i.
A fejedelem a bokor megett állt, a bokor temér-dekül borítva zúzmarával, a nappali melegek, párák után egyre vastagabb a lombokon a zúz. Szellő se rezdül, nesz se hallik, az egész erdő mélységesen néma, csöndes, megborzad az ember, még a lelkek se járnak . . .
Vár, vár, kezében leeresztett fegyver, más keze a kés maroklatján, bundája panyókára vetve s vár, vár, mintha nem is a vaddisznót várná, hanem a jövőt; a holthalálos fehér tündérvilágban, amint a boldogasszony Szoknyája suhogása megsugarlik, feszült idege mind játszódva borzong bele : ez a vadá-szat, példája lesz jövendőbeli hadainak ; jön-e a vad-kan s mely és minő : az olá, vaj a szász, vaj a török, vaj a magyar, vaj a német; hogy mind összevág-é a sok kifeszített terv és csel, s megbírja-e szívvel...
Fel van vonva s nekifeszülve : egymaga az egész világ ellen : előttem a mindavilág, megettem a kisded ország...
Ebben a percben felhördül feljebb s nem igen messze egy kurta ordítás.
Csak, mint egy szitok kigurgulása, fojtottan s félelmesen, a fejedelem kését ragadja: itt a vad!
Csörtetés s már vakon, vadul, vérbeivott rémült szemmel rajta a szörnyű nagy fekete vadkan.
Mint egy vastuskó, lábrakelt szikla, pokolbeli fekete sátán, az agyara véres, a pofája véres, agyarán egy ember bele lóg: a fejedelem felordító dühvel érzi feldagadni bent a roppant erőt: düh és ordítás fogja el embereért, a kék posztóért, ami ott lóg a kan undok fogán s úgy ugrik el oldalt, mintha
a föld rúgná el a rohanó görgókó elől, visszakézzel elkapja fülét, lábára hág, ledönti, hóba hemperíti...
s az ordító állat eszeveszetten üvölt, érzi végét s ott az irgalmatlan marok alatt megfekszik egy percig, a hosszú, hosszú, rémítő rohanás után, lihegőn elgyen-gülve könyörögve visít, végsőt s ártatlanul, mint egy erőtelen gyermek s mire észhez jutna, mire ijed-sége eloltódna, a vadász széles és iszonyú kése már
bőrét karcolja, a szügyét keresi, hol legjobb a be-menetel s már a szívében jár, szörnyűt kanyarít bent a tüdőben s az iszonyú állat, mely annyi esz-tendőn át büszkén csemcsegett s röfögött a hegyek makkosain, annyi nehéz esztendő szigorú telét s szörnyű koplalásit, a borzalmas falkabeli verekedé-seket az életért, a nőstényért, mind erőben bírta, most egy síró csecsemő alig ellenkedő jóságával hörgi ki a párát: de akkor még egyszer, későn, csak most éberedik fel benne az ellenszegülés, végső erejével hanyatt fordul, szembe, s szembeköpi, váratlan,
kivé-detlen az első vérsugárt, szembe lőve a vadászt, nincs már több ereje, csak vére lő, hosszú vad sugár-ban szeme közé, melle közé, berondítva gyilkosát.
— Kurr, — ordít ez felhördülve s elugrik, de későn ; remeklése után való kevélységében meg van alázva, megbecstelenítve, tenyérrel veri magáról a vért, elvakult szeméből a forró latyakot, a disznó felfordul, lábraállhatatlan, szeme megtörik, a hangjai egyre kisebbek, gyöngék, fájdalmasak, szíve egyszerű-ségével sóhajt az égre s vérével életet sír a sémmibe . . .
Szitokkal nem győzi, tehetetlen, kését vakon a tokjába vágja, s szemét beszorítja, pislog, nem lát, tétován kotorász, megvakult: előbb egy vadkannal játszva elbánt, s most egy bak fellökheti: csak ennyi kell s az ember dög, semmi...
Kis kendőcskét vakar, cibál elő, avval mossa kí szemét s mikor látóra nyil, boldog mohósággal falja fel a fehér s ragyogó s boldog világot...
S már elfelejtett mindent, s annál erősebb volt a győzelem boldogsága, lába előtt ott feküdt a disznó, már dög: még az imént két összecsapó élet, életek, vágyak, harcok, dühök, most et dög, bundája becses, emlékeztetni fog valamely várfalon, egy szép téli percre . . .
