III.
Raymondunk husz éves korában feltünően csinos fiu volt, aki modern ifjaink módjára, nagy gondot forditott külső megjelenésére, ez volt első szerelmes kalandja.
Mert Genevièvevel való gyerekes szerelmeskedése, mely oly szánalmas véget ért, valamint muló flirtelései a kis külváros egyes kisasszonykáival, nem mehettek komoly szerelemszám-ba. De Valfonnéval való légyottja nagyvilági életének sokat igérő kezdete, a nőcsábitás fényes pályájának hajnalderengése volt. Raymond hónapok óta bejáratos volt a hajdan csodaszép asszony szalonjaiba, aki azonnal belebolondult Raymond fiatalságába és aranyfürtjeibe és az ifjú már régóta ura lehetett volna a helyzetnek, ha korának gyerekes félénksége vissza nem tartja őt.
Honnan ered ez a félénk tartózkodás, mely a fiatal, szép és intelligens ifjakat a nőkkel szem-ben megszállja? Mi okozza mozdulataik meg beszédjük leküzdhetetlen feszélyezettségét, amelyben a nők sohse akarnak hinni? Első sorban idegesség okozza; idegesség, melynek sokféle és bonyolódott okai vannak, amilyen például első sorban a pénzhiány vagyis inkább a pénz szokatlan volta.
Ha Raymond több pénzzel rendelkezett volna vagy ha Páris valamely zugában egy fényesen berendezett nagyúri kényelmü lakásban laknék, ahol kedvesét fogadhatja, nem egyszer sokkal nagyobb vakmerőséget tanusitott volna. Hányszor ragadta volna üstökön a kinálkozó muló alkalmat! Igy pedig szemérmetesen behunyta a szemét, hogy meg ne lássa a csábitó alkalmat és kitérhessen előle.
Ez egyszer azonban kénytelen volt beleegyezni Valfonné határozottan megállapitott talál-kájába. »Pont háromkor a Saint Gervais kapu előtt. Ebédig szabad vagyok.«
Lelkét azonban az a gyötrő gond, az az aggódó nyugtalanság mardosta:
- Hová vezessem?
Eleintén Antonin royaltéri szobájára gondolt. De az ódon ház padlós folyosói olyan ósdiak, a butorzata olyan szerény; meg aztán a miseruhahimzőnő nem méltó szomszédja ám egy miniszter feleségének. Ekkor jutott eszébe egy kis hotel garni, melynek tulajdonosnője a lyrai szinház egy volt énekesnője volt, ki akkoriban albérlőinek egyikével, Antonin egy barátjával, élt közös háztartásban. Az emlitett fiatal ember nem egyszer hitta meg ebédre a két Eudeline testvért szép kedveséhez és a ház Raymondra annál kedvezőbb benyomást tett, mert két kijárata volt, az egyik a boulevard Beaumarchaisra, a másik az Amelot-utczára nyilott.
De honnan vegyen annyi pénzt? Ez volt a másik gyötrő gond. A miniszteri bál estélye, a jelmez, a czipők, keztyük, kocsi teljesen kifosztotta ugy a mama takarékperselyét mint Antonin erszényét. Ez oldalról hát nem jöhet segély. A quai d’Orsay nagy bál utáni reggelen lázasan és álmatlanul hánykolódott tetőalatti kis szobájának nyekergő vaságyán, midőn hirtelen Alexis villant eszébe, apja volt könyvelőjének a neve, kit az egyetemi hallgatók egyesületéhez pénztárnoknak protegált be. A Mazarin-palota toronyórája, melyhez az egész városrész, tehát a csudalámpához czimzett üzlet is alkalmazkodott, tizet ütött. Raymond gyorsan felöltözködött, mert most már biztos volt benne, hogy megszerzi a szükséges néhány aranyat.
Az Iskola-utcza negyvenedik száma alatt, ama óriási kettős-épületek egyikében, melyek mind egy kaptafára épültek és hol a márvány-utánzat az egyedüli fényüzés, amit az épitők megen-gedtek maguknak, a párisi egyetemi hallgatók egylete az udvari hátsó öt emeletet foglalta el.
