Budapest: Gondolat Kiadó, 2019, 216 l.
lyosabbá válik a paradoxon jelenvalósága kor-társ szerzőknél, s eredete, mely a Pilinszkyre nagy szellemi hatást gyakorló Gabriel Mar-celhez, tágabb szövegkörnyezetében (és főként napjainkból olvasva) pedig az Auschwitz utá-ni teológiai áramlatokhoz kapcsolható.
Ez a viszonyulás, a szövegjelentések rögzítetlenségére való törekvés alapoz meg egy olyan, a folyamatos kezdet állapotában meggyökeresedő szemléletmódot, mely kész a megfontolások sokszínűségéből adódó szem-léleti változások megfogalmazására, ám nem felejti a korábbi összegzések tanulságainak kötelező érvényű konzekvenciáit. Az előbbi készségből olyan, a mondatokon belül is ki-tapintható irányváltások erednek, melyek a megállapodott belátás elé helyezik a gondol-kodás autonómiáját és szabadságát. Utóbbi-ból pedig a mondatok telítettségének végpont-jaiig eljutó pontosítások következnek, melyek nem ritkán próbára teszik a mondatkonstruk-ció teherbíró képességét, noha a logikai ösz-szefüggések irányvonalait sosem tévesztik szem elől. A kellő stratégiával mederbe terelt írások maguk is a „statikus emlékezet” (9) fé-kező tendenciáját kísérlik meg átfordítani egy valóságban gyökerező, a változást és fogal-mi átrendeződést magába építő esszényelvre.
A kötetnek ez az egyik teológiai indíttatása, a másik pedig egy olyan hatásvonal kidolgozá-sát mozdítja elő, mely Pilinszky művészetteo-lógiai elképzeléseivel számot vetve a „tanúság történeti sűrűségét” (130) vizsgálja elsősorban Borbély Szilárd, Kertész Imre és Esterházy Pé-ter szövegeinek bevonásával.
A vizsgált szövegek valósághoz fűződő vi-szonyát, igazságértékét és lehetőségét teszi mérlegre a szerző, akinek alaptézise szerint az esszé Pilinszkynél egyenrangú társa a lí-rai daraboknak: „Csak fenntartásokkal hagy-ható tehát jóvá az életmű irodalomtudományi recepciójának toposza, mely szerint az újság-cikkek és esszék jelentősége elmarad az
al-kotó lírai teljesítménye mögött” (34). Mindez nemcsak esztétikai értelemben érvényes, ha-nem teológiai vonatkozásait figyelembe véve is. Bár „[Pilinszky] a nagy keresztény szimbó-lumok konvencionális […] magyarázataihoz kapcsolódik, ezek alkalmazási lehetősége-it aktualizálja saját […] gondolatmeneteiben”, mégis „teológiai relevanciájú együttállást hív létre lírájában és esszéisztikájában” (27).
A kérdezés hangsúlya nem a Pilinszky-publicisztika nyelvi megformálásán, hanem az elméleti belátásokon nyugszik, ezért a ku-tatás javarészt Pilinszky teológiai elgondolá-sainak rekonstrukcióját célozza meg. Vissza-térően az Auschwitz botránya, a második vi-lágháború népirtása után elinduló keresztény útkeresés teológiai vonzatait vizsgálja, ame-lyek a történelem lenyomatait és a múlt ár-nyékát magán viselő nyelvhez való viszony-ban közvetlenül is tetten érhetők. Másfelől a szövegek különbséget tesznek a „keresztény-ség eszményképe”, valamint „a vallás mint merőben értékőrző hagyományviszony” (36) és ennek nyitottsága között.
A teológiai nyelv útkeresésében és a ma-gyarországi keresztény önismereti munká-ban Pilinszky írásai alapvető jelentőségűek, hiszen mint Johann Baptist Metz szavaival Mártonffy Marcell hangsúlyozza, „a vallás vi-lágába nem a vallásról szóló tanítás nyújt be-vezetést, az erkölcs világába nem az etika ré-vén jutunk el. Mindkét területre gyakorlás útján jutunk el, mindkettőbe úgyszólván éle-tünk szálaival kell »beleszövődnünk«.” (100.) Ez Pilinszky elméleti szövegeire is vonatko-zik, melyeknek nem lehetett csupán megfi-gyelői perspektívája, mögöttük rejtélyes mó-don önnön élete állt.
