• Nem Talált Eredményt

MÁSODIK RÉSZ

In document ARANYHAJU RÓZSIKA (Pldal 34-55)

A GAZDAGSÁG.

1.

Hát tesz ilyet egy anya? A madárorru asszony végigrohant az utcákon s folyton ezt gondolta:

igaza van a hercegasszonynak. Hát tesz ilyet egy anya? Hogy nézzen még halandó embernek a szemébe? De hogyan van az, hogy most mindent máskép lát s nem is bir visszaemlékezni arra, hogy hogyan látta elébb? Homályosan arra az ötletére gondolt, hogy a maga számára nem nyul ehhez a pénzhez. Igen, ehhez tartja magát. Akkor a jó isten látni fogja, hogy nem önzésből adta el gyermekét, hanem a másik gyermekéért.

Zsebéhez tapogatott, a bankók suhogtak. Ami vére még volt, az arcába szökött. Ah, pénze van. Vehet mindenfélét. Sok pénze van, soká vehet mindenfélét. Annyi pénz az, hogy tán nem is lehet mind elfogyasztani. Ugy érezte, jóvá tesz mindent, ha most valahol fölnyalábol egy kosár ennivalót s leszórja a csapóajtón keresztül. Hamar, hamar. És gyáván, egy kis bankó-pénzt a kezében szorongatván, hogy a boltos lássa s el ne kergesse, beállitott egy hentes-üzletbe. Találomra, ami szemébe ötlött, megvásárolta, aztán bement a tejesüzletbe s kis gyer-mekének egy üveg tejet vásárolt, majd a péknél beszerzett egy egész kenyeret. Ezt hazaviszi, de ő nem nyul hozzá. S a hus szaga, a tej illata és a kenyér ropogós gyürkéje ostromolta az éhségét.

- Nem, - gondolta és beleharapott a kenyér csücskébe. Ettől az egyetlen falattól rosszul lett, hogy a sarkon le kellett ülnie egy kőre, de aztán nekiesett a kenyérnek és tépett, tépett belőle, még egy falatot, többet nem, no de most igazán az utolsót. Így szaladt végig az utcákon s az emberek utána néztek és jókat kacagtak rajta.

Ahogy a dunaparti telekhez ért, két gazdátlan kutya elébe szaladt és csaholva szaglászta a füstölt husokat. A madárorru asszony azonban elhessegette őket. No persze, mintha éhes kutyák javára szerezte volna be azt a drága ételt. Nagy nehezen fölemelte a csapóajtót s lebotorkált a létrán. Odalent mélységes csönd volt, de itt, mint odafönt a kutyák között, a csomagok illata megmozgatott mindenkit.

- Husszag - czirpelt egy vékonyka hang, a princesszé volt.

- Itt van, egyenek, - szól rekedten, diadalmasan és a következőktől félve, a madárorru asszony. Ő maga a tejesüveggel az ő vackához tapogatódzott s szólongatta gyermekét. Nem látott semmit a nagy sötétben, de keze megtalálta a kicsi arcot, mely hideg volt s a kicsi szájat, melyben még mindig benne volt a sósizü vasdarab.

- Cukrom, - suttogja a madárorru asszony s vad sikoltozással elejti a tejesüveget. A gyermek meg volt dermedve és meg volt halva.

- Segítség! Meghalt! - ordított keservesen a szegény anya s az odu lakóinak megdermedt a lelke, de azért hallatszott a sötétben, ahogy zizegett a csomag papirosa, mikor kitépték belőle az ennivalót s tömték csámcsogó szájukba. És a halálkiáltásra csak a princessz kiáltott föl:

- Összetörte? Milyen jó lett volna mamának!

Ez a tejesüvegnek szólt.

A madárorru asszony hirtelen elhallgatott. Ölébe vette a kicsi holttestet és végigmérte az ujjaival s nem gondolt semmit, semmit, csak azt, hogy milyen kár érte éppen most, amikor vége van a nyomoruságnak. Csökönyösen ezt gondolta, mert ravasz eszével észrevett az agya

egyik szögletében egy másik gondolatot, mely ugrásra összehuzta magát s a legelső rést föl-használná, hogy reátörjön és agyongyötörje. Jól látta ezt a kánya gondolatot, de ügyes volt, nem engedte fölülkerekedni. Az volt abban a gondolatban, hogy hát most minek adta el az egyik gyermeket, ha a másik nincsen? Hogy most vagy ő él a gyermeke árából, vagy az idege-nek, s hogy Isten keze nehezül reá ilyen rettenetesen a rettenetes bűn miatt, melybe sodródott.

