Vázlat a batatonfeívidéki Halogató Harcokhoz Várpalota
MÚLTUNK ÍROTT EREKLYÉI (Tanulmányok, dokumentumok)
Kárpátaljai Magyar K ö n y v e k 6 2 . (Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 1995. 230 o.)
is. Külön közlemény foglalkozott az Ung és Bereg megyei sajtó Széchenyire vonatkozó anyagával, a levéltár Széchenyi-leveleivel, a szabadságharc Ung, Ugocsa és Bereg megyei emlékeivel, Perényi Zsigmond búcsúleveleivel, Munkács város díszpolgáraival.
Jelen kötet időhatárai szűkebbek. Az első közlemény I. Rákóczi Györgynek a beregszászi levéltárban őrzött leveleit és egyéb dokumen
tumait ismerteti. Összesen 19 eredetiben és 6 másolatban fennmaradt dokumentumról van szó, közülük kettőt in extenso, egyet fénykép
másolatban közöl a Szerző. Különösen érdekes a Rákóczi 1644. évi hadjáratára vonatkozó, ösz-szesen 11 dokumentum ismertetése, amelyek részben a megyei csapatok kiállítására, részben a hadsereg ellátására vonatkoznak.
A második közlemény „Zrínyi Ilona levelei és emléke Kárpátalján" címmel rövid összefoglalót ad Zrínyi Ilona életéről, s a fejedelemasszony négy, 1679-1682 között keletkezett levelét is
merteti, illetve egyiküket fotómásolatban közli.
A levelek nem különösebben érdekesek; talán a kuruc fogságba esett Zrínyi Jánosra, Ilona öcs-csére vonatkozó dokumentum érdemel na
gyobb figyelmet. A tanulmány második része a kárpátaljai Zrínyi Ilona - kultusszal, az Ilona-napok történetével foglalkozik.
A harmadik közlemény „Kossuth-ereklyék a Kárpátaljai Állami Levéltárban" címmel összesen 32 Kossuth által írott, vagy általa aláírt levelet és rendeletet közöl az 1847-1892 közötti 45 évből.
A közlemény nemcsak a beregszászi levéltárban található leveleket és rendeleteket tartalmazza, hanem olyan, az „Ung", illetve a „Bereg" című lapok hasábjain megjelent dokumentumokat is, amelyek eredetijei eltűntek, vagy lappangnak. A levelek és rendeletek jelentős része azonban szövegszerűen már eddig is ismert volt, részben a „Kossuth Lajos iratai" X., Kossuth levelezését közlő kötetéből, részben a „Kossuth Lajos ösz-szes munkái" (KLÖM) XII-XV. köteleiből. Újnak számít Kossuth 1847. augusztus 28-án Pestről Bernáth Zsigmondhoz írott levele, amelyben kéri őt, induljon el a megyei követválasztáson. A tucatnyi pénzügyminiszteri rendelet között ki
adatlan két kísérőirat (1848. május 24., augusz
tus 5.), a készpénzadományok Debrecenbe, a 10. honvédzászlóalj parancsnokságához küldé
sére vonatkozó június 17-i, az arany- és ezüst
pénzkivitelt megtiltását meghosszabbító június 27-i rendelet. Kiadatlan a szeptember 1-i dátu
mú, de valószínűleg későbbi keltezésű rendelet a 100 forintosok leírásával.
Nem szerepel a KLÖM XIII. kötetében az ezt követő két, október 8-i és 13-i dokumentum.
Közzétette viszont azokat, akárcsak az október 14-i, a Simunich elleni védelmi intézkedésekre vonatkozó körlevelet Lehoczky Tivadar a
„Beregmegye és a munkácsi vár 1848-49-ben"
című, 1899-es kötetében. Kiadatlan viszont a november 11-én Ung megyéhez intézett rende
let Pulszky Sándor alezredes hadmegye—
parancsnoki kinevezéséről.
