Anyai nagyanyám születésem elõtt meghalt, anyai nagy-apám megszólítására pedig nem emlékszem. Róla egyéb-ként sincs emlékem azonkívül, hogy amikor miskolci
há-Anyuka és Édesapa
zában meglátogattam (nyolc éves voltam halálakor, egyet-len emlékem az ezt megelõzõ koromból való), õ mindig az udvaron ült pipázva. Látva, hogy belépek a kertkapun odamordult: „A kaput zárd be!”
Apai nagyanyámat „Anyám”-ként szólította Édesapa, nagyapámat „Apa”-ként.
Mi, gyermekek, „Anyuka”-nak és „Édesapa”-nak szó-lítottuk Szüleinket.
Édesapa családjában és Bátfa nevû, Ungvár melletti szülõfalujában, ahol három testvére élt gyermekeikkel, mindenkinek volt beceneve is.
A gyökerek
Nem az Ung-i tájon születtem. Családunk 1939 nyarán költözött Miskolcról Ungvárra. A HELYhez való kötõdés gyökerei azonban igen messzire nyúlnak vissza, így bizo-nyára örökölhetõ a felmenõink több nemzedékének azo-nos szülõföldhöz való kötõdése.
Iratként, mint legrégebbi, 1782. évi keltezésû kereszt-levél van birtokomban atyai ükapám, Tóth István nevére kiállítva, aki az Ungvár melletti Bátfa községben látta meg a napvilágot. Ugyanitt született a dédapám, Tóth Jó-zsef (1820), valamint nagyapám, Tóth Pál (1864), és édesapám, Tóth János (1896) is.
Az atyai ágba dédapámnál kapcsolódik be az Erdélyi család Zsuzsanna nevû leánya, feleségként (azaz déd-anyámként), Nagykaposról származva, mely nyolc km-re fekszik Bátfától (manapság elválasztja õket az
ukrán-Balról: Bogár (Katalin), én, Anikó, Csöpi (Júlia)
szlovák határ). E családnál is megszakadnak ismereteim az ükapánál, Erdélyi Mihálynál, aki – akárcsak felesége, Kováts Zsuzsanna és fiúk, János – nagykaposi születésû volt. Utóbbi, zsellér származása ellenére, jogi végzettsé-get is szerzett, és a Sárospatak-i híres tanintézet életében meghatározó szerepet játszott, emellett betöltötte a Kisfa-ludy Társaság elnöki tisztét, sõt rövid ideig a Nemzeti Színházat is igazgatta, amikor elõdje, Bajza, bujdosásra kényszerült.
Nagykapos, mint származási hely, ismételten megjele-nik atyai nagyapám feleségénél (azaz atyai nagyanyám-nál), Bús Juliannánál. Õ maga ugyan Bátfán születetett 1875-ben, az édesapja (tehát egyik dédapám), Bús József azonban 1828-ban Nagykaposon született, akárcsak az õ édesapja (az egyik ükapám), Bús János. Ehhez az ághoz kapcsolódik dédapám, Bús József feleségeként az 1825-ös születésû Tóbiás Julianna, akinek szülei Nagy-Tóbiás János és Kovács Mária, a Nagykapossal szomszédos, de ma már vele összeolvadt Magyarmocsár, Ungnyarád, Ma-gyarkelecsény, Budaháza települések neveit jelenítik meg a keresztleveleikben.
Szomorú és elgondolkodtató jelenség, hogy a települé-sek közigazgatási jellegû összevonásával õsi helységne-vek tûnnek el a feledés homályában. Anyuka is beszélt ar-ról, hogy azon a tájon az õslakosok az avarok leszárma-zottainak tartották magukat. Szerencsére, a különbözõ idõkbõl származó helységnévtár-kiadványok sok család birtokában (így nálam is!) megtalálhatók, tehát utódaink számára maradnak bizonyítékok.
A keresztlevelek adatait tekintve említést érdemel az,
hogy a feleségek pár évvel idõsebbek voltak a férjeiknél (elõtte özveggyé váltak), valamint az, hogy a Tóth nevû férfiak valamennyien katolikusok, míg feleségeik reformá-tusok voltak, de gyermekeiket átengedték férjeik vallásába.
Gyökereim tehát nyolc kilométer átmérõjû kör területé-hez kötnek évszázadok óta. E szûk Szülõföld szeretete mindkét Szülõmbõl oly érzelmi fokon sugárzott, ami szinte szerelemnek tekinthetõ. A testi szerelemnek hasonló hõfo-kú megnyilvánulásait nemigen érzékeltem, noha érzékszer-veim e tekintetben is éber megfigyelõként mûködtek.
E terület egyik jellemzõje a földszûke. Itt nem voltak nagybirtokok már régóta. A százholdas gazda nagybirto-kosnak számított, akitõl egy-két holdat felesbe-harmados-ba vettek át megmûvelésre a földnélküliek, vagy csak igen kicsiny földdarabbal rendelkezõk. A mindennapi be-tevõ falatért tehát nagyon keményen meg kellett dolgoz-niuk, mégis általában jó kedélyû légkör övezte õket.
