• Nem Talált Eredményt

MARTIALIS MŰVEL

In document MARCUS VALERIUS MARTIALIS (Pldal 24-29)

Martialis epigrammái tizennégy könyvben maradtak reánk. Megelőzi őket az amfiteátrumi látványosságokról írt könyve (Spectaculorum liber), amely hézagosan maradt fenn. Ebben még alig találkozunk az epigrammái éllel, for­

dulatossággal s a befejező csattanóval, de megvan az az érdeme, hogy jellemző, eleven képeket rajzol az am­

fiteátrumi küzdelmekről, amelyek az akkori embereket éppen úgy érdekelték, mint mai napság a foot-ball s egyéb efféle sportmutatvány. A tulajdonképpeni epigrammákat

(1172 darab) az I—XII, könyvek foglalják magukban.

Ezektől ismét elütnek a XIII. könyv Xenion-jai (Ajándé­

kok) és a XIV. könyv Apophoreton-\z\ (Nyeremények).

Nem egyebek ezek, mint a decemberi, pajkos Saturnus-ünnep alkalmával szokásos ajándékok (ételek) és kisorsolt nyeremények kísérő sorai. A Xenionok a házigazdától kül­

dött ajándékokat kísérték, az Apophoretonok pedig olyan nyeremény tárgyakról szólnak, amelyeket a lakomázó ven­

dégek között kisorsoltak. Ilyen célra, talán Tryphon könyv­

kiadó megbízására írta Martialis ezt a két könyvet. Eze­

ket a költő halála után csatolták a teljes gyűjteményhez.

Mai napság nem mindenkit érdekelnek ezek a nem valami magasan szálló röppentyűk, de művelődéstörténeti szem­

pontból nem jelentéktelenek, mert bepillantást engednek a római császári kor magán-életének apró-cseprő mozzana­

taiba, amelyekről máshonnan alig szerezhetnénk tudomást.1 De irodalmilag is jelentősekké teszi őket az, hogy alkal­

mat és ösztönzést adtak a Goethe—Schiller-iéle, persze már irodalmi és kritikai jellegű Xenionok létrejöttére, ame­

lyeknek nálunk sem hiányzik a visszhangjuk Kazinczy Tövisek és Virágok c. epigrammáiban.

Mint igazi „martialisi" epigrammák, legjelentősebbek a I—XII. könyvek epigrammái. Ezek avatták Martialist az epigramma világirodalmi mesterévé. A z I. és II. könyv

1 L. Keller Lajos: Martialis régiségtani adatai. (Trencsén, 1904.)

2*

Kr. u. 86-ban jelent meg, a III—XI. évenként egy — 96-ig, a XII. a 102. év elején. Ifjúkori versei, amelyeket Qu.

Pollius Valerianus adott ki (I, 113.), elvesztek. Schanz egy pár helyből (pl. VII, 11.) azt következteti, hogy az első hét könyvet — némely hibák és kifogások miatt — a költő átjavította s így, második kiadásban küldte el Július Mar­

tialisnak (VII, 17.). Csak ekkor kerülhetett az I. könyv élére a most ott olvasható hatsoros Prológus, amelyben a költő már világhírrel dicsekszik, míg pl. a I, 3-nak na­

gyon is szerény hangja egy csak most föllépő, tehát még nem hírneves költőre vall.

A költészetnek legkisebb műfaja, az elégiából fejlő­

dött epigramma, már a görög irodalomban jelentős szerep­

hez jutott. A több mint 4000 darabot magában foglaló Anthologia Graecá-i méltán nevezi Bernhardy a hellén gondolkodás hű tükrének s a legnemesebb humanizmus kincsének. A z eredetileg sírokra, emlékművekre szánt epi-grammából ( = felirat) sokáig hiányzott a gúnyos elem és a váratlan fordulat, a csattanó (pointe). Feladata csak az volt, hogy valamely alkalomhoz, esethez vagy személy­

hez fűződő érzelmet vagy érzelmes gondolatot mentől lapí-dárisabb rövidséggel, mentől tartalmasabban, velősebben fejezzen ki. Martialisnak is vannak ilyen érzelmes epi-grammái a gúny fulánkja nélkül. Vannak kedves, idillikus

