IRTA G O N D A B É L A A MAGYAR ADRIA EGYESÜLET ELNÖKE.
Az otrantói dicsőséges tengeri ütközet tizedik évfordulóján elvonulnak lelki szemeink előtt a magyarság adriai uralmának napsugaras fényben ragyogó színes emlékei. Látjuk honfoglaló Árpád kacagányos vitézeit elkalandozni az Adria part-jáig, ott vagyunk a bűbájos és világhatalmu Velencében, amikor Orseolo Ottó dogé eljegyzi Geyza fejedelem leányát, Szent István király nővérét s e fényes ünnepségek során szinte a magyarság is eljegyzi magát a tengerrel. S tényleg, Szent István amikor 1026-ban Dalmáciát részben meghóditotta, már ekkor jelét adta annak, hogy a magyarok az Adriáig akarnak terjeszkedni.
A világhatalomra való törekvés ugyanis már első királyunkban megérlelte a meggyőződést, hogy a magyar birodalmat ki kell terjeszteni a tengerig s a magyar nemzeti hegenomiát ki kell vinni a tengerre, mert csak az az ország lehet igazán hatalmas és gazdaságilag független, melynek tengere van s ezt a törekvést már 1091-ben igyekszik megvalósítani Szent László királyunk, amikor meghódítja Horvátországot s királyává teszi Álmos herceget, I. Géza magyar király kisebbik fiát, megszerzi a tengerpartot, melynek kikötő városaiból a világ-kereskedelemnek és a művelt államokkal — első sorban Olaszországgal — való érintkezésnek új útjai nyíltak meg a magyarság előtt; Biogradban, a mai Zara-vecchiában, melyet a magyarok Tenger-Fejérvárnak neveztek el, felállítja a ma-gyar tengermelléki kormányzóságot. Itt szállt partra 1097 júniusban Kálmán király menyasszonya, a szép Busilla siciliai hercegnő, hogy hozományul egy ten-gerész nép barátságát vigye meg egy tengerre vágyó népnek. Kemény harcok árán
6
Kálmán király 1105-ben elfoglalja Zára, Trau, Spalato városokat, valamint Brazza, Veglia, Ossero, Arbe szigeteket, fényes kísérettel bevonul Zárába, hol a lakos-ság örömujjongással fogadja, mert biztosítja szabadlakos-ságukat, önkormányzatukat.
Mikor azonban Kálmán király 1116. február 3-án meghalt, úgy látszott, a ma-gyarok tengeri uralma is véget ért, mert Velence visszafoglalta az általuk meg-hódított városokat és tengereket. De már egy esztendő múlva a magyarok győz-tek Záránál s az öt évi fegyverszünet leteltével II. István magyar király indult a tengerpart visszahódítására. Váltakozó szerencsével folyt tovább a harc a tenger-mellék birtoklásáért Velence és a magyarok között. Spalato 1136-ban megint a magyar király — most már II. Béla — védelme alá helyezkedik. Majd miután 1165-ben Mánuel bizánci császár elfoglalta Dalmácia ötvenhét városát, III. István magyar király 1161-ben 30.000 ember élén újból megmutatta a magyar hatalmat a tengerpartnak, melynek városait rendre hódoltatta s bár távozása után a váro-soknak csak egy része maradt meg hűségében, 1180 telén ezek újra visszahó-doltak s 1181 februáriusában Mór ispán már „az Isten és a király kegyelméből az egész tengermellék szorgos gondviselőjének" nevezte magát. III. Béla király saját idősebb fiát, Imre herceget teszi meg Horvát- és Dalmátországok zójává s hatáskörét a tengerparton a Narentán túl is kiterjeszti. Ez a kormány-zóság a király halála (1196) után másik fiára, Endre hercegre szálltát a keresz-tes háború fogadalmával együtt, ami és a Velencével folytonosan tartó villongás
Endrének a hajóhad szervezését is kötelességévé tette. A magyarság tengeri uralmának pótolhatatlan kárára Endre már mint 1205 óta Magyarország királya ezt elmulasztotta, pedig tekintélyét is rendkívül emelte volna, ha 1217-ben saját hajóin mehet a Szentföldre, hogy a keresztes hadjárat iránt tett fogadalmát be-váltsa. S kétségtelen, hogy a magyar királyok első hajóhadi vállalatának nem csupán egy kegyes fogadalom beváltása lett volna a célja, hanem a tengeren való közlekedésnek a biztosítása és Velence tengeri tiralmának korlátozása is.