Igen érdekes Kossuth 1883. június 15-i, Bereg megye alispánjához intézett levele, amelyben az 1790-91-es országgyűlés történelmi jelentőségét méltatja, s megállapítja, „hogy 1848 nem úgy toppant elő, mint Pallas Athena Zeusz agyából a görög mythosz szerint, hanem már 1790-ben megfogamzott". A nagy száműzött hétköznapja
iba enged bepillantást egy 1877. november 30-i levele ismeretlen címzetthez az általa küldött sósborszesz látására gyakorolt kedvező hatásá
ról. Kossuth iparpártoló nézeteire következtet
hetünk az Esterházy Géza grófhoz intézett kö
szönőlevélből. A Kreith Béla grófhoz az 1848-49-es ereklyemúzeum elhelyezésével kapcso
latban írott levelet 1892. október 15-i dátummal olvashatjuk; a „Kossuth Lajos iratai" közlésében március 15. a dátum.
A kötet több mint egyharmadát teszi ki „A Bereg megyei 1848^í9-es honvédegylet törté
nete" című tanulmány, amely nem csupán az egyletre vonatkozó fontosabb dokumentumo
kat ismerteti, de közli az 1889. október 2-án kelt alapszabályokat, az október 3-án megválasztott tisztikar névsorát, Ilosvay Rezső levelét a 115.
(valójában 91.) honvédzászlóalj szervezéséről, az egyik század névsorát, végül több más do
kumentum után a honvédegylet összesen 319 tagjának névsorát az egyes személyek rövid életrajzával.
A kötet utolsó tanulmánya az 1941-1944 kö
zött működő Kárpátaljai tudományos Társaság történetét foglalja össze, s függelékként közli a Társaság két elnökének életrajzát, az alapszabá
lyokat, illetve a Társaság folyóirata, a „Hajnal-Zorja" repertóriumát.
Összefoglalóként elmondhatjuk: Csatáry György ismét olyan munkát adott ki, amely nemcsak a kárpátaljai, hanem az egész magyar tudományosság hasznára válik. Reméljük, hogy a „Kárpátaljai Magyar Könyvek" sorozatában még sok, hasonlóan érdekes és értékes kötet jut el az olvasókhoz.
Hermann Róbert
1 4 7
-BEN WEIDER-STEN FORSHUFVUD
ASSASSINATION AT ST. HELENA REVISITED
Qohn Wiley and Sons, Inc., New York-Toronto, 1995. 555 o.)
A kanadai-svéd szerzőpáros művét David C.
Hamilton-Williams az előszóban így minősíti:
„A legjelentősebb könyv, amelyet valaha is Na
póleon életéről írtak." Ez pedig nem akármilyen állítás, hiszen 1990-ben a British Library kataló
gusa 787 457 Napóleonról írt művet tartott nyil
ván. Köztük nem egy állította a Császár 1821.
május 5-én 17 óra 49 perckor Szent Hona szige
tén bekövetkezett halálával kapcsolatosan, hogy gyilkosság történt. Ha a szerzők a korábbi feltételezéseket, állításokat csupán összegeznék és megismételnék, az nem váltotta volna ki a jeles brit kutató fent idézett elismerését. Még kevésbé osztotta volna ezt a nézetet a másik előszóíró, a hasonlóan neves és ugyancsak brit David G. Chandler. Már ez elegendő indok, hogy a korszak iránt érdeklődő magyar olvasó is kezébe vegye ezt az új művet. Az olvasás azután számos meglepetéssel szolgál.