rajzai és színes genre-képei is, amelyek tisztán lírikus jellegűek. De legsajátosabb alkotásai s legszámosabbak is a tulajdonképpeni epigrammák, amelyeknek ő adott ú j ­ szerűséget, új műfajú jelleget s végleges kánon-szerűsé­

get. A z alkalom, amely őket szüli, nem valami nyilván­

való, közismert mozzanat vagy személy, hanem inkább csak a költő éles szemével meglátott vagy fölfedezett em­

beri tulajdonság, gyarlóság vagy érdekes életviszony. A költő mindenekelőtt másoknak a figyelmét is fel akarja hívni az őt érdeklő dologra, majd tovább megy és az érdekkeltést fokozva várakozást ébreszt a hallgatóban a fordulat és a vele járó kifejlet: a nem sejtett csattanó (pointe) iránt, amelynek váratlan, de nem veszedelmes ki­

robbanása rendesen a komikum derűjét sugározza.

Mint e műfaj megteremtője, egyike a legeredetibb és legzseniálisabb költőknek. ,,A római irodalomban — mondja Boissier — nem találunk nála elevenebb és őszin­

tébb írót." Sokat tanult ő is a görögöktől és római elődei­

től. Vett is át számos kifejezésmódot eszményképétől, Ca-tullustól, a hódoló tisztelettel emlegetett Vergíliustól s a verselés művészétől, Ovidiustól; de mindazt, amit átvett, olyan keresetlenül ható természetességgel alkalmazta, any-nyira egybeolvasztotta a maga kifejezésmódjával, hogy egyáltalában nem tekinthetők idegen sallangoknak. A nyelvi kifejezésnek, verselésnek valódi művésze, noha előadásmódja olyan egyszerű, keresetlen, sőt itt-ott laza is, hogy versei rögtönzötteknek látszanak, habár e látszó­

lagos rögtönzésben gondos művészet lappang. Ezért Schanz finoman csiszolt drágaköveknek nevezi epigrammáit. „Gem-men in Versen" — mondja Ribbeck is.

Iktassuk még ide Teuffelnek talpraesett jellemzé­

sét: „Bizonyos, hogy nem érzi magában az erkölcspré-dikáló hivatását, de embertársainak gyöngeségeivel szem­

ben nyitva tartja éles szemét és egészen kiváló tehetsége van arra, hogy kevés szóval, finoman csiszolt versekben olvasóját meglepje és a szeget a fején találja. így, persze kis területen, valóban teremtő költő, aki a görögökkel való összehasonlítás által nem veszít, sőt szókészségben

(„Schlagfertigkeit") és formaügyesség dolgában gyakran felül is múlja őket, és az epigrammának nemcsak a római, hanem a világirodalomban is egyetlen klasszikusa lett."

(Gesch. d. röm. Lit. 1910. II. p. 316.).

Martialist éppen keresetlen egyszerűsége teszi mű­

vésszé. Arany János azt mondja az ó-klasszikus költők legkiválóbb sajátságának, hogy éppen azt mondják, amit kell, sem többet, sem kevesebbet. E követelménynek Mar-tialís kiválóképpen megfelel. A z ő korában annyira elha­

rapódzott költői dagály, szónokias sallang nála merőben hiányzik. A mitológia hőseit és szörnyeit nem kívánja meg Statiustól. A körülötte zajgó, hullámzó életbe markol bele.

Nincs annak olyan zuga, ahová éles szeme be ne hatolna.

Nincs olyan élettelen tárgy, amelybe életet ne lehellne.

Epigrammái megkapó, nem ritkán megdöbbentő pillanat-fölvételek a római életből. A költészetnek egy faja sem felelt meg annyira a rómaiak praktikus esze járásának és ízlésének, mint az életbölcseséget humorral, szellemmel és szatírái éllel egyesítő epigramma.

