Felmerül a kérdés: mi tette időszerűvé ezt a hagyományos érzést, mi késztette rá Adyt, a munkásosztály vezető szerepét valló s a szocializmus perspektíváját magáévá tevő, népi forradalmár költőt, hogy ezt a régi sírva vigadó s így a búsmagyarkodás veszélyeit magában rejtő szeretve gyűlölő, gyötrődő-menekvő patriotizmust, a kurucos-szabadságharcos hagyo
mány tipikus érzését ismét felélessze? Egy művelődés-, illetve eszmetörténeti mozzanatnak, az egykorú magyar progresszió belső, latens polémiájának számbavétele válaszol erre a kér
désre. Ha csírájában, ha kifejtetlenül is (az erős, retrográd nyomás alatt a maga belső ellen
téteit végig gondolni nem bírva), de vitázott már egymással a század elején a magyar haladás gondolkozói közt az egységes, osztatlan emberiséggé válásnak — mai kifejezéssel élve: az integ
rálódásnak — két eltérő, lehetséges útja: az arisztokratikus-világpolgári és a demokratikus internacionalista. Adva volt egyfelől az az attitűd, amely az emberiséggé válás folyamatának kezdeteit látva, a nagyobb egységek létrejöttének helyes és igaz törvényét észlelve, a szembe
fogó, provincializáló nacionalizmussal együtt, annak függvényeként, a történelmileg kiala
kult kisebb egységek szeretetét, a mélyen gyökeredző emberi érzést, a patriotizmust is, mint az elmaradottság kirívó formáját, mint lefogó babonát félrelegyintette. S adva volt másfelől az a magatartás, mely ha a kisebbet — a hazát — az emberiség távlatai felől vette is számba, azt is tudta egyben, hogy érték ez a kisebb a nagy egész számára, az egész szeretetétől, az internacionalizmustól elválaszthatatlan a rész szeretete. Nemcsak az emberiség felől nézte ez a tartás a körülötte levőt, a hazát, a nemzetet, de minden doktriner emberiség-hitvallástól szögesen eltérőn — gondos számadóként — az emberiség felé is fordulva egyben: az adott valósághoz szorosan tapadva. S Ady a Sípja régi babonának c. költeményét írva ebbe a polé
miába szólt közvetve bele.
A költemény megírásának heteiből, 1913 tavaszáról maradt fenn Bródy Sándor tollából
e
gy figyelemre méltó életrajzi jegyzet. Leírta benne Bródy egy Promontor alatti (kinti, buda
foki), Adyval és Nagy Endrével való „városból kikívánkozó", „vidékies" kocsmázásukat.
„Muszka, igazi orosz dolog ez — hangzott a beszámoló — a hazáról beszélgettünk, és azért is szeretek a kettővel találkozni, mert e kettővel még lehet. Jó, hogy nem hallják beszélgeté
sünket szép kávéházakban ülő, szép és nálunk haladottabb kartársaink. Szégyellnénk magun
kat, vidékiek."
8A maga esetlegességében is egy belső szellemi tartás kifejezője volt ez a megőrzött biográ
fiai adat. Ha anekdotikus mezben is, de a lényeget jelezte. Mert nemcsak a Kutyavilla-féle búsulásokon volt adva a „fölényes társakkal" szemben ez a búsmagyarkodó, darvadozó,
„vidékies" tartás, általában is jellemző volt Adyra ekkor — 1912—1914 között, a népi forra
dalmiság időszakában — ez a dacos, öntudatos „rögösen magyar" „szidva szerető", „marván imádó" lét, jellemző volt rá — ahogyan írta — a „vasalt emberekkel" szemben ez a „vasaltság". Szívesen vállalt polémiát ennek érdekében. Csak a Sípja régi babonának meg-iratása körüli időkből véve a példákat. Szabó Dezsővel szemben, aki ekkor épp a maga neofita, túlteljesítő radikalizmusának időszakát élte, s így az egész magyar régiséget, a kurucos hagyo
mányt hetykén lekezelte, ezekben a hónapokban védte meg pl. Ady a protestantizmust, ezt a magyarságot őrző, nem pusztán vallási, de népi tradíciót. S a galileista modern felvilágosí
tók folyóiratában, a Szabadgondolatban, a „babonátlanságnak ebben a lapjában ekkor tett
„vallomást a patriotizmusról", erről a „rejtett", de „minden tudománynál erősebb baboná
járól". S végső soron a Sípja régi babonának is ebben a vallomás-sorba tartozott bele. A költe
mény címe, a versnek ez a — Schopenhauer szavával szólva — beszédes névjegye innen volt
• •
8
BRÓDY Sándor: Adyval a Kutyavillában. Cilinderes Tiborc. Válogatott cikkek és tanul
mányok. Bp. 1958. 272-273.