Elgondolkodtató, vajon az anyagiakban nem bõvelkedõ környezetbõl miért választják hivatásul a paraszti létbõl kiemelkedni képes egyének a kiszolgáltatott embernek se-gítséget nyújtó tevékenységet? Szélesebbkörû családunk-ban a felsõ iskolai végzettséghez jutottak valamennyien oktatók-nevelõk, ügyvédek és orvosok. Szûkebb csalá-dunkban az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódó tevékeny-ség mindkét nagyapámtól kezdve végigvonul. Õk ketten ugyan még nem voltak abban a helyzetben, hogy jogi ké-pesítéshez jussanak. Azonban az öt évig tartó katonai szolgálat után, némi mezõgazdasági munkát követõen, megpályázták az akkori Pestszentlõrincen létesített Gyûj-tõfogház által meghirdetett nevelõi munkakört. Ennek
be-töltéséhez legalább szakaszvezetõi rangot és állattenyész-tésben-növénytermesztésben való jártasságot követeltek a kiírók.
A Gyûjtõfogház ugyanis önellátásra rendezkedett be, hatalmas területet bevonva a gazdálkodásba, ahol a köz-törvényes elítélteket megélhetést nyújtó foglalkozásokra kellett megtanítaniuk, azért, hogy szabadulásuk után hasz-nos tagjai lehessenek a társadalomnak. Anyai nagyapám onnan ment nyugdíjba, atyai nagyapámat néhány év után visszahúzta a Szülõföld vonzereje Ungvárra. A Megyehá-zán helyezkedett el, és „családi vállalkozásban” több fel-adatot együttesen látott el. Ilyen volt az ideiglenesen fog-dában lévõk õrizete, étkeztetésük biztosítása (Nagyanyám végezte a gyermekei segítségével), és a nyomda mûködte-tése, amiben Édesapa segédkezett a tanulás mellett. Õ az ungvári Drugeth Gimnáziumban folytatta és fejezte be a kõbányai Szent László Gimnáziumban elkezdett tanulmá-nyait, amikor is – gyermekként (!) – parkettagyári munká-val segített be a sokgyermekes család szükségleteinek ki-elégítésébe. Megemlítem, hogy családfát is készítettem A/3-as formátumban, s azt közeli-távolabbi rokonaim több-ségének átadtam.
A gyökerekhez kapcsolódva említem meg, hogy Édes-apa születését két testvére elõzte meg. Egyikük, Zsuzsan-na, születésekor elvesztette az édesanyját, így e nagy-apánk, Tóth Pál, özvegyként vette feleségül nagyanyán-kat, Bús Juliannát.
Nagyapánk második házasságában elsõ gyermekként Gyula nagybátyánk látta meg a napvilágot. Neki rövid
élet adatott. 20 évesen, az elsõ világháborúban önként vállalt egy életveszélyes feladatot. Az ellenség egyik gép-fegyver állását kellett megsemmisítenie, mert az folyama-tosan ritkította a magyar oldal sorait. Társai elmondása szerint, a kitûzött célt kúszva közelítette meg, a kézigrá-nátot azonban csak fölemelkedve dobhatta el. Ekkor egy mesterlövész szíven találta. Halála elõtt tábori lapon bú-csúzott el a szüleitõl. A zubbonyában lévõ lapot a golyó átlyukasztotta, s azt késõbb átadták a szüleinek.
Zsuzsanna nagynénénk a férjével éveket töltött az USA-ban. Kétkezi munkával így juthattak akkora megtakarítás-hoz, amelybõl a Nagykapos melletti Kelecseny községben házat, földet, állatokat és szerszámokat vásárolhattak és fölnevelhették négy gyermeküket. A legidõsebb, Gyula, vitte tovább a gazdálkodást. Viktorból jezsuita pap lett, Jóska tanárrá vált, hasonlóan hugához, Etuskához. Jóská-nak mind a négy gyermeke oklevelet szerzett (orvosit, ügyvédit, mérnökit). Ez egy példa arra, hogy a nincstelen-ségbõl is ki lehetett emelkedni, ha valaki vállalta a mun-kát a messzi távolban, idegen nyelv ismerete nélkül.
A XIX–XX. század fordulóján milliós nagyságrendben vállalták ezt olyan magyarok, akik számára a hazájukban nem nyílt munkalehetõség (a „kiegyezés”során az alkudo-zásban az õ érdekeiket senki se érvényesítette, így e szá-zadforduló számukra nem jelentett „boldog békeidõket”).
Ennek ellenére többségük, ha tehette, visszatért a szülõ-földjére, hogy itt alapítson családot. Édesapa a tanulással történõ kiemelkedést választotta. Hálás vagyok a Sorsnak, az Istennek, hogy ilyen családba születhettem, hogy ilyen
Családunk Édesapa szüleivel
géneket örökölhettem, hogy szüleink követendõ példával szolgáltak gyermekeiknek
Volt olyan nagybátyám is az Ungvár közeli Palágyban, aki ugyancsak az USA-ban, olajbányászként kereste meg az itthoni megélhetéshez szükséges anyagiakat. A teste tele volt égési sebhelyekkel, mert ott akkor a munkabiz-tonság körülményei gyalázatosak voltak. Aztán jöttek a
„felszabadítók”, és mint kulákot agyonverték. Tették ezt olyan „emberek”, akik a munkáról értelmesen még be-szélni sem tudtak, hisz e téren tapasztalatokkal nem ren-delkeztek. Most is azok „szónokolnak”, akik számára az
„agitáció” helyettesítette a munkát.