A bizottságok
A képviselőház szervezeti értelemben három nagyobb alegységre tagolódott:
bizottságok, plenáris ülés és választott tisztikar. A bizottságok a testület működésének szerves részét alkották, de mindegyikük csak egy-egy – több-kevesebb pontossággal körülírt – kérdéskörrel foglalkozott. A két összeférhetetlenségit, valamint – 1920–1926 között – a bírálóbizottságokat kivéve döntési jogkörrel nem rendelkeztek, helyette egyfajta előkészítő szerepet töltöttek be. Előzetesen megtárgyalták a hozzájuk utalt ügyeket, ezzel kapcsolatos állásfoglalásukat – az indoklással együtt – a plénum elé terjesztették. A döntés tehát a plenáris ülésen született meg, de annak kialakítását a bizottság véleménye, különböző mértékben ugyan, de befolyásolta. A törvényjavaslatoknál, melyet később részletesen tárgyalunk, a bizottsági előkészítés után gyakran került sor kisebb módosításokra. A Háznak mint intézménynek a működésével kapcsolatos kérdéseknél viszont154 rendre változtatás nélkül fogadták el a bizottsági jelentéseket. A bizottságok tevékenységi területük és működésük szerint alapvetően négy fő csoportra különültek el.
1. Egy részük a Ház működését elősegítő úgynevezett különleges bizottság volt, melyek egy-egy bürokratikus feladat ellátása köré szerveződtek. Az állandó igazolási és a bírálóbizottságokról már volt szó, ezek a képviselők igazolásával és – 1920–1926 között – a választási bíráskodással foglalkoztak. Ha valamilyen tevékenység kapcsán a törvényhozói pozícióval való összeférhetetlenség merült fel, akkor az állandó összeférhetetlenségi bizottság és/vagy ítélőbizottság folytatott vizsgálatot. A képviselőkkel szembeni fegyelmi jogot első fokon a mentelmi bizottság gyakorolta, de ugyanez tárgyalta azokat az eseteket, melyek a mentelmi jog megsértéséről szóltak. A képviselőházi napló hitelesítésének és a munka felügyeletének feladata a naplóbírálóé volt, a házelnökséghez beérkezett kérvényeket pedig – értelemszerűen – a kérvényi tárgyalta meg. A Tisztelt Ház költségvetésével, s mindenekelőtt a képviselői tiszteletíjakkal kapcsolatos ügyek első fokon a gazdaságihoz kerültek, míg a tényleges
154 Így történt ez – többek között – az országgyűlési könyvtár működését tárgyaló könyvtári bizottság jelentéseinél.
gazdálkodást a számvizsgáló bizottság ellenőrizte, az országgyűlési könyvtár tevékenységét pedig a könyvtári bizottság kontrollálta.155
A különleges bizottságoknál a korszak elején a századelő parlamenti rendjét vették át, amely a korszak folyamán alig változott. Az 1920-ban érvénybe léptetett házszabályokban – fajtájukat tekintve – éppúgy nyolc bizottság volt rögzítve, mint az 1939. éviben. Számottevő módosulás csak két területen következett be. 1927-től, miután a választási panaszok a Közigazgatási Bíróság elé kerültek, a bírálóbizottság tevékenysége erősen formálissá vált, az 1928-as házszabályreform pedig a parlamenti múzeum felügyeletét is a könyvtári bizottság hatáskörébe utalta.
2. A szakbizottságok a parlamenthez benyújtott törvényjavaslatokról tárgyaltak és állásfoglalásukat jelentés formájában tárták a plénum elé. Elvileg bármilyen témakörhöz kapcsolva létre lehetett hozni bizottságot, de miután a törvényjavaslatok rendszerint a kormánytól indultak ki, célszerűnek tűnt a miniszteriális tagoláshoz igazodni, ami eleinte csak részlegesen érvényesült. Az 1920-ban életbe léptetett házszabályok csupán 8 ilyen testület felállítását írták elő, de ténylegesen ennél jóval több létezett. A képviselők már az első nemzetgyűlés alatt szükségét érezték annak, hogy más, fontosnak ítélt témákhoz kapcsolva is felállítsanak bizottságokat, mint a földművelésügyi vagy a munkásügyi. A szakmai igények és a gyakorlat között az 1928.