A király 1217 augusztus 23-án rendkívüli fénnyel vonult be Spalatoba, de mikor ősszel tengerre szállt, hadai egy részét el kellett bocsátania, mert a Velencétől nagy áldozatok árán bérbe vett hajók nem voltak elegendők az egész hadsereg befogadására. Mégis nevéhez fűződik a dicsőség, hogy ő volt az első magyar király, aki hajóhaddal magyar kikötőből először indult egy másik földrészben fekvő csatatérre, a honnan 1218-ban — noha voltak gályái — szárazföldön tért haza s magyarjai sem vállalkoztak többé az Argonauták útjára. Pedig huszon-három év múlva már a tenger lett a mongolok elől bujdosó IV. Béla magyar király utolsó menedéke. Váltakozó szerencsével folyt ezután a meg-megujuló küz-delem a magyarok és Velence közt, a dalmát tengerparti városok és szigetek bir-tokáért, mígnem az Anjou-házból származó nagy királyunk I. Lajos 1358 február
18-án zárában békét köt Velencével, melyben ez lemond egész Dalmáciáról, azaz a Quarnero-öböl közepetői Durazzo határáig minden általa birt erősségről, szi-getről, területről, kikötőről, városokról, Dalmát- és Horvátország hercegi címéről, melyet eddig a dogék viseltek; ezeken kívül Velence kötelezte magát, hogy meg-felelő áron Lajosnak 24 gályát építtet saját arzenáljában. Nagy Lajos e pillanat-ban mint Magyarország tengeri hatalmának igazi megteremtője állt a világ előtt.
Amikor pedig Velence vállalt kötelezettsége elől folytonos huzavonával kitér, Lajos
1371. évi dalmát útjában arra a gondolatra jut, hogy saját birodalma tengerpart-jain szerel föl annyi hajót, amennyivel fölveheti a harcot Velence ellen; ebben a
dalmát partokat zár alá vevő velencei hajóraj ugyan megakadályozta, de hosszas harcok után mégis sikerült megtörnie Velence adriai egyeduralmát s az 1381-ik évi augusztus 24-én Turinban kötött békeokmányban biztosította Lajos a mare liberum elvét a mare clausum felett s ebben az elvben kell keresnünk a magyar Anjou-ház tengeri politikájának a kulcsát.
* Nagy Lajos halála után azonban Velence ismét megindítá aknamunkáját a dalmát tengermellék visszaszerzésére s a belvillongások és a mindnagyobb erővel fellépő török támadások által meggyöngített Magyarország nem volt képes meg-védeni tengerparti birtokait. 1420 közepén Dalmácia legnagyobb része, 1432-ben pedig csaknem az egész dalmát tengerpart — Raguza kivételével — Velence uralma alá került.
Mátyás király a tengermellék birtoklásának nagy jelentőségét belátva, 1478-ban tervbe vette ugyan, hogy Dalmáciának azt a részét, melyet Velence a magyar koronától elszakított, visszaszerezze, de tervét nem valósíthatta meg s Magyar-ország, mely némi megszakításokkal 1105-től 1432-ig, 327 éven át bírta Dalmá-ciát a hozzátartozó szigetekkel, hosszú időre meg lőn fosztva tengerparti birtok-lásától s a magyar tengeri uralom csupán a Quarnero északi csücskén fekvő Buccari-Carlopago közti tengerpartra zsugorodott.'
Hosszú idő multán II. Rákóczi Ferenc is foglalkozott a tengerpart vissza-szerzésével s evégből egy magyar-velencei szövetség megkötését tervezte.
