendéglátók frakkos társaságától elütően – utcai ruhában jelent meg. Kellemetlen helyzetek sorozatát kénytelen tehát elszenvedni, ráadásul még a szerződés is elégtelen eredményt hozott.
Már a történet milyenségéből is gondolhatjuk, hogy ismét a lelki válságot kell feldol-goznia a szereplőnek, külső fenyegetettséggel nem kell számolnia. Ennek megfelelően lassú menetű, monológokkal tűzdelt elbeszéléssel van dolgunk. A nézőpont a titkár úré, akinek vé-leménye mindvégig lesújtó partnereiről. A tárgyaló felek elutasítása, a néma lázadás attitűdje miatt nem véletlenül juttatja eszébe a narrátornak Jónást, az ószövetségi prófétát. Jónás, aki tiltakozik a küldetés ellen, elfut, majd látva az erőkülönbséget, prófétálni kezd. A titkár úr frakkjára is ráillik ez a szerep, csak éppen fordított előjellel. A városba való megérkezés lelke-sedést önt bele, prédikálni akar, hirdetni viselője hallatlan méltóságát. Egyszerre ad és követel tiszteletet a hallgatóságtól. A tárgyaláson tapasztalt meg nem értés kedvét veszi, és a bibliai történettől elrugaszkodva, visszakívánkozik a cethalba, a kofferba, látva, hogy itt nem érheti el azt, amit akart: nem kíváncsiak az ő tiszteletadására, valamint ő sem kapja meg azt a tisztele-tet, melyhez Európában hozzászokott. Érdekes az a megoldás, ahogy az ember (a titkár) kezdi hordozni az eszmét, ám ennek szószólója a ruha lesz.
Az öltözködési, etikettbeli különbségeken túl feltűnő, ahogy a nyelvi nehézségek kez-denek igazán súlyosak lenni. A titkár úr nincs felkészülve a tiszteletkörök nyelvi elmondására, hiszen azt eddig helyette a frakk végezte el. Dadogni kezd, akárcsak Mózes, aki helyett Áron beszélt. A küldetés sikertelenségéért végső soron nem a nem megfelelő ruházat a felelős, ha-nem az, ahogy ha-nem értik meg egymás beszédét. Az európai ember társalgásának csak egy ré-sze zajlik beszédben, bíznak a gesztusok erejében. Ezen a gumitárgyaláson nem a metakom-munikációs eszközök lehetséges kiaknázására helyezik a hangsúlyt, hanem a nyelv elsődleges funkcióját alkalmazva, a szavak által való megértésre. Valójában tehát nem az öltözködés kul-turális vonásainak mássága a döntő különbség, hanem az egyes felek által alkalmazott beszéd-stratégiák, amelyek nem adekvátak, nem fordíthatók le a másik nyelvére. Ezért bukott meg egy korábbi tárgyalás alkalmával az elsőtitkár is, mert nem értette meg a hadart spanyol be-szédet. Az altitkár második titkára azért nyerte el a kiküldetés megtisztelő lehetőségét, mert jól