Az öt részre tagolt munka első egysége a
„Felfedezés és vád" címet viseli. Ebben beveze
tőként a svéd Sten Forshufvud első felismerésé
nek 1960-as közzétételét követő egymásra
találást idézi fel a kanadai Ben Weider, majd bemutatja szerzőtársát és önmagát. Ezután is
merteti a mérgezés gyanújának keletkezését, amely Louis Marchand belső inas naplófeljegy
zéseinek 1955-ös publikálását követően ébredt fel mindkettőjükben. Ehhez kapcsolódva tér rá arra, hogy a belső inas hagyatékában egy, a be
következett halál után levágott Napóleon
hajtincs is fennmaradt, és ebből néhány hajszál laboratóriumi vizsgálatára sor kerülhetett, amely alapján mindkettőjükben megfogalmazódott a mérgezés vádja, bár Forshufvud első könyvét még ezzel a címmel jelentette meg: „Ki ölte meg Napóleon?" A választ Weider 1978-ban megje
lent, ugyancsak „A szent-ilonai gyilkosság" cí
mű könyve adta meg: A gyilkos nem lehetett más, csakis Charles-Tristan comte de Montholon tábornok, az a titokban royalista arisztokrata, aki a Bourbon-ház megbízásával tartózkodott a száműzött francia császár mellett, noha őt Napó
leon „a hűségesek leghűségesebbjének" tartot
ta.
A régi felismerés és vádemelés felidézését követően a második rész ,,Az áldozat" címmel Bonaparte Napóleon történelmi személyiségét mutatja be az olvasóknak. A szerzőknek hősük
höz való viszonyát sokat mondóan jól tükrözik
az egyes fejezetcímek: „A legendák férfiúja", „A szerencse kegyeltje", „A sokoldalú férfi",
„Egyiptomon át magas tisztségbe", „Örökölt ve
zetés", „A trónért vívott küzdelem", „A hatalom és dicsőség embere", „Moszkváig és vereség",
„Lipcsétől a lemondásig és Elbáig", „A száz nap", „A számkivetettség nyitánya".
A jól ismert életút felidézésénél jóval érdekfe
szítőbb a magyar olvasó számára a harmadik rész, amely a szent-ilonai „tragédiát" idézi fel.
Ez az 1978-as műhöz képest a bővítés, a ko
rábbiakban csak átdolgozás történt. Miután a szerzők közül Sten Forshufvud már elhunyt, in
nen a teljes szöveg Ben Weider alkotásának te
kinthető, ő azonban baráti szeretete és kollegiá
lis nagyrabecsülése jeléül az elhunytat ezúttal is szerzőtársként tüntette fel, miként 1978-ban azok voltak.
A száműzetés helyszínének és a száműzött kí
sérletének bemutatása után Weider felidézi a száműzetés kezdőnapján, 1815. augusztus 17-én a Northumberland fedélzet17-én fehér asztal mellett folytatott beszélgetést. Ezt követően az október 16-i Jamestown-beli partraszállást és a Balcombe-család általi fogadtatást részletezi, majd a Napóleon jövendő otthonául szolgáló Longwoodba való beköltözést írja le. A további
akban a fennmaradt források felhasználásával a száműzetés idejének minden fontosabb mo
mentumát hasonló részletességgel tárja a szerző az olvasó elé. így jut el, Montholon grófjának tetteit mindvégig középpontba állítva és végig
kísérve, az 1821-es esztendőig, a száműzött csá
szár súlyos megbetegedéséig, végrendelkezésé
ig, a halotti szentségek felvételéig. Hosszabban elidőzik a bekövetkezett halálnál és a halott-kémi szemlénél.
