1921. június elsején déltájban ragyogóan sütött a nap. Egy különös külsejű férfi bukkant fel a bécsi Ringen sétálók tömegében.
Én voltam az! Sújtásokkal és széles tábornoki csíkokkal díszí-tett, rikító egyenruhát viseltem. Oldalamon kard fityegett, bal vál-lamon pedig egy apró majom ült. Ő volt Vilma, az amazonasi tör-pemajom; körülbelül tizenhat centiméter hosszú, de farka elérte a harminc centit. Nagyon barátságos, kedves állat. Türelmes, ragasz-kodik az emberhez. Németül azt mondják: einen Affen haben, ami szó szerint azt jelenti, hogy van valakinek egy majma. De akkor is használják, ha valaki kapatos, részeg. Én diadalittas voltam.
Élveztem a népszerűséget. Lassan haladtam, hogy mindenki meg-bámulhasson; nézegettem a hölgyeket, akik a Bristol, a Grand Hotel és az Imperial Hotel közötti útvonalon közlekedtek. Mosolyt küldtem feléjük még akkor is, ha mellettük gavallér feszített. Egy pökhendi fiatalember, hirtelen elém toppant, arisztokrataként mutatkozott be, és kikérte magának, hogy őt és asszonyát fixírozzam. Nagy nyuga-lommal hallgattam végig, majd portugálul valami olyasmit mondtam, hogy igaza van, nyugodjon meg, viszontlátásra. Aztán elfordultam, és továbbmentem. A feldühödött úriembert asszonya csitítgatta, barátai pedig karon fogták és elvezették.
Ki tudja, ki ez az ember! Lehet, hogy valamilyen antant diplo-mata-maskara, ne foglalkozz vele! – vigasztalták osztrák társai.
Lesétáltam a Schwarzenberg Platzig, melynek közepén kopott egyenruhájú bécsi rendőr irányította a forgalmat. Derűsen figyeltem az őrszem betanult mozdulatait. Vilma hamarosan utánozni kezdte a rendőrt: mutogatott, forgolódott. A színjáték tetszett a járókelőknek.
Néhány percre ingyen színházba csöppentek, és hálás közönségnek bizonyultak. A végén én is velük együtt kacagtam.
Utána a Hotel Imperial éttermében ebédeltem. Vilma a mellettem levő széken guggolt; a vendégek és pincérek mulatságára szalvétá-val az álla alatt ette a párolt rizst, amelyet külön az ő számára hű-töttek ki. Miután fizettem, Vilmával a vállamon a Belvedere-palota felé irányítottam lépteim. A harmadik kerületi
diplomata-negyed-ben, a Salesianer Gassé-ban levő bérelt lakásomra tértem vissza.
Az ajtóra szögezett réztáblán ez állott: Melchior Horváth, Freiherr von Beöházy. A bejelentő cédulámból meg lehetett tudni, hogy volt császári és királyi huszárkapitány, jelenleg brazíliai katonai attasé vagyok.
Az első hetekben kedvtelésemnek éltem: finom ebédek, vacso-rák, bőséges borravalók, séták Vilmával, az utcai járókelők nagy csodálkozása közepette. Barátaimnak telegrafáltam, és küldöncöt menesztettem több levéllel, melyben június 18-án este hatra talál-kozóra hívtam őket. Aztán úgy döntöttem, hogy átrándulok Po-zsonyba, amely akkor már új országhoz, Csehszlovákiához tarto-zott. Brazil attasé uniformisomat és Vilma majmomat még jobban megbámulták, mint Bécsben.
Egyszer a Savoy Hotel és Restaurant egyik árnyékba helyezett asztalánál foglaltam helyet. Vilma miatt erre feltétlenül szükség volt.
Hiába volt brazil, nem szeretett sokáig a tűző napon ácsorogni.
A közelemben sétálók kimért pillantásokkal tekintgettek felénk.
Meg-megálltak, amikor Vilma valamilyen produkciót hajtott végre:
adott nekem egy banánt, evett, táncolt az asztalon, a vállamon ülve vakargatta magát, vagy éppen a kíváncsi közönséget bámulta, és őserdei nyelven rikácsolt. Hosszú idő telt el, amíg egy pincér köze-lünkbe merészkedett. Más vendég akkor még nem volt. Egyenru-hám miatt nem akartam magyarul megszólalni. Portugál, angol és német kevert nyelven a Menükarte alapján Vilmának hideg vizet, zöldségtálat, magamnak limonádét rendeltem.