évi házszabályok teremtettek összhangot. Ettől kezdve a bizottsági struktúra egyértelműen a kormányzatihoz igazodott, s a feleslegeseket megszüntették, vagy összevonták. Kisebb eltérések persze továbbra is léteztek, melyek mögött alapvetően politikai megfontolások húzódtak meg. Így az addigi munkásügyi megszűnt, helyette viszont lett egy társadalompolitikai, ami a korszak második felében is megmaradt, jóllehet kormányzati megfelelője, a népjóléti minisztérium 1931-ben felszámolásra került. Az igazságügyi minisztériumnak az igazságügyi bizottság felelt, meg, de az alkotmányossággal összefüggő törvényjavaslatok már a közjogihoz kerültek. A szakbizottságok egyébként, ha úgy ítélték meg, egy-egy részkérdés tanulmányozására – korlátozott hatáskörrel – saját kebelükön belül albizottságot is létrehozhattak.
155 Ezeknek a testületeknek a konkrét tevékenységéről a működési területüket tárgyaló fejezeteknél lesz szó részletesen.
A bizottsági struktúra 1928-tól
Különleges bizottság Szakbizottság
Állandó igazolási Földművelésügyi
Állandó összeférhetetlenségi Igazságügyi
Állandó összeférhetetlenségi ítélő Közgazdasági és közlekedésügyi
Bíráló Közigazgatási
Gazdasági Közjogi
Kérvényi Közoktatásügyi
Könyvtári (és múzeumi) Külügyi
Mentelmi Pénzügyi
Naplóbíráló Társadalompolitikai
Számvizsgáló Véderő
Zárszámadás-vizsgáló
3. A plénum – szavazás útján – elvileg bármilyen kérdéskör vizsgálatára létrehozhatott egy külön testületet, úgynevezett ad hoc bizottságot. A házszabályok ezt lehetővé tették, de egyéb előírást nem tartalmaztak, így a mindenkori szituáció és politikai körülmények függvénye volt, hogy a képviselők éppen milyen bizottság létrehozásáról döntenek. Így például az volt a parlamenti gyakorlat, hogy minden házszabályreform előtt – annak előkészítésére – megválasztottak egy ilyen ad hoc bizottságot. Felállításuk célja mindenekelőtt a törvényhozás munkájának a tematizálása volt. Egy sebtiben felállított, ad hoc bizottság révén ugyanis olyan kérdések tárgyalásának tudtak intézményes keretet és persze kiemelt figyelmet biztosítani, melyet a törvényhozók valamilyen okból fontosnak ítéltek, de a hagyományos tárgyalási rend nem nyújtott lehetőséget arra, hogy foglalkozzanak vele. Az efféle testületek tehát az aktuális politikai-közéleti kérdésekre való viszonylag gyors reagálás szempontjából is jelentőséggel bírtak. Néhány esetben viszont kifejezetten egy-egy konkrét ügy feltárására hoztak létre úgynevezett vizsgálóbizottságokat.
Egy, a közvéleményt érdeklő kérdés előtérbe helyezése többnyire az ellenzéki pártok számára kínált előnyöket, de időnként a kormánypártok sem térhettek ki a létrehozásuk elől. Különösen a korszak első felére volt jellemző, hogy főleg a baloldali ellenzéki erők a legkülönfélébb ügyekben szorgalmazták ilyen testületek felállítását.