A magyar tengeri uralom újraéledése belekapcsolódik az osztrák kereske-delmi és haditengerészetnek VI. Károly császár (mint magyar király III-dik) által történt megalapításába, aki 1725. november 19-én Triesztet szabad kikötővé teszi, kiépítteti a Károlyvárostól Fiúméba és Buccariba vezető Karolina-utat, majd leánya Mária Terézia királynő 1779. április 23-án kelt oklevelével Fiumét, mint
„separatum corpus regni coronae Hungáriáé" Magyarországhoz csatolja s a
vino-•doli, hreljini és buccarii járásokból megalkotja a magyar tengermelléket. Ezzel megindul nagyobb erővel a magyar kereskedelem is a tenger felé. 1796—1802 közt kiépül a Károlyvárosból Fiúméba vezető Lüjza-út, II. József uralkodása alatt tervek készülnek a Dunától a Száván és Kulpán át Fiúméba vezető víziútra ; majd az átmeneti francia uralom után, amikor 1822-ben Fiume ismét visszajut Magyarország birtokába, élénk tevékenység indul meg a fiumei kikötő kiépítése érdekében; a kis halászvárosban egyre épülnek a folyton nagyobbodó hajók, erősbödik a ten-geri forgalom. A 30-as évekkel beköszöntött reformkorszak a tenten-geri kereskede-lemre is kezdi figyelmét és érdeklődését kiterjeszteni. 1845-ben Kossuth Lajos
erővel teljes mozgalmat indít, terveket készíttet, agitál, szóval és írásban a vuko-vár—fiumei vasút létesítése végett, ennek érdekében írja az Iparegyesület Hetilap című közlönyének 1846. január 7-i számában „Tengerhez magyar, el a tengerhez"
című klasszikus cikkét, melynek révén a „Tengerre magyar" szállóigévé lett szé-les e hazában. Vasúti tervének a propagálása végett megjelenik Fiúméban, ott találkozik a kikötőépítés ügyében hivatalos tárgyalásokat tartó gróf Széchenyi Istvánnal, aki látnoki ihlettel jósolja meg Fiume nagy jövőjét.
Kossuth kezdeményezésére 1846 január 22-én kibocsátott felhívással
széles-6 *
körű országos akció indul meg egy magyar tengerhajózási társaság létesítésére;
megindul a fiumei kikötő kiépítése, István nádor 1847 szeptember 23—25. nap-jain személyesen is meglátogatja a magyar tengermelléket. Az 1848-as magyar kormány élénken foglalkozik a tengerre vonatkozó kérdésekkel. Törvény intéz-kezik Fiume és Buccari szabad tengerkereskedési kerületekről, a kormány foglal-kozik Dalmácia visszaszerzésével, bevezeti a magyar tengeri lobogót, Kossuth hadi-hajók beszerzésére tesz lépéseket, Velencével szövetséget tervez, egy hadihajó magyar lobogó alatt blokád alá veszi az Adriát. Tengeri uralmunknak újból egy biztatóbb képe alakul ki. A szabadságharc szerencsétlen kimenetele azonban hosszabb időre megszakitja a magyar tengermellék oly örvendetesen megkez-dődött fejlődését. Az ezt követő 50-es 60-as éveken lépésről-lépésre nagy ará-nyokban terjeszkedik és fejlődik az osztrák haditengerészet, melyben lassan-lassan a magyarság is elhelyezkedik.
Új élet, új tevékenység indul meg a magyar tengeri hajózás érdekében Magyarország önkormányzatának 1867-ben bekövetkezett visszaállításával. A ma-gyar kormány nagy eréllyel lát hozzá a fiumei kikötő kiépítéséhez, tengerhajó-zási, kereskedelmi és iparvállalatok létesítéséhez, a magyar tengeri forgalomnak úgyszólván az egész világra való kiterjesztéséhez, melyek Fiúménak is nagy arányú fejlődését vonják maguk után. Fiume csakhamar világkikötő lesz, amint azt Széchenyi már 1846-ban megjósolta; a szegény halászvároskából pompás palotákkal ékes gazdag világváros lesz, a magyar kormány kezelése alatt álló magyar-horvát kikötők is nagy lendületet vesznek. Mozgalmas élet és tevékeny-ség fejlődik ki az egész régi magyar tengermellék mentén, mind erőteljesebb moz-galom indul meg Dalmácia visszacsatolása iránt. Tengeri érdekeink képviseletére
1910 elején megalakul a Magyar Adria Egyesület, mely 1813-ban megkezdi az adriai tenger tudományos kutatását is. Az 1867-ben közössé lett osztrák-magyar haditengerészet óriási tevékenységet fejt ki, hogy a flottát a monarchia nagy-hatalmi állásához s ennek biztosításához mérten kiépítse. A magyarság mind nagyobb tért foglal el haditengerészetünkben, itt is kezd immár érvényesülni a magyarnak kiváló katonai talentuma; magyar nevü hadihajók épülnek mind na-gyobb számmal, e téren is kezd érvényesülni az egyenjogúság elve, sőt már lehet beszélni az önálló magyar hadiflottáról, Dalmácia rég óhajtott visszacsatolásáról, a magyar adriai uralom felújításáról.