Az egylet természetesen áttörette a polgári kis lakások szobáinak falait, melyek megannyian
egyformán egy-egy rózsaszin mennyezetü, krémszinfalu szalonból, néhány hálószobából, egy rikitó falfestményekkel és gipsz-stukkaturákkal ékitett öltözőből és fürdőszobából állottak és helyükbe hatalmas jogi meg orvostudományi könyvtárt, könyvelőirodát, hidrotherapiai termet és vivótermet rendeztetett be. Azóta gyarapodott az egylet; de ezernyolczszáznyolczvanhét ama csipős reggelén, amikor Raymond gyors léptekkel haladt végig az Iskola-utcza járdáján, melyet a lefolyt éjszaka dere sikos és fényes lepellel boritott, az egylet szakasztott olyan volt még, mint amilyennek ez a leirás vázolja.
A pénztárnak berendezett félemeleten a teremszolga, aki épen tüzet rakott, azt felelte a fiatal Eudeline urnak, midőn ez afeletti meglepetésének adott kifejezést, hogy Alexis még nem jött be.
- Oh Alexis ur ma nem is jön be, sőt valószinüleg holnap se. Burgundiában férjhez adta most egyik testvérhugát.
Az életben az ilyen közbejövő csekély esélyek kataszropha fontosságot nyernek és azok a szavak, melyekben az ilyen kataszrophák összefoglaltatnak és amelyeket szinpadi nyelven jelszónak hivnak, lesujtó mennykövekként szakadnak lelkünkre. Raymond egy pillanatig megsemmisülten állott meg és hallgatta, mint pattog a tüz és mint zúg a fülébe a szolga hangja, aki buta és végzetes szavait ismételte.
Vajjon most kitől kérjen pénzt? A bizottság harminczhárom tagjának egyikétől, kedves pajtásainak valamelyikétől? Csakhogy ebben a bizottságban dől el ám az ő elnöksége, amelyet ilyen éhenkórász koldusra valló fölléptével könnyen veszélyeztethet. Találomra felment a könyvtárba, mely a nap ez órájában hideg és elhagyatott, az ablakokon jégvirágok csillognak, mert a terem még nincsen fütve. Csupán a gyógyszerészi könyvtárteremben lobog egy kis koksztüz; és a kandalló előtt valami szegény ördög ült, valami román vagy oláh fiu, egy óriási kodexszel a térdein, hatalmas meleg czipóval a kezében. Beesett orczákkal, falánk szemekkel mohón falatozott, olvasott és melegedett, mig egész arczán a testét átjáró meleg és a falatozás jóleső érzésének mennyei idvezültsége tükröződött.
Ettől kérjen tán három aranyat?
Eudeline nesztelenül tette be az ajtót és egy pillanatra elvonatkozva önző gondjaitól, azon gondolkodott, hogy ennek az egyletnek, mely oly sok tekintetben nevetséges és henczegő, ennek a tenyészdének, ahol embryoban lévő államférfiakat és országgyülési képviselőket költenek ki mesterséges uton, vannak fényoldalai is: nagylelkü, testvéri összetartásra és jótékony szánalomra valló nemes vonásai, amelyekkel nem is dicsekszik.
A teremszolgán meg a házmesternőn s egy kis groomon kivül, akinek nem volt más neve, csak az, hogy: te kölyök, és aki rendszerint odébb állott, mihelyt megkapta első havi fizetését, nem volt az egyletnek más szolgaszemélyzete.
- Gyere ide, te kölyök, vidd el hamar ezt a levelet Marquès urnak a külügyminiszteriumba, szólt Raymond, egy levélkét kézbesitve a kis inasnak, melyet az imént irt Alexis iróasztalán és melyre lázas türelmetlenséggel várta a választ.
Mióta ők ketten összebarátkoztak, közölük mindig a szegényebbik kölcsönzött pénzt a másiknak, az önző Marquèsnak, aki már a lyczeumban is czynikusan kijelentette: »Én mindég kérek pénzt kölcsön, amikor csak lehet, de én soha senkinek nem kölcsönzök.«
Annál nagyobb volt Raymond meglepetése és öröme, midőn az inas quai d’Orsayról a következő válaszszal érkezett vissza:
- Három aranyat kérsz, barátom. Nesze, itt van öt. És ne köszönd meg, mert amit én akarok tőled kérni, az sokkal értékesebb és becsesebb, mint egy pénzbeli szivesség. Ma este
kilenczkor várlak az A. dohányzójában. Néhány fiuval van ott találkám, akik velem együtt a te megválasztatásod érdekében dolgoznak; ott fogom neked előadni szivem legkedvesebb óhaját.