Úgy tíz méterre tőlem, ekkor ült le egy asztalhoz Majtényi Pálné bárónő, akivel életem egy időre összefonódott. 32 éves múltam, de gombokkal, sújtásokkal díszített brazil tábornoki uniformisban, tíz évvel idősebbnek néztem ki. (Mint később megtudtam, ő 42 éves volt akkor.) Sárga rózsákkal díszített széles kalapot viselt, amely részben beárnyékolta arcát. Aztán felém fordult. Csodálkozott, mint egy kisgyermek, amikor váratlanul rátalál valamire, amit régen óhajtott. Lehúzta könyékig érő fehér kesztyűjét, majd hanyagul a fotel támasztójára dobta. Nekilátott a menülap olvasásához. A pin-cért udvariasan elküldte, mondván, még nem választott. Két fehér, vonzó ingválla, vibráló kisugárzása, nem hagyta nyugodni
vére-met. Úgy lapozta a menükönyvet, hogy éreztem, minket néz. Vil-ma először nem törődött vele. (A bámuló tömeg tisztes távolságból szemlélődött a kerthelyiség kerítése mögött.)
Vilma minden helyzetben feltalálta magát. Bárkivel úgy ismer-kedett meg, hogy az illető ne vegye tolakodásnak. Most asztalról asztalra ugrálva a kalapos hölgy közelébe ment.
Olyan keveset tud az ember a majmokról, pedig sok szempontból érzékenyebbek, találékonyabbak, mint mi. Vilma a szomszéd aszta-lon „játszotta el” a hölgynek szerelmi vallomását (vallomásomat?).
Két hátsó lábára ülve, elülső mancsaiban egy hámozatlan banánt tartva adta elő „monológját”. Előtte kellően magára vonta a közön-ség figyelmét. Olyannyira, hogy két pincér egymásnak ütközött, s ennek következtében néhány pohár eltört. Vilmát sokszor hallottam
„beszélni”. Gyakran válaszolt kérdéseimre. De ilyen hangokat még nem adott ki. Piciny nyelvét öltögetve olyan varázslatosan, érzékien makogva, banánjával mutogatva tartotta bemutatóját, hogy hosszas mosoly után a hölgy elnevette magát, majd elvette a feléje nyújtott banánt. Vilma várt egy kicsit, apró táncot lejtett, mintha megköszön-te volna a „játékot”. Utána néhány szökelléssel a vállamra ugrott.
A kalapos hölgy ekkor teljes testével felém fordult. Zavart volt, hiszen életében még aligha került ilyen extrém helyzetbe. Tudtam, hogy csak én lehetek e váratlan szituáció megoldásának a kulcsa.
Miután az elegáns, kalapos hölgynek németül néhány bocsánat-kérő kifejezést rögtönöztem, megkérdeztem, hogy leülhetek-e Vil-mával asztalához. Az ismeretlen magyaros akcentussal ejtette ki a német mondatokat.
– Ó, hát Ön magyar?! – csodálkoztam. – Engedje meg, hogy be-mutatkozzam. Daniel Paulo Jorge Alberto Alfredo Santos vagyok, de szólítson csak egyszerűen Festetich Tasziló grófnak.
– Maj-maj-… Majthényiné… Margaréta… báróné – hebegte meg-lepődve. – Hogyan…? Hát lehet, hogy Ön nem spanyol tiszt? Mert…
– Pardon…! – szakítottam félbe. – Brazil tábornok!
– …annál inkább, és így beszél magyarul!
Miután leültem Vilmával az ölemben, mutató ujjamat ajkam elé helyeztem, és titokzatosan mondtam:
– Titkos küldetés, asszonyom. Diplomáciai megbízatás!
– Nem értem – felelte még mindig zavartan.
– Pardon, pardon! Éppen így van jól.
Ebben a pillanatban egy elegáns szőke kisasszony tűnt fel aszta-lunk közelében. Másodperceken belül kiderült, hogy leánya, Klára érkezett meg. Vilmát azonnal a szívébe zárta. Vilma is viszonozta az feléje sugárzó boldog érzést. Nagyon vonzotta őt Klára enyhén ibolya illatú toalettje. Kezével, makogásával „magyarázta”, hogy hozzá szeretne menni. Beleegyeztem.
