ugya-nezt szeretnék elérni, hogy a Táraság kötelékét ekképpen lerázzák magukról, a Társaság és az Egyház nagy kárára.”
A vikárius generális végkövetkeztetése az volt, hogy Pázmánynak jezsuitának kell maradnia. Ha azonban mindenképpen távozni akar (vagy ki kellene zárni), lépjen át a szigorúbb karthauziakhoz, vagy a generális engedélyével legyen egy másik, a Társasághoz hasonló szerzetesrend tagja. A jezsu-iták pápai bullákban megerősített szabályzata ugyanis csak ezekre ad lehetőséget. Alber elismerte ugyanakkor a pápa jogát arra, hogy ha jónak látja, rendkívüli megoldással éljen: „tiszteletben tartva mégis a Szentszék tekintélyét és hatalmát mindenben, amivel a szerzetesrendek és tagjai védelme felett őrködik” – zárta hosszas fejtegetését.3
A jezsuita rend irányítói azt követően, hogy Pázmány érseki utódlása szóba került, még inkább ellenezték távozását közösségükből. Attól tartottak ugyanis, hogy példája az eddig véltnél is jobban veszélyeztetné a rend spirituális, oktatási küldetését, és káros precedenst teremtve széles kaput tár-na a rendtagok számára a hatalommal, befolyással, pompával járó egyházi méltóságok felé. Furcsa módon egy pillanatra sem vették fontolóra a kinevezéssel várható számtalan előnyt (melyekben később a Társaság tényleg részesült is Magyarországon).
2 Ide kívánkozik az a fontos megjegyzés, hogy a Társaság politikai stratégiája egész más volt Magyarországon, mint Ausztriában. Utóbbi helyen, főként a Grácból kormányzott területeken intranzigens protestánsellenesség volt megha-tározó. A kedvezőtlenebb magyarországi hatalmi viszonyok között a rend jóval visszafogottabbnak mutatkozott, ami alól – írásai, és egy-két, főként 1609-es afférja kivételével – Pázmány sem kivétel, sőt. A rendi vezetés itt tehát felesle-gesen (sokkal inkább öncélúan) aggódik.
3 Kiadva: Lukács, Jezsuita maradt-e Pázmány, Dok., n. 1. Az iratot már szintén közlő Iványi a forrást Lukácsnál rész-letesebben ismerteti (Pázmány kilépése, 7–8); vö. Őry–Szabó, Pázmány, 42 is. Fraknói szintén ismeri, sőt pontos jelzetét is adja (régi oldalszámozással), de Acquavivának tulajdonítja, és 1614-re datálja. Magyarország… összeköttetései a Szentszék-kel, III, 286 és 532, 950. j.
dc_636_12
III.. A jezsuiták konfliktusai a pápai és a császári udvarral 42
Florian Avancinus bécsi rektor a gráci nunciatúra útján már 1616. december elején megpróbálta Pázmány kinevezését megakadályozni. A fő ütőkártya Bakith Margittal folytatott állítólagos vi-szonya lehetett.4 1616 február/márciusában egy Pázmányt feljelentő névtelen levél, valamint három hamisított szerelmes levél is eljutott Rómába.5
Avancinus nevét érdemes nagyon megjegyeznünk. Korábban gráci rektor volt (jól ismerte tehát Paravicini gráci nunciust), 1614-től lett a bécsi kollégium előjárója.6 Pázmány renden belüli problé-mái ekkortól erősödnek fel. Fő ellenségének őt tekinti. Mellette Theodor Busaeus osztrák provin-ciálisról sincs jó véleménnyel: „két év óta… kezdték nyilaikat rám irányozni Busaeus és Florianus”
– írja társaságbéli hányattatásait részletesen felsoroló, igazának akár a nyilvánosság előtti, nyomta-tásbeli („typis vulgare”) megvédését kilátásba helyező, 1616. február 8-ai levelében.
Ekkor még nem tudta, de talán érezte, hogy a támadások java még hátravan. A „nővád” részle-tes ismertetésével kifejezetten az érseki kinevezését meggátolni kívánó feljelentés panaszos levele megírása után két nappal, 1616. február 10-én keletkezett, és ezután kerültek forgalomba a „szer-elemes levelek” is. A két időpont feltűnő egybeesése miatt az ok-okozatiságot meg is fordíthatjuk.
