Martialis epigrammái tizennégy könyvben maradtak reánk. Megelőzi őket az amfiteátrumi látványosságokról írt könyve (Spectaculorum liber), amely hézagosan maradt fenn. Ebben még alig találkozunk az epigrammái éllel, for
dulatossággal s a befejező csattanóval, de megvan az az érdeme, hogy jellemző, eleven képeket rajzol az am
fiteátrumi küzdelmekről, amelyek az akkori embereket éppen úgy érdekelték, mint mai napság a foot-ball s egyéb efféle sportmutatvány. A tulajdonképpeni epigrammákat
(1172 darab) az I—XII, könyvek foglalják magukban.
Ezektől ismét elütnek a XIII. könyv Xenion-jai (Ajándé
kok) és a XIV. könyv Apophoreton-\z\ (Nyeremények).
Nem egyebek ezek, mint a decemberi, pajkos Saturnus-ünnep alkalmával szokásos ajándékok (ételek) és kisorsolt nyeremények kísérő sorai. A Xenionok a házigazdától kül
dött ajándékokat kísérték, az Apophoretonok pedig olyan nyeremény tárgyakról szólnak, amelyeket a lakomázó ven
dégek között kisorsoltak. Ilyen célra, talán Tryphon könyv
kiadó megbízására írta Martialis ezt a két könyvet. Eze
ket a költő halála után csatolták a teljes gyűjteményhez.
Mai napság nem mindenkit érdekelnek ezek a nem valami magasan szálló röppentyűk, de művelődéstörténeti szem
pontból nem jelentéktelenek, mert bepillantást engednek a római császári kor magán-életének apró-cseprő mozzana
taiba, amelyekről máshonnan alig szerezhetnénk tudomást.1 De irodalmilag is jelentősekké teszi őket az, hogy alkal
mat és ösztönzést adtak a Goethe—Schiller-iéle, persze már irodalmi és kritikai jellegű Xenionok létrejöttére, ame
lyeknek nálunk sem hiányzik a visszhangjuk Kazinczy Tövisek és Virágok c. epigrammáiban.
Mint igazi „martialisi" epigrammák, legjelentősebbek a I—XII. könyvek epigrammái. Ezek avatták Martialist az epigramma világirodalmi mesterévé. A z I. és II. könyv
1 L. Keller Lajos: Martialis régiségtani adatai. (Trencsén, 1904.)
2*
Kr. u. 86-ban jelent meg, a III—XI. évenként egy — 96-ig, a XII. a 102. év elején. Ifjúkori versei, amelyeket Qu.
Pollius Valerianus adott ki (I, 113.), elvesztek. Schanz egy pár helyből (pl. VII, 11.) azt következteti, hogy az első hét könyvet — némely hibák és kifogások miatt — a költő átjavította s így, második kiadásban küldte el Július Mar
tialisnak (VII, 17.). Csak ekkor kerülhetett az I. könyv élére a most ott olvasható hatsoros Prológus, amelyben a költő már világhírrel dicsekszik, míg pl. a I, 3-nak na
gyon is szerény hangja egy csak most föllépő, tehát még nem hírneves költőre vall.