érthető. Eligazított itt a Vallomás a patriotizmus c. cikk babona kulcsszava. Babonának tar
totta a hazafiságot egy nem elég mélyen gondolkodó, huszadik századi felvilágosultság? Ady nem törődve ezzel, ennek ellenére gőggel vállalta ezt a babonát. S a maga asszociációs képi mezőnyében a harlemi patkányfogó híres, nem engedő, kötő sípjának emlékét idézve:
sipja régi babonának szólott. Újjáéledt, költői képpé lett a hagyományos magyar szabadság-harcos-kurucos hazaszeretet legbensőbb ismérve: a megkötöttség-érzet.
S Ady forradalmisága teljesedett ki ezzel. Mert nem Barrés-féle fejlődést jelzett itt a vissza
térés a patriotizmushoz, a szépség emigránsából, lázadó, dacoló kivándorlóból kötöttséggel élő bujdosóvá válás. Nem az elfáradt, kételyektől gyötört, magányos individuum menekült be az irracionálisba — Barrés szavát idézve — „a patriotizmus ösztönösségébe".9 Az ilyen típusú út reprezentánsaitól — egy Barréstól, D'Annunziótól, Lemaitre-től, Montesquieu-tól, avagy a késői HauptmannMontesquieu-tól, GogolMontesquieu-tól, Szabó Dezsőtől — szögesen eltérőn nem az ellen
forradalmisággal, de a forradalmisággal volt itt ez az érzés mindvégig korrelativ, nem a nacio
nalizmussal, de az internacionalizmussal fonódott egybe. Csöppet se véletlen, hogy minden
fajta szűk látókörű, az „én hazámat" mindenek fölé állító apologetikus nacionalista szemlé
lettel szemben erőteljesen előtérben állt itt a kritikai jelleg.
Funkciót váltott így Ady lírájában a hagyományos kurucos-szabadságharcos hazaszeretet.
A „nagy világon e kívül nincsen számodra hely" nem az „extra Hungáriám non est vita"
szemellenzős gondolatával jelentett itt egyet, a patriotizmus nem a provincializáló nacionaliz
musnak, de a forradalmiságnak lett organikus része. Hajdani magyar kisurak erkölcsi paran
csát, a megkötöttség-érzést magáévá téve, magáévá tette Ady minden forradalmiság egyik lényegi ismérvét: a távolra nézéstől, a történelemben való gondolkodástól elválaszthatatlan közelre nézést, a környező valósághoz való szoros tapadást. Mert — nem aktuális-politikai, de világnézeti-ontológiai síkon nézve — sosem csupán történelmi távlatosság, az emberiség elvont szeretete jellemző az igaz forradalmárra, hanem a konkrét emberszeretet — népközel
ség is. Egyszerre kell, hogy tartozzék hozzá makro- és mikrohorizont: a kis és nagy világban való gondolkodni tudás. Ez a kettős irányultság biztosítja azt, hogy üres távlatokban, don-quijote-ségben ne vesszen a lélek, hogy ne váljék frázissá a forradalmiság. S a maga sajátos természete folytán ezt az érzést zengette fel Ady lírájában az újjáélesztett, nagy múltú hagyo
mány: a kurucos-szabadságharcos hazaszeretet. A hozzátapadó morális jellegű megkötöttség
érzés következtében nem pusztán elzárkózó búsmagyarkodás, de a forradalmár világképébe beillő jelentés is társulhatott hozzá: a forradalmi mikrohorizontnak — a népközelségnek — lehetett a kifejezőjévé. „Sípja régi babonának" hallott, s megszólalt benne minden forradal
miság — teljes emberség — egyik lényegi ismérve: az itt és most parancsa; az idetartozás.