Raymond egy pillanatig se törte a fejét azon, vajjon mi lehet ez az óhajtás; az első légyott nyugtalan mámora, a szoba berendezése, a kocsisnak adott utasitások teljesen igénybevették egész énjét. Röviddel három óra előtt ott állott a kocsija a Városház-tér ódon temploma előtt, hova sikkben és divatban iránytadó előkelő hölgyek jártak el, hogy Allegri és Palestrina gyö-nyörü egyházi zenéjét meghallgassák, melyet Páris legkitünőbb művészkara adott elő. Midőn a hivatalos nagy világ egy ilyen ismert delnője, mint Valfonné, világos nappal halad végig a félreeső plébánia dombos feljáratán, világos dolog, hogy a közeli nagyhét egyházi zenei elő-adásaira abonnálja magát és igy nem kelthet gyanút.
Raymond nagy sebbel-lobbal nyitotta ki a kocsi ajtaját. Valfonné gyorsan szállt be, halkan a fülébe sugta: »Jó napot« és Raymond egyik kezét piczi világos keztyübe szoritott kacsói közt szorongatva, a fátyol alatt ajkaihoz tapasztotta. Aztán meg se moczczant többé. Igy ültek sokáig szótlanul egymás mellett, szorosan egymáshoz simulva, mialatt a kocsi, kerekeinek ruganyos sebességével, tovaröpitette őket. Noha Valfonné volt az idősbik, mégis ő volt izgatottabb. A szép asszony ama nagyvilági delnők egyike volt, akiknél a szépségükért való folytonos rettegés pótolja az erényt; ép úgy, mint sok hires énekesnőnek abbeli félelme, hogy eltalálja veszteni a hangját.
Kisértéssel és élvezettel teli életmódja mellett, melyben a szerelem látszólag a főszerepet játszotta, a szép Marquès asszony csak egyetlenegynek adta cserébe szivét, még pedig ennek a csalárd hazug Valfonnak; annak pedig oly hosszu ideje mult már, hogy most a szerelem szen-vedélye egész ujnak és ártatlannak tünt fel előtte és ő maga is azt hitte, hogy nem hazudik, amikor kedvesének azt esküdte, hogy soha még ezelőtt más szeretője nem volt rajta kivül.
Maga Raymond pedig kiváncsi nyugtalan tekintettel kacsintott rá, és elcsudálkozott azon, hogy olyan fiatalnak látja, mert reggel óta szeget ütött a fejébe anyjának az a kérdése:
- De hát hány éves tulajdonképen ez az asszony?
Soha még eddig eszébe nem jutott, hogy ezen tünődjék, mert először is egy igen fiatal ember, bármilyen szerelmes legyen is, sokkal jobban el van foglalva saját személyének hatásával, sokkal lázasabb érdeklődéssel szemléli a saját megjelenését a tükörben, melylyel soha sincs megelégedve, és sokkal alaposabban foglalkozik saját egyéniségének tanulmányozásával, melyet hosszasan keres és kutat, mielőtt az magától kidomborodnék, meg aztán sokkal el-vakultabb az első hóditás kápráztató sikerétől, semhogy élesen látna. Vajmi kevés ama érett férfiak szeme, akik a valót a mesterségestől meg tudják különböztetni.
Kevesen csodálkoznak csak, ha a velenczei aranyvörös hajkorona alatt halvány barna arczbőrt látnak ama gyöngyházszinü, itt-ott apró szeplőkkel tarkázott, üde liliom árnyalatu fehér arczszin helyett, mely a vörös nők különös jellemző sajátsága.
És ott, ahol érett, gyakorlott férfiak csalódnak, hogy láthatták volna meg Raymond husz éves szemei a valót?
A kocsi megállott az amelot-utczai kapunál, hol a pinczér várta őket, hogy a sötét folyosón keresztül az irodáig vezesse, melyet zöld növényekkel diszes üvegfal választott el a lépcső-háztól. Egy női hang valami német dalt énekelt zongorakisérettel.
