Ma nincs melba

T

OMPA

A

NDREA

: A

HÓHÉR HÁZA

Az emlékezésnek konjunktúrája van, nemcsak az irodalom‐

ban, de az elméleti diskurzusban is, elég csak Jan Assmann vagy Pierre Nora nagyszerű munkásságára gondolnunk. En‐

nek kézenfekvő oka a XX. század történelmi tapasztalata, amely az iparosított, a modernitás eszközeivel megszerve‐

zett népirtások és a diktatúrák miatt lett az emberi történe‐

lem újabb rémes százada, és okozott olyan traumákat, ame‐

lyek valószínűleg nem dolgozhatók fel, amelyekkel csak együtt élni lehet, és amelyeket el kell beszélni. Ebbe a dis‐

kurzusba érkezik Tompa Andrea regénye, amely címében egy kolozsvári legendáról emlékezik meg. A hóhér háza az egykori Külső‐Torda, majd Petőfi, ma Avram Iancu utca 21.

szám alatt áll, amely Kiss András kutatásai¹ szerint a XIX.

század első felében épült, és egy megbecsült kádármester le‐

hetett leghíresebb lakója. Elnevezését azért kaphatta, mert a közelben működő ügyészségi fogház udvarán kivégzéseket is végrehajtottak, talán ez volt távoli alapja annak a sok‐sok át‐

tétel után született városi legendának, hogy abban a házban lakott Corvin Mátyás hóhéra, amely egyébként történetként sokkal izgalmasabb. Tompa Andrea mesterien találta meg ebben a házban a helyi emlékezetnek és magának az emléke‐

zés folyamatának a szimbólumát, a valóság (ez esetben egy térbeli létező, egy ház) alapján született, de attól igen távol eső történet jelképét.

Ez a regény ugyanakkor sok mindenben gyenge, amiben erős lehetne. Nincsenek találó karakterrajzai, kerüli az anek‐

dotákat, és nem derül ki az sem, milyen volt a kolozsvári vá‐

rosi lét tapasztalata a nyolcvanas években. A nyolcvanas évek romániai tapasztalatáról tudósít, de ez nem baj, nem kell rajta számon kérni egy városregény jellegzetességeit, ahogy az anekdoták kedélyességének és a karakterrajzok bi‐

zalmaskodásának kerülése is lehet állásfoglalás. Érdekessé a helyi identitás elbeszélése és a nyolcvanas évek diktatúra‐

tapasztalatának felmutatása teszi: milyen volt élni egy olyan országban, ahol Marosvásárhelyig kellett utazni egy melba‐

1 Kiss, A.: Szelleműzés a hóhér házából levéltári anyaggal. Korunk, 2001/9. http://www.korunk.org/

?q=node/8&ev=2001&honap=9&cikk=6712 (letöltés ideje: 2011. augusztus 20.) Kalligram Kiadó

Pozsony, 2010 300 oldal, 2990 Ft

108 tiszatáj

„

kockáért, ahol központilag szabályozták a napi fogyasztási kvótát, és ezzel párhuzamosan til‐

tották az abortuszt. Egy olyan országban, ahol külön neve lett a nyelvben a korszak kény‐

szerből megszült gyerekeinek (a dekrét‐gyerekek, ahogy Magyarországon is vannak Ratkó‐

gyerekek), egy olyan országban, ahol olykor két hónapig nem szállították el a szemetet, vi‐

szont várható válasznak számított az állam részéről bármilyen gyanús cselekedetre a zakla‐

tás, az ellehetetlenítés, a kilakoltatás. Különleges helyzetben született Tompa regénye: még élő szereplőkkel dolgozik, akiket felismerhetően nevesít, hogy elbeszélje a félmúltat, a sze‐

mélyest és a közösségit, a kis történetet, amely a naggyal párhuzamosan, vagy inkább abba fájdalmasan szervesülve létezik. Mert az ebből a regényből is kiderül, hogy a hatalom elől egy diktatúrában sem lehet a magánélet vélt szigetein megbújni, a hatalom nem távol van, hanem itt van, nincs bezárkózott élet, és kertjeink csendes művelése, a hatalom ott van minden kér‐

désben és válaszban, a gépírásórára bevitt otthoni írógép keltette gyanúban. Erről a közegről számolnak be ezek a hullámzó, zaklatott emlékezés‐futamok, amelyek rövid fejezetekben birkóznak újból és újból a múlt, a közös múlt kimondásával. Mert ez itt a kérdés: elmondha‐

tó‐e egyáltalán ez a történet. Tompa könyve azt a választ adja, hogy nyelvvé alakított emlék‐

töredékek mondhatók csak, egymásba fogódzó, egymást magyarázó emlékfragmentumok.

Az emlékezés nyelve elválaszt a világtól. A szó a beszélő és világa közé áll, aki a nyelvbe lép, az a távolság birodalmába lép. De ez a távolság az emlékező és a szorongás között is léte‐

sül, a nyelvvé lett emlékezetet már a mondás gesztusa szelídíti, mondhatóvá és kimondható‐

vá teszi, ezért nagyon fontosak ezek a regények.

A hóhér háza – minden erényével és az emlékezés diskurzusában betöltött fontosságával együtt – szigorú szerkesztőért kiált. A fáradságot kínos keverni a fáradtsággal, különösen ak‐

kor, ha valaki arról értekezik, hogyan ejti a román tanárnő magyar diákjai neveit. A történe‐

tek hiányolják, hogy valaki meghúzza őket, nincs bennük elég anyag, túl sok van belőlük, és nem arról van szó, hogy tüntetnek szürkeségükkel, ismétlődésükkel, egészen egyszerűen unalmasak ekkora mennyiségben. Vannak köztük nagyon erősek (Shakespeare‐ruha, A könny‐

árusnál, Holopotrida), de például a híres költővel való találkozások kifejezetten érdektelenre és közhelyesre sikerültek.