Itt fogalmazza meg új tudományos eredmé
nyét: Montholon grófja, akinek egyedül volt er
re lehetősége, a csak Napóleon által fogyasztott borba keverve, kezdettől arzénnel mérgezte a száműzöttet; éppen ez volt a feléledő Napóle
on-kultusztól és így a visszatérési lehetőségtől tartó Bourbonoktól kapott feladata, ezért került a kíséretbe és ezért maradt ott mindvégig, egy napra sem elmozdulva a császár mellől. A halál beálltát azonban nem ez a szakaszosan, lassan adagolt méreg okozta. 1821 márciusától, Montholon grófja ajánlására, keserű mandula olajával készült italt és különböző
gyógyszere-ket is kapott a száműzött. Előbbi ciánsavat, utóbbi pedig higanykloridot tartalmazott, ezek a gyomorban higanycianiddá egyesültek, és ez a belsőleg keletkezett méreg okozta azt az izom
bénulást, amely a halál beálltához vezetett. Míg ezt a közvetlenül halálos mérgezést az eddigi források vegyészi és orvosi elemzésével, a tüne
tek döntő hányadának a jelenlevők általi észle
lésével és az 1840-es exhumáláskor előtalált holttest leírásával látja igazoltnak a szerző, a hosszabb távú, bevezető arzénmérgezést a bi
zonyítottan Napóleontól származó hajszálak újabb laboratóriumi vizsgálataival.
A továbbiakban Weider még a felületesen megindokolt egykori hivatalos halálokkal, a rákkal, majd Montholon grófjának alibi-teremtésével, végül a halállal kapcsolatosan terjesztett öngyilkossági variációval foglalkozik.
Bemutatja ezután Montholon grófjának további életútját és kitér a Sasfiók, (II.) Napóleon reichstädti herceg 1832. július 22-én Schön-brunnban bekövetkezett, ugyancsak rejtélyes, mérgezési gyanúra utaló jelek közti halálára, amelyben ismételten Montholon grófja játszha
tott szerepet. Befejezésül azokra a történelmi tényekre hívja fel a figyelmet, amelyek Montholon grófjának a Bourbonok részéről megnyilvánult és egészen 1848-ig tartó nagyfo
kú megbecsülését tanúsítják.
Amikor 1988-1989-ben elkezdtek fújdogálni a rendszerváltás szelei, a Magyar Honvédségen belül többen is felvetették, ideje lenne a Vorosilov, Zsukov és más jeles internacionális hadfiak nevét viselő laktanyákat és alakulatokat némileg több hazai kötődéssel bíró katonák ne
vére átkeresztelni. Az akkortájt még Módszer
tani Központnak nevezett szervezet külön füze
tet adott ki a névadónak javasolt személyiségek listájával. Az átkeresztelések aztán meglehető
sen felemás módon sikerültek, a helyi vagy fegyvernemi kötődés nem mindig egyértelmű, s az alakulat- és laktanya-felszámolások lassan végképp áttekinthetetlenné teszik a helyzetet.
A könyv negyedik része „Tények és kohol
mányok" cím alatt először a halállal kapcsolatos összes eddigi felfogás cáfolatát adja. Ezután Weider a záró ötödik részben a Napóleon hajá
nak 19ó0-as nagy-britanniai laboratóriumi vizs
gálati dokumentumait, a száműzött császár halá
lát követő napon végrehajtott halottkémi szemle jegyzőkönyvének utólagos orvosi elemzéseit és felülbírálatát tartalmazó iratokat, az I960 óta a vizsgálatba bevont további hat, hitelesen Napó
leon-hajtinccsel kapcsolatos laboratóriumi vizs
gálati eredményeket, az FBI központi laborató
riumában 1995-ben megismételt hajelemzés jegyzőkönyvét teszi közzé, amelyek mind két
ségtelenül alátámasztják Ben Weider új tudo
mányos eredményeit. Végül összefoglalja tézi
seit, amelyek alapján számos nemzetközi tudo
mányos elismerésben részesült.
A kötethez válogatott bibliográfia és névmuta
tó járul. Ez esetben azonban nem ez, sem a jól kezelhető jegyzetapparátus az elsődleges, ha
nem egy hosszú évtizedek óta folytatott tudo
mányos vita megnyugtató nyugvópontra jutása, Napóleon halála körülményeinek a természet
es orvostudományok bevonásával történt törté
nettudományi tisztázása. Jó lenne, ha ez a nagy nemzetközi feltűnést keltett alapvető munka hamarosan magyar nyelven is a hazai érdeklő
dők rendelkezésére állna.
