I.
Pescade és Matifou.
Tizenöt évvel a legutolsó események után, a melyek e történet prologját befejezik, 1875 május 24-én ünnep volt Raguzában, a dalmát tartomány legnevezetesebb városainak egyikében.
Dalmáczia nem egyéb keskeny földnyelvnél, a dinári alpesek keleti része, az Adriai-tenger és Herczegovina közt.
A dalmát faj szép faj és józan, ezen a kopár vidé
ken, a hol a termőföld annyira ritka, büszke maradt számos politikai viszontagságai közepette és kevély Ausztriával szemben, a melyhez 1815-ben a campo-formiói béke csatolta.
Dalmáczia négy kerületből áll, melyek ismét alke-rületekre vannak felosztva ; a négy kerület : a zárai, a spalatói, a cattarói és raguzai. A kormányzó a tarto mány fővárosában, Zárában lakik, ugyanott tartja üléseit a tartománygyűlés is.
Az idők nagyon megváltoztak a tizenhatodik század óta, midőn az uszkókok, a kik török szökevények vol tak, nyilt háborút viseltek a muzulmánok ellen ép úgy, mint a keresztények ellen, a szultán ellen ép úgy, mint a velenczei köztársaság ellen és rémületben tartották az Adria északi részeit. De az uszkókok
el-tűntek és ma már csak Karnioliában lehet nyomukra találni.
Raguza, vagyis helyesebben a kis raguzai állam sokáig köztársaság volt, még Velencze előtt, vagyis a kilenczedik századtól fogva. I. Napoleon egy rendelete 1808-ban azillyriai királysággal egyesité s egy herczeg-séget csinált belőle Marmont marsai számára. A ragu zai hajók, a melyek a levante összes kikötőit bejárták, már a kilenczedik század óta, a szentszék jóvoltából egyedárúsági joggal bírtak, a hitetlenekkel való keres
kedés tekintetében, a mi Raguzának nagy fontosságot adott déli Európa apró köztársaságai közt ; de Raguza nemesebb tulajdonságai által is kivált ; tudósainak és íróinak hírnevénél fogva elnevezték szlovén Athénnek.
Mindazonáltal a tengeri kereskedelem jó horgony- talajú és mély vizű kikötőt igényel, a mely a nagy tonnateherképességü hajókat is befogadhassa és Ra guzának nem volt ilyen kikötője. A raguzai kikötő szűk, tele van a víz színéig felnyúló szirtekkel és csupánparti kereskedő hajóknakvagyhalászbárkáknak adhat menhelyet.
Szerencsére, fél mérföldnyire észak felé az Ombla Fiúméra öböl egyik beszögellésében, a természet sze szélye egy kitűnő kikötőt alkotott, a mely a hajózás összes szükségleteinek megfelel. Ez a gravozai kikötő, a melynél talán nincs jobb az egész dalmát tenger
parton.
Ebből az következik, hogy elbeszélésünk idejében a Raguzából Gravozába vezető útból valóságos boule
vard lett, szép fákkal beültetve, gyönyörű nyaralók tól szegélyezve és sűrűn látogatva a város lakosságá
tól, a mely akkoriban tizenhétezer lélekre rúghatott.
E napon, szép tavaszi délután, négy óra tájban, azt lehetett tapasztalni, hogy a raguzaiak tömegesen sétáltak Gravoza felé.
160
E külvárosban — hiszen a város kapui előtt épült Gravozát bízvást így lehet nevezni — népünnepet tar
tottak, mindenféle játékokkal, vásári mutatványokkal, tánczczal és zenével a szabad ég alatt.
Az idegennek pompás alkalma lett volna itt a min
denféle vándor csőcselék közé vegyültszlávfaj typusai- nak tanulmányozására. Nem csupán ezek a nomádok sereglettek ide az ünnepélyre, hogy kiaknázzák a látogatók kíváncsiságát, de a sík föld és a hegyek lakói is részt akartak vennia nyilvánosmulatságokban.