Így kezdődött ismeretségem Margarétával és Klárával.
Megittunk egy-két limonádét. Az időjárásról, a pozsonyi és a bécsi szórakozási lehetőségekről beszéltünk… Ebédmeghívásomat mindket-ten örömmel fogadták. Mind a hárman bouillont (erőlevest), marha-bélszínt és csokoládétortát ettünk. Egy üveg csodálatos zamatú francia Château Cheval Blanc-t és hegyiforrás-vizet ittunk.
Továbbra is Vilma volt a központban. A pincérek egy hokedlire tálaltak neki, és zsámolyon ülve nagy élvezettel rágcsálta a feltálalt zöldségfélékből összeállított fogást.
– Tasziló gróf, mit csinál Pozsonyban? – kérdezte Margaréta.
– Bécsben szálltam meg, ide csak kirándultam. Gróf létemre öröm-mel foglalkozom nemzetközi kereskedelemöröm-mel. Különböző külügymi-nisztériumok és kereskedelmi mikülügymi-nisztériumok megbízásából ügylete-ket teljesítek. Sokat utazom. Elégedett vagyok, mert mindegyik kikül-detésemet üdülésnek fogom fel. Brazíliában alapítottam egy bankot, melynek Banca Rio de la Plata a neve. Részvénytársaságom szakem-berei egy évvel ezelőtt egy olajmezőt fedeztek fel a Mato Grosso völ-gyeiben. Exporttal, importtal is foglalkozom. Csak ennyit mondhatok, a többi titkos!
– Én már sokat hallottam az Ön családjáról, főleg gróf Festetich Györgyről, aki a Georgicon Tanintézetet alapította az uradalmi gaz-datisztek kiképzésére. Keszthelyen minden év májusában megren-dezik a Helikon-ünnepeket, amelyekre gazdákat, írókat, költőket, tudósokat hívnak meg. Már láttam a főtéren a gróf szobrát.
– Megtisztelő számomra, hogy dédatyám múltját ilyen jól ismeri.
Ő volt az, aki az elhagyatott mezőgazdaság fejlesztése érdekében áldásos tevékenységet fejtett ki. 162.000 holdnyi birtokán példás
gazdálkodást vezetett be. Református gimnáziumot alapított, temp-lomot épített a környéken.
Vilma hangjával és kezével jelezte, hogy a távolabbi bozótosba kell vonulnia. Intettem neki, hogy mehet. Apró termete ellenére ha-talmas szökellésekkel távozott.
– Mi történt? – kérdezték a hölgyek szinte egyszerre.
– Pardon, hölgyeim! Vilmának is vannak természetes szükségletei.
Néhány perc elteltével Vilma lassú, elégedettségről árulkodó lépé-sekkel sétált vissza asztalunkhoz. A távolabb álló tíz-húszfős közön-ség még mindig ámuldozott minden mozdulatán.
– Olyan jó a magaviselete…, ha illik ilyet mondani egy majom-ról – jegyezte meg Margaréta.
– Illik, szabad – nyugtáztam. – Comme il faut.
* * *
Faragó András, Sugár Vilmos, Tolnai–Turteltaub Szigfrid, Klaár Sándor, Goldschmidt Márton, Friedrich Wilhelm Wetz, Fürst Lász-ló június 18-án megjelent hívó szavamra. Megbeszéltük a teendő-ket. Harmath László és Jarinay Ákos barátom két nappal korábban tértek vissza Svájból, ahol betéteinket ellenőrizték, majd magasabb kamatra helyezték. Nyilván egyéb okuk is volt, hogy elutazzanak.
Miután elmeséltem, hogy jelenleg a Brazíliai Egyesült Államok európai üzleti képviselője vagyok, mindketten meglepődtek.
– Menyus! – mondta Ákos. – Te vagy közöttünk a legnagyobb, a legjobb, a Maximum!
Szerénynek akartam mutatkozni.
– Neeem! Goldschmidt Marci a legnagyobb, hiszen Leona Salvatore úrhölgynek egy szerződéssel elcsalta egész vagyonát.
– Nem! Nem! – lengette maga előtt tagadólag a kezét Ákos. – Ez annál százszor jobb!
Fél óra múlva, miután megismerték a tervemet, Ákos hozzátette.
– Bocsáss meg, barátom! Tévedtem. Ezerszer jobb vagy, mint Marci.