- Jobb így, szomszédasszony, - motyog szoporkálva a halálfejü asszony - szegény gyereknek jobb, ha isten magához veszi.

A püspök és a princessz még ennyit sem szólt. A halál jelenléte megborzongatta a hátukat, de jóllakhattak. Ekkor nyilik a csapóajtó és - kop, kop, lefelé botorkál Faláb Matyi.

A nagy sötétben nem látott semmit. De az étel szaga őt is megcsapta. S nem is kellett látnia, -keze bizton odaért, ahol ennivaló volt és ő is evett, evett, evett. De egy szó sem kelt ajkán, mintha összes tréfáit elfelejtette volna.

- Apus, - sugta neki a püspök - a kis gyerek meghalt.

Erre koppantott egyet a falábával, de most sem szólt. Nagysokára aztán megszünt a csámcso-gás, az éhenhalóknál is beáll egy pillanat, amikor abbahagyják az evést, noha van még étel az asztalon. Ezt a püspök sohasem hitte volna, de életében most volt először alkalma több étel előtt ülni, mint amennyi belefér.

Faláb Matyi most a madárorru asszony vackához tapogatódzott.

- Ezen már nem lehet változtatni, - szólt komoran - most már csak a temetésre kell gondolni.

De hiszen ez sem lehet nagy ügy, az egyik gyerekért csak adtak annyit, amennyivel a másikat temetheti.

- Tudja? - motyogja a madárorru asszony.

Faláb Matyi nevetett.

- Tudom, tudom. Ott voltam a dicső mester boltja előtt s láttam aranyhaju Rózsikát, amint a hintóba ültették. Vert volna meg az isten, mikor magát ahhoz a sátánhoz küldtem, de így is jó.

Aranyhaju Rózsikának kitünő dolga lesz, voltaképen nem is való másnak, mint babának.

- Az isten elvette az eszemet, - kiáltott keservesen a madárorru asszony - a másikért tettem, a másikat akartam gazdaggá tenni, s most nincs, nincs!

- A halottak föltámadnak - szól komoran Faláb Matyi - és a gazdagságért nem nagy ár két gyermek. Nyugodjon meg, ha pénze van, még gyereke is lehet.

Ezzel fölkelt s megint fölbotorkált a lépcsőn.

- Be kell jelenteni a halált, - szólt le onnan - mihelyt közülünk meghalt valaki, rögtön törőd-nek vele.

A princessz félénken odalapult a madárorru asszonyhoz.

- Néni, - szólt - Rózsika nem jön többé vissza?

- Nem.

- Hát... - nem merte folytatni, azért inkább a fontosabb mondókáját sütötte el - hát ha a néni volna olyan jó és még van pénze, nem küldene a boltba egy kis petróleumért?

A madárorru asszony pénzt nyomott a kislány kezébe, de nem szólt.

- Tercsi, - szólt a fiú a kislányhoz, mikor ez kinyitotta a csapóajtót - elhiszed-e? Egy légy csipte meg az orromat.

- Ugyan, - hitetlenkedett Tercsi - odalent sohasem volt még légy.

- De most már van, - erősködik a fiu - a finom étellel jött a légy is.

Nemsokára visszajött a princessz a petróleummal.

- Néni, - szólt boldogan, miközben biztos kézzel a sötétben megtöltötte a kis lámpát - akkora pénzt még a boltos sem látott, nem is tudta felváltani, hanem kérdezte, hogy honnan loptam.

Nem loptam, mondom én, ez a mi becsületes tulajdonunk. Akkor jól van, mondta ő, ha van pénzük, akkor szivesen adok hitelbe. És hitelbe adta.

A lámpa kigyuladt. Okos lámpa volt, de azt még nem tudta, hogy gazdag emberek ülik körül, akiknek már hiteleznek is. Ennélfogva csak olyan füstösen és vakon világított, mint eddig megszokta, a szegény emberek körében. S mély lenézéssel a szegénység iránt, nem is ipar-kodott többet világítani meg az oduból, mint eddig, csak a ládaasztalt s ami a környékébe esett. Sem a halálfejü, sem a madárorru asszonyra nem hullott a fénye, s ezek mintha nem is igen bánták volna. A püspök a száját nyalta s most a lámpafénynél megnézte azokat a csoda-ételeket, miket csak sötétben élvezett. Sőt a princesszben a látás ujabb étvágyat keltett s megint nyult egy kolbászhoz, melyből azonban csak egyet harapott és sóhajtva visszatette.