A nők nagy számmal jelentek meg : városi asszony ságok, környékbeli parasztasszonyok és partvidéki halásznők vegyest. Némelyek öltözékén észre lehetett venni, hogy igyekeznek a legújabb nyugateurópai divathoz alkalmazkodni. Mások az egyes vidékek sze
rint legalább bizonyos részleteikre nézve változó öltözeteket viseltek : hímzett mellű és ujju fehér inget, farka-barka felöltőt, a melyben a színek és a rajzok mozaikszerűenösszevegyültek, mint a perzsa szőnyege ken, száz meg száz ezüst szeggel kivert övét, —: tarka szalagokkal díszített hajukon fehér «okrongát» (fej- kötőt), a melyről a fátyol hátrafügg, mint a «puskul»
a keletiek turbánjáról, szalmakötéllel a lábszárakhoz kötözött bocskort és sarukat.
De az összes nyugati jelmezek közül, melyeket még a kikötőbeli hajósok is bizonyos elegancziával viseltek, különösen magára vonta a figyelmet a kiváltságos testületet képező hordárok öltözete. Ezek a turbános, zubbonyos hordárok valódi keleti népnek látszanak, széles övükkel, bő török bugyogójukkal és papu
csaikkal.
Az ünnepély élénksége elérte a tetőpontját. A sáto
rok ésa deszkabódék nem ürültek ki sem a főtéren,sem a rakpartokon. Ezenkívül kilátásba volt helyezve egy külön látványosság is, a mely nagyon alkalmas volt
arra, hogy sokakban felébreszsze a kíváncsiságot : egy trabacolo vizrebocsátása. A trabacolo, melyet különö sen az Adriai-tengeren használnak, két árboczczal és két előtörzs-vitorlával bír, melyek felül és alól szegély kötéllel vannak megerősítve.
Verne : Sándor Mátyás. 11
162
A vizrebocsátás este hat órára volt kitűzve és a haj ótest, a melyet már megszabadítottak a támasztó dorongoktól, csupán a záróék eltávolítását várta, hogy lecsúszszék a vízbe.
De addig is a szemfényvesztők, a vándorzenészek és az akrobaták egymással versenyeztek tehetség vagy ügyesség tekintetében, a nép nagy gyönyörűségére.
Meg kell vallanunk, hogy leginkább a zenészek von
zották a népet és közülük a guzlárok szedtek össze legtöbb pénzt.
Az egyik énekes, egy fekete hajú és barna arczú ficzkó, a térdei közt tartotta a hangszerét, a mely egy lesoványodott gordonkához hasonlított, mozdulatai val, taglejtésével és arcz játékával egy czigány dalt mí
melt és az első versszak után aztán elindult tányérjá
val s nehány darab rézpénzt igyekezett összekéregetni a hallgatóságtól.
Egy körülbelül ötven-ötvenöt éves férfi nagy lelki nyugalommal hallgatta a czigányok énekét, de a dal költői csábjai iránt érzéketlen maradt és nem látszott hajlandónak az erszényébe nyúlni. Igaz, hogy nem a dalban előforduló «czigány leány nézett rá nagy fekete szemeivel» — hanem az a hórihorgas ficzkó, a ki a czigány leány érzelmeit tolmácsolta énekével. Épen el akart távozni helyéről, a nélkül, hogy fizetett volna, midőn fiatal leánya, a ki mellette állt, így szólt hozzá :
— Atyám, nálam nincs pénz. Adjon valamit ennek a derék fiúnak.
És így jutott a guzlás négy vagy öt krajczárhoz, a melyeket a fiatal leány közbenjárása nélkül bizonyára nem kapott volna meg. Nem mintha az atyja, a ki gazdag ember volt, annyira fukar lett volna, hogy az alamizsnát is sajnálná egy szegény piaczi énekestől : de valószínűleg nem tartozott azok közé, a kiket az emberi nyomorúság elérzékenyíteni képes.
Ezzel mindketten más, nem kevésbbé zajos bódé felé irányozták lépteiket.
Mindazonáltal a szabad ég alatt gyakorló művészek, énekesek vagy szemfényvesztők nem egyenlő mérvben örvendettek a közönség kegyének. A legelhanyagoltab- bak közt két akrobatát lehetett látni, a kik hasztalan igyekeztek közönséget csődíteni maguk köré, egy emel
vényen végrehajtott mutatványaikkal.
Az emelvény felett meglehetősen rossz karban lévő festett vásznak függtek, melyek a legképtelenebb tájképeket és a legvalószínűtlenebb alakú vadállato kat : oroszlánokat, sakálokat, hiénákat, tigriseket, óriáskígyókat, stb. ábrázoltak.