Az időben legkésőbb írt fejezet is e kérdés nyomvonalán indul útjára: megújítható-e a vallásos beszéd, illetőleg Pilinszky milyen vá-laszokat adott erre a döntő kérdésre, melyet a második világháború következményeivel
szá-mot vető korszak görgetett maga előtt. A Bot-rány és elképzelt katarzis fejezetcím már magá-ban foglalja azt a szerzői szkepszist, miszerint elképzelhető lehetne a népirtás bármiféle hu-mánus vagy művészi feloldása, másfelől azon-ban Pilinszky „tanúsításának hitelessége mú-lik azon, képes-e magába építeni Auschwitz emlékezetét” (10). E kérdésben is megnyilvá-nul a kötet egészét jellemző módszertan, mely szerint kevésnek bizonyul az a tér, melyet a té-ma rekonstrukciója Pilinszky életművében le-hetővé tenne. Mártonffy Marcell „a gondolko-dás affektív energiáját” (20) mozgósító állítá-sok bizonyosságával gondolja tovább a költőt foglalkoztató, „a hit vagy a dologhoz való oda-tartozás hermeneutikai előzetességét feltéte-lező” (20) teológiai vonatkozásokat is magu-kon viselő elképzeléseket.
Visszatérő témakör a szemlélődés imaha-gyományának irodalmi átvitele, melyet Pilinsz-ky esszéiben is felhasznált az irodalmi alko-tásfolyamat megfogalmazásához: „[k]öztudott, hogy a lírikus az írást [mint alkotófolyama-tot] egy, a Krisztus-követés eszményéből leve-zetett s a személyiség egészének átformálását célzó program részeként fogja fel, amelyben az írás és a test médiuma szoros kölcsönösségben hivatott teljesíteni közvetítő feladatát: az én kenotikus leépítését és maradéktalan átenge-dését a transzcendens teremtő működésének”
(196). Ezt Mártonffy szintén beépíti az összefüg-gésrendszerbe, hiszen vele visszakanyarodik a jóvátétel kérdéséhez, amikor ennek az alkotó-folyamatnak társadalmi konfrontációjáról szá-mol be: „Pilinszky […] azt a keresztény gondo-latformát idézi fel, amely nem a tömeggyilkos-ság vallásos emlékezetének katalizátoraként, hanem ellenkezőleg, a felejtés igazolásaként áll rendelkezésre a teológiai hagyományban: a jót feltétel nélkül véghez vinni képes isteni min-denhatóság magyarázóelvét.” (134.)
Miként Adorno szerint Kant nyomán a má-sodik világháború után előálló kategorikus
im-peratívusz diktálja, úgy kell gondolkodnunk és cselekednünk, hogy a népirtás ne ismétlődhes-sen meg, és hasonló se történhesismétlődhes-sen.
Ez a szellemi környezet vezet a kötetben az evangéliumi esztétika körvonalainak új fel-vázolásához, melyben hiányként érzékelhető az Ószövetség olvasástapasztalata (ez néhány esszét leszámítva kevéssé jelenik meg Pilinsz-ky gondolatvilágában), valamint az Ószövet-ség háttere előtt megformált, összetettebb Jé-zus-kép: Pilinszky sokkal inkább az Újszövet-ségre és azon belül is Jézus kereszthalálára koncentrál. Ekképp esztétikája is inkább ösz-tönzést, mint szilárd tanokat ad az olvasó ke-zébe, lévén „lényegre törő, de önmagába záru-ló teoretikus vázlat” (166), amely ugyanakkor egyedülálló kísérlet egy késő modern keresz-tény poétika megfogalmazására.
A kötet tudományos alapvetésének és kö-vetkezetes gondolatmeneteinek van egy jel-legzetes stílusbeli következménye, mely elté-rő intenzitással, de folyamatosan jelen van: a megfontolt radikalitás. A tanulmányok ugyan-is olyan megállapítások köré épülnek fel, me-lyek a korábbi olvasatokat – a szerző egyszerre irodalomelméleti és teológiai műveltségéből, összefüggéseket kereső és egyidejűségeket ku-tató szemléletmódjából fakadóan – új szem-szögből láttatják. A mondatok azonban a meg-támadhatatlan, végsőkig vitt igazságra töre-kednek, s ezt úgy érik el, hogy leszűkítik a mondatjelentést: minél szűkebb korlátok kö-zé kerülnek komplex állítások, annál nagyobb lesz az igazságértékük. Ez azonban a jelenté-seket is bonyolulttá teszi, vagyis további két összetevő ékelődik a szövegekbe: egyrészt a szépirodalmi igényességgel mérhető válasz-tékosság, másfelől az összetett mondatok és sokszorosan bővített mondatszerkezetek hal-mozása. Ez visszafogja ugyan a kijelentések radikalitását, ám jellegzetes stílust teremt.