A költészetnek legkisebb műfaja, az elégiából fejlő
dött epigramma, már a görög irodalomban jelentős szerep
hez jutott. A több mint 4000 darabot magában foglaló Anthologia Graecá-i méltán nevezi Bernhardy a hellén gondolkodás hű tükrének s a legnemesebb humanizmus kincsének. A z eredetileg sírokra, emlékművekre szánt epi-grammából ( = felirat) sokáig hiányzott a gúnyos elem és a váratlan fordulat, a csattanó (pointe). Feladata csak az volt, hogy valamely alkalomhoz, esethez vagy személy
hez fűződő érzelmet vagy érzelmes gondolatot mentől lapí-dárisabb rövidséggel, mentől tartalmasabban, velősebben fejezzen ki. Martialisnak is vannak ilyen érzelmes epi-grammái a gúny fulánkja nélkül. Vannak kedves, idillikus
rajzai és színes genre-képei is, amelyek tisztán lírikus jellegűek. De legsajátosabb alkotásai s legszámosabbak is a tulajdonképpeni epigrammák, amelyeknek ő adott ú j szerűséget, új műfajú jelleget s végleges kánon-szerűsé
get. A z alkalom, amely őket szüli, nem valami nyilván
való, közismert mozzanat vagy személy, hanem inkább csak a költő éles szemével meglátott vagy fölfedezett em
beri tulajdonság, gyarlóság vagy érdekes életviszony. A költő mindenekelőtt másoknak a figyelmét is fel akarja hívni az őt érdeklő dologra, majd tovább megy és az érdekkeltést fokozva várakozást ébreszt a hallgatóban a fordulat és a vele járó kifejlet: a nem sejtett csattanó (pointe) iránt, amelynek váratlan, de nem veszedelmes ki
robbanása rendesen a komikum derűjét sugározza.
Mint e műfaj megteremtője, egyike a legeredetibb és legzseniálisabb költőknek. ,,A római irodalomban — mondja Boissier — nem találunk nála elevenebb és őszin
tébb írót." Sokat tanult ő is a görögöktől és római elődei
től. Vett is át számos kifejezésmódot eszményképétől, Ca-tullustól, a hódoló tisztelettel emlegetett Vergíliustól s a verselés művészétől, Ovidiustól; de mindazt, amit átvett, olyan keresetlenül ható természetességgel alkalmazta, any-nyira egybeolvasztotta a maga kifejezésmódjával, hogy egyáltalában nem tekinthetők idegen sallangoknak. A nyelvi kifejezésnek, verselésnek valódi művésze, noha előadásmódja olyan egyszerű, keresetlen, sőt itt-ott laza is, hogy versei rögtönzötteknek látszanak, habár e látszó
lagos rögtönzésben gondos művészet lappang. Ezért Schanz finoman csiszolt drágaköveknek nevezi epigrammáit. „Gem-men in Versen" — mondja Ribbeck is.
Iktassuk még ide Teuffelnek talpraesett jellemzé
sét: „Bizonyos, hogy nem érzi magában az erkölcspré-dikáló hivatását, de embertársainak gyöngeségeivel szem
ben nyitva tartja éles szemét és egészen kiváló tehetsége van arra, hogy kevés szóval, finoman csiszolt versekben olvasóját meglepje és a szeget a fején találja. így, persze kis területen, valóban teremtő költő, aki a görögökkel való összehasonlítás által nem veszít, sőt szókészségben
(„Schlagfertigkeit") és formaügyesség dolgában gyakran felül is múlja őket, és az epigrammának nemcsak a római, hanem a világirodalomban is egyetlen klasszikusa lett."
(Gesch. d. röm. Lit. 1910. II. p. 316.).
Martialist éppen keresetlen egyszerűsége teszi mű
vésszé. Arany János azt mondja az ó-klasszikus költők legkiválóbb sajátságának, hogy éppen azt mondják, amit kell, sem többet, sem kevesebbet. E követelménynek Mar-tialís kiválóképpen megfelel. A z ő korában annyira elha
rapódzott költői dagály, szónokias sallang nála merőben hiányzik. A mitológia hőseit és szörnyeit nem kívánja meg Statiustól. A körülötte zajgó, hullámzó életbe markol bele.
Nincs annak olyan zuga, ahová éles szeme be ne hatolna.
Nincs olyan élettelen tárgy, amelybe életet ne lehellne.
Epigrammái megkapó, nem ritkán megdöbbentő pillanat-fölvételek a római életből. A költészetnek egy faja sem felelt meg annyira a rómaiak praktikus esze járásának és ízlésének, mint az életbölcseséget humorral, szellemmel és szatírái éllel egyesítő epigramma.