Az emelvény előtt, meglehetősen ingadozó pózná kon, egy korhadt deszka volt megerősítve, a melyen a következő öt szó volt felírva szénnel :
PESCADE ÉS MATIFOU
francia akrobaták.
Honnét vehették bizarr neveiket, a melyek távoli hazájukban talán híresek is voltak? Talán e két név ama két földrajzi pontot jelenté, a melyek közt az algíri öböl beszögellik : a Matifou fokot (Cap Matifou) és a Pescade csúcsot (Pointe Pescade)? Igen ; és való ban e neveik ép oly jól illettek rájuk, mint a hogy az Atlas név illik valamely piaczi óriásra.
Matifou : valóságos Alcida athléta volt.
Ez az óriás, — hat lábnyinál magasabb volt, ha talmas feje arányos vállain nyugodott, melle úgy zi hált, mint egy kovácsműhely fujtatója, lábszárai egy pár oszlophoz, karjai egy gőzgép hajtórúdjához, kezei egy pár vasfogóhoz hasonlítottak. Az emberi erő reme-kebb példányát keresve se lehetett volna találni és ha a korát tudta volna, kétségkívül nagy meglepetés-
11*
164
sel hallhatta volna tőle az ember, hogy még alig lépett huszonkettedik évébe.
A nagyon középszerű értelmiségű kolosz, jószívű, egyszerű és szelíd jellemű fiú volt. Nem ismert gyűlöl-séget, se haragot. A világért sem ártott volna valaki nek. Alig merte megszorítani a feléje nyújtott kezet, annyira félt, hogy összemorzsolhatná az övében. E hatalmas fizikai természetben semmi se volt a tigrisé
ből, a melynek erejével vetekedhetett.
Pescade apró, vézna, sovány, húsz éves fiú, a kinek súlya fontokban nem érte el a társa súlyának egy negyedrészét, kilogrammokban. De e mellett Pescade testileg hajlékony, mozgékony és ügyes volt, élénk értelemmel, jó és balsorsban egyaránt változatlan ke- délylyel bírt.
Mindketten akrobaták voltak mesterségükre nézve és a vásárokat látogatták. Matifou vagy Cap Matifou — mert voltaképen így nevezték — birkózotta színkörök
ben, mindenféle erőmutatványokat végzett, vasruda-kat görbített izmos karjain, kifeszített karral fölemel
gette a legnehezebb embereket a nézők közül és fiatal társát úgy dobálta, minta labdát. Pescade vagy Pointe Pescade — így nevezték rendesen — rögtönzött, éne
kelt, bohóczkodott, mulattatta a közönséget soha ki nem fogyhatóötleteivel és bámulatba ejtette egyensúly
mutatványaival, a melyeket mindenkor nagyon ügye sen végzett, vagy pedig meglepte kártyaművészetével.
Miért volt a két szegény ördög annyira elhagyatva épen e napon, Gravoza tengerpartján, míg a többi bódék körül sűrű csoportokban tolongtak a nézők?
Miért fenyegette őket az a veszély, hogy elmarad még a sovány bevétel is, a melyre oly nagy szükségük volt? Valóban, a dolog megmagyarázhatatlannak lát
szott. E napon azonban a derék fiú, ha nem épen kí vánta, mégis megkísérlette a lehetetlenséget, a
mennyi-FIATAL TÁRSÁT ÚGY DOBÁLTA, MINT A LABDÁT.
ben iparkodott néhány tuczat embert összegyűjteni a bódé emelvénye körül, azzal a reménynyel, hogy talán majd csak mégis elszánják magukat bemenni a nyomo rúságos színkörbe. De se hívogató szónoklatai, se bohó
166
élczei, se arczfintorításai, se tagjainak elcsavarásai és eltorzításai, se izgő-mozgó kóczparókája, sem elmés ötletei, nem gyakoroltak legcsekélyebb hatást sem a közönségre.
Pedig társával együtt, már hónapok óta kóborolt a szláv közönség közt.
