1.
„Tíz óra múlt tíz perccel.” Ahogy az olasz követségről kilépett, még habozva jobbra indult, pár ház csak, és elintézi a svájci vízumot is, a váratlan siker lelkesítette; de előbb a franciát kellene, a svájci csak átutazó, mindegy. Valahogy átlósan lé-pett, jobbra tartva kicsit, de a nagy lombú fa, a járda széle, a kocsija felé is. Nem kockáztatja a jól indult ügyintézések sorát, ha sokat kell várnia a svájci vízumra, felborul az egész napja, elkésik mindenhonnan – bár most itt van, egy füst alatt, el-mondhatná, hogy egy füst alatt, könnyebben, mint valaha. Eu-rópai stílusban. Akkor szólította meg a lány. Rózsaszín mini-szoknyát viselt és rózsaszín trikót, a kinyúlt, színehagyott trikón átbökött a mellbimbója, a füléből hosszú láncon rózsa-színű háromszög lógott le, fityegett, mint egy kulcstartó. Ró-zsaszín topánka a lábán: foltos, foszladozó vászonpapucs; idét-lenül vigyorgott, ahogy incselkedve kérdezte:
„megmondanád, hány óra?” A tegezés elvett valamit a meg-szólítás közönségességéből, majdnem nagyvilágias és diáko-san közvetlen volt. András büszkén, de alig látható mosollyal nyugtázta a fiatalítást. „Tíz óra múlt tíz perccel”, mondta ta-nárosan, oktató túlbeszéléssel, mintha megfontoltan vissza-utasítaná a kikezdést. „Kösz”, felelte a lány érzéketlenül, és továbblépett. András bal karja még felemelve, az óra számlap-jára mered. Néhány másodperccel korábban, a követség épü-letéből kilépve és a kerti úton a vasrácsos kapu felé tartva ugyan már megnézte, tíz óra múlt tíz perccel, remek, gyorsab-ban végzett, mint remélte, még elintézheti a másik vízumot is itt a szomszédban – vagy nem, már nem, s a lány kérdésére újból felemelte a karját, „tíz óra múlt tíz perccel”, csak akkor volt ijesztően ismerős a mutatók állása, ugyanannak az órának a mutatói, és az ócska divatossággal öltözködő, lapos arcú fruskának úgy felelt, kimérten, helyreigazítva és mint az álomban: az iszonyatosan messzi, visszhangossá
99
terebélyesedő, alaktalanul hömpölygő hívó szavakra. Most fe-lelt a másfél évtizeddel korábbi kérdésre, úgy rémlett, csak most felel, és nevetséges, hogy éppen ennek az idegen lány-nak. A jellegtelen szavak hogyan idézhették fel az egykori je-lenetet, és a lány? Ő aztán csöppet sem emlékeztetett Ágnesre, pedig mégis a szerepét játszotta, „megmondanád, hány óra?”
Márta akkor vörös lett, lehajtotta a fejét, félig hunyt pillái mö-gött bizonyára a szeme fehérje is vörös volt a szégyentől és a dühtől. Kínos csönd lett a szobában. András az órájára nézett, tíz óra múlt tíz perccel, de ezt nem mondhatta ki, nem felelt Ágnesnek, mert csönd volt, és Ágnes hangja töltötte be a szo-bát, ide-oda csapódott a túl hangosra sikerült kérdés, fotelok-nak, kanapénak, könyvesszekrénynek ütközött, falra akasz-tott festményeken zuhogott le, nem tudott fölszívódni, Jóska levette a szemüvegét, szaporán törülgette, aztán két ujja közé fogta az orra tövét, dörzsölgette azt is. A vendéglátók zavara nyomta meg a levegőt, csakis azért lett kínos Ágnes kérdése, mert ők sietve kínossá avatták, megdermedtek, látványosan ügyetlenkedve védekeztek – de hát egész este készültek erre az összecsapásra. És nem is csak azon az estén. Ágnest befura-kodónak érezték, ingerlőnek és idegennek, aki bármit képes elkövetni. Márta legalábbis minden rosszra felkészítette Jós-kát, Ágnes számító és nemtörődöm volt a szemében, ügyes-kedő, és főként ingerlő, igenis ingerlő, a járása, a hangja, a lé-legzése, minden ingerlő, „milyen jogon mer kritizálni ez a kis senki!”, soha még ember nem korbácsolta fel ennyire Márta indulatait, mint Ágnes, és Jóska nem ellenkezett vele. Talán ha András a saját gyereke lett volna, hűteni igyekszik az asz-szonyt, de így az anyai ösztönökre hagyatkozott, nem tehetett mást. Márta kétségbeesése, aggodalma, képzelt vádjai oly ha-talmassá nőttek – ez önmagában is szokatlan volt. Valami oka csak lehet. És a válás, majd András öngyilkossági kísérlete a legsötétebb jóslatokat igazolta.
