(Mártonfi György) Röviden Hollandiáról

Hollandiában kevesebb mint fele akkora területen több mint másfélszer any-nyian élnek, mint Magyarországon (2004-ben 16,3 millió), így mintegy négy-szeres a népsűrűség (2004-ben 479 fő/km²). A demográfiai trend az európai-nál viszonylag magasabb termékenység és bevándorlás együttes hatására tartósan kedvező. A lakosság száma 1950-ben volt hazánkéval nagyjából megegyező (10,1 millió), 1980-ban 14,1 millió, és a növekedés tovább tart:

2025-re 17,4 milliós népességszámmal kalkulálnak. Hollandia európai vi-szonylatban fiatal ország: a 64 évesnél idősebbek száma 2003-ban 2,2 millió volt, a 20 évnél fiatalabbak száma közel 4 millió, és a következő két évtized-ben is ezen a szinten marad.

A gazdaság erős, a növekedés rendre meghaladja a fejlett országokét is, így most Európában az egyik legmagasabb GDP-vel dicsekedhet; már a skandináv országok közül is csak az olajexporttól is gazdagodó Norvégiában magasabb ez a mutató. A munkanélküliségi ráta Hollandiában 2-3 százalé-kos, a legjobb mutatójú országok egyike. Mindez a magyarnál jóval maga-sabb, az OECD átlagba simuló munkaerő-piaci aktivitási arány és a nők ma-gas arányú, a családi teendőkhöz igazodva tipikusan részidejű foglalkoztatá-sa mellett. A fiatalok munkanélkülisége is kisebb probléma, mint a legtöbb gazdag országban.

A holland tipikusan liberális demokrácia, bizonyos emberi szabadságjogok – például eutanázia, melegek házassága, könnyű drogok fogyasztásának legalizálása stb. – törvénybe iktatásában élen jár. Maguk jellemzésére szok-ták említeni a „polder-demokrácia” kifejezést. A polder a tengerszintnél ala-csonyabban fekvő mélyföld. A tenger fenyegette Hollandia sikeres fennmara-dásához, a gátrendszerek építéséhez és fenntartásához évszázadokon ke-resztül az olykor ellenérdekelt társadalmi csoportoknak, parasztoknak, polgá-roknak, arisztokratáknak – a társadalmi-politikai küzdelem mellett is – együtt kellett működniük, konszenzusra kellett jutniuk. Ebben máig sikeresek. A kon-szenzusos döntést példás lojalitással hajtják végre, utólag hatalomváltás ese-tén sem kérdőjelezik meg. Erre az oktatásban, szakképzésben is számos példa van. A nagyrendszerek folyamatos fejlesztésének politikai feltétele te-hát adott.

A munkaképes korú lakosság képzettsége Hollandiában eléri a legfejlet-tebb országok átlagát. Az oktatási expanzió bizonyos értelemben töretlen, az

20 A tanulmány megírásának az irodalomjegyzékben felsorolton kívül további forrása a 2004. júniusi és a 2007. októberi hollandiai tanulmányúton a szerző által készített kilenc plusz nyolc interjú a hátrányos helyzetű fiatalok munkaerő-piaci integrációja témában.

oktatásban eltöltött évek várható száma növekszik, az OECD-átlagnál egy évvel magasabb. A kiváló vasúti közlekedés rendkívüli mobilitást tesz lehető-vé a szakképzésben és a munkaerőpiacon egyaránt. Hollandiában 12 „pro-vincia” és 483 (néhány évvel korábban még 496) municipalitás jelenti a regio-nális és a helyi szintet. Ezek komoly szerepet játszanak az oktatásügyben is, de jellemzően nem fenntartói az iskoláknak. A pénzügyileg is nagy szabad-sággal rendelkező iskolákat ugyanis vegyes összetételű tanácsok, ún.

„board”-ok irányítják. Hollandia is erősen decentralizált, jelentős a szociális partnerek szerepe és befolyása a gazdaságban, a munkaerőpiacon és a szakképzésben is.