Martialis, ámbár sohasem szerénytelen, érezte a maga költői és emberi becsét, és önérzetesen vallja, hogy az ak
kori világ elismerése neki már életében megadta azt, ami sok költőnek csak halála után jut osztályrészül. Nemcsak egész Róma dicsérte, szerette, dalolta az ő verseit: olvas
ták a távoli provinciákban s a táborban is. Voltak ugyan ellenségei, irigyei; akadtak olyanok is, akik neve alatt ter
jesztett gyalázkodó versekkel akartak hírének ártani (VII, 12. X, 3. 33. XII, 63.); némelyek megrótták nem-ritkán obscenitásba csapó szókimondását. Védekezik is ezek el
len mindjárt első könyvének bevezető levelében,1 s arra hivatkozik, hogy a dévaj nyíltságra nem ő adott először példát, hanem Catullus, Mareus és mások, ő nem gyerme
keknek s nem Catóknak ír — mondja —, hanem azoknak, akik a pajzán Flóra ünnepét látogatják. Könyve lehet, dévaj, de élete tiszta (I, 4.). Való, hogy sem az akkori római társaság, sem a fejedelmi udvar nem kívánt a költő
től eufemizmusokat. A költő nyelvét a tárgy határozta meg, amelyről írt, s a közönség, amelynek tetszését kereste.
Martialis nem szépíti, hanem nevén nevezi a rút tárgyat is.
Sok más nagy írót nevezhetnénk, régit és újat, akivel egy hajóban evez.
Semmisem mutat arra, hogy Martialis előkelő párt
fogói, barátai megrótták volna a költő szókimondását, ellenben több hely bizonyítja, hogy szerették és becsülték.
Olyan ember, mint Stertinius Avitus, még a költő életében saját könyvtárában helyezte el a mellszobrát. Pliniusnak sincs fenn-idézett levelében egy rosszaló szava sem. Igaz, hogy kételkedett költészetének örökkévaló fennmaradásá
ban, de ebben tévedett. Martialis népszerűsége halála után
1 Említettük, hogy ez a bevezetés, valamint a Prológus (I, 1) újabb kiadás alkalmával kerülhetett az első könyv élére.
sem szűnt meg. Hadrianus fogadott fia, Aelius Verus „Ver-gilius"-ának nevezte őt. A középkornak is kedvelt olvas
mánya volt. Feltűnik mindjárt három családra oszló kéz
iratainak nagy száma. 1470-ben Rómában megjelent első nyomtatott kiadása után számtalanszor kiadták, magya
rázták, fordították és utánozták. Richárd Levy kimutatja,1
hogy a német epigrammaíróknak a XVI. században ő volt a fő mintaképük; a XVII-ben pedig negyvennél több költő utánozta. A XVIII. században különösen Lessing foglal
kozott vele: mesterének ismerte el s költeményeiből fej
tette ki az epigramma lényegét. Szerinte egy költő sem írt az övéihez fogható „Sinngedicht"-et. Nálunk Bajza József írt 1828-ban egy „fiatalkori tanulmányt" ,,az epigramma theoriájáról".2 Ebben mondja: „ A z elmés epigrammák Martialisban hágtak a tökélynek azon fokára, melyet még senki felül nem haladott s kétlem lehet: ha valaki elér
het-e." Martialisnak a magyar irodalomra tett hatásáról Bakos József írt hosszabb tanulmányt.3 Kimutatja, hogy Janus Pannoniustól kezdve (aki magát Martialis majmá
nak nevezi) nemcsak a deákos iskola követőinek, ha-nek Vitkovicsnak és kivált Kazinczynak is egyenesen Mar
tialis volt a mestere az epigrammaírásban. Azután Mar
tialis magyar fordítóiról szól, s nem kíséri tovább a ké
sőbbi epigrammaírókra való hatását, noha kétségtelen, hogy az nem szűnt meg Kazinczyval, hanem Vörösmarty és Arany János epigrammáinak egy részén is érezhető.
1 Martialis und dic dcutschc Epigrammatik des XVII-ten Jahr-hunderts. Stuttgart, 1903.
2 Összegyűjtött munkái, 1862. III. köt. 3—76. 1.
8 Martialis a magyar irodalomban (Debrecen, 1935).
III.