Hiába, nem birt többet enni.

Ekkor nyilt az ajtó s egy menydörgő hang hallatszott le:

- Na és én itt botorkáljak le? Hát mit gondolnak maguk, arravaló az én nyakam, hogy itt ki-törjem?

- Nem muszáj, nagyságos halottkém úr, - szólt Faláb Matyi - én hivtam az urat, mert muszáj, de ha az úr nem akar jönni, az nem az én dolgom.

- Hallatlan, - mérgelődik a halottkém még hol nem akad ember, aki meghal! És ez itt lakás?

Rendes lakás? Hisz ez mesébe való! Ez nem igaz. Maguk gazemberek, akik elbujtak a rendőrség elől.

- Olyan, amilyen szegénységünktől telik, - morog Faláb Matyi - szivesebben látnám az urat négyemeletes palotámban.

- Hallja, még egyszer mondom, ez nem rendes lakás. Mivel bizonyítja, hogy ez rendes lakás?

- Bizonyítani? Hát azzal, hogy ha nem fizetem meg érte a bért, hát innen is kidobnak.

- Az más, ha házbért fizet, akkor természetesen rendes lakás. Aztán kié ez a lyuk? Kinek fizeti a házbért?

- A lyuk azé, akié a telek, a telek pedig a kegyelmes hercegasszonyé.

- Igazán? Az más, az egészen más. Hm, nem is olyan rossz, csak a létra egy kicsit kényel-metlen. Hát hol van az a holt gyerek? Miben halt meg, ki kezelte?

- Meghalt éhen és kezelte a jó Isten - felel Faláb Matyi.

- Éhen? Hisz’ itt annyi az ennivaló s a gyerek meghal éhen?

- Egy kicsit későn hozták az ennivalót, most egy órája.

- Hallatlan hanyagság. Ilyesmit is csak szegény embereknél tapasztalni.

- Bizony, a gazdagoknál éppen jókor tálalnak.

- Ne feleseljen, mert megbánja. Hát ez a gyerek az? S maga az anyja? Hm, nem is hinném, ha nem látnám. Micsoda elvetemültség. S volt lelke nézni, mint hal éhen a gyereke?

- Hallja az úr - szól Faláb Matyi - mi nagyon nyomorult és alázatos emberek vagyunk s nem is kérünk egyebet, csak mondja meg a hatóságnak, ha már érdemesnek tartja ilyen nyomorult népséget is számon tartani, hogy itt egy halott gyermek van, aki valósággal halott, éhen halt, mert nem kapott ennivalót s most el kell takaritani.

- Hm, - dörgi a halottkém úr - maga nekem ne irja elő, mi a kötelességem. A gyermek meghalt, azt látom. Hogy külső erőszakkal nem ölték meg, azt is látom. De meg kell még vizsgálni, hogy nem terheli-e az anyját bünös mulasztás. Például, maga szegény asszony, mért nem hítt orvost a beteg gyermekhez?

- Nem kellett annak orvosság, - felelt az asszony helyett a Faláb Matyi - hanem egy kis tej, vagy egy kis kenyérhaj.

- De ez mégis csak hallatlan, erre mi nem vagyunk berendezve. Ahova engem hivnak, ott előzőleg orvos járt, aki irást állit ki.

- Amint látja, halottkém úr, elvégzi a dolgát a halál orvos és irás nélkül is.

- Vannak itt más gyerekek is?

- Vannak hát. Előre püspök, princessz, csináljatok pukedlit a nagyságos halottkém úr előtt, a legszebb ruhátokban, amitek van.

A két gyerek a kislámpa sárga fényébe állott s a halottkém úr rájuk ordított.

El a fényből, bagolyfajzat! De hiszen ez mégis hallatlan. Ezt nem lehet türni. Jó ember, -fordult reszkető hangon Faláb Matyihoz - amit most láttam, undorító. Abban a korban, amelyben már megjelent az én röpiratom a lakáskérdés higénikus, szociális és ökonomikus megoldásáról, valóságos embertelenség az ilyen lakás, mint a maguké. Tüstént jelentést teszek a rendőrségnél és meginditom a kilakoltatási eljárást. Sőt cikket irok magukról az ujságba is.