Nemcsak az anyai féltékenység miatt berzenkedett Márta, fölfújta magát, mancsait előrenyújtva, hátát görbítve, szemét villogtatva készülődött, nekikeseredetten figyelte a réseket, ahol alkalom adódik elkapni, megszorítani – nem egyszerűen anyaállattá változott, elhagyva szemérmet, gyöngédséget, ta-pintatot, sőt a jólneveltséget is; éppen abban a két esztendő-ben – de még annyi ideig sem tartott András és Ágnes
100
kapcsolata –, éppen akkor próbálta leggörcsösebben védel-mezni a konszolidált élet lehetőségét, s jól érezte, hogy Ágnes veszélyezteti azt. Jóska talán gyanútlanul megszereti, barátsá-gába fogadja a lányt, ha nem kellett volna Mártával szembe-szállni – ehhez azonban nem volt kedve, és meggyőződése sem. Az első alkalommal megrémült Márta felcsattanásától; a meggyötört, számtalanszor megalázott, félénk nő oly kemé-nyen utasította el a hasonlóságot, ami felért egy hadüzenettel.
András bemutatta a szülőknek Ágnest, „kopott veréb”, dör-mögte később az anyósjelölt, mert a törékeny, szőke lány va-lóban előnytelenül és szegényesen öltözött. Az a pepita ruha, amit akkor viselt, s később is, sokáig, három-négy ruhája kö-zül az egyik; rakott szoknyából késkö-zült, a nagynénjétől örökölt sokráncú szoknyát szétbontotta, egy évfolyamtársával új-ravarrták, egyenes szabású, elöl gombos ruha lett belőle. Ele-inte fehér gallér is került rá, de azt hamarosan lefejtette Ág-nes, „elég, hogy pepita”, és tüntető nyegleséggel megrántotta a vállát.
Nem szánta senki ünnepélyes ismerkedésnek azt az első elővezetést, házasságról, még szerelemről sem esett szó ak-kor, néhány perces udvarias társalgás után a fiatalok külön-vonultak tanulni, „Szekszárdon élnek a szüleid?”, „Csak a ma-mám”. És nem mesélt – a szülei válásáról, az apja haláláról, a saját örömtelen gyerekkorából aztán is csak kényszeredetten és kivételesen idézett fel valamit. Úgy gondolt élete első más-fél évtizedére, mint valami szükségszerűen rossz készülő-désre, majdnem zúgolódás nélkül, mert azt tapasztalta, hogy az önálló lét előtti időszak másnak sem jobb, a nosztalgiát, mindenféle visszavágyódást utálkozva hazugságnak ítélt, a szegénységet pedig energikus gőggel viselte, nem takargatta, nem is mutogatta – aligha élt valaki Ágnesnél szerényebb gőg-gel. „Nagynéném él Pesten, de nem nála lakom. Kollégium-ban.” Jóskának inkább tetszett a szegény, gátlásos lány, talán a rokonszenvét akarta valahogy kifejezni, mikor Mártának mosolyogva mondta: „Helyes kislány, és hasonlít rád. Mintha csak téged látnálak húsz évvel ezelőtt”, de Márta ingerülten tiltakozott, „énrám?, ez a lány?”, és fintorogva mondta, hogy kopott veréb, aki bizonyára jó helyet választ fészkelni. Ilyen rosszhiszemű és közönséges mondatot nem hallott tőle senki, de szinte átmenet nélkül fejfájásra panaszkodott, „már
101
bevettem egy port, lefekszem kicsit”, és ment begubózni a há-lószobába.