- Schubert »Törpéje«; suttogta Valfonné, megismerem, Francziaországban ritkán éneklik.
Nyugodt hangon beszélt; de Raymond érezte, hogy karjába füzött karja reszket és a szép asszony izgatottsága azzal a gyönyörködtető érzéssel töltötte el, hogy férfiasabbnak érezte magát.
Amint a kijelölt szoba felé tartottak, egy ajtó megnyilott és hirtelen bezárult ujra, miután egy hang a pinczért szólitotta volt. A kinyilt ajtón át szinültig megtelt hosszunyaku pezsgős-poharakra és egy kövér, nadrágszijjas sárgaingü férfira esett a tekintetük, aki az ajtónak háttal fordulva ült az asztalnál.
- Szomszédaink vannak, szólt a fiatal szerelmes ifju vigan, hogy lecsillapitsa a mellette lázasan dobogó sziv izgatott lüktetését.
Valfonné nem válaszolt; csak akkor lélegzett fel nyugodtabban, midőn szobájukba értek és kétszer ráforditották a zárban a kulcsot. A kényelmesen butorozott pitypangszinü kárpitokkal és függönyökkel ékesitett nagy alkovos szoba, egy ablakból nyerte világosságát, mely az üvegtetővel födött, keskenypárkányzatú udvarra nyilott.
- Ez a tető igen kényelmes meglepetés esetén, gondolta magában Raymond; de bölcsen elhallgatta e nem valami nagy hősiességre valló gondolatot. A kandallóban nagy hasábok égtek. A himzett abroszszal betakart kis asztalkán izletes uzsonna várta őket.
- No, most meséld el mindazt, amit szenvedtél.
Az asszony a kandalló melletti alacsony karosszékbe heveredett le; fedetlen nyakán a mályva-szin selyemzubbonyka mélyen ki volt kapcsolva, a haja félig leomló hullámokban övezte szép arczát. Raymond a lábainál kuporgott a szőnyegen és az imádott asszony felé forditá szép, göndör fürtös arczát, melyre a gyüszünyi nehéz édes portugal bor meg a kandalló tüze rózsás árnyalatot szőtt. Valfonné az előtte való este elmesélte neki életének történetét, azt a hosszu martyriumot, melyet férje és leánya körében élt; ma viszonzásul azt kivánja, hogy Raymond mesélje el neki az ő életét... Csakhogy az ő élete, szegény tanuló létére, buskomor és egyhangu ám és hogy érdekessé varázsolja, regényeket kell beleszőnie.
És ő regél.
Eudeline asszony, Dina, Antonin, ezek a jóságos, áldozatkész és gyengédlelkü teremtések, egy nagy süket és vak molochchá tömörülnek, melynek neve a »Család«, és melynek Raymond feláldozza a husát, a vérét, agyának legfinomabb idegszálait. A »Csudalámpás« kis boltocskája, ez a sugaras kis fészek, mely csupa meleg szeretettel és szelid jósággal van kipárnázva, sötét rémbarlanggá változik, melynek mélyén a moloch székel és ahol éjjel-nappal füstölög az áldozat vére.
Mégis ő az első, aki beismeri készséggel, hogy e lények közül, akik a velőjét kiszipolyozzák, akik a husán élősködnek, egyik se rosszlelkü. Maga Antonin öcscse, akivel Wilkie néha találkozott az ő társaságában és akinek erkölcsi elzüllése kétségbeejti őket; az a szerencsétlen fiu, akiből nem lehetett mást faragni, mint mesterembert, még pedig párisi mesterembert, minden fogyatkozása, minden testi és lelki hiánya mellett mégis jó fiu, igazán aranyszivü gyerek.
Hisz Raymond maga, akárhogy hazudott is, alapjában véve maga se volt rossz ember; ő csak ama gyarló lények egyike volt, akik megöregszenek, de éretté meg nem érnek soha, és kik hiusággal el vannak telve, különösen nőkkel szemben...
Valfonné föléje hajolva szivta fürteinek zamatos illatát és lángoló szemekkel suttogta:
- Szegény fiu! Szegény fiu!
Vagy pedig meghatottan rebegte:
- Milyen szép regényt lehetne erről irni.