Miután a két jó barát elhagyta a Provenceot, a Riviérán keresztül átjött Milano vidékére, bejárta Lombardiát és a velenczei tartományokat. Cap Mati- fout mindenütt bámulták ereje miatt, Pointe Pes- cade-ot pedig ügyességéért. A hírnév szárnyain érkez tek Triesztbe. Innét Isztrián keresztül átmentek a dal mát partokra, Zárába, Salonába, Raguzába s min
denütt előnyösebbnek találták előre menni, mint hátrafelé. Az imént elhagyott vidékeken már ismerték őket, ellenben a még eddig meg nem látogatott tája
kon mindenhova új műsorral érkeztek, a mely talán némi jövedelmet eredményezhetett. Most azonban, fájdalom! be kellett látniok, hogy művészi körutazá
suk, a mely soha se volt nagyon jó, határozottan nagyon rosszra kezdett fordulni. A szegény ördögök nek nem is volt egyéb vágyuk mint az, hogy haza kerülhessenek, hogy viszontláthassák a Provenceot, erősen el lévén tökélve, hogy többé nem fognak ily messzire elkalandozni szülőföldjükről.
De mielőtt a jövőre gondoltak volna, a jelenről kel lett gondoskodniok, vagyis a mai vacsoráról, a mely korántsem volt biztosítva. Egyetlen krajczár se volt a pénztárban, — ha ugyan e hangzatos névvel szabad felruháznunk azt a zsebkendő sarkát, a melyben Pointe Pescade a művészpár összes vagyonát szokta őrizni.
— Nehéz természetű emberek ezek a dalmaták! — mondá Pointe Pescade.
— Valóságos kősziklák! — sóhajtá Cap Matifou.
Cap Matifou leült az emelvény egyik szögletén, karjait összefonta mellén, a fejét mozgatta, mint egy porczellánból készült khinai baba, nem szólt semmit, nem látott semmit, nem hallott semmit. Elmélyedt a legmegfejthetlenebb eszmelánczolatokba. Nagy fejé
ben minden összevegyült. Lényének legmélyén egy szerre tátongó mélységet érzett megnyílni. Ekkor úgy rémlett előtte, mintha magasra emelkednék, nagyon magasra . . . még a nagyon magasnál is magasabbra : ez a kifejezés, a melyet Pointe Pescade a tárgyak messzeségére alkalmazott, élénk hatást tett a képzel-mére. Egyszerre elbocsátották őt a magasban és a szegény Cap Matifou alázuhant... a saját gyomrába, vagyis az ürességbe !
Olyan volt ez, minta boszorkány-nyomás. A szegény fiú, előrenyújtott kezekkel, mint a hogy a vakok szok
tak, felkelt a zsámolyáról. Kevés híja volt, hogy le nem bukott az emelvényről
— No, no! Cap Matifou, mi lelt? — kiáltá Pointe Pescade és megragadván a barátja kezét, nagy nehe
zen sikerült őt visszatartania.
— Engem? — kérdé az óriás egészen elkábultan.
Hogy mi lelt. . . engem?
— Igen, igen,. . . téged?
— Hát az lelt. . . mondá Cap Matifou, lassankint összeszedvén gondolatait, a mi nehéz műtétéi volt, daczára eszméi csekély számának ... az lelt, hogy beszélnem kell veled, Pointe Pescade.
— Beszélj hát Cap és ne félj attól, hogy valaki meghallja! Elenyészett aközönség, teljesenelenyészett!
Az óriás megint leült a zsámolyra és erős karjával magához vonta derék kis társát, de gyöngéden, mintha attól félt volna,*_hogy eltörhetné.
168
II.
A Trabacolo vízrebocsátása.
— E szerint hát nem megy ? — kérdé Cap Matifou.
— Mi nem megy? — kérdé Pointe Pescade.
— Az üzlet.
— Tagadhatlan, hogy jobban mehetne, de mehetne rosszabbúl is.
— Pescade?
— Matifou!
— Ne haragudjál meg azért, a mit neked mondani fogok.
— Sőt ellenkezőleg, meg fogok haragudni, ha érde mes lesz arra, hogy megharagudjam miatta.
- -— Nos hát. . . neked el kellene válnod tőlem, — mondá az óriás.
— Mit értesz ez alatt, hogy elválni? . . . Azt, hogy magadra hagyjalak? — kérdé Pointe Pescade.
• — Azt.
— Folytasd, lelkem Herkulese. Nagyon érdekelsz.