1929-től a szociáldemokrata párt újra és újra olyan bizottságokra tett javaslatot, melyek a gazdasági válsággal, illetve annak társadalmi hatásaival álltak összefüggésben.156 Kormányzati részről rendszerint ellenállást váltottak ki az efféle kezdeményezések, vagy ha már nem lehetett elkerülni a felállításukat, akkor a működésüket igyekeztek ellaposítani. A második nemzetgyűlés 1922. július 3-i ülésén – tehát a ciklus elején – Rakovszky István ellenzéki legitimista politikus külön beszédben taglalta az áremelkedések társadalmi hatásait és javaslatot tett egy drágasági bizottság felállítására.
Bethlen előbb elutasította az ötletet, majd támogatta, abban a reményben, hogy így kisebb konfliktusokat gerjeszt majd a nemzetgyűlésben a lakásárak emeléséről szóló kormányrendelet.157 Ennek elmúltával azután az egységes párti vezetők már vigyázta arra, hogy a bizottság minél kevesebb munkát adjon a plénumnak. Fábián Béla liberális-demokrata képviselő 1924 márciusában szóvá is tette, hogy a bizottság nem készít jelentéseket, mire a házelnök megjegyezte, hogy jelentéstételi kötelezettség csak akkor áll fenn, ha konkrét ügy kerül a bizottság elé.158 Az 1923. július 25-i ülésen az akkor már ugyancsak ellenzéki Ulain Ferenc beszédében hosszasan taglalta, hogy információi szerint a Magyar Általános Hitelbank gyakorlatilag ingyen juttatott részvényeket ismert politikusoknak és az ügy kivizsgálására parlamenti vizsgálóbizottságot kért. A kormánypárti oldal persze elutasította a kérést, Nagy Emil igazságügyi miniszter pedig szokatlan nyíltsággal jelentette ki, hogy fölöslegesnek tartja, mert egy ilyen testület
„nem rendelkezik semmiféle kényszerítő eszközökkel”. A vizsgálóbizottság – tette hozzá – nem egyéb, mint „szenzációhajhászás és elposványosulása a dolgoknak”.159 A legismertebb esetre 1926-ban került sor, amikor is a francia hatóságok által leleplezett frankhamisítási ügy tartotta lázban a közvéleményt. A bűnügybe magyar hatósági személyek is belekeveredtek, s ez önmagában véve is indokolta egy bizottság felállítását, ami végül 1926. január végén megtörtént.160 Bethlen István miniszterelnök azonban jól kiszámított taktikai okokból egyezett bele annak létrehozásába. Így ugyanis az eset kivizsgálása a bizottság kizárólagos jogosítványa lett, ami elvileg fékezte az
156 KN 1927–1931. XXIII. k. 138. XXX. k. 35. 1931–1935. XIV. k. 433.
157 NN 1922–1926. I. k. 191. és 380.
158 NN 1922–1926. XXI. k. 224–225. A bizottság ennek ellenére a ciklus végéig működött.
159 NN 1922–1926. XIV. k. 261.
160 NN 1922–1926. XXXVIII. k. 367. A bizottság működésének, az ügy politikai összefüggéseinek egyébként gazdag szakirodalma van. Romsics Ignác: Franciaország, Bethlen és a frankhamisítás.
Történelmi Szemle, 1983/1. 67–86. Ormos Mária: Hamis frankokkal teli bőröndök. In Skandalum.Magyar közéleti botrányok 1843–1991. Szerk.: Gerő András. Budapest, 1993, T-Twins, 175–193. Abloczy Balázs: A frankhamisítás. Hálók, személyek, döntések. Múltunk, 2008/1. 29–56.
ellenzéki politikusokat abban, hogy a plénumon vagy a sajtóban nyilatkozzanak róla. A korszak második felében azután egyértelműen visszaszorult a szerepük, s nemcsak amiatt, mert kormányzati részről rendre sikerrel akadályozták meg az ilyen kezdeményezések megvalósítását, hanem azért is, mivel ellenzéki oldalon kevésbé szorgalmazták felállításukat, tapasztalva, hogy viszonylag csekély politikai előnyt lehet remélni a működésüktől.