Az országot és demokráciáját kifejezetten jól működőként tartják számon, ami azt jelenti, hogy mind vállalatai versenyképesek, mind a közszféra jól, nagy szakértelemmel felvértezve, felelősen teljesít. Alacsony a feketegazda-ság és feketefoglalkoztatás aránya, alacsony a korrupciós index. Éppen ezért a civil szféra – amely az értékalapú tevékenység mellett a magán- és közszfé-ra diszfunkcióit is hivatott korrigálni – viszonylag erőtlen, így egyebek mellett a szociális szférában és a témánkat jelentő lemorzsolódás-kezelésben is a köz- és kisebb mértékben a magánszférára hárulnak a feladatok.

A hollandiai kritikai hangok mindazonáltal többé-kevésbé álmos országnak írják le Hollandiát, ahol a kormányzat halogatja a változások elindítását ott is, ahol arra már megérett a helyzet. Kellenének a reformok, de csak lassú el-mozdulás van, ami a terepen lévő folyamatokból, innovációkból építkezik.

„Amiben már úgy hisznek, az úgy bevezetődik”, de átgondolt reformlépések implementálása nincs napirenden.

A holland oktatási rendszerről

A holland oktatási rendszerben a tankötelezettség a közelmúltig 16 éves ko-rig, 2007 óta 18 éves koko-rig, az alapfokú oktatás 4–12 éves korig tart. Az egy-séges elemi oktatás 12 éves korban zárul, amely után a hatéves, egyetemi tanulmányokra, avagy az ötéves, szakfőiskolai tanulmányokra jogosító gim-náziumi ágra (előbbi neve VWO, utóbbié: HAVO) lehet jelentkezni, valamint a négyéves szakképzési előkészítőbe (VMBO). Utóbbiba kerül a diákok több-sége; az egyetemi előkészítő ágra például, ahol a kötelező angol, német és francia nyelv mellett sokan görögöt és latint is tanulnak, egy-egy évjáratnak legfeljebb a hatoda. A holland oktatási rendszer karakteres tulajdonsága, hogy a világos hierarchiájú tanulmányi utak a következő szinten is folytatha-tók (a szakképzési előkészítőből az alacsonyabb szintű gimnáziumba, ebből a magasabb szintűbe), akár végzés után, de bizonyos feltételekkel menet köz-ben is. Az átjárás – főleg az első két középiskolai évköz-ben (13–14 évesen) tipi-kus esemény, de volumene csökkenőben van. Empiritipi-kus tény, hogy az

elha-lasztott választás növeli a szociokulturális hátránnyal indulók esélyét arra, hogy magasabb presztízsű programon/irányban tanuljanak.

A szakképzési előkészítőből a diákok döntő többségének természetes útja a középfokú szakképző intézménybe vezet, de egy kevesen gimnáziumban folytatják tanulmányaikat. Az iskolák jelentős hányadát középfokon is hagyo-mányosan a katolikus és protestáns egyház tartja fenn (24 és 22%-ot), az állami középfokú intézmények aránya 29 százalék, a nem felekezeti magán-iskoláké 13 százalék. Az iskolák pedagógiai autonómiája nagy, és a jelenlegi oktatáspolitikai prioritások között szerepel további növelése.

A 20–24 éves korosztály háromnegyede szerzett (felső) középfokú vég-zettséget 2005-ben, ez megfelel az uniós átlagnak. A felnőtt lakosságon belül a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya 27 százalék, ami szintén meg-felel a fejlett országok átlagának, amúgy közel duplája a magyar értéknek. A PISA-felmérés egyik adata szerint a 15 évesek között Hollandiában 24 száza-lék, Magyarországon 28 százalék kalkulál azzal, hogy 30 éves korában fizikai munkát fog végezni. A 20–29 évesek 24,3 százaléka van az oktatási rend-szerben, többen, mint a fejlett országok átlagában (21,8%) és mint Magyaror-szágon (20,0).

A PISA-felmérésben az ország diákjainak eredménye az OECD egészé-ben átlag feletti, a legfejlettebb országok között átlagos. Néhány dolog azon-ban említésre érdemes. Így például a nemek közötti különbségek valamivel csekélyebbek az átlagosnál, és ugyanígy az eredmények szórása (a teljesít-mények egyenlőtlensége) is átlag alatti. Példátlanul kicsi az eltérés például azon pontértékek között, amelyeknél a diákok 90 százaléka jobb, illetve rosz-szabb eredményt ért el.²¹ Ami témánk szempontjából még jelentősebb, az a nagyon gyengén (1-es szinten vagy az alatt) teljesítők aránya, hiszen a kö-zépfokú képzésre való alkalmasság feltételeként a 2-es szint elérését szokták megjelölni. Nos, Hollandiában 15 éves korban csak nagyon kevesen vannak, akik ebben az értelemben „alkalmatlanok” a középfokú tanulmányokra. Ará-nyuk alig több 10 százaléknál – ezzel a tagországok között a finnek és írek mögött harmadikok –, ami alig több mint fele az uniós középértéknek.