Zachar József
Az új névadókról közvetítettek (volna), illetve közvetíte[né]nek ismereteket a sor- és hivatásos állomány részére azok a 3-4 íves életrajzi füze
tek, amelyek egyik legutóbbi darabja Mészáros Lázárt, az 1848-49-es szabadságharc hadügy
miniszterét mutatja be. Az eddig megjelent 15 füzet között vannak jobbak és rosszabbak, ahogy az ilyen sorozatoknál lenni szokott. A szerzők nagyobbik része évek évtizedek óta foglalkozik a megörökített személyiség pályájá
val és korával, ám akadnak olyan (nem szak
mabeliek által írott) füzetek, is, amelyek a Dör
mögő Dömötör Kiskönyvtárában sem jelenhet
nének meg. Reméljük, hogy a jövőben (ha a so-ÁCS TIBOR
MÉSZÁROS LÁZÁR
Az első m a g y a r h o n v é d e l m i miniszter élete és m u n k á s s á g a
Vitézek, Várkapitányok, Hadvezérek, Generálisok
(Magyar Honvédség Oktatási és Kulturális Anyagellátó Központ, H. n. [Budapest], 1995. 80 o.)
1 4 9
-rozat fennmarad) már csak a szakmai kvalitások lesznek a döntők a szerzők kiválasztásakor.
Ács Tibor alighanem Mészáros Lázár életpá
lyájának és életművének legjobb ismerője. Leg
alább két évtizede foglalkozik az első hadügyér pályafutásával, szaktanulmányok és népszerűsí
tő írások sora jelzi ebbéli működését. Ő adta ki Mészáros Lázár 124 éven át kéziratban pihenő akadémiai székfoglalóját, a magyar hadtudomá
nyi irodalom egyik legérdekesebb alkotását.
Nem lehetett könnyű feladat a Szerző számára az, hogy az évtizedek során felhalmozott óriási ismeretanyagot egy ilyen rövid kötetbe össze
sűrítse, s főleg hogy eközben az életpálya és az életmű minden fontos szakaszáról és kérdéséről az arányokat tekintetbe véve szóljon.
A magyar történelem első hadügyminisztere összesen 62 évet élt, ám e 62 év olyan sorsdön
tő és sorsfordító eseményeket foglal magába, mint a napóleoni háborúk, a magyar reformkor, 1848^9 forradalma és szabadságharca, majd a neoabszolutizmus kora. Mészáros 1848 előtti pályája azt mutatja, hogy 35 év leforgása alatt a szorgalom és a megbízhatóság révén, kellő türe
lem birtokában milyen magasra juthatott valaki a nem éppen belső mobilitásáról híres es. kir.
hadseregben. Mészáros családja polgári szárma
zású volt, csak apja, Mészáros (Fekete) János szerzett nemességet, a délvidéki családoknál olyannyira jellemző módon, hadiszállítóként. A család, s így maga Mészáros Lázár is jobban kötődött a polgári értékrendhez, mint a neme
sihez, noha a három Mészáros-fiú, Dániel, Antal és Lázár már a feudális Magyarország nemesi jellegű foglalkozásai révén keresték előmenete
lük útját. Ács Tibor azonban az I. fejezet előtt olvasható előhang címében joggal nevezi pol
gárkatonának Mészáros Lázárt, hiszen egész életpályája a tanú rá: Mészáros a polgári Ma
gyarország létrehozását tekintette eszmény
képének, s amikor emigrációba kényszerült, nem - önmaga által gyakran ironikusan kétség
be vont - katonai talentuma, hanem polgári foglalkozások, földművelés, oktatás révén pró
bálta meg biztosítani megélhetését.