Midőn azután a regény érzelmi része következett sorra, midőn Raymond elmesélte, mint áldozta fel az övéinek ama imádatraméltó fiatal lány szerelmét, akit Valfonné a gymnasium
vizit-szobájában látott, - persze az ő elbeszélésében Geneviève mint előkelő nemesi család sarja, az öreg Izoard apó mint agg provencei márki szerepelt, valami olyasféle, mint a dél-vidék maréchal de noblesseja - szegény Izoard apó egy cseppet se örült volna ennek a meta-morphozisnak! - oh ekkor ennyi nagylelkü lemondás láttára Valfonné átölelte a szép szőke fiut és ajkait ajkaihoz tapasztva, halkan rebegte:
- Jer, jer, hadd vigasztaljon meg legalább az én szerelmem.
A kis szobára majdnem éjjeli homály borul; egy ködös londoni nap sárgás sötétsége. Az ablak sürü nehéz függönyei, melyeket Valfonné egy szemérmes szenvedélyes mozdulattal szét-bontott, földig omlottak.
A kandallóban lobogva lángolt a tüz, piros sugarak tánczoltak a szőnyegen... E rezgő fény világánál egy hófehér, légies alak közelg az ágyhoz, hol a szerelmes ifju remélve, reszketve, könyörögve tárta ki ölelő karjait...
Egyszerre sietős léptek hangzanak künn a folyosón. Rémülettől elfojtott hang rebegi az ajtójuk mellett elsurranva:
- Nagysád, itt a férje!
A szerelmesek egy pillanatig villámló szemekkel néznek össze. Szemük sugára bevilágitja az egész fülkét.
- A férjem, menekülj! - - rebegte Valfonné görcsös fuldoklásba elhaló hangja; maga se tudta mit beszél. A következő perczben talpra szökött, tapogatódzva szedegette össze széthányt ruhadarabjait és belehányta a szomszéd öltözőbe, ahova bezárkózott, mialatt Raymond, akinek eszébe jutott a zinkpárkány, az ablakhoz sietett. Már ki akarta nyitni az ablakot, midőn egy női ajkról elröppenő metsző sikoltás, melyet a mellettük lévő ajtó recsegő összeroppanása követett, megakasztotta e mozdulatát. Nem nekik szólt a figyelmeztetés; nem náluk zajlik le a dráma.
De a szomszédos szobák, a helyzet egyformasága - - - ez borzasztó. Elszorult szivvel hallgatta a feldöntött butorok tompa zuhanásait; aztán egy rémitő tusakodás következett; egy hang se hallatszott, csupán a ziháló leheletek zaja, aztán egy utolsó hosszu mély sóhajos lélegzet, melyet egy élettelenül ledobbanó test nehéz esése követett, mely a földre zuhanva, nagyot koppant.
Ugyan-e pillanatban nyilott meg a szomszéd ablak; egy férfi veti át magát rajta és az üvegtető keskeny párkányzatán tovarohanva, görcsösen fogódzkodott meg az eresz aljába és a kiszögellő ablakpárkányokba. Bizonyára a megszökött szerető volt, aki a másik lépcső felé iparkodott. De mért nyilal Raymond lelkébe, amidőn az az ember elsuhan mellette, az a furcsa érzés, hogy ő ezt az arczot ismeri? Hol is találkozott ő már vajjon ezzel a metsző, éles tekintetü rajongó kék szempárral, melyet csupán az üvegablak választ el tőle és melynek gunyos tekintete mintegy őt is megismerte futtában és kérdőn nézett rá? Nincs annyi ideje, hogy emlékeiben keressen; az üvegtető már is üres; a vizió eltünt; de mögötte ott viharzik a szörnyü dráma.
A fal mögött valami nehéz testet czipelnek. Egy hang parancsolgat.
- Az ágyra tegyék - az ágyra!
Az ágy az iszonyu teher sulya alatt recseg... A folyosón, a nagy futkozás közepett, ünnepélyes lassu léptek közelednek; ezeket gyors, könnyü léptek előzik meg és suttogó hangok jelentik:
- A rendőrség. A halottkém!
És mialatt Raymond a falhoz tapasztott füllel, hideg verejtéktől boritott testtel hallgatja e zürzavaros morajt, lelke előtt látja ujra azt a szobát, melybe az imént arramenet bepillantottak.