4. Az utolsó típust az országos bizottságok jelentették, melyek működése alapvetően eltért a parlamentáris hagyományoktól és gyakorlattól. A korszak folyamán csupán két ilyen testület működött, az 1931-ben, a gazdasági és hitelélet ellenőrzésére felállított, valamint az 1939-ben létrehozott honvédelmi bizottság. Mindegyik külön törvény alapján jött létre, tanácskozó, de döntési kompetenciával nem rendelkező testületként és az országos elnevezés arra utalt, hogy az országgyűlés két házának a közös szervei voltak. Utóbbi azt jelentette, hogy tagságuk kétharmadát a képviselőház, egyharmadát pedig a felsőház választotta meg és a gazdasági-pénzügyi bizottság pedig mindkét Ház felé jelentéstételi kötelezettséggel tartozott.
A bizottságok méreteiről a házszabályok eleinte – minimális létszámokat meghatározva – tartalmaztak bizonyos előírásokat,161 1928-tól azonban már az a metódus érvényesült, hogy az elnök javaslatára a plénum állapította meg a konkrét nagyságrendet. Általában véve a szakbizottságok valamivel nagyobbak voltak, mint a különlegesek, s utóbbiak között elég nagy eltérések is előfordultak. Amikor pedig a harmincas évek végétől erőteljesen elkezdett növekedni a képviselők száma, hasonló tendencia érvényesült a bizottságok esetében is.162 Az, hogy az egyes pártok konkrétan hány helyhez jutottak a bizottságokban, előzetes informális egyeztetéseken dőlt el, melynek következtében a tényleges létszámok is gyakran módosultak, s ezt az 1928-as házszabályreform jelentős mértékben megkönnyítette. Az összetétel kialakításánál a mindenkori kormánypárt erőteljesen vigyázott arra, hogy mindegyik bizottságban stabil többsége legyen, függetlenül annak politikai súlyától, s nem találtunk olyan esetet, amikor ettől eltértek volna.163 Az ellenzékkel kapcsolatban viszont már nem volt ennyire egyértelmű a helyzet. A parlamenti képviselők egészén belül elfoglalt arányhoz
161 Eszerint egyeseknél legalább 15, másoknál 9, míg a naplóbírálónál 25 főnek kellett lenni. A képviselőház házszabályai. Budapest, 1908, 103.
162 A külügyi bizottság a húszas években 30–35 fő közötti létszámmal működött, ami a második világháború éveire 43-ra emelkedett.
163 A pártok közötti arányokat 1920–1939 között 19 különböző típusú bizottságban vizsgáltuk meg. A bizottságok személyi összetételét közli: Bölöny József: A magyar törvényhozó testületek. I–II. k.
Budapest, 1985, kézirat, Országgyűlési Könyvtár.
való igazodás náluk is megfigyelhető, de nem teljes következetességgel. Egyrészt a bizottság létszáma nem mindig tette lehetővé a parlamenti arányok pontos átvételét, másrészt egyes pártok időnként előnyt élveztek a reprezentációs szempont érvényesítése miatt. Rendszerint kimutatható az a szándék, hogy a kicsiny pártok is több bizottságban képviseltessék magukat, ami elsősorban a nagyobb ellenzéki erők rovására érvényesült.
Ugyancsak módosító hatása volt annak, hogy az előzetes tárgyalások eredményeképpen a pártok a számukra fontos testületekben hangsúlyosabban voltak jelen. 1931-ben például a Független Kisgazdapárt aránya a képviselőházon belül 4,1% volt, míg az MSZDP-é 5,7. Mégis a földművelésügyi bizottságban előbbi 7,3%,os míg utóbbi 4,9%-os részvételhez jutott, ellenben a társadalompolitikainál megfordult a helyzet. Ott a kisgazdáké csupán 4,8%-os arány lett, míg a szociáldemokratáké 11,9%-ot tett ki. A hatalmi túlsúly persze a kormánypárt oldalán volt, s jórészt vezetőik konszenzusképességétől függött, hogy erőfölényüket mikor és milyen mértékben érvényesítik. 1939-ben minden bizonnyal a rendkívül megerősödő nemzetiszocialisták valamelyest hátrébb szorításának a következménye volt, hogy a kevésbé fontos bizottságokban – gazdasági, kérvényi, könyvtári, naplóbíráló – parlamenti arányuk felett, míg a politikailag fajsúlyosabbakban – külügy, pénzügy, véderő – pedig alatta kaptak helyet.