Művészi kifejezést kapott a forradalmár kötöttség-érzete: a néki rendelt helyen és a néki rendelt sorsban való helytállni akarás. , . . i
.
. . . :
. . .
9 Vö.: TUCHMAN, Barbara: The Proud Tower. New York 1966. 202.
11 Irodalomtörténeti Közlemények
VARGA JÓZSEF
LENGYEL MENYHÉRT ADY-LÁTÁSA
Adytól — Adyig
Naplójegyzet: New-York, 1921.1. 22. „Ma egy friss 'Nyugat' jutott el hozzám. Nagyon meg
hatott. Hogy tűzvész és vízáradás, fizikai s lelki kínok, zuhanások és átalakulások között, egy tönkrement ország romjai felett ez a kis csoport milyen meggyőződéssel csinálja tovább az Irodalmat. Meg vannak szentelve, mert Ady Endre közöttük nőtt fel."
Amerikai Napló-iában összegezte így a férfikora legjobb éveit élő Lengyel Menyhért írói léte értelmét. A századeleji magyar irodalmi megújulás e jeles képviselője ugyanis egyáltalán nem volt az, aminek a hálátlan és oly rossz emlékezettel megáldott közvélemény — már aki egyáltalán tud még róla — számontartja. Ez a legenda Lengyelt a dráma-exportőrök közé sorolja be. Holott itt sem lehet szimplifikálni. Hiszen Biró Lajos például a három-négy legjobb magyar politikai újságíró és irodalomértő egyike, s Molnár Ferenc legcsináltabb darabjaitól sem lehet megtagadni az irodalmi fogantatást. Természetesen ez nem akar holmi rehabilitáció lenni. A csodálatos mandarin librettistájának nincs is erre szüksége . . .
Pályakezdete a magyar lelki reneszánsz egyik legrokonszenvesebb vállalkozásához fűződik.
Hevesi Sándor fedezte fel a már több színházat eredménytelenül megjárt darabjával, az ibseni problematikájú A nagy fejedelem-mel. Az éltető hazugság szimbóluma ez a nagy fejede-1 em, akit még a dinamit sem pusztít el. Lengyel hőse, a professzor egy életet szánt a nagy feje
delem rajongott figurájának idealizált magyarázatára, amikor egy új felfedezés élete munkáját dönti romba: a nagy fejedelem — feudális zsarnok volt, aki alattvalói vérével jegyezte fel gazságait. S itt lép be az ibseni problematika, amit Ady oly gyakran idézett épp ebben a korai periódusában: hogy ti. miért nem szerették a kortársak igazán Ibsent: „Ibsent csak rettenve bámulta a mai ember. Megkoszorúzta és hazugnak hazudta. Megérezte, hogy Ibsen vesze
delmesebb mindenkinél, ki Spinoza óta Tolsztojig élt. 'Gyalázatos, aki el akarja venni kicsi kedvünket is.' — Óh, értem most már, hogy Ibsen nem kell Párizsnak s a latin Délnek — Hilda vagy a Múzsa szól a germán Solnessekhez: — Építsetek szédítő tornyokat. Kiáltsátok az élet fülébe, hogy nyomorult." (Ibsen és Mistral, 1906. Párizsban és Napfényországban, Sajtó alá rendezte: Földessy Gyula, 1949.)