A február 8-ai levél jelenti Pázmány végső – alternatíva nélküli – elhatározását: távozni kíván a Társaságtól és elfogadja az érseki méltóságot. Erről esetleg szólhatott is, nem tartotta teljesen titok-ban, akár az udvartitok-ban, akár megbízható, vagy annak vélt rendtársai előtt. A február 10-ei feljelen-tésnek ez lehet a közvetlen előzménye.
b) A feljelentő levél
A korábbi kutatás meglátása szerint a levél kompiláció: feltételezhetően P. Nagy János, Pázmány korábbi, 1615 augusztusában elhunyt társa által Busaeus provinciálishoz írt levél átdolgozása és
4 A gráci nuncius december 5-ei jelentése kiadva: Lukács, Jezsuita maradt-e Pázmány, Dok., n. 5. – Avancinus 1618-ban egy másik magyar „írástudó” jezsuitát, Vásárhelyi Gergelyt is feljelentett Rómában. Többek között magaviseletét kifogásolta, vádjai azonban nem találtak meghallgatásra Vitelleschi generálisnál. Holl Béla, Vásárhelyi Gergely pályája (1560–1623), Irodalomtörténeti Közlemények (ItK) 87 (1983) 150–162, 157.
5 Közölve: Lukács, Jezsuita maradt-e Pázmány, Dok., n. 11; vö. rövid ismertetését Fraknói, Pázmány… és kora, I, 619–
620 (vö. Bibl. Ang., Ms. 1234, fol. 154v–155r és 161v–162v); Pázmány Péter, 77–79; Magyarország… összeköttetései a Szent-székkel, III, 289–290. – Mind a feljelentés, mind a három levél ugyanazon kéz, az esetleges azonosítás kivédésére szemlá-tomást szándékosan túlkalligrafált írása. ASV Fondo Borghese, Serie II, vol. 56–57, fol. 86r–87v.
6 Pázmány fő ellensége, az Alberhez hasonlóan tiroli (‘tridentinus’) Avancinus 1561-ben született, 1606 augusztusától 1613-ig gráci, 1614-től 1621-ig pedig bécsi rektor volt. 1626-ban Grácban halt meg. Gráci rektorsága első évében Páz-mány konzultoraként is ténykedett. Magyar rendtársa iránti ellenszenve a jelek szerint ekkor keletkezhetett, hiszen már bécsi előjárósága legelejétől Pázmányra „irányozta nyilait” (Busaeus provinciálissal együtt, aki nem sokkal koráb-ban, 1613-ban lett Pázmány előjárója). Lukács, Catalogi, I, 623 és II, 68; Hanuy, Pázmány… levelei, I, n. 26.
dc_636_12
III. A jezsuiták konfliktusai a pápai és a császári udvarral 43
egészítése, és kifejezetten az érseki kinevezés megakadályozása céljából keletkezett. Az iromány kiadója páter Raphael Kobenzl személyében véli a levélírót megtalálni.7 Megírására azonban, na-gyon úgy tűnik, hogy Prágában került sor. Írója ugyanis sorai papírra vetése idején és a megelőző hónapokban szemlátomást közvetlen közelről szemléli Pázmányt. Kobenzl 1616 februárjában és előtte sincsen Prágában, csak később érkezik meg ide, és bonyolódik majd bele a Pázmány elleni hadjáratba. A tettes tehát nem lehet ő. A szerző a szövegből kikövetkeztethetően ugyanakkor maga is jezsuita, ezt már a kezdősorok elárulják: „Úgy értesültem, hogy valakit a mienk közül sokan Ma-gyarország legfőbb prelatúrájában óhajtanak látni”.8
A levél – nyomatatott kiadása szerint – első két bekezdése (‘Intellexi quendam…’ és ‘Novit reverentia vestra…’) tartalmazza a feljelentés megokolását, motivációját. A szerző ezekben kifejti, hogy kötelessége tájékoztatást adni, amiből „mind Tisztelendőségtek, mind Őszentsége megértheti, mennyire méltatlan ő [ti. Pázmány] azon tisztségre [vagyis az érseki székre]”. A címzett együtt emlí-tése V. Pállal sokat segít személyének beazonosításában. A levél minden bizonnyal későbbi korból származó felirata (Epistola cuiusdam fide digni ad quendam patrem de societate) csupán annyit árul el, hogy a címzett szintén jezsuita. A tartalomból következőleg jezsuita előjáró, hiszen a szerző az érse-ki érse-kinevezés megakadályozását várja tőle. A pápa melletti előfordulása pedig több mint valószínűvé teszi, hogy Vitelleschi generálisról van szó (az új provinciális, Alber ekkor éppen úton volt hazafelé Itáliából). A feljelentő elöljáróban megnevezi forrásait is: „csak olyat fogok írni, amit magam lát-tam, vagy másoktól: hozzá közel álló és hitelt érdemlő emberektől értettem”.