Ahogyan a pártok közötti arányok változhattak a ciklus közben, ugyanúgy megtörténhetett ez a bizottságoknál is. Utóbbiak megválasztása ugyanis nem a ciklus egészére, hanem csak egy ülésszakra szólt, kivéve az állandó igazolási bizottság és a bírálóbizottságok tagjait. Mivel a dualizmus kori gyakorlat szerint akár évente sor kerülhetett új ülésszak megnyitására, a bizottsági összetétel menet közbeni módosításának sem volt különösebb akadálya. A leglátványosabb ilyen esetre 1938 végén került sor. November 22-én – a tömeges kilépéseknek köszönhetően – gyakorlatilag kettészakadt a kormánypárt és a korábbi egység nem is állt helyre.
Ellenben december 7-én új ülésszak vette kezdetét, s az Imrédy vezette kormányzat már az új helyzetnek, illetve erőviszonyoknak megfelelően igyekezett a bizottsági helyeket elosztani. A pártbeli hovatartozásnak és a bizottsági pozícióknak az összekapcsolása egyébként nem volt szabályozva, így egyéni döntéstől függött, hogy az illető ilyenkor lemondott-e addigi helyeiről vagy megtartotta azokat.
Természetesen minden párt törekedett a minél több és jobb hely elnyerésére. Bár olyan eset előfordult, hogy egy képviselő tiltakozása egyfajta kifejezéseként lemondott bizottsági posztjáról, kollektív bojkott, illetve tudatos távolmaradás csak néhány
kivételes esetben történt. Így a nemzetgyűlés 1924. október 14-i ülésén sor került a házszabály-módosítás előkészítésére kiküldött 33-as bizottság tagjainak a megválasztására,164 akik közül október–november folyamán öt ellenzéki képviselő lemondott posztjáról, egyben jelezve, hogy pártjuk demonstratív módon kíván tiltakozni a reform ellen. A másik esetre a világválság éveiben került sor. Az ellenzéki pártok egymás után tartották magukat távol az 1931 augusztusától működő, a gazdasági és hitelélet rendjének biztosítására felállított országos bizottságtól, azzal a szándékkal, hogy jelezzék a közvélemény felé: elhatárolódnak a kormányzat gazdasági megszorító intézkedéseitől, illetve attól, hogy azokat rendeletek formájában léptessék életbe. Bár az akció végül öt pártot érintett, közülük egyedül a szociáldemokraták tartották magukat konzekvensen az álláspontjukhoz, így az MSZDP-nek soha nem volt képviselője a bizottságban, a többiek azonban hosszabb-rövidebb idő után mégis elküldték reprezentánsaikat a testületbe.165
Némileg hasonló dilemma elé került az Egységes Párt 1924 decemberében, amikor egy – később tárgyalandó – parlamenti botrányt követően a baloldali ellenzék a plenáris ülésektől való távolmaradás mellett döntött. Időközben esedékessé vált a bizottságok tagágának a megújítása, amit a kormányzat salamoni döntéssel úgy oldott meg, hogy újraválasztással megerősítették mindazon baloldali politikusokat, akiknek korábban pozíciójuk volt valamelyik bizottságban. Ez a történet viszont elvezet a kérdés egy másik vetületéhez, az egyes pártok ugyanis elvileg maguk dönthettek arról, hogy kiket jelölnek a részükre juttatott helyekre.166 Miután sok bizottság működött, minden képviselőnek lehetett pozíciót találni és csak elvétve fordult elő, hogy valaki semmilyen testületbe nem került be. A képviselők rendszerint az előzetes megállapodás szerinti jelölteket juttatták be a bizottságba, a húszas évek első felében azonban előfordultak olyan esetek, amikor a tényeges szavazáson a honatyák felrúgták az előzetes paktumokat. Így 1922-ben a kormánypártiak az egyes sajtóhírek szerint túlzottan radikálisnak tartott Drozdy Győző helyett a kormánytámogató politikát folytató, keresztény párti Czettler Jenőt választották be a földművelésügyi bizottságba.167 A konkrét helyek elosztása részben a szakmai és politikai szempontok kombinációjával