László sem akart lemaradni. Így überelt:
– Hadd legyek egészen pontos. Egész Európában és Brazíliában a legeslegjobb.
Goldschmidt Marci is szerényen elfogadta ezt a minősítést.
Felosztottuk egymás között a bankokat, export-import társasá-gokat, időpontokat határoztunk meg.
Három hét telt el szorgos előkészületekkel. Osztrák devizaközpon-ti engedélyeket, csekkeket, megbízásokat, pecsétlenyomókat, iga-zolványokat készítettünk. Közben azért volt időm Majthényinéval is minden nap eltöltenem néhány órát. Harmath László és Jarinay Ákos ugyanúgy cselekedett, de ők Klára kisasszonnyal múlatták a szép nyári időt.
Egyik este és fél éjszaka sikerült Margarétával egészen bizalmas viszonyba kerülnöm. Diszkréten elhallgatom ennek a felejthetetlen együttlétnek a részleteit. Csak annyit említek meg, hogy pertut it-tunk. Azután, ha kettesben maradtunk, mindig tegeződtünk.
Vilmát Majtényinéra és Klárára bíztam.
1921. július 16-án elérkezettnek láttuk az időt jól előkészített ak-ciónk megkezdésére. A két hatalmas bőröndben magammal hozott brazil részvényeim nagy részét felosztottuk egymás között. Mint Bécsben élő német mágnás és bankár felkerestem az Internationale Export–Import A. G. (INTAG) igazgatóját, Berhard Janovitzer urat.
Felmutattam az osztrák devizaközpont engedélyét, amely arra ha-talmazott meg, hogy kétszáz millió korona névértékű lebélyegezet-len bankjegyet Brazíliába szállítsak ki, és augusztusban, dollárban legalább húsz százalékkal többet küldjek vissza. (Tudni kell, hogy a külföldön járt és onnan visszakerült, lebélyegzett bankók jóval többet értek, mint a csak Ausztriában vagy Magyarországon forgal-mazottak.) Biztosítékul a Banca Rio de la Plata 30 milliós csekkjét kell az INTAG-nál kauciónak hagynom.
Hasonlóan manővereztem még nyolc társaságnál és banknál.
A dolog érdekessége, hogy felkerestem az INTAG másik igazgatóját, Singer urat is. Miután kiderült, hogy Janovitzer igazgatóval a viszo-nya felhősnek mondható, némi taktikai módosítással nem volt nehéz diszkrét megegyezést kötnöm vele. Vakon megbízott bennem, mert kapzsi ember módjára azt remélte, hogy saját vagyonát jelentősen meg tudja növelni. Ígéretem és az írásba foglalt megállapodás szerint kétszázmillió lebélyegezetlen koronát tudok elhelyezni Brazíliában magas árfolyamon. Singer úr olyan csendes, olajozott stílusban tár-gyalt velem, mintha egy új Singer varrógép lenne.
A hasznot 30-70 százalékban felezzük meg – ez volt megegyezé-sünk egyik kitétele. (Természetesen én, a közvetítő kaptam volna a 30 százalékot.) Willhelm Singer egy hét alatt tudta összegyűjteni ezt a hatalmas összeget nagy címletű bankókban. Biztosítékul most is a Banca Rio de la Plata 30 milliós csekkjét adtam át kaucióként. Au-gusztus végére ígértem újbóli megjelenésemet, miután bankomon ke-resztül átküldöm neki a legutolsó árfolyamon számolt dollár ezreket.
A három nap alatt lezajlott hadműveletünk befejeztével egy tit-kos helyen találkoztunk, ahol mindenki a márványasztalra rakta a saját maga által szerzett összegeket. Ennyi papírbankót életünkben nem láttunk egyszerre. Kilóra mérhettük volna a dollárt, a svájci, a francia frankot, az angol fontot és az osztrák schillinget.
Mivel az ötlet tőlem származott, húsz százalékkal többet kaptam, mint barátaim. Ők ajánlották fel, hiába tiltakoztam. Két koffert és öltönyöm összes zsebeit megtöltöttem. Ilyen gazdagnak még nem éreztem magam!
Az osztozkodás két órát vett igénybe. Pontos nyilvántartásunk alapján tudtuk, milyen bankokat hagytunk ki, ezért onnan küldtük to-vább svájci bankkontóinkra a készpénz legnagyobb részét. Én drága nyakékeket, karpereceket, briliánssal díszített gyűrűket, brossokat is vásároltam. Sietnünk kellett.