A levél harmadik bekezdése leírja, hogy írója azóta figyeli ellenszenvvel Pázmány személyét, amióta ő előjárók tudta nélkül, majd kifejezett tiltása ellenére, egyedül is többször elidőzött Detrekő várában, Balassa Menyhért özvegyénél, Bakith Margitnál. Kiváltképp felháborítónak tartotta, hogy Pázmány ezt részben azért tette, hogy megmutassa: „Rektor atyánk parancsai semmit sem jelentenek számára”.
A negyedik (‘Fui cum illo’), ötödik (‘Cum essem Posonii…’) bekezdés Magyarországon szerzett, közvetlen tapasztalatokat beszél el. A szerző többször együtt volt Detrekőn Pázmánnyal, ahol kü-lön-külön szállásolták el őket. Méghozzá úgy, hogy Pázmány szobája a női lakrész felől könnyen megközelíthető legyen. Bár az úrnőt nem, a szolgálókat azonban figyelmeztette: csakis úgy
7Lukács, Jezsuita maradt-e Pázmány, 213, 72. j.
8 „Intellexi quendam e nostris multorum votis ad summam in Hungaria praelaturam postulari…”.
dc_636_12
III.. A jezsuiták konfliktusai a pápai és a császári udvarral 44
nek a magyar páter szobájába, mint a szerzetesek rendházukban egymás celláiba. Amikor Pázmány-nyal Pozsonyban volt, az gyakran mondta neki, hogy az apácákhoz megy misézni, ám a nőhöz ment, mindennap sok órát töltöttek együtt; máskor rendtársát felkeresve kettesben találta őket; ha Pázmány látogatta meg az úrnőt, a szolgáknak magukra kellet hagyniuk őket; ha egyazon városban voltak, „úgy ragadtak egymás kezébe mint a szurok”, naponta együtt ebédeltek, vacsoráztak, va-csora után a polgárok megütközésére fáklyavivő szolgák kísérték Pázmányt haza – sorjáznak egy-más után a vádak.
A levél hatodik (‘Monuit eum’) bekezdése részben bécsi rendházbeli benyomást említ: az egyik rendtárs térden állva figyelmeztette a Kalauz szerzőjét, hogy ne hozzon szégyent saját magára és a Társaságra. Hiába tették ezt saját elmondásuk szerint más, hozzá közel álló személyek is – olvashat-juk a latin szövegben.
E bekezdések Pázmánnyal töltött gyakori és közeli együttlétről szólnak, úgy Detrekőn, mint Pozsonyban, illetve a bécsi rendházban. A személyes benyomások forrását, mint említettük, az ed-digi kutatás páter Nagy Jánosban találta meg. Ő 1607–1615 között volt a bécsi rendház tagja, elsőd-leges beosztása szerint a filozófia tanára volt, de tudjuk róla, hogy Magyarországon is működött, – erre a tanítási szünetek bőséges időt biztosítottak számára. Forgách prímás 1613-ban egy bécsi ma-gyar papnevelő felállításáról tárgyalt vele.9 A vád tulajdonképpeni kiagyalója, egy bizonyos Permai János nevű nemes, aki a detrekői várúrnő Bakith Margitot hiába próbálta feleségül venni – miután azt Pázmány saját elmondása szerint három évi derekas munkával a katolikus hitre térítette –, bosszúból Lósy Imre esztergomi kanonok révén páter Nagyot tájékoztatta gyanújáról. Nagyról biztosan tudjuk, hogy a későbbi hűséges helynök és utód Lósy mellett szintén írt az ügyről: tapasz-talatait vélhetően Avancinus bécsi rektor utasítására kellett összeírnia. Feljegyzését 1615
9 A később Pázmáneum néven megalakult intézmény genezisének sorai: „Emlékezzék meg, kedves atya, amiről egykor beszélgettünk, hogy Bécsben szegény ifjak számára szemináriumot állítunk fel, azért nézzen utána, hogy akadjon vala-melyes ház négy vagy több ezer forinton, mert a vallás ügyét előre kell vinnünk s nem látok más módot, mintha a jezsuita atyák felügyelete alatt álló intézetből jámbor ifjak kerülnek ki.” Ackermann, Forgách Ferenc bíboros, 50.