164 NN 1922–1926. XXVI. k. 180.
165 1931 végére a szociáldemokraták és a kisgazdák mellett a liberális demokraták két pártja is a bojkott mellett döntött, és átmenetileg a Keresztény Gazdasági és Szociális Párt is visszahívta az embereit. A kollektív elhatárolódás azonban csak az 1931–35-ös ciklusban működött.
166 Sajnos mindegyik párt ügyelt arra, hogy ezekről a tanácskozásokról minél kevesebb váljon publikussá.
167Az Újság, 1922. június 24. 2–3.
dőlt el. A pártok persze törekedtek arra, hogy az adott testületbe lehetőleg olyanokat delegáljanak, akik rendelkeznek valamiféle szakmai kompetenciával az ott tárgyalandó ügyeknél, a helyzet azonban nem volt ennyire egyszerű. A képviselőcsoport összetétele ugyanis csak részlegesen fedte a bizottsági struktúrát, s egyszerűen nem lehetett minden képviselőt a kompetenciájához illeszkedő bizottságba tenni.
A bizottságoknak emellett volt egyfajta, nyíltan ki nem mondott rangsora, így az adminisztratív ügyekkel foglalkozó bizottságok – például a kérvényi és a naplóbíráló –, vagy azok a szakbizottságok, melyek elé a nem igazán fontos törvényjavaslatok kerültek, értelemszerűen kevésbé vonzónak számítottak. Az ilyen helyekre persze a pártok rendszerint kevéssé prominens embereiket küldték. Velük szemben a legértékesebbnek a külügyi és a pénzügyi számított. Előbbi azért, mert ott lehetett a legközvetlenebb forrásokból értesülni a diplomáciai illetve a nemzetközi élet eseményeiről, s a miniszterelnökök – főleg Bethlen – súlyt helyeztek arra, hogy külpolitikai tárgyalásaikról beszámolót tartsanak vagy egyfajta helyzetelemzést nyújtsanak a bizottsági tagok számára. Utóbbi jelentőségét pedig az adta meg, hogy ott került sor nemcsak a különböző pénzügyi természetű javaslatoknak, hanem az évenkénti költségvetésnek a tárgyalására is. Ez a két bizottság rendszerint a pártvezetőknek, a befolyásos és tekintélyes politikusoknak a gyűjtőhelyévé vált. Zichy János több különböző nevű keresztény pártalakulat vezetője volt a korszakban és pozíciójának megfelelően több cikluson át folyamatosan ott ült a külügyi bizottságban. Bethlen István 1935-ben már nem volt a kormánypárt tagja, de pártonkívüliként továbbra is fajsúlyos politikusnak számított, ezért aztán három olyan bizottságba is bekerült168 – külügy, pénzügy, véderő –, melyek komoly értékkel bírtak a honatyák szemében.