Martialis, ámbár sohasem szerénytelen, érezte a maga költői és emberi becsét, és önérzetesen vallja, hogy az ak­

kori világ elismerése neki már életében megadta azt, ami sok költőnek csak halála után jut osztályrészül. Nemcsak egész Róma dicsérte, szerette, dalolta az ő verseit: olvas­

ták a távoli provinciákban s a táborban is. Voltak ugyan ellenségei, irigyei; akadtak olyanok is, akik neve alatt ter­

jesztett gyalázkodó versekkel akartak hírének ártani (VII, 12. X, 3. 33. XII, 63.); némelyek megrótták nem-ritkán obscenitásba csapó szókimondását. Védekezik is ezek el­

len mindjárt első könyvének bevezető levelében,1 s arra hivatkozik, hogy a dévaj nyíltságra nem ő adott először példát, hanem Catullus, Mareus és mások, ő nem gyerme­

keknek s nem Catóknak ír — mondja —, hanem azoknak, akik a pajzán Flóra ünnepét látogatják. Könyve lehet, dévaj, de élete tiszta (I, 4.). Való, hogy sem az akkori római társaság, sem a fejedelmi udvar nem kívánt a költő­

től eufemizmusokat. A költő nyelvét a tárgy határozta meg, amelyről írt, s a közönség, amelynek tetszését kereste.

Martialis nem szépíti, hanem nevén nevezi a rút tárgyat is.

Sok más nagy írót nevezhetnénk, régit és újat, akivel egy hajóban evez.

Semmisem mutat arra, hogy Martialis előkelő párt­

fogói, barátai megrótták volna a költő szókimondását, ellenben több hely bizonyítja, hogy szerették és becsülték.

Olyan ember, mint Stertinius Avitus, még a költő életében saját könyvtárában helyezte el a mellszobrát. Pliniusnak sincs fenn-idézett levelében egy rosszaló szava sem. Igaz, hogy kételkedett költészetének örökkévaló fennmaradásá­

ban, de ebben tévedett. Martialis népszerűsége halála után

1 Említettük, hogy ez a bevezetés, valamint a Prológus (I, 1) újabb kiadás alkalmával kerülhetett az első könyv élére.

sem szűnt meg. Hadrianus fogadott fia, Aelius Verus „Ver-gilius"-ának nevezte őt. A középkornak is kedvelt olvas­

mánya volt. Feltűnik mindjárt három családra oszló kéz­

iratainak nagy száma. 1470-ben Rómában megjelent első nyomtatott kiadása után számtalanszor kiadták, magya­

rázták, fordították és utánozták. Richárd Levy kimutatja,1

hogy a német epigrammaíróknak a XVI. században ő volt a fő mintaképük; a XVII-ben pedig negyvennél több költő utánozta. A XVIII. században különösen Lessing foglal­

kozott vele: mesterének ismerte el s költeményeiből fej­

tette ki az epigramma lényegét. Szerinte egy költő sem írt az övéihez fogható „Sinngedicht"-et. Nálunk Bajza József írt 1828-ban egy „fiatalkori tanulmányt" ,,az epigramma theoriájáról".2 Ebben mondja: „ A z elmés epigrammák Martialisban hágtak a tökélynek azon fokára, melyet még senki felül nem haladott s kétlem lehet: ha valaki elér­

het-e." Martialisnak a magyar irodalomra tett hatásáról Bakos József írt hosszabb tanulmányt.3 Kimutatja, hogy Janus Pannoniustól kezdve (aki magát Martialis majmá­

nak nevezi) nemcsak a deákos iskola követőinek, ha-nek Vitkovicsnak és kivált Kazinczynak is egyenesen Mar­

tialis volt a mestere az epigrammaírásban. Azután Mar­

tialis magyar fordítóiról szól, s nem kíséri tovább a ké­

sőbbi epigrammaírókra való hatását, noha kétségtelen, hogy az nem szűnt meg Kazinczyval, hanem Vörösmarty és Arany János epigrammáinak egy részén is érezhető.

1 Martialis und dic dcutschc Epigrammatik des XVII-ten Jahr-hunderts. Stuttgart, 1903.

2 Összegyűjtött munkái, 1862. III. köt. 3—76. 1.

8 Martialis a magyar irodalomban (Debrecen, 1935).

III.

In document MARCUS VALERIUS MARTIALIS (Pldal 24-29)