Sz il a s i Lá s z l ó: Am íg m á s o k k a l v o l t u n k
Magvető Könyvkiadó Budapest, 2016 287 oldal, 3490 Ft
Szilasi László legújabb műve, az Amíg másokkal voltunk az alapötletét tekintve furcsa alkotás. Tulajdonképpen egy há
rom részből álló kisregényről van szó, mely a magyar iroda
lomtörténet három emblematikus alakját mutatja be, életük egy-egy meghatározó szakaszára fókuszálva: a Szegeden ta
nító Babitsot, a Tardonán bujdosó Jókait és a Pusztakovácsi
ban remetéskedő Bessenyei Györgyöt. Mint ilyen, műfaji előz
ményei valahol az irodalmi portré, illetve a „nagy íróknak"
emléket állító, meglehetősen iskolás és normatív irodalom
szemléletet feltételező biográfiai regény környékén jelölhe
tők ki. A Kitömött barbáron kívül nem sok hasonló szöveg szü
letett mostanában a kortárs magyar prózában - az Amíg má
sokkal voltunk egyszerre ápol szerényebb ambíciókat és vállal a maga módján kockázatosabb feladatot, mint Péterfy Gergely regénye.
Az első kérdés, amely azonnal felvetődhet abban, aki csak a fülszöveg olvasásáig eljutott, hogy miképp állítható egymás mellé ez a három szerző, akiket - kanonikus pozíciójukon túl - látszólag nem sok minden köt össze. Nos, a kötet egy olyan összefüggésrendszert teremt, melyben az egymásra követ
kező évszázadok magyar íróinak közös tapasztalataként a ki
taszítottság, a szellemi elszigeteltség, a peremre kerülés raj
zolódik ki. A Tisza Szálló kávéházának tanári asztalánál üldö
gélő, Rómáról és Tasmániáról álmodozó fiatal Babits ugyan
annyira magányosnak érzi magát, mint a döngölt padlójú bi
hari házban megbúvó, bécsi évei felett merengő idős Besse
nyei: a jókai-fejezetben pedig a számkivetettségnek egy jóval konkrétabb és húsba vágóbb formája is megjelenik. A kínzó provincializmus, az európai kultúra fő áramlataitól való elvá
lasztottság, a társtalan magyar nyelvbe való bezártság olyan toposzai az alkotói szereplehetőségeket érintő hazai diskur
zusnak, melyek mintha sosem vesztenék el időszerűségüket,
2017. június
viszont már-már túlságosan kézenfekvőek - így kérdés, hogy a könyv a panaszretorika mű
ködtetésén túl tud-e valamit kezdeni velük.
Szilasi prózájában nem az irodalomtörténeti alakok közvetlen vallomástételének fikciója képződik meg, hanem a belső fokalizációval élő egyes szám harmadik személyű elbeszélésmód építi fel a három főszereplő nézőpontját. A rövid, bekezdésnyi egységekből összeálló, gyakori idősík-váltásokkal operáló szöveg folyamatos történetmondás helyett inkább csak epizódokat villant fel az írói életutakból. Ami a biográfiai információkat illeti, jól érzékelhető, hogy az Amíg másokkal voltunk egy kiváló tárgy- és (Szeged esetében) terepismerettel rendelkező irodalom- történész munkája, akinek viszont nem célja az, hogy gyökeresen átértelmezze a jól ismert sorsnarratívákat, egy olyan alternatív látószöget felkínálva, mint amilyen Török Sophié Pé- terfynél vagy Jónás Olgáé Lovas Ildikó Spanyol menyasszonya bán. Az Amíg másokkal voltunk inkább ezeknek a történeteknek az üres foltjaira mutat rá, olvasóját a hiány különféle változa
taival szembesítve: arra például, hogy Bessenyeinek még nem állt a rendelkezésére egy olyan magyar nyelv, mely a modern, önreflexív vallomásosság közegeként szolgálhatott volna. Egy másik üres helyet jelölt ki a direkt önéletrajziságtól közmondásosan irtózó Babits hallgatása, aki a valamilyen mértékben autobiográfiainak tekinthető írásokat egybegyűjtő Keresztülkasul az életemen című kötetben egy szóval sem emlékszik meg a szegedi évekről. A Temetési dicsé
ret (Mitológia) címet viselő középső fejezet pedig Az ércleány című Jókai-elbeszélés valós és meseszerű különbségét elbizonytalanító felütésével („írjunk mitológiát.”) létesít párbeszédet, és jó részét egy, a bujdosó Móric által elképzelt erdélyi utazás soha meg nem írt „mítosza" teszi ki. A könyv tehát - szerencsére - nem a szerelmi titkok feltárásával, a magánélet intimitásának előtérbe helyezésével igyekszik új vonásokat felvinni a már sokszor megörökített arcképekre, hanem kifejezetten az írás, az alkotói identitáskeresés problémájára összpontosít: azt az egy
általán nem egyenes vonalúként megrajzolt folyamatot követhetjük benne nyomon, ahogy va
laki eljut az Eppursi muove első sorainak papírra vetéséhez vagy az Isteni színjáték lefordítá
sához. Részben ennek a sajátos, E/3-ba transzponált műhelynapló-jellegnek köszönhető, hogy mindhárom fejezetet átszövik az adott szerzőtől származó idézetek. Szilasi átíró-újraíró-kom- pilációs stratégiái talán a Forradalmi és csataképekbe1 és az Egy bujdosó naplójából táplálkozó Jókai-fejezetnél figyelhető meg a legtüzetesebben: az például, ahogy feltördeli az egyébként majdhogynem szó szerint megőrzött Jókai-féle körmondatokat, ezáltal még inkább felerősítve a szaggatottságot, töredezettséget, mely már az eredeti írásokban is fontos jelentésképző funk
cióval szolgált. A Temetési dicséretben ezáltal a Jókai-pretextusok lefojtott melankóliája tör fel
színre - az Egy bujdosó...-bán még komikus fordulatok, csodaszerű megmenekülések enyhíte
nek az elbeszélt veszteségek súlyán, de az itt-ott tetten érhető anekdotikus derű helyét Szila- sinál a tragikus-groteszk hangoltság veszi át. Mi pedig eljátszhatunk a gondolattal: egy más típusú konvenciók, történelmi hagyományok és elvárások képezte irodalmi közegben az egy
kori forradalmár ezen a posztromantikus prózanyelven is megírhatta volna visszaemlékezé
seit. Ez a fejezet azért is felfrissítő olvasmány, mert nem a szabadságharcosok hősiességét fel
nagyító klisék ironikus lebontását célozza meg - ehelyett (kevésbé kiszámítható módon) sike
rül a 49-es események traumatikus, számos túlélő számára valóban feldolgozhatatlan voltából megsejtetnie valamit.