A pozícióhalmozásnak jogi akadálya nem volt, ezért egyes képviselők úgy erősítették meg amúgy sem csekély befolyásukat, hogy sok testületben vállaltak pozíciót. Ferdinandy Gyula az Országos Kisgazdapárt egyik vezető személyisége, 1920 elején öt bizottságba is bekerült, sőt a közjoginak az elnöki posztjára is megválasztották.169 Az egyes pártok törekedtek ugyan a szakmai szempontok érvényesítésére, de ha az összeütközésbe került a politikaival, akkor rendszerint utóbbi maradt felül. Kirívó esetként a második nemzetgyűlés alatt a pénzügyi bizottságban foglalt helyet a szakismeretekkel egyáltalán nem rendelkező Gömbös Gyula, Ráday Gedeon, Sokorópátkai Szabó István és Wolff Károly, miközben a komoly közgazdasági
168 KN 1935–1939. I. k. 20–21.
169 Az öt bizottság: igazságügyi, közigazgatási, közjogi, pénzügyi, véderő.
tudással és tapasztalatokkal bíró Hegyeshalmy Lajosnak az igazságügyi maradt. Az MSZDP-nél még bonyolultabb lett a helyzet. A párt egyik meghatározó személyisége, Peyer Károly – szakszervezeti vezetőként – nem a munkásügyibe, hanem a pénzügyi, közgazdasági és külügyi bizottságokba került. A munkásügyiben volt ugyan három szociáldemokrata, de a párton belül kevéssé befolyásos, jóllehet ugyancsak szakszervezeti háttérrel rendelkező Rothenstein Mórnak már nem jutott ott hely és a naplóbírálóba lett beválasztva.
Miután a bizottságok tagjainak a megválasztására – rendszerint a negyedik ülésen – sor került, a bizottságok összeültek és megválasztották tisztviselőiket: elnököt – szükség esetén –, helyettes elnököt és jegyzőt. Az alakuló ülést általában gyorsan megejtették, az első nemzetgyűlést kivéve, amikor a procedúra még nehézkesen haladt, s a házelnöknek többször is fel kellett szólítania egyes bizottságokat kötelezettségeik teljesítésére. Miközben a legtöbb bizottság megalakulásának bejelentése az 1920.
február 23-i, tehát 4. ülésen megtörtént, a költségvetést ellenőrző, zárszámadás-vizsgáló bizottság esetében erre csak közel két hónap múlva került sor.170
A jegyző feladata inkább csak bürokratikus jellegű volt, az elnök szerepe ellenben valóban fontosnak tekinthető. Ő vezette az üléseket, gondoskodott arról, hogy a bizottság a hozzá utalt ügyeket letárgyalja, s a döntések és a jelentések ugyan a többség akaratára épültek, de annak tartalmát és általában véve a vita menetét az elnök magatartása erőteljesen befolyásolta. Tevékenysége viszonylag kevés szakismeretet igényelt, a bizottsági jelentéseknek a plénumon való ismertetése és a kritikákkal szembeni védelme ugyanis az esetről esetre megválasztott előadók kötelességei közé tartozott. A mondottak fényében nem véletlen, hogy a bizottsági elnökök kivétel nélkül a mindenkori kormánypárt tagjai közül kerültek ki. A megalakuláskor a képviselők azokat választották meg, akikről az előzetes tárgyalásokon megegyeztek, de – ahogyan az a bizottsági helyek elosztásánál is történt – ennek kulisszatitkairól alig jutott ki
A jegyző feladata inkább csak bürokratikus jellegű volt, az elnök szerepe ellenben valóban fontosnak tekinthető. Ő vezette az üléseket, gondoskodott arról, hogy a bizottság a hozzá utalt ügyeket letárgyalja, s a döntések és a jelentések ugyan a többség akaratára épültek, de annak tartalmát és általában véve a vita menetét az elnök magatartása erőteljesen befolyásolta. Tevékenysége viszonylag kevés szakismeretet igényelt, a bizottsági jelentéseknek a plénumon való ismertetése és a kritikákkal szembeni védelme ugyanis az esetről esetre megválasztott előadók kötelességei közé tartozott. A mondottak fényében nem véletlen, hogy a bizottsági elnökök kivétel nélkül a mindenkori kormánypárt tagjai közül kerültek ki. A megalakuláskor a képviselők azokat választották meg, akikről az előzetes tárgyalásokon megegyeztek, de – ahogyan az a bizottsági helyek elosztásánál is történt – ennek kulisszatitkairól alig jutott ki