„Conferat de hac re cum aliis patribus” – zárul Forgách eredetileg latin utóirata azon levelének, amelyet 1614. február 25-én intézett Bécsbe páter Nagyhoz Nagyszombatból, és amelyben tájékoztatta, hogy az ottani kollégiumalapítás érdeké-ben a domonkos apácákat Pozsonyba kívánja költöztetni, és az alapítást a turóci bevételekből fedezi. „Servandae sunt inter litteras maioris momenti ad tantae rei memoriam” írta később Dobronoky külzetére, joggal. MNL-OL MKA Acta Ies. (E 152), Coll. Tyrn., Reg., fasc. 1, fol. 67 (n. 22) (98. cs.).
dc_636_12
III. A jezsuiták konfliktusai a pápai és a császári udvarral 45
ban Alber vikárius generális is megkapta Rómában, Avancinus Pázmányról papírra vetett soraival egyetemben.10
Nem tudjuk, hogy Nagy János beszámolója mit tartalmazhatott. Az biztos, hogy a feljelentést nem ő írta, hiszen 1615 augusztusában meghalt. Abban viszont egyáltalán nem lehetünk biztosak, hogy az 1616. február 10-ei levél szerzője közvetlenül használta, használhatta beszámolóját, bár telje-sen ki sem zárhatjuk. Leginkább közvetett hatását valószínűsíthetjük. A feljelentő levél gyűlölettől átitatott sorai a renden belüli, leginkább a bécsi rendházban keringő mendemondákból is meríthet-tek (amelyek egyik forrása valóban P. Nagy lehetett, akár szóban, akár írásban), vagy részben egyes szám első személyben elmesélt kitalációk is lehettek. Honnan tudhatta volna ugyanis bárki, hogy mi történt Detrekőn, vagy hogy Pázmány száz aranydukátnál többet érő ajándékot hozott volna Rómából Bakith Margitnak, miként azt a Pázmánynak börtönt, mintsem prelatúrát javasló szerző levele nyolcadik (‘Denique homo…’) bekezdésében állítja? Maga az összeg önmagában irreális, egy püspök féléves, rangjához méltó megélhetését biztosította. Egy ilyesfajta ajándékhozatal valóban árulkodó lett volna, ezért a legnagyobb titokban kellett volna történnie.
A levél hetedik (‘Etiam nunc Pragam profectus’) bekezdése prágai „aktualitásokról” ír: Pázmány Prágába menet is megállt Detrekőn, a megelőző hétig egy hét sem maradt ki, hogy legalább kétszer ne váltottak volna kölcsönösen levelet, mégpedig titkosírással, amire kívülállók is felfigyeltek. A kilencedik bekezdés (‘Diceba[n]tur omnes episcopos’) egyenesen úgy tűnik, mintha a császári udvarban felszedett értesüléseket közölne. Azaz hogy a magyar püspökök két kivétellel amellett vannak, hogy Pázmány legyen az új érsek; személyesen beszélt is egyikükkel, aki részt vett a püspökök ta-nácskozásán, és hogy a kalocsai érsek Pázmány ellenében lépett fel a császárnál. A feljelentő arról is ír, hogy főként egy főúr vette rá a többieket, hogy álljanak Pázmány mellé, akik levelet is írtak érdekében, de igazából ez az egy az,11 aki sürgeti az ügyet és tekintélye van mind a császár, mind Klesl előtt.
10 „…consultum videri, ut rector Viennensis moneatur, eoque hominem imprudentem perpulit, ut non solum cum P. Nagy hac de re sermonem misceret, verum etiam litteras conscriberet.” Pázmány 1616. február 8-ai levelének e részletéből világos, hogy Lósy írt Pázmányról Avancinus rektornak, aki vélhetően ezután kért jelentést Nagytól. Arról, hogy Nagy is írt, Alber 1615. március 20-ai visszaigazolásából tudunk. Nyomtatásban: Lukács, Jezsuita maradt-e Pázmány, 209, 51. j.