A kis kendőt, mellyel magát látóra törülte, kezé-ben találja, a Kamuthyné kendője, egyszerre eltorzul az arca, ez a két hét elég volt, fuj, messze veti a véres kis csipkés kis keszkenőt, nem a vért, az asszonyt utálta el s hóba markolt, a jó éles kemény hóval súrolta, mosta magáról a foltot.
Keze forró lett a hideg hótól, aztán eszébe jutott s futva ment felfelé a vad csapásán, óriási szökések-kel s nemsoká ott volt a jó öreg Sárkány teteménél...
Úgy feküdt a hóban, mozdulatlan a derék legény, még felette lebegett a hűség, mint a kihammadó pará-zson a meleg: a szívébe vágott, úgy szerette őket, ezek voltak a lelke -darabjai, minden szegény legény, aki körötte élt, a szegénység, amelyet magáénak, tulajdonának bírt... Szörnyűséges : széttagolva, hasa felbontva, messze húzva, a nyomorú, búsan
szitkozó-dott érette : hogy verje meg a, verje meg az Isten . . . ezt a dolgot... Hát így fog menni: leghűbbjei árán ? . . .
Ökörszarvkürtjét fogta, belefújta dühét s a hang sikítva, nyersen bőgött szét a hegyekbe, nagy dühös csapkodással a havakon, újra meg újra, míg új jelek,
hangok feleltek a távolból...
Míg rájuk vart, savanyú, szájaízevesztett komor-sággal támaszkodott a holt felett, f á b a . . . Már nem látta szegényt, gondolata messze járt, keze, arca véres, nedves, a hideg kikezdte, mentéje szárnyával szárogatta magát, egy szegény gyatra, szennyből
mosakodó gyerek v o l t . . .
De mikor az emberek megjöttek, egyszerre meg-nőtt a rábámuló szemek elótt, nagy lett s kemény.
— Sárkány apó, — ijedt el sorra a legény s a halottat nézték; az arcokon kiült az ijedség a nagy erdő fenekén . . .
— Saraglyát! — mondta a fejedelem s hogy munka lett, frissen mozdultak a kezek, halk susur-lással s pörölve, pattogva hozták a hordozó hevedert s rá a tetemet.
— Adjatok neki egy Miatyánkot, — morogta a fejedelem, s az arcok rögtön megmerevedtek, a kezek összekulcsolódtak s lehajtott fejjel nézték a halottat, míg egy nagycsontú szőke legény imád-kozni kezdte az úr imáját.
— Hejaj, — sóhajtott fel utána a fejedelem s
körülnézett hű emberein, — nem adtam volna ez szegényt tizenkét zászlósúrért: mert ez tudom, min-denkor meghalt volna értem... de azokrul nem tudok . . . semmit...
Az emberek szíve körül melegség volt, hogy ez a nagy fejedelmi úr ily nehezen veszi a szegény halá-lát, szomorodva kíséri a testet: mék úr tenné meg ezt ? nem egy fejdelmi úr, de csak kurta kis urak is Erdélyben ! . . . Ha apja volna, se késérhetné szebb orculatjávai... Más mit vetne : az apja istenit szidná, be szamár vót s hogy még kárt tett a halálá-v a l . . . de e fejdelem, nem olyan, mint az hasas grófok : ez a szegényt is embernek veszi...
Mikor meglelték a vadkant, fejcsóválva nézték, kifeszített hüvelykujjal egyik mindjárt araszra, sukkra mérte, hosszát, vastagságát, iszönyatos egy dög, ez dísze lesz, érezték, a fejedelmi palotának.
— Pusztítsátok el! — szólt keményen a feje-delem, mintha erre felelne, s uhh, hogy vágja a baltá-ját az első rögtön a disznóba, csak a foka látszik.
Csákánnyal szétszabták, egy-kettőre koncok koncára hányták cafatokba darabolva s annál dühösebben, mert boldogok voltak, hogy legalább nem kell karon lecipelni a dögöt a hegyről...
Az ebek vártak, míg az emberek végeztek, akkor neki, s mind rá, perc múlva kutyák konca volt min-den miszlikja...
Nyomott hangulata csak akkor változott, mikor leért a kastélyba.
— Ki a vendég? — kérdezte még a lóhátáról s az idegen szánat nézte az udvarban.
— Egy főasszonyság, nagyságos uram — mondta a csatlós s elvezette a lovát.