Ezt kiáltotta kortársai fülébe A nagy fejedelem-mel a pályakezdő Lengyel Menyhért is. így aztán miközben a professzort családja és környezete próbálta jobb belátásra bírni — az éltető hazugságot vállalni, hisz mindenki ezt teszi, — ő ennek az életfelfogásnak a nagy fejedelemben testet öltött szimbólumát akarta megsemmisíteni s közben maga pusztult el: A nagy fejedelem
nek szánt dinamit őt pusztította el.
S mindehhez a keretet — amire céloztunk Hevesi Sándor nevének említésével — a Thália adta meg, 1907 tavaszán. A Thália, amelyet a Solness színrevitele alkalmából Ady ünnepelt a Budapesti Naplóban, s amelynek értelmét hivatalos megszüntetése után a Nyugat első évfo
lyamában Lengyel Menyhért így fogalmazta meg: „Az idei színházi életet hiányosnak érezzük,
— valami kiveszett belőle, valami elmaradt. Nem fogunk túlzásokba csapni — ezt a veszteséget nem sokan érezték, csak azok, akiknek szükségük volt erre a színfoltra, erre a törekvésre, mely hitet keltett bennük a színpad iránt. Voltak, akiket csak ez az egy vékony szál fűzött a magyar
színjátszáshoz, melyet bizonyára kissé igazságtalanul, igen alacsonyrendűnek ítéltek — és egyre többen voltak, akik a pártos emberek hevével inkább az ügyért és a törekvésért lelke
sedtek . . .
. . . a Thália nem halt meg: nyakán viseli ugyan a fojtogatás nyomait, de él, lélekzik, s Pestről száműzetvén, kis vidéki városokban b a r a n g o l . . . tovább csinálván nagyszerű csodáit:
meggyöngült erővel — mert a legjobb tagjait sietve ragadták magukhoz a nagy színházak — Nagybecskereken, Békéscsabán és az Isten tudja hol, merre közönséget vonz a Vadkacsához, Nórához, Mária Magdalénához."
Miután koronatanúként így elevenítette fel az ő darabjának is hajlékot, színpadot adó szín
ház históriáját és igazi helytállását a létében megtestesült értelméért — az új magyar színpadi kultúra, a magyar Theátre Libre, a budapesti Művész Színház, a kissé költőien átértelmezett magyar naturalista színjátszásért — milyen gúnyosan hangzik Lengyel összefoglalása a túloldal érveiről: „Csodálkozva olvassuk, mi több, egészen szavahihető forrásokból halljuk, hogy nagy közönségük és rengeteg sikereik vannak, holott ajkbiggyesztve mondták itt rájuk, hogy a budapesti közönségnek csak egy finnyás és túlművelt rétege merő kuriozitásból pártolta ő k e t . . . A harcos kis csapat guerilla hadjáratot folytat, mert kell-e véresebb vágás annál, hogy nekik a Vadkacsára Nagybecskereken van publikumuk, holott a pesti jeles színházi szakerők az egész szezonban nem mernek egy Ibsen-előadást kivágni, nyilván a nem értéstől való komikus félelmükben."
Mindez még csak polémia volt. A Thália értelmét így összegezte Lengyel Menyhért: „Ha a Tháliának más hivatása nem lett volna, mint az, hogy a maga becsületes törekvéseivel eleven lelkiismerete legyen a többi színháznak, s hébe-hóba jelezze, hogy mit mulasztanak azok, akik mindent megtehetnének — . . . — ezért egyedül is minden áldozatot meg kellett volna hozni érette s minden akadályt el kellett volna hárítani az útjából. . . S egy rajongó közönséget tudott nevelni, melynek minden tagja a saját személyes ügyének érezte a Thália dolgát s erre büszke volt."