S amikor a legszebb jövő képe bontakozik ki a tengeren való nagyarányú térfoglalásunknak, akkor egyszerre mint villám a derült égből, minden borzalmas-ságával ránk csap a rettenetes világháború: Fiúméba bevonulnak ellenségeink, tengeri forgalmunkat megszünteti az Adrián dúló harc, melyben soha le nem győzött hadiflottánk dicsőséges fölénnyel áll helyt, szemben a túlerővel. 1917.
május 15-én az otrantoi tengerszorosban a Horthy Miklós sorhajókapitány pa-rancsnoksága alatt álló Novara cirkáló erős harc után döntő győzelmet arat a sokkal nagyobb ellenséges flottán s ezzel beírja nevét a világtörténelembe, hirdetve a magyar név, a harci erények, a rettenthetetlen vitézi bátorság, a hősi elszántság örök dicsőségét. A magyar huszár megmutatta, hogy a tengeren is vitézül és győztesen megállja a harcot még a túlerővel szemben is. S ez a fényes hadisiker, amely világszerte elismerést és bámulatot keltett, nemcsak babérral
övezte hősét, de meghozta számára a soronkívüli ellen-, majd altengemagyi elő-léptetést s a flotta parancsnokává való kinevezést is. A háború azonban reánk nézve csakhamar kedvezőtlen fordulatot vett, erőink kezdtek ellankadni, az eddig oly szilárdan álló bizalom a győzelemben hova-tovább elgyöngült. 1918 elején még élt bennünk némi remény, sőt a legilletékesebb tényezőkben is, hiszen Ő Felsége IV. Károly király mint a Magyar Adria Egyesület védnöke még 1918. évi június 10-én kérésemre a következő sajátkezüleg írt emléksorokat küldte az egyesület által tervezett, de az összeomlás folytán már meg nem jelent „Flotta Naptár"
részére:
„Haditengerészetemnek a világháborúban elért kiváló sikerei biztosítják a háború befejezése után a magyar kereskedelmi tengeri hajózásnak hőn óhajtott
felvirágozását. Károly."
Pedig ezeket a győzelem reményében írt sorokat már megelőzte az a súlyos katasztrófa, mely hadiflottánk egyik büszkeségének, a Szent István nagy csata-hajónak az olaszok által 1918. május 10-én történt elsülyesztésével oly kegyet-lenül sújtotta.
Hadi tengerészetünk soha el nem homályosult harci dicsőségének talán utolsó dokumentuma ez a királyi kézirat s mindenesetre utolsó dicsőséges akkordja az otrantói győzelem, a mi külön büszkeségünk, mellyel a magyar tengerész beírta nevét a világtörténelembe.
Otrantóval úgyszólván lezárul a közös haditengerészet dicsőséges múltja, de megmarad Otrantó a jövendő magyar tengerészet symbolumául. A hazát, nemzetet nem ismerő destruktiv elemek által régóta tervszerűen előkészített züllesztés 1918 október vége felé befészkelődött haditengerészetünk legénységébe is. Szárazon és vízen megindult a vészes felbomlás. Fiume is igyekezett a szláv előretörés elől megmenteni olasz nemzetiségét, a már előbb a magyar állam bőkezűségéből az ország első tengerhajózási vállalatává fejlődött M. Kir. Adria-tengerhajózási társaság is sietett olasz lobogó alá menekülni. Az uralkodó a flottát és az egész tengerészeti vagyont átadja a délszláv nemzeti tanácsnak, a hajókról és épületekről bevonják a soha le nem győzött közös tengerészeti lobogót s 1918 november 1-én felhúzzák helyette a szláv trikolort. Ezzel megszűnik közös hadi-tengerészetünk s belőle csupán a dunai flottilla egy töredéke marad meg szá-munkra, mely harci dicsőségét átmentette a jobb jövő számára. Fiume előbb külön állammá lesz, majd 1919 szeptemberben d'Annunzio Olaszország részére elfoglalja (amit utólag az 1924 március 16-án Mussolini által aláírt szerződés szentesít); végezetül Trianonban 1920 június 4-én ravatalra teszik a nyolcszáz évet meghaladó adriai magyar uralmat is.
De mintha egy égi szózat ezt súgná a lelkünkbe:
„A leányzó nem halt meg, csak aluszik."
S a temető kapujáról égi fényben ragyog le ránk a biztató ige:
FELTÁMADUNK . . .
/