Erre sietve igyekezett elbújni véres ruhájával, arcával, aki meglátta, mind megijedt tőle, hogy nem a saját vére rondította-e be.
Mikor egy óra múlva bement a nappali házba, amely egy szép sarokterem volt, üvegtányéros szép ablakokkal, a délutáni nap televilágította a zugokat is, akkor már egész más ember volt, legény s nyalka s vidámságra váró fiú.
Örömmel köszöntötte a vendégét, akiben Török Katát a legnagyobb örömmel ismerte föl;
unoka-huga volt ez a madárnyi csöpp asszony, Dengeleghy Mihály ifjú özvegye. Török Kata ragyogva pattant föl s begyeskedett szőkén, csinos kis arcával, puha törökselyem ruhában a háziasszony mellett, aki viszont hervadt volt, lankadt, bágyadt, kimerült.
— Isten jónap szép hugámasszonyom.
A vendég ujjongott, minden porcikája játszott, olyan volt, mint egy kis fehér ördög, az arca festve fejérre s pirosra, a szeme alja is kékre lilázva, de nem állott neki rosszul a festett orca, furcsa volt, mintha játékszer volna az egész asszony.
— Hallom, milyen nagy hős Nagyságod, — mondta fesztelen nevetve, — szembe köpősdit játszik az vaddisznóval.
Oly váratlan volt ez az első kedves, ficsegő, csi-csergő beszéd, a fejedelem nevetett, s úgy érezte, mintha kisütött volna a nap . . .
— Inkább pedig Török Katával játszanék az ember, — mondta hirtelen.
Dengeleghyné csillogott, hogy a fejedelem szavá-ban, hangjában valami azonnal való meghódolást kapott, hozzá volt szokva, hogy mindenki folyton kedvére s kedvébe jár, de triumfált, hogy harc nél-küli győzelem.
— Török Katával nem lehet játszani, — mondta
— Török Kata egy komoly matróna, mint szegény özvegyekhez illik.
Az ám, nagyon ingerlő volt, hogy ez az asszonyka háromhónapos gyászával ilyen piros és izgékony és ízes, csiklandós, olyan, mint valami jó korty dió-pálinka, amitől az embernek fejébe száll a v é r . . .
— Szegény öreg cimbora, — mondta s leült az asztal mellett, előre hajolva s úgy bámult az asszonyka arcába, nyitott szájjal, egész testtel, nagy lelkes kiugró szemeivel felitta az illatát ennek a különös virágnak.
— No csak hagyjunk békét a holtaknak, — hárította el a kínos kegyeletet Dengeleghyné, egy pillantásnyi gyásszal eleget téve a kötelességnek, — maradjunk az élőknél, megjövendölöm, hogy Nagy-ságod éhes.
Az ujjával úgy bökött előre, furcsa pici fehér keze s fehér ujja volt, olyan kicsike, mint egy
kis-gyermeké s olyan mozgékony, mint egy kis madáré.
Az arca állandó s rezgő nevetéssel volt tele, a hangja mint egy kis verébé, vagy tengeri sárga madáré, csattogott s csicsergett.
A háziasszony, aki eddig némán s megdöbbenve nézte kettejüket, az evés szóra ijedten mozdult, hogy asszonyi kötelessége után nézzen : szent isten, ha ezt hallaná az ura, talán pofon verné s úgy igyeke-zett szegényke, hogy eleget tegyen, de ha nem jut magától eszébe . . . Semmi se jut eszébe, csak szorul a szíve s mély, mély, fájdalmas szomorúság van benne belől...
— Mit parancsol nagyságod, — mondta csönde-sen, alázatosan, pisszegve. Úgy nem illett a szájába a komoly megtanult szó, egy ilyen kis megkínzott asszonynak csak sírdogálni illik.
A fejedelem ránézett s utálta, gyűlölte, hogy olyan buta, mint egy falusi parasztlány s hogy ez a kéthetes szerelem letépte az arcáról a rózsákat s
megfonnyasztotta, a bőre halvány lett s zsiros, a szája mint egy kibuggyant kis seb, a sápadt kövér arcában, szeme alatt törött a bőr s az egész teste elplattyant, léhogó, érett s töltött, mint a tömött fiatal lúd, eltikkadt, esett. A hátagerincén futosott a hideg ettől a szerelemkoldustól, aki egészen elvesz-tette régi magát, hol van az a harmatos, üde nyíló bimbó, aki két hete v o l t . . .