Lengyelnek a legszemélyesebb ügye volt a Thália sorsa, hisz művészi keresztlevelét itt állí
tották ki. Épp ezért érthető indulata, amely azonban kicsit a szerinte a hatóság előtt könnyen meghunyászkodott Thália-vezetőség felé is vág. Ezért is fejezi be ilyen líraian indulatosan a Thália sorsán tűnődő glosszáját: „S mi — néhány szerelmese a komédiának — gyáván, dide
regve s óh egyre lanyhuló érdeklődéssel kérdezzük, mi lesz a vidékre szorult Tháliával? Soha szép, új és forradalmi ügynek nem voltak lanyhább harcosai." (A Thália, 1908; Indulás, 1923.)
S hogy mennyire igaza volt amikor arról írt, hogy A Thália voltaképpen a nagy színházak részére nevelt fel egy egész színészgenerációt, ezt tovább vihetjük azzal, hogy magának Lengyel Menyhértnek az útját is A nagy fejedelem Thália-beli premierje nyitotta meg alig fél évvel később — egyenesen a Nemzeti Színházba. 1907 őszén mutatták be A hálás utókor-t, A nagy fejedelem párdarabját. S erre kapta meg azt az ordót, aminél többet fogékony fiatal lélek akkor Magyarországon alig kaphatott. A darabról Ady Endre írt kritikát a Budapesti Naplóba.
Első mondataival az új drámaírót karakterizálja. „A Nemzeti Színház észrevett egy keserű, csöndes, derék, bátor, naiv, fiatal embert, Lengyel Menyhértet, aki tavaly a Tháliában A nagy fejedelem-me\ panaszolta el azt, amit most A hálás utókor-ral panaszol." Ady is így látta egynek a két korai Lengyel-darabot. S ahogy az ember arcélét felvillantotta — keserű, csöndes, derék, bátor, naiv — az máig igaz: az emlékezetes esték a Via Qiulián, amelyet 71 késő őszén tölthet
tem vele együtt, az ő társaságában, bennem is ilyen portrét alakítottak ki Lengyel Menyhértről.
Ady ebben az alkalmi színházi kritikában a még nem is ismert szerzőről — hiszen A nagy fejedelem Thália-beli előadását nem láthatta, akkor még Párizsban volt — olyan érzelmi azo
nosulással írt, ahogy csak a hozzá igazán közelálló kevesekről: „Szeretnék annyi szeretettel írni Lengyel Menyhértről, amennyivel az ember életmentőknek s egyéb mártíroknak tartozik.
S annyi keserűséggel, amennyi őt elfutja, a csöndes és tűnődő embert, mikor az életre s az em
berekre gondol" — vallja meg nyíltan.
Kritikájának hitelét azzal is csak erősíti, hogy összefoglalja a rossz indulat szavait is: „Fog
ják mondani, de nem igaz, hogy Lengyel Menyhért szalmát csépel s nemcsak művészietlen, de tudománytalan is. Azonban a Nemzeti Színház színpadáról hallani még idétlen jajgatások-ban is lappangó, titkolt, nagy, bűnös fájdalmainkat, nemes esemény" — hozza fel a darabbal szemben felhozható kifogások mentségére mindjárt elöljáróban.
„Magyar a darab, elsősorban magyar, ezt a nincs máskéntet nálunk hangsúlyozni kell. S hogy Shaw-tól, Ibsentől Clemenceau-ig bánatos bábjátékok készültek már bőven a Lengyel Menyhért problémáiról, ez nem baj." Az újabb képzeletbeli vita a darabbal szemben felhoz
ható ellenérvekkel szemben horizontot táró esztétikai igazság megfogalmazására ad alkalmat Adynak: „Az igazi témák a nagyok és közönségesek s az igazi írók szeretnek és tudnak ezekről újat mondani."