11 A szövegben található ‘hic’ a főúrra utaló mutató névmás, és nem a prágai keletkezést sine dubio eldöntő adverbium.
dc_636_12
III.. A jezsuiták konfliktusai a pápai és a császári udvarral 46 c) A „szerelmes levelek”
A feljelentő levélhez szorosan kapcsolódik a vatikáni levéltárban a vele azonos lelőhelyen ránk maradt három „szerelmes levél” is: „Litterae amatoriae patris Pasman”.12 Axiómaként kezelhetjük, hogy a feljelentés és ezek Rómába juttatása mögött ugyanaz a személy, személyek állhatnak. Szö-gezzük le rögtön: e három iromány nyilvánvaló hamisítás. Minderről még lesz szó, itt csupán egy-két árulkodó mozzanatot emelünk ki. 1) A feljelentés szerint Pázmány prágai tartózkodása idején hetente két levelet is váltott Bakith Margittal, méghozzá titkosírással. A „szerelmes levelek” tehát csakis a feljelentésben említett titkosírásos levelezésből származhatnak. 2) A második levélben sze-replő következő sorok: „A titkos betűkkel írt leveledet és az álnéven írtat sem tudtam elolvasni, mert a posta el fog menni.” Nos, egy valóban kódolt és álnéven folytatott levelezésbe biztosan nem került volna bele egy ilyen önleleplező részlet, amit ráadásul hosszadalmas munkával kellett titkosí-tani is. Vélhetően csupán ennyi szerepelt volna: „leveleidet még nem tudtam elolvasni”. Itt tehát napnál világosabban tetten érhető a hamisítói didaktikus szándék, mint ahogy a P.P. aláírás eseté-ben is (mindhárom irománynál). Az ilyesfajta leveleket nem igen szokták önterhelően szignózni. 3) A leginkább szórakoztató a második levél azon része, amelyben „Pázmány” arra kéri a címzettet, hogy az is latinul írasson neki („et latine mihi inscribendas cures”). Ez a mondat hivatott érthetővé tenni, miért latinul íródtak ezek a levelek, illetve előkészíteni a címzett leveleinek esetleges hamisí-tását. Teljes nonszensz: a latinul nyilván nem tudó magyar főúrnőnek mind az olvasáshoz, mind az íráshoz be kellett volna vonnia egy harmadik személyt, gyakorlatilag azért, hogy Prágában köny-nyebben meg tudják fejteni a leveleket Pázmány magyarul nem tudó ellenségei…
A pápai udvarban átmenetileg mégis komoly zavart tudtak okozni ezek a túlnyomórészt bugyu-ta udvarlással teli irományok. Tarbugyu-talmaznak ugyanis néhány bennfentes értesülést, különösen az első levél. Pontosnak tűnő információkat közöl a „Társaság kötelékétől eloldozó” pápai iratról:
hogy a bréve már Bécsben van, szombat estére várja Prágába; hogy a levélírás másnapján fogja őt fogadni a császár, Klesl csak annyit tudatott Pázmánnyal egyelőre, hogy II. Mátyás számít szolgá-lataira. A második levél emellett egy meghatározott személyt is említ, Keresztúrit. Őt talán a ma-gyar jezsuita esztergomi érsekségét támogató Keresztúri András országbírói jegyzőben
12 A Fraknói által is ismert iratok kiadva: Lukács, Jezsuita maradt-e Pázmány, Dok., n. 11 (239–240), miként korábban már jeleztük.
dc_636_12
III. A jezsuiták konfliktusai a pápai és a császári udvarral 47
juk, aki feltehetőleg Forgách Zsigmond országbíró megbízásából járhatott Prágában.13 A pápai iratra – ami csakis az 1615. november 14-ei bréve lehet – történő hivatkozást alaposabban megvizsgálva ugyanakkor további érvet találhatunk a hamisításra. De Mara nuncius 1615. december 7-ei jelenté-séből ugyanis tudjuk, hogy Klesl már megmutatta a brévét a szentszéki diplomatának. Az irat tehát ekkor már Prágában volt. A nuncius egyúttal arról is ír, hogy Pázmánnyal még nem közölték, mi-ért hívatták fel a cseh fővárosba.14 A hamisító szövege szerint viszont a bréve csak az uralkodói au-diencia után érkezhetett volna meg az udvarba. A törpe-machiavelli szemlátomást nem tett mást, mint töredékes értesülések alapján konfabulált.
d) A feljelentő
Az iratok színes tartalmának ismeretében aligha tekinthető érdektelennek szerzőjük személye. A korábbi kutatás álláspontjával ellentétben határozottan úgy tűnik, hogy az 1616. február 10-én kelt feljelentés esetében lényegében nem kompilációról, „összeollózásról”, hanem egy olyan rejtőzködő rendtársnak az alkotásáról van szó, aki az események valódi részese, vagy közeli szemlélője lehetett.