— Nem vagyok éhes, — mondta nyersen, — szomjas vagyok ! . . .
A hangja nyerseségében volt benne az eltaszítás és minden ; Kamuthyné megsápadt, akármilyen osto-bácska volt, ezt érezte, hamar, maga, sietett, hogy kimenjen bor után, rendelkezni s hogy meneküljön a durvaság elől s hogy a könnyeit letörölje. «
Ahogy, ketten maradtak, mind a ketten meg-könnyebbültek.
— Hogy kerülsz te ide? — kérdezte a feje-delem Török Katát s nagy kívánó szemekkel bámulta, előre hajolva, de valahogy nem úgy nézte, ahogy nőt szokott megkívánni, hanem mint valami exoti-kumot, csodálta s kíváncsi volt rá.
— Szépasszony hozott a kötőjébe, — mondta Török Kata túlságosan — nekem itt épenúgy helyem
van, mint akárhol — s az orrocskáját megmozgatta, mint egy kis állat, mely azzal is tud vakarózni, — épenúgy helyem van nekem itt mint a Paíotsay Anna búzájának a tordai szekereken . . .
A fejedelem egyszerre elmeredt s nagyot nézett.
— Minek ? ! — mondta s az egész arca elké-pedt . . . Ezt ma hallja először, hogy valaki a fele-sége nevét ily profánul s könnyen meri kimondani.
Török Kata nevetett, de a nevetését csínytevő gyerek módján fojtotta.
— Mikor Tordáról eljöttünk, nem lehetett járni, félre kellett az útból állani, — negyven szekér búzát vittek Kolozsvárra.
— De milyen búzát?
— A Paíotsay Annáét, a Palotsay-.birtokról hoz-ták Kolozsvárra a piacra, eladni. Én legalább úgy értettem, azt beszélték.
A fejedelem elkomolyodott.
— Nincs Paíotsay Annának birtoka Erdélyben!
— Hát Görgény?
— Görgény ? ! . . . — ahova ő űzte el a feleségét ? ez igen 1 de eltakarta a gúnyt s csak azt mondta : — Görgényben nem terem negyven szekér búza, legfel-jebb cigánymogyoró...
Az asszonyka a vállát vonogatta.
— Akkor nem tudom mi! még olyan szép istó-riát meséltek a szent asszonyról, aki fehér cipót osztatott a palota kapujában a kolozsvári szegények-nek, úgyhogy most mindenki áldja! Bizony nemes és istenes nagyjó mivelkedet v ó l t . . . Nagy jámbor
asszony...
A fejedelem mulatott a szemtelen szavakon, amikhez templomi arcokat tett Török Kata s azt mondta:
° — N a g y . . . nagynak nagy . . . — dörmögött a fejedelem.
— És jámbor, — szólt áhítatosan a nő.
— Elég jámbor.
— Hát az ő búzáját viszik . . . A fejedelem legyintett:
— Na az övét nem viszik.
— De bizony azt mondták az övét viszik...
A cipót se a magáéból süttette : a fejedelmi
kamrák-ból sütötték, mégis 6 a d t a ! . . . Ezt is, ha nem az ő birtokán termett, biztosan neki termett, ő a d j a . . . őtet áldják érte, azé a dicsőség, aki adja, akit istení-tenek érte...
A fejedelem elkomorult, a felesége, meg Bethlen Gábor, játékot játszottak a kolozsvári cipőosztással.
Értette már, hogy ezt a búzát Bethlen küldi a Szé-kelyföldről a fejedelemasszony nevében, hogy még-egyszer megismételjék az áldásokat, s iszonyú düh éberedett fel benne, az ajkát rágta.
Kamuthy né bejött s utána egy legény, aki nagy korsót hozott s szó nélkül megtöltött egy karcsú magas ezüst kupát, amelynek szépen mívelt fedele volt s az oldalába pogánypénzek voltak beleépítve a fedele közepébe s belől a fenekébe is, hogy ha ivott belőle az ember, látta.
Kínos csend volt, a fejedelem fogta a kupát s nagyot húzott belőle.
Török Kata kis ezüst ollót vett elő a bársony szütyőcskéjéből s el kezdte a körmeit sorra nyáloz-gatni s darabolta a hegyét, a levágott szilánkocs-kákat pedig gondosan maga elébe gyűjtötte.
— Bethlenné asszony is megjött Dévából, — mondta.