Akkor ne felejtse megirni, hogy a palota, melyről szó van, a kegyelmes hercegasszonyé, -szólt szárazon Faláb Matyi - aki nagyon meg fogja köszönni, ha évi jövedelmét tizenkét forinttal megröviditi.

A halottkém válla közé huzta a fejét.

- Talán nem is tud róla a hercegasszony, hogy ezt a gödröt emberek lakják.

- Legyen nyugodt, tud róla.

- Akkor arról nem tud, hogy ennyi pénzt kapna érte, ha műtrágya-raktárnak adná ki. Minden-esetre megirom az esetet, most pedig megyek a rendőrséghez s kilakoltatom magukat.

Mikor eltünt a magasban, a falábu ember megint tréfálkozni kezdett.

- No gyerekek, mindig mondtam, nem kell csüggedni, minden jóra fordulhat. Hát rossz volt a lakás? Ki fogunk költözni. Te fiú, karod alá veszed a lámpát és a kalamárist, te princessz, a két fazekat fogod, a többit elbirja a falábam. S meglássátok, milyen finom levegőnk lesz az uj lakásban, a városligeti fasorban, jobbra az ötödik padon.

- Gelencsér úr - szólt tompán a madárorru asszony - itt a pénz, mind a pénz, amit kaptam, nincs ki másnak adjam. Csak arra kérem, tisztességgel temesse el a halottamat, a többi a maguké.

- És maga? - szólt halkan Faláb Matyi.

- Én nem vagyok, futok az utcákon, hogy keressem a gyermekemet. Futok az utcákon, hogy meneküljek a gyermekem elől. Komisz anya, embertelen ember vagyok, hát hogy vinne rá a lélek, hogy még egy falatot egyem a gyermekem árából!

- Igy beszél a jóllakott ember, mert annak van becsülete - morgott Faláb Matyi. - De én jóllakottan sem beszélek így, mert tudom, hogy ismét éhes leszek. Hát szomszédasszony, egyet mondok, kettő lesz belőle. Elfogadom a pénzét, bármennyi legyen is, de magát el nem eresztem. Kötelezem magamat, hogy a pénze fejében örökre ellássam magát, nem jobban és nem rosszabbul, mint a tulajdon feleségemet. Azonkivül rajta lesz a szemem aranyhaju Rózsikán, hogyha netán lehetséges és szüksége lenne valakire, hát legyen valakije. Elfogadja?

A madárorru asszony igent bólintott.

- És most lássuk, mennyi pénz az?

Az asszony odavánszorgott a ládaasztalhoz s kiüritette a zsebét. A két gyereknek leesett az álla, a halálfejü asszony csontujjai a levegőt kaparászták a kincs láttára. Faláb Matyi pedig tettetett üzleti nyugalommal, mintha mindig is az lett volna a dolga, megolvasta, összerakta az egynemű bankókat, aztán magasra emelt fejjel mondta:

- Kerek hatszázkilencvenhét forint és nyolcvannyolc krajcár. Ennyit vettem át magától, szegény asszony. Szörnyű sok pénz ez nekünk, ezzel már vihetjük valamire. Ezzel, gyerekek -fordult zordonan a gyermekeihez - az élet küzdelme véget ért, gazdagok vagyunk. Tebelőled fiú, püspök lehet, tebelőled princessz, ha ugyan apátok ért még valamit az élet mesterségéhez.

Most induljatok és mindegyiktek vigyen magával egy marékkal abból a szalmából, melyen nyugodott, mert jön majd idő, amikor nem akarjátok elhinni, hogy itt voltatok, hát jó lesz emlékeztetőnek a marék szalma.

- Minek az? Jobb ezt elfelejteni, - szól a halálfejü asszony s Faláb Matyi félig mosolyogva, félig búsan rázta a fejét.

- No lám, még itt vagyunk, csak a pénz szine fityegett előtte s máris más nézeten van. Ne félj anyó, ha így tovább megy, fogok én még ide vissza is kivánkozni. De csitt, jön a legmagasabb látogatás.