Részben személyes okok miatt, vagy mert hitelt adott a kétségkívül keringő híreknek, amelyekhez
„csupán” a bizonyítékok hiányát próbálta kipótolni, részben talán „magasabb célok” elérése végett bátran élt a rágalmazás fegyverével. Valós elemeket vegyített egyes szám első személyben előadott renden belüli pletykákkal, fantáziáját is bevetve, gondolunk itt kiváltképpen arra a két fejezetre, ahol magyarországi tapasztalatairól ír, illetve a „szerelmes levelek szövegeire”. A szemantikai réte-gek jól behatárolhatóak. Melyek a valós, életszerű elemek? Például Pázmány konfliktusa a bécsi rektorral (Avancinussal); hogy többször valóban megfordult Detrekőn; hogy Pozsonyban szokott volt misézni az apácáknál; hogy egyik, a rágalmaknak szintén hitelt adó rendtárs térden állva fi-gyelmeztethette őt a bécsi kollégium refektóriumában, rendi szokás szerint; hogy Pázmány Rómá-ban járt; továbbá talán kivétel nélkül a magyar püspökökről és a főúri támogatóról szóló értesülések.
És igaz az is, hogy Pázmány valóban folytathatott titkos írásos levelezést prágai tartózkodása alatt.
Hogy kivel és miről, arra még visszatérünk.
13 Egy másik lehetséges azonosítás Keresztúri István, akit Pázmány 1626-ban Esterházy Miklós titkáraként az óvári harmincadosságra ajánlott II. Ferdinándnak, ama fogadalma ellenére, hogy az ilyesfajta, „vétek nélkül” aligha gyako-rolható állásokra nem fog ajánlani senkit. (Hanuy, Pázmány… levelei, I, n. 371.) Nem zárhatjuk ki, hogy tényleg járha-tott 1616 elején Pázmánynál, aki Esterházyhoz fűződő bizalmas és személyes kapcsolatáról február 8-ai levelében is megemlékezik. (Uo., n. 26.)
14Lukács, Jezsuita maradt-e Pázmány, Dok., n. 4.
dc_636_12
III.. A jezsuiták konfliktusai a pápai és a császári udvarral 48
A feljelentő levélből, azon kívül, hogy maga is jezsuita, több fontos dolog derül ki a szerzőre néz-ve. Először is az, hogy régóta ismerhette Pázmányt. Erre abból az utalásból következtethetünk, miszerint „ami ebben az emberben nekem elsőször nagyon kezdett nem tetszeni, az volt, hogy ti-tokban, előjárói tudta nélkül, azok kifejezett tiltása ellenére egyedül, társ nélkül ment ahhoz az asz-szonyhoz, akivel már bizonyos és súlyos gyanúba keveredett.” Vagyis ezelőtt nem volt komolyabb problémája magyar rendtársával, vagy éppenséggel lehetett ugyan, csak elhallgatja. De elszólásából következőleg mindenképpen ismernie kellett korábbról. Az is kikövetkeztethető, hogy 1614–1615 folyamán, amikor a rágalmak terjedni kezdtek, egy ideig a bécsi rendház tagja lehetett. „Rectoris nostri”-ként ír Avancinusról,15 a térden állásos figyelmeztetés is személyes élménynek tűnik. (Több, a rágalmak forrásától távolabb álló jezsuita valóban hihetett a vádakban, ilyen lehetett a figyelmez-tető rendtag is.) 1616 elején viszont a feljelentőnek már Prágában kellett tartózkodnia. Pázmány titkos levelezését egészen a „megelőző hétig”, tehát közvetlen közelig vezeti. Egy ilyen műveletet a hamisításokkal egyetemben testközelből lehetett csak lebonyolítani, „képben kellett lenni”, úgy a Pázmány közvetlen környezetében, mint az udvarban történekről. A levél végi értesülések alapján úgy tűnik, a szerző utóbbi magas helyre is bejáratos volt: tudja, hogyan foglaltak állást a hazai fő-papok tanácskozásukon, magyar püspökkel beszélget bizalmasan, információja van arról, hogy ki és hogyan lépett fel Kleslnél, az uralkodónál a néhai Forgách bíboros gyóntatója mellett.
A feljelentő személyének beazonosítása nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak, sőt különösképpen
A feljelentő személyének beazonosítása nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak, sőt különösképpen