Csöndben ültek, mindnyájuknak volt erre valami gondolni valója.
Dengeleghyné csöndesen szúrta:
— Izzad is most főkapitány uram.
A fejedelem kíváncsian nézett fel.
Jó volt ez a hegyes, furcsa, csípős beszéd, ez a tiszteletlenség, bátorság: ahhoz volt szokva, hogy asszonyok, leányok alázattal, főhajtással s irulva-pirulva zavarban voltak előtte, ez nem, ez olyan szemtelen volt, mint egy drága kis pimasz veréb s csakúgy pergett, csakúgy bökögette a fulánkokat s azok nem is voltak oly ártatlanok, amilyen tréfásak voltak.
— Én jól vagyok Gábriellel, — nevetgélt Török Kata, — unokatestvérem után sógorom, már hozzá-szokott, hogy mindent megmondjak neki, de Susánna!
a bibliai Susánna!
A fejedelem visszagondolt Bethlennére, komoly, hűvös, halk mosolyára, az nagyon szép, mikor szót
lan mosolyodik, erős barna szemére, sima haja, díszí-tése nélkül való finom ruhái, nagy tisztasága, erkölcsi felsőbbsége... ez az iderbodor kis szőke nőcske, megérezte, milyen kicsi valaki mellette.
— Derék nőszemély, — mondta irigy fanyarul.
— Nagyszerűen tud sertvést hizlalni, — szólt ugyanolyan komolyan Török Kata. — Mit nevet ? . . . ez nem nevetség... ez komoly dolog... Erdélyt a sertvések fogják megmenteni és annak a disztónak, akit Ő hizlal, dufla szalonnája lesz, a legderekasabb vásárhelyi szalonna; alól is szalonna, felül is sza-lonna, középen hús : nézze meg nagyságod bár a Fő-kapitányt, azt is ő hizlalja.
Kitört belőlük a kacagás, ez az asszonyka, ez úgy nevetett, annyira tele volt életkedvvel, hogy nem nevette végig s harsonásan s kacagva a szót, de minden mondat végébe beletört a nevetése s minden nevetése csak pillanatokig tartott, mert az új gon-dolat már új erővel küzdött felette . . .
— Azért tetszik neki annyira Palotsay Anna is . . . a feőkapitánynak !
— Te bestye, — mondta a fejedelem, — hogy mersz te a feleségemről így beszélni előttem?
Dengeleghyné halkan vihogott, már tudta hogy beszélhet:
— Én nagyon tisztelem Palotsayt, Palotsay Annát, csak még a Susannát tisztelem jobban, Károli Susannát.
— És engem? — szólt a fejedelem.
— Magát nem, de Annát igen. Gondolja Nagy-ságod, hogy a maga huga Bánfi Diénessel soká fog együtt vadászni?
— Ő választotta, az ő ura — mondta a fejedelem elkedvetlenedve, — jó vadász.
— Jó vadász, de van neki most egy jágerja, az még jobb vadász . . .
A fejedelem kedvetlen lett.
— Ez most a legelső vadász, szíve vadásza.
Mintha elfojtott töltés roppan fel a bányában, a fejedelem felpattant s nehéz köveket kezdett do-bálni, ropogó dühvel:
— Beste lánya, ment volna Lengyelbe ! — kia-bálta, — ment ehhez a ripőkhöz . . . ott van Lengyelbe
a nénénk s a kis öcsénk: oda kelletett vóln mennie, előrecsinálni a királyválasztást! Érik a lengyel korona, döglődik a király... de ez csak szutyálkodni vágy : ne kerüljön elibem, mert megpofozom, hogy orrán-száján gyün az vére . . . minden nevet rajtam, hogy az erdéli fejedelem hugja hajdúkkal s kocsisokkal adja össze magát, de ne legyen isten istenem, ha mind
•belénél fogva nem aggatom fel, akit vele kapok...
Török Kata boldog volt, még alig vannak együtt s már legtitkosabb sebjeit rakja k i . . .
— Most nem szabad bántani, — mondta álno-kul, — most nagy.
— Nagy ? — kiáltotta Báthory, — felugrott s dü-hösen rágta ajkát. — Majd elrekkenti, mint az többi ilyen félék . . .
— Igen, Imreffyné mondja, hogy Báthory Anna is Ecsedben elsikkasztotta...
Mintha kígyó szúrta volna bokán, a fejedelem visszafordult:
— Imreffyné ? — lihegte, — s az még éi ?