A kötet megfontolva haladó előadásmódja a fentiek következményeként állít, miközben a
mondatjelentés egy részét visszavonja, így tö-rekedve egy kikristályosodott szövegalakzat létrehozására. A koncentrált olvasói figyelem folytonosságára építő szerző korábbi szövegei-ben kevéssé él a példák megvilágosító erejével és a szöveg tartósan magas feszültségét lazí-tó oldásokkal. Az ennek következtében előálló jellegzetesség, a nagy mondattani feszültség az összegzés állandó késztetését jelzik.
A kötet integratív szempontrendszere a teológia, irodalom és művészetfilozófia egysé-gében vizsgálja a Pilinszky-életművet, az esz-székre vetett fókusszal: mi a művészet és hol a helye a század múltjának filozófiai és te-ológiai feldolgozásában, hol van esélyünk olyan párbeszédbe kerülni önmagunkkal és a múlt eseményeivel, melyben a múlt árnya-ival való szembenézés gyógyító erejű lehet.
A jóvátehetetlen jóvátételét visszatérően mér-legre tevő gondolkodás nem ebben látja Pi-linszky modernségét, a teremtő képzelet váltó cselekvésének inkább a veszélyére, meg-tévesztő, mert félreértelhető voltára irányítja a figyelmet a kortárs teológia horizontjában.
Pilinszky esszéit a versek felől olvasva fel-merülhet a kérdés, vajon korrektúrázták-e
Pi-linszky esszéit az Új Emberben? Segítette-e va-laki a szerkesztőségben szövegeinek áttetsző világosságát érvényre jutni, ugyanakkor az esszéket beilleszteni a korszak spirituális iro-dalmába – azaz megalkotni azt a nyelvi for-mát, amely egészében, a költemények össze-tettsége és sűrített versbeszéde felől nézve ezt a másik, a lírai daraboktól eltérő, ám jelleg-zetes beszédmódot eredményezte, és amelyek-nek révén ez a spirituális prózanyelv létrejö-hetett. Másfelől ugyancsak adódik a kérdés Mártonffy Marcell kötetét olvasva, hogy ami-kor a vallásos nyelvet, a prédikációk és jámbor elmélkedések nyelvét történelmi és irodal-mi kontextusba helyezte, volt-e Pilinszkynek olyan radikális elképzelése, melyet a hetilap nem engedett eredeti formájában megjelenni, és mellyel még megjelenés előtt vitába szállt, az olvasók és az utókor számára láthatatlanul.
De ezek a kérdések is azért merülhetnek fel, mert a szövegek mélyebb alapzatának feltárá-sára, egy összefüggő olvasatra, az esszék élet-műben való elhelyezhetőségének rekonstruk-ciójára számtalan érvényes javaslat született ebben a széles szellemi távlatokat felmutató, hiánypótló monográfiában.
Szalagyi Csilla
Irodalomtörténeti Közlemények (ItK) 125 (2021)
KRÓNIKA
Kálmán C. György (1954–2021)
2021. október 17-én meghalt Kálmán C. György. Régi egyetemista barátainak és munka-társainak „Kalogány”, egykori tanítványainak és szakmabeli ismerőseinek „Kálmáncé”, sokunknak, akik régről, de nem elég régről ismertük és dolgoztunk vele, csak „Gyuri”.
Amikor egy nappal korábban, kórházba kerülésén viccelődött az egyik közösségi olda-lon, valószínűtlen perspektívának tűnt, hogy másnap már nem lesz velünk, mint ahogy utána sem, és most már így örökre.
Gyurit még az 1990-es évek elején ismertem meg Pécsett, egyetemi hallgatóként.
Akkoriban a pécsi egyetem magyar tanszéke az ország egyik legizgalmasabb szelle-mi műhelye volt, ahol a klasszikus irodalomtörténeti stúdiumok mellett hangsúlyo-san szerepelt a tananyagban az irodalomelmélet, az esztétika, a nyelvészeti képzésben pedig erős generatív irány dominált. Gyuri az ITI-s kontingens tagja volt, és az egye-temen hamar híre ment, hogy kiválóan ismeri az irodalomelmélet és nyelvészet ha-tárvidékeit. Szinte minden órájára jártam, tőle hallottam először Stanley Fishről és Genette-ről, narratológiáról és a beszédaktus-elmélet irodalmi továbbgondolásairól.