Ezt is lefordítja a korabeli magyar valóság nyelvére, hogy mindenki értse, mire is gondol:
„Az aránytalanságok élet és boldogság, a lehetetlenségek valóság és kigondolás között sehol se olyan nagyok és bizarrok, mint a félkultúrájú Magyarországon." S kritikájának következő soraiból megfigyelhetjük, hogyan bontakozik ki a pályája első csúcsain járó költő önportréja, aki már megírta az Űj versek-ben A magyar Ugaron ciklusát, s most gyűjti kötetbe a Vér és arany-t, amelyben ott van A magyar Ugaron pár ciklusa: A magyar Messiások. „Lengyel Meny
hért hőse, akit egy kicsit Pulszky Gusztáv, egy kicsit Péterfi Jenő árnyéka kisér sok más hazai árnyékkal együtt, elbukik, mert újítani akar. Eltiporják; a felesége, a kollegái, az elvtársai, a tömeg, a publikum, a közvélemény, a kormány. Szalad, szökik az öngyilkosságba s valahol Szicíliában az Élet kedvesen szól hozzá, a Nap ráragyog s eldobja a revolvert. Ott marad, ott él, mialatt ébbén a Temető-országban nagy embert csinálnak belőle, a halottból. Az ő reformeszméi, az ő álmai hágcsók lesznek azok számára, akik őt a halálba kergették.
Műveit díszkiadásban adják ki, emléktáblával jelölik meg a házat, ahol lakott. S ő visz-szajön váratlanul négy év múlva, mert egy asszonyt hagyott itt, nem a feleségét. Egy asszonyt, akit egyedül sajnál viharos és hazug múltból és egy gyermeket, aki az ő szökése után született."
S ha eddig a. kor magyar valóságára oly merész költői leleményű szimbólumokat megalkotó költő vonásait ismerhettük fel Ady kritikájában, úgy a következő sorokban ráismerünk a kor morálját merészen faggató Adyra is: „Ibsen-ember lett közben belőle, aki hol jár már az ő régi elveitől. S új pogány lett belőle, aki egy Botticelli-kép előtt mindent elfeled. Itthon meg
alázhatná, Összetörhetné ellenségeit, de nem teszi. Megalkuszik velük, elviszi magával szerető
jét és gyermekét. Visszamegy — élni Szicíliába, mert az emberek kevés helyen élnek, de olyan barbárul sehol se negligálják az érdemes élést, mint itthon."
íme, kritikájának utolsó mondatában így kapcsolódik össze a kettős gondolati szál. Ady írásának a hitelét csak növeli, hogy kifogásait sem rejti véka alá. Hogy ti. mint a legtöbb első darabos szerző, Lengyel is mindent el akar mondani darabjában, „emiatt csetlik-botlik, bántó szavakat kölcsönöz stilizált novellákból, vezércikkekből, szimbolista versekből és szo
ciológiaitanulmányokból. Láthatólag vigyáz magára, nehogy olcsó embernek, hatásvadásznak lássák s éppen avval bűnhődik, amivel bűnözik."
De a lényeg mégsem ez Ady szemében, hanem az, hogy ez a Lengyel darab mégis esemény:
társadalmi és kulturális forrongásunk nagy bizonyítéka. S ahova kifuttatja írását, az a gesztus egyszerre vall a meleg szívű emberről és a progresszió okos harcosáról:
„Mi pedig: nem tudunk jósolni, csak egyet tudunk. Ez a Lengyel Menyhért, ez a keserű, csöndes (túl csöndes), derék, bátor, naiv, fiatal ember — erős ember, É S nekünk ma, amikor fel akarjuk borítani azt a lakmározó ronda asztalt, melyhez csak kiváltságosak ülhetnek Ma
gyarországon, minden erő nagyon becses." (A hálás utókor. Lengyel Menyhért színjátéka.) BN. 1907.)
S hogy mennyire ä darabot és szerzőjét akarta premier plánba állítani, tanúsítja, hogy cikke sokkal inkább kis portré, mint színikritika.