- Hé, feljönni! - kiáltott egy vékonyka hang - ahányan vagytok, mind feljönni. Ilyen lyuk! Az Istenverte csőcselék, csak nem mocskolom be az uniformisomat.

Faláb Matyi felbiccegett s alássan jelentette a rendőr úrnak, hogy nemsokára jönnek a többiek is, az asszonyok, a gyerekek, még a holt gyerek is repülni fog a magas hatóság parancsára.

A rendőr úr előszedte noteszét s felvette hamar a jegyzőkönyvet.

A Dunaparton, lakatlan telken, lakhatatlanság következtében rögtöni kilakoltatás. Ajtó: egy sem, ablak: egy sem, köbméter lelkenként: semmi. Ennélfogva az eset statisztikai célokra alkalmatlan, rendészeti szempontból azonban a gödör leszögezendő, mert betörőknek, csavargóknak kitünő buvóhelyül szolgálhatna.

Aztán következik a kilakoltak nacionáléja: Gelencsér Mátyás, a főbérlő negyvennégy éves, róm. katolikus, foglalkozásnélküli, féllábu, koldul, hatósági engedélylyel; felesége Gelencsér Mátyásné született Polgár Juliska, ev. ref., állítólagos lánya Polgár Sámuel babagyáros, fővárosi bizottsági tagnak, Tercsi leányuk tizennégy éves, ev. ref., László fiuk tizenkét éves, róm. katolikus, mindketten kiskoruak, iskolakötelesek, be is vannak irva, de nem járnak. És ez így külön eljárás tárgya lesz.

Továbbá: albérlőként özvegy Burda Sándorné született Frivalder Szidónia, ev. ref., harminc-hét éves mosóné s holt gyermeke, István, aki tizenegy hónapot élt.

Igy, most mehetnek, ha a szükséglakásban akarnak elhelyezkedni, jelentkezzenek az elől-járóságnál, szegénységi bizonyítvánnyal s jelen kilakoltatási jegyzőkönyv felmutatása, valamint annak kimutatása mellett, hogy a lakásdíjat a hajléktalanok menhelyén nem tudják megfizetni.

- Köszönjük szépen, - szólt Faláb Matyi - pillanatnyilag olyan jó helyzetben vagyunk, hogy erre a hatósági jótékonyságra nincs szükségünk.

Amihez a rendőrtisztviselőnek semmi köze, az irnokának sincs, a közrendőrnek sincs. S megindult a menet, elől Faláb Matyi és halálfejü felesége, utána a madárorru asszony a holt gyerekkel a karjában. Égnek fordult a kicsi fekete arc, lezárt apró pilláival, Oly kicsi volt, hogy elfért édesanyja egyik tenyerében. Végül a sort bezárta a püspök és a princessz, meg-rakodva a megmaradt eleséggel, egy irkával, egy tintásüveggel és két fazékkal. A marék szalmát a zsebükbe gyürték.

S a kutyák a telken ámulva nézték ezt a menetet s magasan föltartott orral szimatoltak. Meg-érezték az elemózsia szagát, a halottszagot s mind a kettő fölkorbácsolta éhségüket.

- Ezek is elhagynak, - morgott a vén komondor - most már nem is lesz, akit irigyeljünk.

- Csitt, a rendőrök - figyelmeztette a kis foxli, de már késő volt. A rendőrtisztviselő hátra nézett.

- Értesíteni kell a kutyapecért, hogy itt gazdátlan kutyák tanyáznak.

Ettől a szótól megdermedt a vér a kutyák ereiben. Busan összeértették orrukat.

- Mi is ki vagyunk lakolva, - szólt az egyik - isten veled, nyugalmas hazánk, ahol oly sok szép éjszakát töltöttünk. Én kivándorlok.

És szétszaladtak. Mire a kutyapecér a telekre ért, már nyomát sem találta a gazdátlan kutyák-nak.

2.

Faláb Matyi pedig beültette családját a legközelebbi pálinkásboltba s elment a madárorru asszonynyal gyermekét temetni. Késő estig maradtak el, de a halálfejü asszony és két gyer-meke türelmesen és békességesen várakozott, mert pálinkásboltban voltak, előkelő helyen, ahol az ajtó az utcáról nyilt és lámpa nélkül is világosság volt fényes nappal. És élvezték, hogy mindenféle emberekkel egy levegőt szivhattak, akik a zsebükbe nyultak, mikor pálinkát ittak s egyik-másik olyan gazdag volt, hogy sok pálinkát is ihatott. És meleg volt a boltban és sokféle jó illat volt a boltban, csöppet sem olyan savanyu, mint lent az oduban. A halálfejü asszony is pálinkát ivott és adott a gyerekeknek. Ettől olyan erős melegség járta át őket, hogy piros lett az arcuk s odasugták egymásnak.