A hollandok oktatáspolitikusok Skandináviába, illetve még jellemzőbben az angolszász országokba (Nagy-Britannia, Kanada, USA, Ausztrália és Új-Zéland) járnak „tanulni”, innovációikhoz muníciót gyűjteni. A külföldi rendsze-rek közül az angolt és ezt követően a skandinávot nevezik meg Hollandiában mint irányadót. A finnektől szerintük az ICT oktatási alkalmazásait, az ango-loktól a kompetencia alapúságot érdemes ellesni. A németet semmiképpen nem tartják követésre érdemesnek, a franciát legfeljebb érdeklődéssel figye-lik, de az ottani központosítás számukra nem vonzó. Autonómiában és de-centralizálásban hisznek. A francia és a német, általában a kontinentális befo-lyás kevésbé jelentős – ezek az országok inkább tanulnak Hollandiától, mint fordítva.

21 Azaz a legjobb és legrosszabb 10-10 százaléknyi eredményt elhagyva a két szélső pontérték különbsége.

Magyarországon az OECD-átlagnál kevesebb diák jut egy tanerőre, Hol-landiában legalább 40 százalékkal több. HolHol-landiában a GDP-hez viszonyítva hozzánk és a fejlett országokhoz képest jóval kevesebbet költenek az okta-tásra, viszont ott mindezt az olcsó állam jegyében teszik – a részt vevő egyén és gazdaság felelősségére apellálva és a náluk maradó nagyobb források átcsoportosításával is kalkulálva. A vállalatok továbbképzésre fordított költsé-gei a fejlett országok jellemzően magasabb arányát is meghaladják. Itt is ki-próbálás alatt áll a voucher alapú finanszírozás, szeretik ennek elvét. A nem-zetközi teljesítménymérések szerint a hollandok kiemelkedően teljesítenek, tehát igen hatékony rendszert működtetnek.

A holland szakképzési rendszerről

A szakképzés legnagyobb volumenben a 16–20 évesek számára fenntartott intézményekben, az ún. MBO-kban zajlik. A programok hossza a képzési szinttől függ (a négy képzési szintről lásd később), de a végzés után mindig van lehetőség a következő képzési szintre továbblépni. Az MBO-ba belépők döntő többsége a VMBO-ból, a 12–16 évesek mintegy kétharmadát befogadó szakképzési előkészítőből érkezik, illetve kis részben itt folytatják tanulmánya-ikat a gimnáziumi ágak lemorzsolódói és végzettjei is. 2004-ben és 2005-ben középfokon a nappali oktatásban a teljes lemorzsolódási ráta 14, illetve 11 százalék volt a minisztérium adatai szerint, de arról nincsenek adatok, hogy ebből mennyi a gimnáziumi ágak és a szakképzési előkészítő „hozzájárulá-sa”. Ezt azért is nehéz volna konkrétan megadni, mert az ágak közötti átjárás tömeges.

A 16–20 évesek számára folyó szakképzés azon túl, hogy négy szintre tagolódik, kétféle abban a tekintetben is, hogy abban a gyakorlat aránya 20–

60 százalék között van (BOL – hagyományos forma), avagy 60 százalék fölött (BBL – tömbösített forma). A mintegy 700 szakképesítés nagyjából felében van kidolgozva mind a két program. A 60 százalék fölötti gyakorlati idővel dolgozó programokon tanul a szakképzésben részt vevők 58 százaléka, főleg az idősebbek (huszonévesek), illetve az alacsonyabb szintű képzések hallga-tói. A gyakorlatot jellemzően a gazdaság szervezi meg; a vállalkozások nagy-jából harmada (egyesek szerint negyede, mások szerint 40 százaléka, ez nyilván konjunktúrafüggő is) vesz részt a szakképzésben. A németekkel ellen-tétben a hollandok nem a vállalati tanműhelyben hisznek, hanem a vállalati munkahelyi képzésben. A gyakorlat, mindenekelőtt a job-practice mindenek felettisége sokak álláspontja Hollandiában is. Érdekes fejlemény, hogy a (szak)főiskolai szintű, a gimnázium vagy az MBO utáni szakképzés duális programjaira is van lehetőség a kilencvenes évek eleje óta. 1997 körül a főis-kolai bachelor szintű szakképzésben részt vevők a diákok kevesebb mint egy százalékát adták, ma már két százalék felett van az arányuk.