Tompa Andrea könyvének erényei mégis számosabbak hibáinál. Igazi posztmodern re‐

gény, ahol ez nem csak szólam, vagy a kényszerítő divat következménye, hanem az elbeszélés olyan formája, amely képes narratológiai szerkezetébe fogadni az emlékezés folyamatát.

Egymás mellé rendelt emléktöredékek mellérendelt sorozata, hosszú mondatok emlékfuta‐

mainak láncolata, amelyek lezáratlanságot mindig nélkülöző, tovább gördülő központozat‐

lansága, nevezetesen a pontok hiánya, ügyesen teremti meg azt a zaklatottságot és bizonyta‐

lanságot, amelyhez a velünk élő félmúlthoz viszonyulunk. És ez ennek a könyvnek az igazi tétje, amely a posztmodern regénypoétikai állásfoglalással összefügg. Meg kell találnunk az elbeszélés lehetőségét, hogy kialakíthassuk viszonyunkat a félmúlthoz, hogy együtt élhes‐

sünk vele, hogy ne elhallgatott teher, hanem a múltunk legyen, a mienk, a sajátunk, ahogy mindenképpen az, bármelyik városban nőttünk fel, és bármikor is születtünk a XX. század fo‐

lyamán.

E regénypoétikai állásfoglalás, a zaklatott mondatfutamok mellérendelése és az emléke‐

zés lehetősége tehát összefügg, és az elbeszélés nehézségeinek régi kérdéséhez vezeti az ol‐

vasót. Ez a félmúlt még nem, vagy már nem mondható el a klasszikus regényformában, elle‐

náll a családregénynek, a nemzedékregénynek, a transzparencia és a megragadhatóság illú‐

2012. március 109 „

zióját nyújtó, a megismeréssel hitegető nagy formáknak. Ez éppen a nagy történetek sokat emlegetett vége: nem érhetők már el, hogy otthonos fedezékükből magyarázzuk létezésünket és pillanatnyi helyzetünket. A múlt kiragadott és ezzel újra figyelemre méltatott részletei, mikroeseményei állnak csak az emlékező, az elbeszélő – és az olvasó rendelkezésére. Amíg ezek elérhetők, addig teljesül a legfontosabb, amelyet a regényben szereplő könnyárus fo‐

galmaz meg: hogy mindenki végigmondja a történetét.

Galántai László

110 tiszatáj

mos termékeny félreértésre ad alkalmat, és ezeknek a címre építő olvasatoknak a felkínált, látszólag hamis sokszínűsége valójában a kötet egyik legnagyobb erénye. A szószerkezet‐

ben rejlő politikai értelmezhetőség magas labdáját a 325 ol‐

dalas szöveg elegánsan csapja le a „hetvenegy késő nyarától”

induló történettel, a rendszerváltozásra és annak ellentmon‐

dásaira kifuttatott zárlat segítségével. Az olvasó a történelmi események memoárrá formált, vidékiesített bemutatásával találkozhat, miközben Mozik Károly, az elbeszélő és főhős családtörténete ezzel összefonódva bontakozik ki. A másik ország, a korábbi, 1989 előtti és közvetlenül a Kádár‐rend‐

szer összeomlása utáni Magyarország így főszereplőjévé vál‐

hat a regénynek, Mozik és családjának sorsa pedig szemlélte‐

téssé, a megszólalás apropójává.

A Palatinus Kiadó üzletpolitikája azonban jobbnak látta a címnek azt az olvasatát támogatni a fülszöveggel, amely egy‐

fajta Alföld‐romantika jegyében a puszta 21. századi írója‐

ként tünteti föl Kiss Ottót: „Errefelé sík a táj, hiába gyalogol az ember órákig, mindig ugyanazt a távoli horizontot látja, bármerre megy, akármerre fordul, hamar megérti, hogy a vé‐

gén így, úgy is összeér az éggel”. A viharsarki Citkón és az ah‐

hoz közel eső városban, Vánkosdon zajló események ennek ellenére keveset láttatnak magából a tájegységből és az alföl‐

diségből. A vidék bemutatása is nagyrészt arra épül, hogy Citkó és Vánkosd „teljesen más világ volt”. A falu és város el‐

lentétének álnaiv ábrázolásán túl a minimálisra korlátozódó Alföld‐élmény főleg érzelmi szinten, a líra babérjaira hajazva fogalmazódik meg: „… az országnak az a része, ahol mi élünk, az Alföld, Isten háta. […] És ha Isten háta ilyen szép, vajon mi‐

lyen gyönyörű lehet Isten arca?” Az Isten háta metafora így egyszerre utal a terület elfeledettségre, másrészt újracsoma‐

golja az Alföld‐rajongás Petőfi körvonalazta kliséit.

Az Alföldnek ezen a részén pedig, ahogy Krasznahorkai László Sátántangójából, Grecsó Krisztián számos regényéből vagy legutóbb Szilasi Lászlónak Szentek hárfája című köny‐

Új Palatinus Könyvesház Budapest, 2011 326 oldal, 2900 Ft

In document Aczél Géza Macsovszky Péter (Pldal 109-112)