– Drága hölgyeim! Tegnap telegramot kaptam Alberto Alfredo Demetrio Senchawtól. Ő a Brazíliai Egyesült Államok kereskedel-mi kereskedel-minisztériumának főtanácsosa. Minél előbb látni szeretne. Be kell számolnom a megkötött üzletekről, szerződésekről. Váratla-nul ért a dolog, azt hittem, van még legalább két hónapom. Na-gyon nehezen tudnék megválni előkelő társaságuktól. Tudom, hogy mindkettőjüknek rengeteg szabadideje van, szabadságra, világlátás-ra vágynak… Ezért engedjék meg, hogy mindezt teljesítsem. Nagy szeretettel hívom meg Önöket Rióba. Utazzanak velem Genovából!
Élvezzék vendégszeretetemet!
– De hiszen ezt elképzelni is nehéz!... Ilyen hirtelen…
– Elképzelni nem kell, hiszen nem a képzelet szárnyán utazunk.
Vonatunk holnapután reggel nyolckor indul. Természetesen minden lehetséges költséget én állok. A toalett beszerzésétől kezdve a brazil vendéglátásig. Szíves engedelmükkel velünk utazik még László és
Ákos, két jó barátom. Sőt: Virág Oszkár és Steiner József zenészek is, hogy a jókedv és a mulatás ne hiányozzék.
Vilmát Klaár Sándorra bíztam. Szegény állat nem érezte meg, hogy végleg elhagyom. Sándor nagyon élvezte Vilma társaságát.
* * *
Genovában a Hotel Caesar több lakosztályát lefoglaltam. Marga-réta, Klára, Harmath László, Jarinay Ákos, valamint a két cigány-zenész számára. Én a kínai lakosztályt béreltem. Megérkezésünk napján néhány óra múlva a hotel recepcióján érdeklődtem, mikor indul hajó Rio de Janeiro-ba.
– Signore! Sajnálom, éppen tegnapelőtt ment el a tengerjáró gőzös tele utasokkal, elsősorban kivándorlókkal. Legközelebb talán négy vagy hat hét múlva indul a következő. Oda méltóztatott volna utazni?
– Igen, de nem baj. Így lesz lehetőségünk kellemesen eltölteni ezt a néhány hetet.
– Tiszta szívből ajánlom, hogy automobillal utazzanak el a Fran-cia Riviérára, Monte Carlo-ba. De azért a környéket se hagyják ki!
– Köszönöm az ajánlatot. Ha majd szólok, tud számunkra két automobilt rezerválni?
– Természetesen, signore. Kérem, hogy előtte egy nappal említse meg a dolgot.
– A mennyországban érzem magam! – fogadott Margaréta lak-osztályában, amikor visszamentem. Előtte az asztalon két pohár és egy félig megivott üveg pezsgő.
– Gyere! Neked hagytam. A többiek lementek a tengerpartra.
Aztán végigmennek a sétányon. Csak vacsorára jönnek vissza.
Éreztem, hogy ennek az asszonynak most felforrt a vére. Nem it-tam meg a nekem szánt pezsgőt, noha a márkája és az évjárata nagyon csábított. De korlátlanul akartam élvezni Margaréta minden bujasá-gát, fel akartam fedezni, meg akartam fejteni testének összes titkait.
Szó nélkül átöleltem. Úgy csókolóztunk, mint egy összeszokott páros. Ahogyan erősen magamhoz szorítottam, éreztem, hogy neg-lizséje alatt csak a mezítelen testét viseli…
Fél óra múltán elhatározta, hogy elmeséli életét, mert meg akar szabadulni nyomasztó múltjától.
– Trencsén környéki előkelő családból származom. Apám Keme-niczky Pál, anyám Pleibert Anna-Mária. Két húgom volt: Clementina és Amália. Zsarnok apánk mind a kettőjüket kolostorba kényszerítette.
Utólag úgy ítélem, meg, hogy csak azért, mert kiskorukban sokat sír-tak, éjszaka nem hagyták őt nyugodtan aludni! Anyám belebetegedett apám kegyetlenségébe, és búskomorságba esett. Fiatalon halt meg.