A szakképzési előkészítő meglehetősen differenciált maga is, felismerhe-tők benne a 2000 előtti iskolarendszer programtípusai. Ezek már 12 éves kortól három ágra oszlottak: elméleti, kombinált és gyakorlati ágra, pár éve pedig négy ágra, amelyek tulajdonképpen a későbbi szakképzési szintet is valószínűsítik. Az első az elméleti, ahol nincs szakmai jellegű előkészítés – ide iratkozik be a VMBO-diákok majdnem fele. A kombinált ágra kerül a diá-kok további több mint 10 százaléka, ők némi szakmacsoportos előkészítést is kapnak, de innen is tovább lehet lépni a legmagasabb szintű szakképzésbe és a gimnáziumba is. A korábbi gyakorlati ágat két részre osztották. Most egyik a hosszabb és magasabb szintű, másik a rövidebb és alacsonyabb szintű szakképzésekre való belépést teszi lehetővé. Ezekre a VMBO-ban tanuló diákok nagyjából negyede, illetve hetede kerül, évről-évre csökkenő arányban.

Az oktatási rendszer tehát egységes 12 éves korig, de ezt követően igen szelektív. A nyolcvanas évek törekvéseit, hogy a 12–15 évesek számára egy-séges alsó középfokú oktatást biztosítsanak, feladták. A VMBO-ban mindhá-rom ágban négy területen – műszaki, agrár, humán szolgáltatási, üzleti – fo-lyik előkészítés, amely a 3-4. évfolyamon további „szakmacsoportokra” ága-zik, a négy területen összesen nagyjából húszra. A szakmacsoportváltásra csak korlátozottan van lehetőség, de mindazok, akik matematikát is tanultak (tehát az elméleti és kombinált ágon tanulók közül mindenki, a gyakorlati ágon csak az ezt választók), bármelyik MBO-szakképzésre beiratkozhatnak.²² Főleg azért nehéz a váltás, mert a négyéves képzést az állam mindenkinek legfeljebb öt évig hajlandó finanszírozni. Az elméleti ágon a 14–16 évesek számára heti két óra gyakorlat van, a kombinált ágon tíz, a gyakorlati ágakon húsz. Ez utóbbin már a 12–14 éveseknek is heti hat, illetve nyolc órában van gyakorlati foglalkozása. Ezenkívül további két óra technika, két óra főzés, három óra művészi készségfejlesztés („arts”) és három óra testnevelés, ösz-szesen tehát 16–18 óra nem elméleti tanulást takar. A hat–nyolc órás gyakor-lat keretében mindenfélét bütykölnek, ami leginkább talán a (hajdani? vagy a mai?) általános iskolai technikaoktatásunkhoz hasonlít: biciklit szerelnek, egymás haját vágják a fodrászszékben, főznek, kávét készítenek, felszolgál-nak, fával, fémmel dolgozfelszolgál-nak, ragasztgatfelszolgál-nak, elmennek bevásárolni, anyagot beszerezni, számítógépen rajzolnak, printelnek mindenféle dekorációkat stb.

Ennek pályaorientáló és – főként – szocializációs szerepet is szánnak, illetve tudomásul veszik, hogy a közismereti oktatásban kudarcos diákok általában utálnak tanulni, fejlesztésükben ezért a praktikumra koncentrálnak.

A négyéves VMBO egész szakasza pre-vocational funkciót tölt be (az el-méleti és a praktikus ág is), nagyon széles területeken (a magyar szabályo-zás által is átvett négy területen – agrár, ipari-műszaki, kereskedelmi-gazdasági, humán-szolgáltatási) ad előzetes ismereteket, fejleszt kompeten-ciákat. Utána horizontálisan nagyon könnyű mozogni, egy év elvesztésével akár a gimnáziumi ágba is be lehet lépni, illetve a más irányú

22 Tehát például egy építőipari előkészítés után tanulhat akár kereskedelmet is.

be, bár az átjárás, a „nem természetes irányú továbblépés” csökkenő gyako-riságú.