— Igen . . . Bizonyos vagyok felőle, hogy ha egye dül lennél, ki tudnál lábolni a bajból ... . Én terhedre vagyok és nélkülem módját ejtenéd, hogy . . .
— Figyelj rám, Cap Matifou, — viszonzá Pointe Pescade komoly hangon. — Te vastag vagy, ugy-e bár?
— Igen.
— És magas?
— Igen.,
— No hát, akármilyen magas és vastag légy, nem értem, hogyan volt képes beléd férni az az ostobaság, a melyet most mondtál.
— És miért, Pointe Pescade?
— Azért, mert az még magasabb és még vastagabb nálad, Cap Matifou! Én elhagyjalak, szívem barma?
De hát mit tennél, mivel végeznéd a mutatványaidat,
nyes kérdések nagy zavarba ejtettek.
— Igen, a gyönyörűségtől tomboló közönség előtt...
ha véletlenül akad közönségünk.
— Közönség! — sóhajtá Cap Matifou.
— Tehát fogd be a szádat, —folytató Pescade, — és ne gondoljunk egyébre, mint arra, hogy megkeres sük a mai vacsora költségeit.
— Nem vagyok éhes!
— Te mindig éhes vagy, Cap Matifou, következőleg éhes vagy most is! — viszonzá Pointe Pescade.
— De hát te, kis Pescade-om? kább lesoványodom s minél inkább lesoványodom, annál nagyobb phenomén lesz belőlem is. Igaz-e ez?
— Igaz ! — felelé Cap Matifou, a lehető legnagyobb naivsággal. — E szerint, Pointe Pescade, a saját érdekem követeli, hogy egyem.
— Te mondád, nagy kamasz, az én érdekem pedig azt követeli, hogy ne egyem.
— E szerint, ha egy személyre való eleségünk volna !...
— Az a tiéd lenne.
170
— De ha két emberre való volna?
— Az is a tiéd lenne. Az ördögbe, Cap Matifou, hiszen felérsz te két emberrel!
— Négygyei. . . hattal . . . tízzel! — kiáltá az óriás és nem túlzott, mert tíz ember se lett volna képes legyűrni.
— Ködös idő jár, — mondá Pointe Pescade.
S a derék fiú vidáman újra kezdte a hivogatást és az arczfintorgatást, hogy eloszlassa ezt a ködöt. Fel s alá járt az emelvényen, bolondozott, elcsavarta a tagjait és a kezein járt, mikor nem sétált a lábain, mert a tapasztalás arra tanította, hogy az ember kevésbbé éhezik, ha a feje lefelé van fordítva.
— Tessék besétálni uraim, tessék besétálni! — kiáltá Pointe Pescade. — Csak kijövetkor kell fizet
nie . . . Csekélység az egész, csupán egy krajczár!
De hogy valaki kijöhessen, be is kellett mennie és a festett vásznakelőtt ácsorgó ötvagy hat ember közül egy se szánta rá magát, hogy bemenjen a nyomorúsá
gos színkörbe.
Pointe Pescade egy pálczával kezdte mutogatni a vászonra mázoltvadállatokat. Nem azért, minthaállat
seregletet mutathatott volna a közönségnek! De ezek a borzasztó állatok léteznek Afrika vagy az Indiák valamelyik zugában és ha Cap Matifou valaha talál
kozik velük az életben, Cap Matifou darabokra fogja szaggatni !
S erre aztán elkezdődött a szokásos szószaporítás, mialatt az óriás az egyes mondatok közt ráütött a nagy dobra, a mely akkorát szólt, mint egy ágyú.
De mindez a sok erőlködés kárba látszott veszni.
Pointe Pescade hiába lármázott torka szakadtából.
Hiába verte Cap Matifou a nagy dobot. A közönség részvétlensége igazán kétségbeejtő volt.
Azonban nehány dalmát — erőteljes hegyilakó —
végre megállt Matifou előtt és szakértőleg látszott vizsgálni az óriást.
Pointe Pescade azonnal sietett kizsákmányolni a helyzetet és provokálta a derék embereket a megmér- kőzésre.