Az I. fejezet az életpálya 1796-1848 közötti szakaszát mutatja be. Az első alfejezetben a családról és az ifjúság éveiről olvashatunk, s pontos képet kapunk azokról a szellemi hatá
sokról, amelyek Mészáros Lázárt tanulmányai során érték. Mészáros fiatalon, 17 éves korában állt be a cs. kir. hadseregbe, s az, hogy négy év
vel idősebbnek tüntette fel magát, azt mutatja, hogy korához képest fejlett fiatalember lehetett.
Először egy önkéntes lovasosztály főhadnagya volt, s az 1814-1815. évi hadjáratokban szerzett hadi tapasztalatokat. 1816-ban átvették a cs. kir.
hadsereg tényleges állományába, s 1837-ig a 7.
huszárezredben szolgált. 10 év kellett ahhoz, hogy megkapja másodosztályú lovasszázadosi kinevezését, s újabb 11 év ahhoz, hogy a leg
alacsonyabb törzstiszti rendfokozatot, az őrna
gyit megkapja. (Ez is jelzi, mennyire lelassultak 1815 után a katonai karrierek a cs. kir. hadse
regben) 1837-től az 5. huszárezredben szolgált, s itt újabb hét év telt el alezredesi kinevezéséig, majd kevesebb, mint egy év alatt kapta meg az ezredesi rangot. A gyors karriert az ezred má
sodtulajdonosának, a neves hadvezérnek, Radetzky tábornagynak a pártolása magyarázza.
(Az emigrációt tárgyaló fejezetből kiderül, hogy Mészáros Törökországból Radetzky közvetíté
sével intézte levelezését.) Ács Tibor nem elége
dett meg a katonai karrier rekonstruálásával, hanem külön fejezetben szól Mészáros közéleti ténykedéséről, Széchenyihez és a magyar re
formellenzék más tagjaihoz fűződő kapcsolatá
ról, a magyar Tudós Társaság tagjaként kifejtett ténykedéséről.
Mészáros 1847 végén érzékelte, hogy a kö
vetkező év nagy változásokat hoz a kontinens, s az ezrede állomáshelyéül szolgáló észak-itáliai területek életében. A második fejezet 1848—49-es ténykedéséről ad képet. 1848 márciusában átélte a milánói forradalmat s a cs. kir. hadsereg ezt követő visszavonulását. Útközben értesült arról, hogy a független felelős magyar kor
mányban őt jelölték a hadügyminiszteri tárca betöltésére. Az 1848: III. törvénycikk nem telje
sen egyértelmű szövege s az ebből következő értelmezési különbségek miatt Mészáros csak 1848 májusában tért haza Magyarországra, s május 23-án vette át tárcáját.
Mészárosnak - mint ezt a Szerző is jelzi - nem volt könnyű dolga. Minisztertársai többségéhez hasonlóan a közvélemény vele szemben is túlzó várakozásokat táplált, s közben az önálló ma
gyar hadügy megteremtéséhez és elismerteté
séhez szükséges eszközöknek igencsak szűké
ben volt. Mészáros - ha ténykedése nem is mérhető Batthyány, Kossuth vagy Szemere munkásságának mértékével - lényegében megfelelt feladatának. Noha a hadügyminiszté
rium szervezeti kereteinek kialakítása hazatéré
sekor már megtörtént, tagadhatatlan érdeme, hogy az újabb és újabb szervezeti átalakítások során, s az ezekkel járó zavarok ellenére a mi
nisztérium a Batthyány lemondását, majd a kormányzat Debrecenbe való távozását követő hónapokban is működőképes maradt. Szakmai
lag kiérlelt, de kompromisszumos iránya miatt az országgyűlési többség számára is elfogadha
tatlan katonaállítási törvényjavaslata miatt ren
geteg igazságtalan támadásban volt része. Ám
ezeket ugyanolyan belenyugvással és iróniával fogadta, mint a balszerencsés katonai ténykedé
sét ért kritikákat és ékeket. Mészáros kétségkí
vül a formák embere volt, ezzel magyarázható tucatnyi összeütközése Kossuthtal, ám soha nem veszélyeztette a formák kedvéért az ügyet.