A két nő aztán egyre gyanakvóbban figyelte egymást. And-rás szenvedett közöttük, Jóska elhúzódott, és mindannyian tudták, nem lesz győztese a harcnak. Márta megsértődött, amikor világossá lett, hogy Ágnes nem akarja kihasználni, sőt görcsösen egy fillérnyi értéket sem fogad el tőle, nem akar hozzájuk költözni, nem akarja, hogy lakáshoz segítsék, támo-gatást, ajándékot, semmit sem akar; az elutasításokban is – joggal – kritikát szimatolt, de azért nem mondott le az újabb és újabb megkísértésekről, a mindig megalázó, lekezelő ada-kozási gesztusokról, amelyekkel erkölcsileg és fizikailag meg-gyötörte Ágnest, és bomlasztotta a házasságot. Ágnes fordí-tott, tolmácsolt, magántanítványokat vállalt, és gőgösen kifizette az albérleti díjukat, fedezte kettőjük megélhetését, András pedig békéltetően próbálta elfogadni a kettős kiszol-gáltatottságot: anyjától hónapról hónapra pénzt, ruhaneműt, luxustárgyakat kapott, Ágnestől a tényleges eltartást. Ha ő munkát vállalt, Márta őrjöngött, „nem tudsz így tanulni, el-herdálod a legértékesebb éveket”, s a lelke mélyén maga is úgy hitte, hogy a házassága miatt nem kellene a megszokottnál rosszabb anyagi körülmények között élnie. Könyörgött Ágnes-nek, a szerelmükre hivatkozva könyörgött, olykor könnyekkel is, hogy közeledjen kicsit, hogy legyen megértőbb, lágyabb, engedékenyebb, legalább próbálja ki, jó szívvel nyújtják-e a szülők a segítséget, esküdözött, hogy Márta is anyaként sze-reti már, de mindezzel csak a dacosságot növelte, Ágnes szen-vedő konokságát, amely végül fölperzselt, elemésztett min-dent maga körül. „Mit gondolsz, mire kell nekik a pénz? Értsd meg, csak én, csak mi vagyunk nekik, hát miért ne adhatnák és vehetnénk jó szívvel?, te nem akarsz majd mindent meg-adni a gyerekednek?” De Ágnes közönyösnek mutatkozott, mint Jóska, „ne foglalkozz ezzel!, te kerítesz akkora feneket az egésznek, megélünk, ők is, a szeretetet pedig nem harcolhatod ki”. „Hát ez az, ez az!”, ordítozott András, „akkor igaza van anyámnak”, de Ágnes megrántotta a vállát, „mindig azt tehe-ted, amit akarsz, csak ne kényszerítsél, hogy az ő ízlésük sze-rint éljek”. András vergődve takarékba rakta az otthonról ka-pott pénzt, anyja előtt titkolta a munkáit, de a feszültségeket ezzel a halogatással, félillegalitással szemernyit sem oldotta,
102
mert Ágnesnek fájt a gyomra, ha Mártánál ettek, s csak udva-riasan kóstolt, és különben is borral, virággal, süteménnyel ál-lított be, mintha nem családtag volna, de bántotta, ha András nélküle ebédelt otthon; kegyetlenül ironikus megjegyzései kö-zött fel-felbukkantak az „elkényeztetett úrigyerek”-et előle-gező jelzők, mint egy szimfónia alapmotívuma, úgy bujkált hangjában a megítélés és a sértettség, összeszorította a száját, és elhúzódott, „ne félj egy kis kényelmetlenségtől!, ha félsz, elbutulsz, mint ők”. És Márta az egyre szaporodó négyszem-közti beszélgetésekben másképpen kérdezett: „talán nem szenvedtünk eleget?, nem fizettünk meg jó előre mindenért?
Hogy merészel egy tapasztalatlan húszéves lány felelősségre vonni engem? Tudja ő egyáltalán, hogy mit éltünk át? Ő fog nekünk kitartást, bátorságot, elvhűséget mutatni?” Aztán sírva, mert mindig jött ez a sírós befejezés: „Soha, soha nem élhetünk úgy, mint a normális emberek? Miért nem élhetünk mi úgy, mint mások”; András feszengett a közvetítő álnok, fe-csegős szerepében, de valami idiotizmussal azért csinálta.
Mintha mindannyiukat felhúzták volna, s tennék, mondanák gépiesen ugyanazt. „Az apja és az apád hullája nem magyará-zat, nem mentség.” – „Ki akar itt magyarázatot vagy mentsé-get?” És mindez az 1968–69-es években; Kollár volt az egyet-len, akinek elmondta András, de Pali csak megnyugtatta:
„ennyi feszültséget elbír egy szerelem”, nem engedte, akkor az egyszer nem akarta, hogy kitérjen, hogy ő is semmibe ve-gye, lenézze a problémáit, nem hagyta lerázni magát, mondta, tovább mondta, példákat sorolt – másnak erről úgysem be-szélhet; Kollár meg az ő dadogós-hadarós félszegségével: „le-het, hogy el kellene döntened, melyik életet választod.”