Túl a bemutatott identitásproblémák rokonságán, a motivikus összeszövöttségen, a kere
tes szerkesztésmód gyakori használatán, a kötetegész koherenciáját - annak ellenére, hogy 99
100
tiszafái? ?
mindhárom részben visszatükröz valamit az adott szerző saját stílusából - az elbeszélői nyelv- használat egységessége biztosítja. Szilasi archaizmusokat és 21. századi kifejezéseket gyúr össze egy különös keverccsé, melynek idegenszerűsége olykor kifejezetten izgalmas, máskor viszont már inkább zavaróvá válik, és van, hogy a hiányos szerkezetű mondatok - „Azon az éjszakán nagyon meghűlt, majdnem tüdőgyulladás.” (70) - egyenesen pongyolán hatnak. Eh
hez talán az is hozzájárul, hogy a fentebbi példa igencsak elüt a Babitsosai asszociált stílusesz
ménytől - mindenesetre itt, A rekonstrukciós város című fejezetben lelhető fel a legtöbb olyan pont, ahol a Szilasi-mű legfontosabb szervezőelvének bizonyuló fragmentált szövegformálás vázlatosságba fullad. Ugyanakkor a könyv első részének zárlatában bukkanhatunk azokra a finom pátosszal átitatott, a babitsi ars poétikával, de egyúttal Jókai és Bessenyei sorsának Szi- lasi-féle olvasatával összecsengő sorokra is, melyek az irodalmi teljesítményt centrum és pe
riféria viszonyától függetlennek tételezik: „Az irodalomnak nincs rögzített helye. De maga a hely létezik. Ott van a Hamlet. Oda, arra a biztos és láthatatlan helyre kellene, tartósan, neki magának is átlépnie." (90) Habár műfaji kódjai a másodlagosság jellegével ruházhatnák fel a könyvet, és a szerző nyelvi megoldásai nem mindig egyformán meggyőzőek, az az érzékeny
ség, ami például az elcsendesedő Bessenyei portréjában megmutatkozik, és az, amit jobb híján csak a nagy elődökkel szembeni alázatnak tudok nevezni, az Amíg másokkal voltunkat szá
momra Szilasi László eddigi legemlékezetesebb szépirodalmi alkotásává teszi.
Fürdőházak rózsaszín térben 2013. Miszla 35x90 cm, vegyes
2017. június
101
túrája ellenében ható, üdítően független modell. Az elmúlt tíz évben kész kritikusként és prózaíróként jelent meg előttünk valaki, akinek „alakulásairól" helyette elsősorban a szövegek beszélnek. A 2011-es, a Műút könyvek sorozatában megjelent kritikagyűjteményt (Talányaink összessége) a Tiszatáj köny
vek közt jegyzett A télgyűlölő című novelláskötet követte 2015-ben. Az új próza, A húgom operája, a Kalligram kiadásá
ban olvasható „önéletrajzi" kisregény vékony kötet, textúrája azonban annál sűrűbb.
Fiatal, beérkezésre váró szerzőknek bizonyára jó hír, hogy létezik az irodalmi térben való létezésnek ez a módja is: amikor a tehetség egy magunknak is alig megfogalmazott formában tör utat magának, ahogy Sántha eddigi pályája is azt példázza, az önkifejezés módjai gyakran minket választanak és nem mi vá
lasztjuk azokat. Ehhez persze gyorsan hozzá kell tenni, hogy az írónak az elmúlt néhány év a második pályakezdése: versek és egy dráma (a tévéjáték-adaptációt is megérő A legnagyobb) je
lentették az első időszakot évtizedekkel ezelőtt.
A három eddig megjelent kötet, bár műfajában más, mégis olyan mértékben határozottan körvonalazza az alkotói ízlést, hogy együtt olvasásuk sem haszontalan elképzelés. Sántha kritikáiban mindig a szenvedélyes [hivatásos vagy lelkes kul
túrafogyasztó, esetében ez teljesen mindegy) olvasó ízlése tükröződik, még akkor is, ha tudjuk, a kritikus természetesen sokszor felkérésre „választ”. Műbírálatainak határozott ka
raktert ad a térről való gondolkodás. A Talányaink összessége egy hosszabb esszével (A ház mint hamisítvány: Időproblémák a múlt század irodalmában) indult, amely a jelenből vissza
nézve nemcsak a kritikakötet, hanem a két prózai munka ka
rakterét is megrajzolta. Az idő és a tér viszonya, az emlékezet működése, a rés mint fizikai valóság mint transzcendens ta
pasztalat, mint az idő és a tér viszonyában jelen lévő létező:
ezek azok a témák, amelyeket Sántha elbeszélői kétségbeesett megszállottsággal kutatnak, melyek megragadásának vágya