A szemináriumok dialógusra építő közegében mozgott otthonoson, óráin könnyű volt megszólalni. Minden vélemény érdekelte, figyelme és lazasága éreztette, hogy nem kell erőltetetten intelligens hozzászólásokat kipréselni magunkból, mert mindenféle szem-pontot be tudott építeni az éppen tárgyalt irodalmi problémába, hallgatóit pedig be tudta vonni a közös munkába. Szemináriumai közül számomra azok voltak a legemlé-kezetesebbek, amikor markáns módszertani elvekkel dolgozó elméleteket próbáltunk ki együtt szövegértelmezés során, vagy az irodalomtudomány nagy alakjainak in-terpretációit vizsgáltuk azok sajátosságait és korlátait kutatva.
Az egyetemi előadásai során megismert „tézisellenessége” szövegeiben is vissza-köszön. Problémaközpontú megközelítésmódja, szövegértelmezéseinek gyakorlatias megfontolásai a „józan ész” hangját képviselték az 1990-es évek sokszor zártnak és ön-működőnek ható teoretikus diskurzusaiban, cikkeinek lényegre törő és könnyed nyel-ve pedig azt bizonyította, hogy összetett kérdésekről is lehet közérthető nyelnyel-ven érte-kezni. Mivel soha nem ragadta el valamely kizárólagosnak hitt elméleti tan, így kvázi kívülállóként tudott rámutatni tetszetős rendszerelméletek vakfoltjaira, éleslátó meg-figyeléseivel és páratlan humorérzékével látszólag hermetikus elméleti problémákat is meg tudott nyitni olvasói előtt. Pragmatikus hozzáállása az angolszász elméleti hagyo-mányt idézte, invenciózus interpretációi ellenben a francia irodalomkritikához kap-csolták, hiszen önálló művészetnek tekintette a szövegértelmezést, melynek művelése nem szűkült irodalomtörténeti szakterületére, a modern és kortárs magyar
irodalom-ra. Az interpretáció és az elmélet összefüggéseinek kutatása végigkísérte pályáját, mű-elemzéseiben virtuóz módon tárta fel a szövegek poliszémikus jelentéshálózatait, sok-rétű kulturális és társadalmi beágyazottságait. A Megy a juhász a szamáronról vagy Charles Bovary sapkájáról adott fergeteges humorú, felejthetetlen értelmezései példák arra, hogy az alkalmiság és az érvényes olvasat nem zárja ki egymást.
Gyurit szerzőként és tanárként sokan ismerték, közvetlen munkatársként persze kevesebben, ám aligha lepődnek meg, ezen a téren is csak jót tudok mondani róla. Csu-pa szív embernek ismertem, akit tanszékvezetőként, pályázatvezetőként és osztály-társként is támogatta kollégáit, megkönnyítette mások előmenetelét és életét. Sokakat segített, önzetlen volt, mindig elérhető, a legnyűgösebb adminisztratív feladatot is zú-golódás nélkül teljesítette.
Leghosszabb ideig szolgált munkahelye, az Irodalomtudományi Intézet iránt mind-végig lojális és elkötelezett maradt, az intézet ikonikus figurája volt (és nem mellesleg az intézeti gyerekek Mikulása, a farsangok humorfelelőse). Intellektusa és vitakultúrá-ja a szabadság és szellem szigetének az „ántivilágban” e különleges környezetében for-málódott. Az Irodalomelméleti Osztály – és persze a pécsi Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék oktatójaként – sokat tett érte, hogy az 1990-es évek az iro-dalomelmélet évtizedeként vonuljon be a magyar irodalomtudomány történetébe. Az intézeti vitakultúrát, a megalkuvást nem ismerő kritikai szellemet tudományos és köz-írói munkásságában is képviselte, ugyanakkor a vitákban tárgyszerű maradt, bírálata-it személyeskedés nélkül fogalmazta meg.
Utolsó kötetét újra fellapozva akadt meg szemem az ajánlás finom melankóliá-ján és iróniámelankóliá-ján: „Feleségem, Weisz Juli emlékének, aki gyakran mondogatta, hogy so-ha nem írok semmi komolyat. És van is ebben valami.” Gyuri emlékének adózva az jut eszembe, hogy ez így volt jó, hiszen szövegei könnyedségük mellett elgondolkodtatók, s nagy tézis helyett stílusukkal, játékosságukkal tanítottak a figyelem formáira. Cse-kély vigasz most, hogy a mű velünk maradt, hogy nem feledjük őt, mert azért hiányoz-ni fog. Nagyon.
Z. Varga Zoltán