Engem másként neveltek. Mintha apám az Úristen előtt jóvá akarta volna tenni a testvéreim ellen elkövetett zsarnokságát, anyám halálra gyötrését, nekem mindent megadott. Ám csak a maga sajátos mód-ján. Úgy játszott velem, mint egy kismacskával. Komoly műveltségre tettem szert; ezt nagynénémnek köszönhetem, aki szintén erőszakos volt, de érdekemben mindent kiharcolt. Lehet csak azért tette, mert apámat ki nem állhatta. Egy „kiscicának” nem kellett volna németül, franciául, angolul tanulnia, és a zongora is csak arra lett volna jó, hogy bújócskát játsszon alatta. Franciska néném révén műveltségre tettem szert. Apám szörnyűségesen szeretett mulatni és nevetni. Népünnepé-lyeket, kártyapartikat, lóversenyeket tartott, amelyeken nagyon sokan fordultak meg. Ilyenkor folyt a bor, a pálinka, a kutyák is húst ettek.
Aki olyan részeg volt, hogy nem tudott felállni az asztaltól, az volt az igazi hős, aki pedig az asztal alatt végezte, megnyerte az első díjat.
Engem Majthényi Pál egy kártyapartin nyert el, amelyen az én kezem és a hozományom volt a tét.
– De hát ez rettenetes! – mondtam, és magamhoz öleltem.
– Megalázó és kibírhatatlan! – folytatta sírdogálva. –Alig múl-tam tizennyolc esztendős akkor, de egy év múlva már szültem. A báró úr fiút akart, és még jobban megutált, amikor a Teremtő leányt küldött neki. Kézzel-lábbal, foggal-körömmel védekeztem, hogy borszagú, szivarbűzös szájával, ragacsos bajszával és szakállával, izzadt, büdös testével hozzám érjen, leteperjen. Legtöbbször hiába!
A nyálától hányingert kaptam, a fizikai fájdalomtól, és utálattól, megvetéstől elájultam. Napokig tartó migrénem csak órákra múlott el. Vagy akkor, ha cimboráival hosszabb időre kimentek a vadász-házba – cigányzenészekkel, cigánylányokkal és egyéb tisztességte-len nőszemélyekkel.
– Egy napon, miután az Úristen meghallgatta kérésemet, legked-vesebb lova, Villám, ledobta, és két napig haláltusáját vívta. Miután
távozott az élők sorából, megváltozott az életem. Egy megbízható rokonunkra bíztam a gazdaságot. Én pedig Klárával Európa sok országát beutaztam.
Margarétát ezután nemcsak csodálatos nőként tiszteltem, szeret-tem, hanem egy olyan lényként is, aki a sors áldozata lett, mégis képes volt újra szirmot bontani és a kedvemben járni.
A lakosztályomban feltálalt hét személyes vacsora elfogyasztá-sa közben megjegyeztem, hogy lekéstük a gőzöst, és négy-hat hé-tig teljes pihenéssel, szórakozással foglalkozhatunk. Nagy volt az öröm, a lelkesedés.
Nizzában több napot töltöttünk. Minden alkalommal másik res-taurantban étkeztünk; válogattunk a legfinomabb, legdrágább ét-kek, italok között. A szarvasgombával díszített sült őz vitte el a pálmát. Társaságunk először a tálalás látványától jött tűzbe, majd azoktól a különleges ízektől, amelyeket csak érezni, leírni nem le-het. A nizzai tengerparti korzón elegáns viseletünk feltűnést keltett.
Mi kerültünk a centrumba.
– Úgy bazseválnák neked, Tasziló, ha a bécsi laxenburgi mulató-ban lennénk! – mondta Virág Oszkár.
Steiner József sem hagyta szó nélkül.
– Én meg úgy, de úgy kontráznák neked, hogy belehalnál a gyö-nyörűségbe!
– Dehogy halnék bele! – ellenkeztem. – Pont most, amikor me-gyünk Brazíliába?!
Vilmos elmélázott a válaszomon, majd rezignáltan hozzátette:
– Igaz, igaz, perzse…
– Fényes karrier vár rátok Rióban! Az egész országban egyetlen egy cigány zenész sincsen! Ha elkezdetek játszani, ott mindenki-nek megszakad a szíve… Az biztos…
– Fényes karrier vár rátok Rióban! Az egész országban egyetlen egy cigány zenész sincsen! Ha elkezdetek játszani, ott mindenki-nek megszakad a szíve… Az biztos…