Romsics Ignác: Magyarország a XX. században
Az elmúlt években több figyelemre méltó összefoglalás jelent meg Magyarország huszadik századi történetéről. A magyar műveltségnek, sőt a nemzettudatnak a történettudomány hosszú ideje meghatározó - olykor első számú - formálója, természetes hogy minden nagyobb fordulat után megszületnek az új szintéziskísérletek. A most megjelent, a huszadik század történetéről készült monográfiák hiánypótló szerepet töltenek be, hiszen a szocializmus éveiben éppen a közelebbi múlt kutatói találkoztak a legtöbb tilalommal s e területen érvényesült legerőteljesebben a politika beavatkozása.
A történeti kutatásokat akadályozó korábbi korlátozások alaposan megnehezítik az összefoglaló munkák írására vállalkozó mai történészek munkáját is. A század történetének egyes szakaszait a részkutatások különböző mértékben tárták fel: a század-forduló utáni évtizedekről hosszú ideje forgatott forráskiadványok és magas szakmai kvalitású részmonográfiák sora áll a kutató rendelkezésére, viszont a szocializmus ideje alatt keletkezett iratok egy része csak az utóbbi évtizedben vált kutathatóvá. Nehezíti a monográfiaíró dolgát a magyar történettudományban lezajlott paradigmaváltás is; a nyolcvanas évek közepétől fogva a nyugat-európai iskolákat követő különféle társadalomtörténeti irányzatok rendkívüli mennyiségű és igen érdekes információt hoztak felszínre erről a korról. A század történetét összefoglaló történésznek az új kutatási szempontok nyomán született eredményeket is integrálnia kell munkájába.
A feladat sokrétűsége miatt a század egész történetét átfogó nagyobb összegzések többsége sok szerző munkája: a Pölöskei Ferenc, Gergely Jenő, Izsák Lajos által szerkesztett 20. századi magyar történelem több mint tíz szerző alkotása. A Kollega Tarsoly István által összefogott Magyarország a XX. században című eleve részterületekre osztott többkötetes mű pedig még nagyobb létszámú szerzői kollektíva munkája. Romsics Ignác volt az, aki egyedül vállalkozott arra a feladatra, hogy megírjon egy egységes szemléletű, arányaiban kiegyensúlyozott, huszadik századi Magyarország-történetet.
A Horthy-korszakkal kapcsolatos publikációi, kiváltképp Bethlen Istvánról szóló monográfiája révén a szűkebb szakma határain kívül is jól ismert Romsics Ignác azt a célt tűzte ki maga elé, hogy
„történelmünk utolsó száz évét a történettudomány és társtudományai eddigi eredményei alapján mérlegre tegye, tényszerűen értékelje”, mégpedig úgy, hogy a hagyományos narráció és a politikai eseménytörténet háttérbe szoruljon, s a megszokottnál lényegesen nagyobb teret kapjanak a művelődésszociológiai, irodalmi, politológiai, olykor interdiszciplináris szempontok.
A mű alapvető rendezőelve a kronológia, Romsics századunk történetét nyolc nagy fejezetben tárgyalja: „A boldog békeidők; Háború, forradalmak, ellenforradalom – Trianon; A Horthy-korszak; Magyarország szovjetizálása; A rákosista diktatúra; Az 1956-os forradalom és szabadságharc; A Kádár-korszak; A rendszerváltozás”. A monográfia strukturáló elemét jelentő korszakolás csaknem teljesen egybeesik a történeti irodalmunkban elfogadott korszakhatárokkal.
Romsics Ignác egy ponton élt korrekcióval: az 1944 és 1949 közötti időszakot - „Magyarország szovjetizálása” - egyértelműen az 1944 és 1988 közötti korszak egyik alperiódusává minősítette.
„Az 1944 és 1949 közötti átmeneti időszakot »népi demokráciának« vagy »koalíciós éveknek«
nevezni - írja -,amint azt az el-múlt évtizedek magyar historiográfiája általában tette, tehát olyan eufemizmus, amely éppen az átalakulás lényegét és irányát hagyja homályban. Az, hogy ezt sokan nem látták előre, mások pedig nem így élték meg, nem változtat azon, hogy a Szovjetunió és a magyar kommunisták célja kezdettől az ország szovjetizálása volt.” Ez a kronológiai módosítás aligha kérdőjelezhető meg, elég csupán az 1945-ös választások utáni kormányalakításra utalni.
Mint az ismert, a Kisgazdapárt abszolút többséget szerzett, ezt követően a Kommunista Párt kivédhetetlen szovjet nyomásra került be a kormányba, mégpedig úgy, hogy e párt kapta a demokratikus rend felszámolásában kulcsszerepet játszó belügyminiszteri tárcát. Nem kétséges, hogy folyamatról van szó, ám a folyamat első része lassú és kevéssé látható.