Most ugy képzeli, mintha a borzalom és a halál csendje tágasabbá varázsolta volna. Az ágy fejénél egy kereszt és egy égő gyertya lobog a kisasztalkán, amelyen a pezsgős kelyhek csillognak és a hófehér párnákon a sárga ingü, nadrágszijjas uri ember hever vérző, ketté-metszett torokkal.
- Milyen borzalmas!
E halkan suttogott szavakra Raymond hátrafordul. Valfonné is itt van mellette és hallgatódzik.
- Itt mellettünk halott fekszik! Hallottad? kérdi eltorzult arczczal, és mindaddig mig a szomszédszobából csak a legcsekélyebb nesz is felhangzik, mindketten egy szót, egy mosolyt se váltanak.
Lassankint aztán elhal minden; a fal mögött a halotti csend hideg és titokzatos lehelete mint sötét hullám terjed mind tovább-tovább.
Maga a folyosó is elhagyatottnak látszik. A szobájukra, melyre lassankint az alkony homálya hull, csupán a nagy fali tükör vet még némi fényt. Valfonné gépiesen a tükörhöz közeledik, hogy a haját feltüzze. Ez a női mozdulat, melynek elegáns bizalmaskodó hajlását ismeri, eszébe juttatja a szerelmesnek szerepét; ölelésre tárja karjait, keblére akarja zárni; de Valfon-né kitér előle és könyörögve kéri.
- Nem, nem, ma nem, nem itt - félek, nagyon félek!
És Raymond maga lelohadt lelki erővel, lelke mélyéig megdermedve, egy cseppet se bánja, hogy hátat fordithat ennek a szerencsétlen szállodának.
Ugyaneznap este Wilkie az egylet dohányzójában, ahol Raymondnak találkát adott, össze-hivta a bizottság tagjait és jóval kilencz óra előtt ütni kezdte a vasat. Az iskola-utczai épület e dohányzóterme egy kis pirosszegélyzetü crémszinü vászonnal kárpitozott szoba volt, melyben fekete fakeretben néhány romantikus tárgyu litografia ékeskedett, a szépművészet intézetének ajándéka. A falak hosszán sánta, behorpadt lyukas székek sorakoztak. A kandallón, egy nagy borszeszes palaczk mellett, melyben Pranzini bőrének egy kis foszlánya uszkált, Chevreul kis mellszobra diszlett, melyet gyufatartónak használtak, azzal becstelenitve meg Frankhon ez első tanulójának emlékét, hogy az orrát dörzslapnak használták.
Szerencsére az egyetemi ifjuság egy idő óta idegenkedik a dohánytól és a dohányzó inkább a szabad vitatkozás szinhelye volt, hol rendesen január hónapban, az elnökválasztás idején, nagyon élénk élet uralkodott. Az idén azonban az elnökség meg a rettenetes C. O. I.
(Commission d’ordre intérieure) közötti viszálykodás folytán az elnök hirtelen leköszönt, ami néhány hónappal siettette ezt az aktust.
Marquès, aki azelőtt az egyesület elnöke volt, részint a külügyminiszteriumban viselt titkári állásánál, részint a miniszterrel való atyafiságánál fogva, az egyesület legfontosabb tagja volt, kit az egész fiatalság irigyelt, akinek hizelegtek és akinek hideg ékesszólását, vigyorgó mosolyát és ünnepélyes magatartását mindnyájan utánozták; észre se véve azt, hogy ő maga is csak miniszteri főnökének halvány utánzata. Amint hátrakulcsolt kezekkel járkált fel és alá a szobában, azzal a kimért, ünnepélyes lassusággal, mely a kicsinytermetü emberek sajátsága, akik bizonyos komoly méltóságot akarnak magukra erőszakolni - időről időre egy-egy rövid és alattomos szót kiszalajtva; azt hihetted maga Valfon az, aki a szónoki emelvényről ártatlan arczczal tartja gúnyolódó miniszteri szónoklatait.
Ma este nem annyira a saját jelöltjének dicsőitését, mint inkább a két ellenjelöltnek,
Ma este nem annyira a saját jelöltjének dicsőitését, mint inkább a két ellenjelöltnek,