- Milyen jó gazdagnak lenni.

- Ó, - szólt a princessz - én emlékszem, hogy voltunk még gazdagabbak. Függöny is volt az ablakon és levest tettek az asztalra.

A püspök fejét csóválta.

- El sem tudom képzelni, mit csinálnak az emberek, ha még gazdagabbak.

- Mert még csacsi vagy. De meglátod, ha én princessz leszek, hogy milyen az igazi gazdag-ság.

- Milyen?

- Hát látod az utcán a lovas kocsikat? Azokban ülnek az igazi gazdagok, a nagyon gazdagok, a gazdag gazdagok. Ezek abban különböznek a többiektől, hogy mindig kocsiban ülnek, vagy otthon ülnek, más-más szobát tartanak, ahol ülnek, ahol alusznak, megint más szobát, ahol esznek és megint más szobát, ahol nem csinálnak semmit.

- És mit csinálnak azzal a szobával, amelyben nincsenek, mikor a másikban vannak?

- Csacsi, hát az üresen áll a mig be nem mennek megint.

- Jé, - gondolkodik a püspök - azalatt mások lakhatnának azokban a szobákban.

- De hiszen éppen az a gazdagság, hogy mások nem laknak benne, hogy üresen állanak!

- És ha te princessz leszel, neked is lesznek szobáid, mikben nem vagy?

- Természetesen.

- Én, ha püspök lennék, mint apa jósolja, megengedném a szegény embereknek, hogy azalatt a többi szobákban aludjanak.

- Akkor nem is vagy te gazdagnak való. Mit gondolsz? Hisz akkor olyan, mintha csak egy szobád volna!

- Annyi elég is, de mivel sok szobám van, hát odaadom a szegényeknek.

- Hisz akkor azok ép oly gazdagok volnának, mint te!

- Az nem baj, de én tenném őket gazdaggá.

A princessz átlátta, hogy nem érdemes a vitát folytatni, hát nem folytatta. Ellenben folytatta tervét a gazdagsága esetére.

- Aztán mindig főzetnék, hogy a nap bármely pillanatában azt ehessem, amit akarok.

- Nem mindegy az, ha sokfélét eszel, vagy egyfélét? Én azt hiszem, ha gazdag volnék, én is mindig tartanék otthon ennivalót, például sült krumplit és disznósajtot, aztán egy zsák fehércukrot és egy zsák feketeepret.

A princessz édesen felkacagott s nyomban elmondotta édesanyjának, hogy milyen fogalmai vannak a kis fiúnak a gazdagságról. A halálfejü asszony is elmosolyodott, de aztán komoly, intő szóval fordult gyermekeihez:

- Nem kell nekünk fejünket törnünk, hogy mit csinálunk a gazdagságunkkal; el fog az fogyni mihamarabb és megint szegények leszünk.

- Én többé nem! - szólt cikkázó szemmel a princessz. - Én oda nem megyek többé vissza, akármi történjék is! Ha egyszer már itt kint vagyok a világos, meleg világon, akkor tudom már, hogy mit csináljak.

- Mit? - tudakolja a fiú.

- Azt nem mondom meg.

És titokzatosan magába mosolygott.

Késő este betoppant Faláb Matyi és a madárorru asszony. Nem lehetett rájuk ismerni. A madárorru asszonyon uj fekete ruha volt, fején fekete kendő. Szomoru jelenség, de olyan szép volt. És faláb Matyin ugyancsak vadonatuj barna, kockás ruha feszengett, féllábán új cipő.

Késő este betoppant Faláb Matyi és a madárorru asszony. Nem lehetett rájuk ismerni. A madárorru asszonyon uj fekete ruha volt, fején fekete kendő. Szomoru jelenség, de olyan szép volt. És faláb Matyin ugyancsak vadonatuj barna, kockás ruha feszengett, féllábán új cipő.

In document ARANYHAJU RÓZSIKA (Pldal 34-55)