A nagyobb időintervallumot átfogó fejezetek azonos elvek szerint épülnek fel: pontos képet kapunk az adott korszak köz-jogi berendezkedéséről, majd következik a gazdaság, az oktatás, a társadalmi viszonyok és életkörülmények, a kultúra, a művelődés, a tömegkultúra bemutatása. A gazdaságról szóló részekben szó esik az adott időszakban érvényesülő nemzetközi gazdasági feltételrendszerről, az ország politikai vezetése által megszabott gazdaságirányítási elvekről, az ezekkel kapcsolatos érdekellentétekről, a gazdasági növekedés üteméről, a különböző szektorok egymáshoz való viszonyáról, sőt az ipar, a mezőgazdaság technológiai színvonaláról is. Ha az elmúlt évtizedekben többféle kutatási eredmény született egy-egy kérdésről - pl. a gazdasági növekedés üteméról -, minden meghatározó kutatás eredményét idézi s a Magyarországot jellemző adatsorok mellé mindig odakerülnek a nemzetközi összehasonlításra alkalmas értékek.
Az összehasonlítások nyomán világossá válik, hogy a gazdaság koronkénti eredményeit tekintve az ország Nyugat-Európához vagy inkább a perifériák viszonyaihoz állott közelebb. A sokrétű gazdaságtörténeti fejezetek nemegyszer megcáfolnak széles körben elterjedt hiedelmeket.
Romsics Ignác például hangsúlyozza, hogy a Monarchia az adott viszonyok mellett viszonylag optimális feltételeket biztosított a gazdasági fejlődés számára, de öncsaló mítosznak minősíti azt a vélekedést, hogy változatlan keretek között Magyarország csatlakozhatott volna az európai élbolyhoz.
Ugyanígy az oktatásról szóló alfejezetek megismertetik az olvasót a vizsgált kor oktatáspolitikai alapelveivel, az oktatási rendszer felépítésével, a tanítás tartalmi kérdéseivel. Különösen érdekesek azok a részek, amelyek az oktatás mobilizációs hatását, a különböző rétegek tanulási esélyeit és szokásait vizsgálják. Egy korszak oktatáspolitikai törekvéseit olykor néhány adatsor is jellemezi;
figyelemre méltó, hogy az 1920-as években a kultusztárca 9-10%-kal részesedett a költségvetésből.
A válság idején az arány egy alkalommal a 13%-ot is elérte. Hasonló felépítésű fejezetrészek mutatják be egy-egy korszak kultúráját, a társadalom különböző rétegeinek kultúrafogyasztó szokásait.
A társadalomról szóló részekben nagy teret szentelt Romsics Ignác a társadalom makrostruktúrájának megragadására, részletes képet kapunk a mindenkori nemzetiségi, felekezeti viszonyokról, az életkörülményekről, a civilizációs szintekről s e jellemző jegyek regionális különbségeiről. A szerző minden egyes nagy fejezetben különös figyelmet fordított Magyarország külpolitikai helyzetének pontos meghatározására. Az állandó közelítési szempontok mellett, ha szükségesnek látszott, külön alfejezetet szentelt Romsics az adott kor jegyeinek bemutatására.
Például a Monarchiabeli Magyarország társadalmi viszonyainak áttekintése után sorra vette azokat a társadalmi feszültségforrásokat - közjogi ellentét, dzsentri- és zsidókérdés, a munkásság harcai, a föld és parasztkérdés, a nemzetiségi kérdés -, amelyek a Monarchiabeli Magyarország politikai viszonyait meghatározták, s amelyek a birodalom felbomlásához vezettek.
Romsics Ignác egymást sok ponton metsző közelítési szempontjainak köszönhetően az olvasó pontosan megismerheti egy korszak közjogi rendszerének felépítését, követheti, hogy az adott rendszerben egy-egy réteg a politikai jogokból ténylegesen milyen mértékben részesült, milyen mobilizációs esélyei voltak és milyen fizikai és kulturális körülmények között élt. A statisztikai adatokra alapozott részekből levonható következtetéseket gyakorta egy-egy nagyon jól megválasztott szépirodalmi idézet teszi átélhetőbbé. A vaskos kötet gazdag képanyagot is tartalmaz, az igen beszédes képek, a térképek a táblázatok és grafikonok kiegészítői a szövegnek, ugyanakkor
az olvasó számára megkönnyítik az adatgazdag fejezetek legfontosabb tételeinek rögzítését.