Mintha egy szót sem értene az egészből, életválasztás!, a kor-szak nagy szavai!, nem életet akar ő választani, egyszerűen csak élni akar, és az anyja meg Jóska, meg sokan csak élni akarnak végre, Ágnes miért nem érzi ezt? Élni, úgy élni, mint a világ más tájain.
Gacsályiék voltak akkor este vendégségben Vargáéknál, és Márta remekül kitalálta, hogy András is ott legyen, csak lássa, beszéljen vele Gacsályi, és kérni sem kell aztán, hogy segítsen az állásügyében. Gacsályi akkor a pártközpont kulturális osz-tályán dolgozott, úgy mondták, magasabb pozícióban, mint amikor később miniszterhelyettes lett, Márta azt gondolta,
103
hogy egy kutatói vagy szerkesztői állást igazán megkaphat-nak. Jóska bizonyára értette a terveit; nem ellenezte, nem se-gítette, vele ilyesmiről nem lehetett beszélni. Jóska a becsüle-tét védelmezve kitért volna, ha Márta előhozza, nem akart kiváltságokat, nem akarta kihasználni a múltját, a kapcsola-tait, hogy olcsó előnyökhöz jusson. Büszkén számontartotta a soron kívüli juttatások elhárítását, fájdalmas büszkeséggel hi-vatkozott pártonkívüliségére, és mintha észre sem venné a már magától szerveződő vagy Márta ügyeskedéseivel csor-duló, egész életüket megalapozó, meghatározó kiváltságokat.
Hagyta, hogy így legyen. Halvacsorára hívták Gacsályiékat, az asszony széles tomporú, hatalmas mellű, mikor kezet nyújtott Ágnesnek, mintha óriás testébe gyömöszölhetné a lányt, azt mondták, rendes asszony, bátor és hűséges volt férje börtön-évei alatt s aztán is, mindig, Gacsályi jó szelleme. András mu-latságosnak találta, hogy jó szellemek ilyen drabális testbe költözhetnek. Gacsályi is magas, Jóskánál is pár centivel ma-gasabb, de a vékony, szemüveges, keskeny arcú Varga mellett különösen idomtalanul kövérnek tűnt, böllérnyakú, hájassá-gát szuszogva viselő – gyermekkajánsággal figyelte András, ahogy Ágnes nézi az ételeket habzsoló Gacsályit, rémület és utálkozás, csak fogja a villát, szája legörbül, Gacsályi meg lazít a nadrágszíján, engedélyt kér, hogy letehesse a zakóját, tátott szájjal nevet, aranyfogait villogtatja, „egyél, fiam, egyél, Zsóka azt mondja nekem a múlt héten vendégségben, egyél, fiam, egyre csak bökdös, egyél, hát eszem, azt csinálom, nem?, mon-dom, nem, nem, azt mondom neked, egyél, ne zabálj”, és öb-lögetve kacag, Márta és Jóska is mosolyog, Gacsályiné megsi-mogatja a férje karját, érdemes neki főzni is, viccet mondani is, mind nevetnek. „Ilyen jókedvű, bővérű ember lehetett a nagyapám”, magyarázott András, „ilyen hangos és meleg-szívű, hozzá képest én nyilván korcs vagyok”. A hasonlósági ötletről Ágnes nyomban tudta, hogy Mártától ered, és megbo-csáthatatlanul gusztustalannak tartotta. „Vond vissza, azon-nal vond vissza ezt a hülyeséget, egy történész hogy mondhat ilyen baromságot. Fogadok, hogy ez a Gacsályi barátotok egy közönséges tökfej, egy tahó, egy hájfej, vond vissza, azonnal vond vissza”, ez még odafelé, az utcán volt, és Ágnes szenve-délyessége még megfért valami játékossággal, ő elkapta a le-vegőben hadonászó karját, és az ujjhegyeitől fölfelé csókolta,
104
a nyakát, az állát, az orrát, a szemét, nevetett, „visszavonom, visszavonom, tudtam, hogy ilyen dühös leszel” , ott volt a le-hetőség, Ágnes is elfogadta a tréfa lehetőségét, kötözködő, ug-rató, jól kifundált beugrató tréfa volt, persze hogy nincs ha-sonlóság, hogy a fenében lenne, az egyik becsületes, igaz hitű balek, bár akkor még azt sem gondolhatta Ágnes, hogy balek, hős inkább, áldozat, az eredendően tiszta, szeretni való embe-rek fajtájából, álomhős, akiről hinni akarták, még hinni lehe-tett, hogy valóban volt, olyan volt, Gacsályi pedig a hatalom embere, karrierista tahó, joviális, talán a jobb indulatú tahók közé sorolható, még nagy karriert sem fog csinálni, mert lusta, iszonyatosan tohonya, s neki elég annyi, hogy most minden jobb, minden eddiginél jobb ez a rendszer, mert ő többet ehet,