Amikor többé nem tudta összeegyeztetni a tör
vényességről alkotott fogalmát a politikai sze
repvállalással, inkább félreállt, mint tette ezt 1849. április 14. után. Nem játszott azonban
„haragszom-rádot", hiszen május 6-ig ideiglenes hadügyminiszterként vitte korábbi tárcáját, s előbb a honi tisztképzés beindítása érdekében működött, majd 1849 júliusában kénytelen
kelletlen egy hónapig viselte a fővezéri tárcát is.
Mészáros a temesvári vereség után emigráci
óba indult, s mint a es. kir. hatóságok által fő-bűnösnek minősítettek egyikét, a török hatósá
gok őt is Kütahiába internálták. Csak 1851-ben szabadult, s addig - ahogy ez a Szerző adataiból kiderül - egyike volt az emigrációt összetartó személyiségeknek. Mészárost mindenki becsül
te, s ezt a megbecsülést csak tovább növelte, hogy 1850 után sem avatkozott az emigráción belül folyó, sokszor kicsinyes vitákba. Megvolt ugyan a véleménye Kossuth diktátori allűrjeiről, de ha már nem tudott tenni az egységért, leg
alább a széthúzást nem akarta elősegíteni. Em
lékirataiban ugyan - néhány kivétellel - kímé
letlen bírálatot gyakorolt volt küzdőtársai fölött, de ezeket nem tette közzé. Emigrációs irodalmi tevékenysége egyike a legjelentősebbeknek: tö
rökországi naplója, emlékiratai, a szabadságharc szereplőiről írott jellemrajzai, önéletrajzi töredé
ke vagy az emigráció feladatairól írott memo
randuma többszáz oldalra rúgnak, ám egy ré
szüknek semmilyen, más részüknek csupán csonka kiadása van. Csak remélni lehet, hogy a forradalom és szabadságharc közelgő 150. év
fordulója alkalmat ad ezek megjelentetésére is (pl. a Zrínyi Kiadónál).
A Szerző szerint „igen vázlatos életrajz" jó összefoglalót ad Mészáros pályájáról. Értékelé
sei kiegyenlítettek, s Ács Tibor szerencsésen el
kerülte a túlzott eszményítés jelentette buktató
kat is. A vázlatosság és a terjedelmi korlátok azonban néhány félreérthető megfogalmazást is eredményeztek. így indokolatlan délvidéki szerb felkelésről beszélni a Batthyány-kormány működésének első heteiben (29. o.). A Mészá
ros hadügyminiszteri érdemeit taglaló bekez
désben nem ártott volna egy mondat arról, hogy a hadügyi önállóság kiharcolása Batthyány mi
niszterelnök 1848 májusi bécsi útjának eredmé
nye volt. Félreérthetők a Mészáros fővezéri ki
nevezéséről írott sorok. Mészárost ugyanis nem a június 29-i, hanem a július 1-i miniszter- és haditanács bízta meg a fővezérséggel; június 29-én a fővezér jelölt még Kiss Ernő volt. (52. o.) Mészáros július 27-én Kossuth társaságában nem Batthyány Kázmérral külügy-, hanem Aulich Lajos hadügyminiszterrel találkozott. (54.
o.) Szeged kiürítését követően Dembiňski - sa
ját bevallása szerint - valóban Erdélybe akart vonulni, de egy mondatot talán megért volna az, hogy a kormány legalább négyszer rendelte a fősereget Aradra, s Dembiňski ennek ellenére vonult Temesvár alá (56. o.).
Szerencsés ötlet, hogy a jegyzetanyagban a szövegben szereplő személyekről és kevésbé
Szerencsés ötlet, hogy a jegyzetanyagban a szövegben szereplő személyekről és kevésbé