Romsics Ignác a különféle korszakokat azonos távolságtartással vizsgálta, higgadtan, leíró jelleggel közelítette meg a máig erőteljes metapolitikai tartalommal bíró kérdéseket is. Az alkalmazott módszerek eleve a struktúrákat, a társadalomtörténeti eszközökkel megragadható tényeket állították középpontba. Lássunk néhány konkrét példát a könyv szellemiségét jellemző politikatörténeti megállapítások közül. A kiegyezést olyan reális kompromisszumként mutatja be Romsics Ignác, amelynek fény- és árnyoldalai egyaránt voltak: „A kápráztatóan gyors gazdasági növekedés és a kulturális fejlődés hátterében olyan súlyos szociális és politikai problémák érlelődtek,amelyekkel a »kiegyezéses rendszer« - Deák és Eötvös szellemétől elkanyarodva - részben nem akart, részben nem tudott megbirkózni.” A Monarchia s benne a soknemzetiségű Magyarország felbomlását organikus folyamat eredményének tekinti a szerző, hangsúlyozza, hogy a nyelvi-kulturális nacionalizmus a térség minden multietnikus birodalmát szétvetette, ám - teszi hozzá - „a felbomlás hogyanja és az új rend pontos kontúrjai nem voltak eleve elrendeltek”.
Az 1918 októberében lezajlott fordulatot elementáris erejű tömegmozgalommal támogatott, kontinuitást és diszkontinuitást egyaránt hordozó forradalomnak minősíti, a tanácsköztársaság kikiáltását minden korábbinál erőteljesebb törést jelentó puccsnak. A Horthy-rendszert
„hegemonisztikus pártrendszerű autoritarianizmusként” határozza meg, hozzátéve, hogy a Horthy-rendszer fasizmusként, félfasizmusként való definiálása nem szakmai okokkal, hanem a szocialista rendszer legitimációs törekvéseivel magyarázható. A Rákosi nevével fémjelzett rendszert a totalitarianizmus fogalmával jellemezte Romsics Ignác: „Az olasz fasizmustól és a német nácizmustól, amelyek szintén totalitarianizmusok voltak, formai szempontból egyedül a tulajdoni viszonyok kezelésében különbözött lényegesen.” Értelmezése szerint a diktatúra a '60-as évek első felében enyhült autoriter jellegű uralommá, ám a Kádár-rendszer a Horthy-rendszernél jóval zártabb maradt.
A könyv szemléleti egysége alkalmat teremt a különböző korok politikai-gazdasági adottságainak és teljesítményének összehasonlítására, történelmünk politikai kurzusoktól függetlenül továbbélő elemeinek regisztrálására. A koncepciózus, módszertani következetességgel megírt monográfiához egyetlen lényeges ponton kívánkozik kérdőjel. A dualizmuskori magyar társadalom leírásához Romsics Ignác Erdei Ferenc kettős társadalom teóriáját hívta segítségül. A szociológusok között igen széles körben elfogadott, történészek között egyre gyakrabban vitatott elmélet szerint a magyar társadalom nem csupán horizontálisan, azaz a vagyoni helyzetnek megfelelően tagozódik, hanem vertikálisan is szétválik egy modern, polgárosodó rész-re és egy hagyományos, rendies szerkezetű oldalra. Romsics Ignác e szerint a teória szerint írja le a századforduló magyar társadalmát s e kettősség mentén mutatja be a kor kultúráját is, sőt ez a dichotomia még a rövid sporttörténeti bekezdésekben is - Fradi-MTK- megjelenik. Azon túl, hogy Erdei e teória kidolgozását nem fejezte be, az empirikus kutatások azt mutatják, hogy a dualizmuskori magyar társadalom „történeti nemzeti” és „modern polgári” része sokkal több szállal volt összekötve, sokkal erőteljesebben alakította egymást, semmint hogy ilyen határozottan szétválasszuk azt, ami épp ebben a korban kezdett összeforrni.
Az eddig megjelent, szakmán túli olvasóközönségre is számot tartó huszadik századi magyar történetek közül egyik sem vált szemléletformáló, az értelmiségi közgondolkodást befolyásoló munkává. Romsics Ignác könyve talán az évek folyamán ilyen művé válhat. Alkalmassá teszi erre a monográfia szakmai színvonala, kiegyensúlyozottsága, egységes társadalomtörténeti szemlélete, kitűnó gyakorlati használhatósága - időrendi táblázat, bibliográfia, név-mutató -, jó stílusa. S ha így történik, az örömteli esemény lesz, mert Romsics Ignác reális történelemszemléletre sarkalló könyvében ki-ki megtalálhatja a maga múltját - azaz integratív szellemiségű mű.
Szabó Ferenc