„vond vissza!”, és ő felkapta Ágnest, csókolgatta, nevetve csó-kolgatta, ugrándoztak a Fodor utcai ház felé, vasárnap, késő délután, még sütött a nap, az Istenhegyi úton gyalogoltak, má-jus eleje lehetett, Márta kérte, hogy előbb jöjjenek, együtt várja a család Gacsályiékat, „ne késsél”, mondta Andrásnak, mintha véletlenszerűen használná az egyes számot, „nem, jö-vünk időben”. Gyilkos kis párbeszédek, úgy itták, szippantot-ták, mint a narkósok. Kézen fogva battyogtak, ritmust váltva szökdécseltek, András bohóckodott, „könnyedén, kicsit köny-nyedébben”, mert Ágnes görcsösen annyira fedetlen volt; mi-nek, hogy kerül ő ezek közé, és különben is, mennyit vitatkoz-tak a cselekvés és tisztaság kibékíthetetlen viszonyáról. Ágnes értette, elfogadta a találkozó lehetséges hasznát, képzeleté-ben kedves, sőt elbűvölő volt, mert segíteni akart Kolláréknak, hogy végre működhessen az Istvándy-palotában a stúdió, Ga-csályit meghívnák, körüldongnák, megfontoltan bekerítenék,
„én egyáltalán nem az ártatlanságomat akarom őrizni, leülök Gacsályival, legyezgetem a hiúságát, akármit eldalolok neki, az ördöggel is leülök egy asztalhoz, tudod, hogy szívesen le-ülök, ha értelme van, nekem nem tetszenek a tisztaságukat kí-nosan óvó emberek”, de ez csak elhatározás volt, értelem-torna, mit érdekli Gacsályit az ő meghívásuk, az Ágnes-féle lelkesedés, a legjobb esetben apai elnézéssel bólogat, „aranyos gyerekek”, mondja Mártának a búcsúzáskor; képtelen ötlet volt, hogy ők segíthetnek Kolláréknak, hogy hátulról, családi alapon befolyásolhatják a kultúrpolitikát, de együtt dédelget-ték a lehetőséget, és nem beszéltek Márta számításairól,
105
amelyet átláthattak. András úgy gondolta, ha szóba kerül az egzisztenciális jövő, ő makacsul összekapcsolja kettőjük ügyét, nekik közös útjaik vannak, Ágnes is most végez, „közös út”, ő sohasem fogad el egyenlőtlen szerepet, de ha ősztől va-lamiképp jobb állása, érdekesebb munkája adódna, az csak át-menetileg lehet, s végül amúgy is ketten osztoznak mindenen.
A „közös út” tetszik Gacsályiéknak, „jó, hogy akadnak még ilyen fiatalok”, Zsóka elpárásodott szemmel nézi, az ő lányuk, sajnos, nem akar férjhez menni, nem akar gyereket, „erre a világra gyereket?”, pedig hát ezért dolgoztak, küzdöttek – ha Ágnes meghallgatja őket, emberinek találja Gacsályit is, „hidd el, nem mumus, egyáltalán nem”.
Szívből mókázott akkor az Istenhegyi úton, nem volt abban az ugrándozásban-udvarlásban semmi eltökélt. Ágnes feszes-ségét ugyan oldani remélte, de nem, nem is „remélte”, a jó-kedve átragad, beállítanak nevetve, „micsoda illatok! Ida néni már elment? Túrós rétes, nézd, ilyen túrós rétest csak itt ta-lálni!” És míg várják Gacsályiékat, Márta egy-egy darabka ré-test a szájukba rak, előbb Ágnesnek ad, aztán neki, vagy in-kább egyszerre, „csukd be szemed, nyisd ki szád!”, és ők egyszerre hajolnának Mártához, talán megfogja a két nő szőke fejét, és összekoccintja, boruljanak végre egymáshoz, itt az al-kalom, már éppen ideje, „megteríthetek?”, kérdezi Ágnes, és az asszonyok terítőt választanak. Az Istenhegyi úton sütött a nap, egy építkezés előtt megálltak, álmosan forgott a beton-keverő gép, egy félmeztelen férfi homokot lapátolt, unottan, lassan, de mintha soha többé le nem állna; egyedül volt, úgy látszott, ügyet sem vet a járókelőkre, nem figyelt rájuk se, hogy megállnak, nézik, lapátolt, és beszélt magában, bólintott, és hevesen rázta a fejét, a vonásai megszelídültek, majd hara-gos lett, dühösen tiltakozó, aztán alkudozó, ravasz, gonosz-kodó vigyorával foghíjas ínye is elővillant, „jól elvan”, András fogta Ágnes kicsi kezét, és hajlott arra, hogy elhiggye: sikerül-het, azon az estén minden sikerülhet nekik. Kolláréknak, el-határozták, nem szólnak az egészről.