A főiskolainál alacsonyabb szintű, alapvetően az MBO-kban történő szak-képzettségeknek négy szintjét alakították ki Hollandiában. Az elméleti ágon 16–17 éves korban sikeres vizsgával végzők tipikusan negyedik szintű, a ma-gyar érettségi utáni két éves képzésekhez hasonló értékű szakképzettséget szerezhetnek további 3-4 év alatt. A kombinált ágról érkezők, illetve az elmé-leti ágat gyenge eredménnyel végzők a harmadik szintű képzésre iratkozhat-nak be, ez nagyjából megfelel a szakmunkás-szintnek (de nem a „magyar”, hanem a „német” minőségűnek). A gyakorlati ágon jobban vagy rosszabbul teljesítők – utóbbiak közé tartoznak azok, akik az itt sem kötelező vizsgákat nem kívánják vagy nem tudják letenni – a második és az első szintű „szak-képzettség” megszerzéséért tanulhatnak tovább. A második szint neve

„alapszakképzettség” (basic qualification), amolyan rész-szakmunkás szint, amely a gyenge előképzettség után általában két évet igényel. Az első szint az asszisztensi-segítői, ez gyakorlatilag a munkaköri szintű betanított munkás szint, ennek megszerzéséhez általában egyéves képzésre van szükség. Pe-dig épp a lemorzsolódást kívánja megakadályozni az esetek egy részében az egyes és kettes szintű „szakképzés” működtetése (és szakképzésnek neve-zése) azok számára, akik a hármas (szakmunkás) szintű képzésre még nem felkészültek, amelyet a gazdaság csak fél szívvel támogat. Recessziós idő-ben nem kínál elég képzési helyet – amely nagymértékidő-ben szintén a 19 ága-zat felelőssége –, és ilyenkor folyik az alku a képzési helyek megteremtésé-nek nagyobb ösztönzéséért. Enmegteremtésé-nek köszönhető az is, hogy ilyenkor óvatos kezdeményezéseket folytatnak, hogy az iskola is nyújthasson ilyen képzést és „munkaszimulációs” képzési helyeket, amelyet aztán később hevesen bí-rálnak, amikor a gazdaságban beindul a növekedés. Az alacsony szintű kép-zéseket végző vállalati képzőhelyek számának növelésére olykor külön, több-éves programokat hirdetnek meg, 10, 20 vagy akár 40 ezer új képzőhely („learning job”) megteremtését tűzve ki célul.

Ez a helyzet annak is köszönhető, hogy az 1993-ban meghirdetett „szak-képzettséget [legalább rész-szak„szak-képzettséget] mindenkinek” politikájához mindmáig ragaszkodnak, sőt. A tankötelezettség 18 évre emelése is azokat (persze úgyszólván mindenkit) érint, akinek nincs kettes szintű szakképzett-sége. Márpedig ebből következik, hogy a legalsó szinteket nagyon sokaknak – egy-egy évjáratban 60–70 ezer főnek – kell ajánlani, és nagyon sokuknak kell elvégezni, de ezeken a szinteken nem csak a (majdnem) szakképzettség és szaktudás adja el a munkaerőt, hanem olyan általánosabb tulajdonságok is, amelyek a személyiségre, annak stabilitására, megbízhatóságára, rugal-masságára, fejleszthetőségére utalnak. További gond, hogy ezek a képzések csak annyiban vonzóak a fiatalok számára, hogy valamit csinálni kell, nem szabad kimaradni, de az adott „szakképzettségi” területek önmagukban nem vonzóak. A holland középfokú szakképzés tehát 1997 óta négyszintű. Az ipar azonban kifejezte igényét egy nagyjából a technikus szintnek megfelelő 4.

szint, valamint a HBO-s (szakfőiskolai) BSc-szint közötti képzésre, mert erős

gyakorlati megalapozással és tapasztalattal, de magasabb elméleti felké-szültséggel is rendelkező munkaerőre van szüksége. Ezért – egyes ágaza-tokban érvényes, államilag nem elismert – ún. 5. szintű képzést dolgoztak ki.