— S méghogy szépen ! . . . Most varrassa a besz-tercei ruhákot.
A fejedelem darabig nem bírt szóhoz jutni, úgy felindult s megrémült az előbbi szótól, mely Báthory Annára, húgára vágott, de uralkodott magán és mélyet nyelve, hörögve mondta Imreffynére:
— Tán a gyűlésre akar jönni ? Tán ő is a zászlós-urak közé tartozik?
— Közé, vagy belé, vagy a l á . . . vagy fölé . . . — vihogott lehajtott fejjel s fellesve Török Kata.
— Az igaz, szablyát köthet az oldalára, amilyen nagycsontú : de ő csak hallgasson s nyelvét ugyan jól kantáron tartsa, mert majd én vettetek békjót rá.
— Mért haragszik rá oly igen Nagyságod ?
— Beste boszorkány, — morogta a fejedelem s fel-vette a kupát s kiitta.
Kamuthyné sápadtan hallgatta e beszédet, min-den szó után úgy reszketett, mintha gyilkos bűnbe esett volna már avval is, hogy hallja: iszonyodva nézte a kis Dengeleghynét, aki oly vígan s mulatón vett részt e fógondok huzkodásában, ő még meg-sendíteni is, dehogy, még elhallgatni is alig merte, bujt volna föld alá szégyenletében, hogy ilyeseket kell
Móricz Zsigmond: Tündérkert. 10
fülével megérteni s nem tudta, hogy s mikor fog halál jönni rá, mert szándékolatlan tanúsága van e szókról.
A fejedelem letette a kupát s lázas, véres szemeit rémesen forgatta; elhallgatni nem bírta Imreffyné ellen:
— Még hogy Ecsed... azt az egy szót 6 ki ne mondja, hogy Ecsed... ő néma legyen, mint a sír s hallgasson, hogy Ecsed!...
Dengeleghyné ártatlan arcot csinált, aztán, mint aki valamit végre biztosan megtudott, dagadó
örömé-ben igyekezett másra terelni a szót.
— Rédey Ferkó uram is bent vagyon Erdély-ben . . . Megjüttek Posonbul, — mondta.
A fejedelem laposan nézett rá :
— Te is sokat tudsz, — mondta dörmögve, fenye-getően . . .
— Nem szóltam semmit, — pillantott rá az asz-szonyka.
A fejedelem járkálni kezdett a szobában, a vastag deszkapalló recsegett a csizmája alatt, fel volt dúlva s nem is tudta volna megmondani pontosan, hogy
mért, csak vad volt s búsbika . . .
Az asszony nem beszélt, befejezte körme nyese-getését, s mikor a fejedelem az ablakhoz állt és ki-nézett, óvatosan a morzsa körömdarabokat a tenye-rébe szedte, hogy egy pirinyó szilánk is el ne vesszen belőle, azzal fogott egy pogácsát a tálból az asztalon, megvakarta s a körmöket mind bele gyúrta a belse-jébe, közben az ajka sebesen mozgott, szavakat per-gett hang nélkül s szaporán, szaporán. Észre se vette, hogy a háziasszony holtsápadtan nézte a munkáját s kitalálta, hogy most boszorkányoz, varázsoló igéket mond : . . . ahogy én nem élek köröm nélkül, 6 se éljen nálam nélkül... ne legyen nekie nyugta nyugodalma, mint a víznek a patakba, mint a szélnek az erdőbe, mint a- fának a tűzbe : ne legyen nekie nyugta, nyugo-dalma, evéskor evése, alváskor alvása, menéskor me-nése ; ahogyan fáj az éhség, úgy fájjak én neki, ahogyan fut az éhes ételér, úgy fusson én utánam ; ahugyan az éhes ételét körömmel is ássa, úgy ásson engem éhesen ételnek ásson . . .
A pogácsát visszatette a többi tetejére.
— Honnan tudod ? — fordult vissza a fejedelem.
— S mit ?
— Találkoztál velek ?
— Tordán.
A fejedelem tovább sétált.
— No? — mondta aztán s ránézett, hogy be-széljen.
— Én Nagyságodnak nem beszélek többet, mert Nagyságod leharapj a a fejem, — mondta kuncogva az asszony.
A fejedelem révedező szemmel nézte.
Dühe elhomályosította pillantását:
— Akkor : hallgatsz, — vetette oda.
— Akkor : hallgatsz, — vetette oda.