Gacsályit csak Jóska szabadulása után ismerte meg András,
„nem lehet mindenki lángész”, hallotta otthon, ha róla beszél-tek, de erőszakos döntéseit, ostobaságait és megalkuvásait is megbocsátó nagyvonalúsággal kezelték. A halála előtt ugyan azt állította Jóska, hogy bizonyosan tudja: annak idején
106
Gacsályi megbízást kapott az ő rehabilitálására és korrumpá-lására. Márta szelíden korholta, nem veszekedett a mindig ideges, depressziós, hirtelen öregedő férfival, mert a féltése erősebb volt, mint az igazságérzete, de hálátlannak nevezte Jóskát, elvakultnak, s szinte kérlelte, hogy legyen méltányo-sabb. „Gacsályinak szüksége volt rám”, hajtogatta Varga, és kijelentette, hogy többé nem hisz semmiféle nagylelkűség-mesében, „miért hagytam megvásárolni magam?, a nehéz időkben emberül tudtam viselkedni, most pedig…”, és keser-vesen legyintett. Szellemes lett a Gacsályinak írt levél, azon még derülni tudott, de sokkal hevesebb indulatok fűtötték, megnyugodni attól a választól nem tudott, Mártával is inger-lékeny volt, miért hagyta, húzta bele a kiegyezésekbe. Amikor Pethő tisztességes temetését kérvényezték, nem a rehabilitá-lását, csak a temetését, és a hivatalos válasz nyakatekert szö-vegéből kisilabizálták, hogy szűk családi körben esetleg már engedélyeznék, Márta megnyugodva kívánta ezt a végtisztes-séget, Jóska meg üvöltött, „a hulláját, a meggyalázott, szétro-hadt hulláját legalább ne add nekik. Majd ha én is lent leszek, akkor tegyél, ahogy akarsz”, Márta zokogott, előbb megijedt, így talán soha meg nem ijedt, még a háború alatt, kamasz lány-ként sem érzett ilyen rémületet, nem hallotta addig kiabálni
Gacsályi megbízást kapott az ő rehabilitálására és korrumpá-lására. Márta szelíden korholta, nem veszekedett a mindig ideges, depressziós, hirtelen öregedő férfival, mert a féltése erősebb volt, mint az igazságérzete, de hálátlannak nevezte Jóskát, elvakultnak, s szinte kérlelte, hogy legyen méltányo-sabb. „Gacsályinak szüksége volt rám”, hajtogatta Varga, és kijelentette, hogy többé nem hisz semmiféle nagylelkűség-mesében, „miért hagytam megvásárolni magam?, a nehéz időkben emberül tudtam viselkedni, most pedig…”, és keser-vesen legyintett. Szellemes lett a Gacsályinak írt levél, azon még derülni tudott, de sokkal hevesebb indulatok fűtötték, megnyugodni attól a választól nem tudott, Mártával is inger-lékeny volt, miért hagyta, húzta bele a kiegyezésekbe. Amikor Pethő tisztességes temetését kérvényezték, nem a rehabilitá-lását, csak a temetését, és a hivatalos válasz nyakatekert szö-vegéből kisilabizálták, hogy szűk családi körben esetleg már engedélyeznék, Márta megnyugodva kívánta ezt a végtisztes-séget, Jóska meg üvöltött, „a hulláját, a meggyalázott, szétro-hadt hulláját legalább ne add nekik. Majd ha én is lent leszek, akkor tegyél, ahogy akarsz”, Márta zokogott, előbb megijedt, így talán soha meg nem ijedt, még a háború alatt, kamasz lány-ként sem érzett ilyen rémületet, nem hallotta addig kiabálni