A vegyipari ágazat például évenként mintegy 100 fő képzését az ipar meg-elégedésére el is végzi. Ez egy kétéves, duális, gyakorlatilag továbbképző program, és a hírek szerint minden szereplő – résztvevő, iskola, diák – szere-ti. A most folyó képesítési struktúrareformmal kapcsolatban az ipar fél, hogy túl szerteágazóak lesznek a képesítések.

A 3. szint elején is nagyon nagy a lemorzsolódás. Ennek az lehet a ma-gyarázata, hogy a második és harmadik szint között nagy az ugrás abban a tekintetben, hogy utóbbiakban már a fejével is tanulni kell az embernek, nem-csak a kezével (learn with the heads vs learn with the hands). Márpedig gyon sokan utálnak és nem is tudnak tanulni, és ezt okozhatja részben a na-gyon összenyomott holland bérskála is. A fizetések nem a társadalmi presztí-zseket követik, anyagilag nem nagyon éri meg a másodikról a harmadik szint-re ugrani. Talán a foglalkozási biztonság nagyobb, de ennek bekalkulálása nagyobb tudatosságot igényelne, ami nem ennek a rétegnek és különösen nem a legfiatalabbaknak a jellemzője. Tehát az a korábban megfogalmazott cél, amely az egyes szintekről a következőre ugrást tűzte ki – kiemelten a másodikról a harmadikra, az igazi szakképzési szintre – nem valósult meg, jelentős előrehaladás sem történt. Inkább az jellemző, hogy beiratkozáskor igyekeznek a diákok a lehető legmagasabb szintű ágra bejutni, ami támoga-tásra érdemes, de természetesen a lemorzsolódás valószínűségét növeli. Ez is arra utal, hogy ne pusztán a lemorzsolódás mértéke alapján ítéljük meg a probléma nagyságát, annak átmeneti növekedése akár pozitív folyamatok kísérőjelensége is lehet.

A holland képzési jegyzék jelenleg még mindig 700-nál több szakmát (2004-ben 759-et) tartalmaz az 1–4. szinten összesen. Ezt mintegy harmadá-ra kívánták csökkenteni már az évtized elején is. Erről a politikai döntés már megszületett, és a 19 ágazati bipartit szakképzés-fejlesztő intézetben (az ún.

KBB-kben) folyik a munkaadók és munkavállalók képviselőinek egyeztetése és a szakmai fejlesztés. Az ágazati szakképzési bizottságok ún. „tudásköz-pontjai” néhányszor tíz fős, olykor 100 főnél is többet foglalkoztató intézetek, amelyek szakmaprofil- és tananyagfejlesztő, kísérletező, olykor képzést is szervező, részben állami pénzből élő, részben vállalkozó intézmények.

A szakmai fejlesztő munkában oda jutottak, hogy nemcsak a képesítések számát csökkentik jelentős mértékben, de a kompetencia elvét és a modularitást – Hollandiában mindkettőnek nagyobb hagyománya van, mint nálunk – is érvényesítik. Ez utóbbi munkát gyakorlatilag már elvégezték, hi-szen itt – szemben a szakmák számának csökkentésével – nem jellemzőek az ellenérdekeltségek. Ezen kívül 25 olyan alapkompetenciát soroltak fel, amelyek nem szakmaspecifikusak (pl. prezentáció tartása, másokkal való együttműködés stb.), és amelyek fejlesztését szintén a szakképzési folyamat-ba integrálták.

A vizsgarendszer tervezett, a képesítési rendszerre rímelő reformjában két dolog fontos. A legfontosabb, hogy az is kompetencia elven szerveződik majd, az elméleti tudás tesztelése alig vagy egyáltalán nem kap szerepet, vagy csak magasabb szinten (esetleg ott sem). A másik pedig a garanciális elem, hogy ne az az iskola legyen felelős a kimenetért, amelyik képez, hanem ellenőrizzék külső érintett szereplők.

A regionális oktatási központok (ROC)

A regionális oktatási központok – a magyar Térségi Integrált Szakképző Köz-pontok legfőbb előképei – tipikus holland intézmények, a holland szakképzés mamut képzőbázisai. A nyolcvanas évek közepétől folyamatosan növekedett a szakképző intézmények mérete az iskolák kényszerű fuzionáltatásával.

Ehhez az első számú érvet persze nem a szakképzés-pedagógia szolgáltatta.

Ehhez az első számú érvet persze nem a szakképzés-pedagógia szolgáltatta.