172
— Tessék besétálni, uraim, tessék besétálni! Most van a legalkalmasabb percz! Most van a kellő pilla nat! Nagyszerű birkózás! Szabad kézzel! A váltaknak meg kell érinteniök a földet. Cap Matifou vállalkozik földhöz vagdalni mindazon műkedvelőket, a kik bizal
mukkal megtisztelik! A győztes díja egy dísz-tricot, pamutból! Nem tetszik, uraim? — tévé utána Pointe Pescade az izmos nézőkhöz fordulva, a kik tátott szájjal bámultak rá.
De az izmos nézők nem mutattak hajlandóságot izmaikat komprommittálni ebben a küzdelemben, bár
mily dicsőséges lett volna mind a két ellenfélre nézve.
Pointe Pescade kénytelen volt kihirdetni, hogy mű kedvelők hiányában ő maga fog megbirkózni Cap Matifouval. Igen : «az ügyesség fog megmérkőzni az erővel».
— Tessék besétálni ! Tessék besétálni ! Csak a töb biek után! — ismétlé a szegény Pointe Pescade torka-szakadtából. Olyasmit fognak látni, a mit még soha se láttak ! Pointe Pescade megbirkózását Cap Matifou val ! A provencei ikrek ! Igen . . . ikertestvérek va
gyunk . . . noha nem egykorúak ... és nem is egy anyától!... Ügy-e bár!... mennyire hasonlítunk egymáshoz! . . . főleg én!
Egy fiatal ember megállt az emelvény előtt és hall gatta az elcsépelt élezeket.
A legfölebb huszonkét éves ifjú a közepesnél maga
sabb termetű volt. A munkától kissé kifáradt vonása és némileg szigorú arcza, elmélkedő természetre vallot tak, a mely talán a szenvedések iskolájában nevelke dett. Nagy fekete szeme, kurtára nyirt körszakálla, finom bajusza és szabályos metszetű, de ritkán mo solygó szája, félreismerhetetlenül elárulta magyar szár
mazását és magyar vérét. Egyszerűen és ízlésesen volt öltözve, a nélkül, hogy a legújabb divatot szenvelegte
volna. Egész magatartásán meglátszott, hogy ez a fiatal ember már egész ember volt.
Mint említettük, Pointe Pescade kopott élczeit hall gatta. Nem minden meghatottság nélkül nézte móká- magában beáll közönségnek — fizető közönségnek.
Igaz, hogy a mit nekik adni fog, csak alamizsna lesz, de legalább elpalástolt alamizsna, a mely valószínűleg épen a kellő perczben fog érkezni. Elindult tehát az ajtó felé, vagyis inkább azon vászondarab felé, a mely a színkör bejáratát eltakarta.
— Tessék belépni, uram, tessék belépni! — kiáltá Pointe Pescade. — Az előadás azonnal kezdődik.
— De ... én egyedül vagyok, — jegyzé meg a fiatal a fiatal ember, mialatt erszényét elővette a zsebéből s e szókkal két forintot tett a czintányérra, a mely az emelvény egyik szögletében állt.
— Derék fiú! — mondá magában Pointe Pescade.
Aztán társa felé fordulva így szólt :
— Rajta Cap Matifou, rajta! Megfogjuk szolgálni a keresményt!
De íme, a franczia és provencei színkör egyetlen látogatója hirtelen elsietett ugyanabban a pillanatban, midőn be kellett volna lépnie a ponyva mögé.
Meg-174
pillantotta azt a fiatal leányt, á ki egy negyedórával ezelőtt, atyja kíséretében, [megállt a guzlások előtt.
A fiatal ember és a fiatal leány tudtán kívül találko zott a jótékonyságban. Az egyik alamizsnát adott a czigányoknak, a másik az akrobatáknak.
De a fiatal ember kétségkívül nem értedbe ezzel a találkozással, mert mihelyt a fiatal leányt megpillan
totta, megfeledkezett arról, hogy ő most voltaképen közönség volna, megfeledkezett arról, hogy már a helyét is megfizette és elrohant arrafelé, amerre a fiatal leány eltűnt a néptömeg közt.
— Hej ! uram!. . . uram! — kiáltá Pointe Pescade, hát a pénze? Mi az ördög! hiszen nem érdemeltük meg!... De hova lett? . . . Eltűnt! . . . Hej, uram!
— Hej ! uram!. . . uram! — kiáltá Pointe Pescade, hát a pénze? Mi az ördög! hiszen nem érdemeltük meg!... De hova lett? . . . Eltűnt! . . . Hej, uram!