169
170
orvoslását, a jó társadalmi gyakorlatok kialakítását, a sikeres társadalmi megújulást. Például a társadalmi rendszerek sajátosságainak társadalomelméleti elemzésére alapozható akár a települések, térségek, járások egészségügyi ellátórendszerének a kiépítése. Mire gondolhatunk?
Nagyon leegyszerűsítve arra, hogy ha a filozófiai teória absztrakt szintjén tudjuk, hogy egy adott rendszer lényege a benne élő emberek elmagányosodása, akkor ebből következően a rendszerváltás gyakorlati megvalósításának alapkövetelménye egy olyan egészségfejlesztő, mentálhigiénés hálózat kiépítése, működési feltételeinek biztosítása, melynek rendeltetése a kínzó és ártalmas magány leküzdése, az emberi kapcsolatok erősítésével a lelki egészség fejlesztése. Az egészségfejlesztő-mentálhigiénés hálózatot be lehet, sőt be kell építeni az egészségügyi ellátórendszer jogi, intézményi, finanszírozási struktúrájába.
Értelmezésem szerint Veér András és Benkő Zsuzsanna, néhány társukkal együtt, ezt álmodták meg, és ennek megvalósulását indították el, szervezték az 1990-es években.
Meggyőződésem szerint a mentálhigiénés szakma magyarországi meghonosítása, az egészségfejlesztő-mentálhigiénés hálózat országos kiépítése, az egészségfejlesztő-mentálhigiénés szakemberképzés elindítása, beépítése a magyar felsőoktatás rendszerébe, és a képzés országos hálózatának megszervezése, működtetése éppen azt a célt szolgálta, hogy az előző korszak legsúlyosabb hagyatékát képesek legyünk legyőzni, vagyis kitörjünk a magányosságból, létrehozzuk a lelkek együttműködésre irányuló, bizalmon alapuló testvéri hálózatát. Ez a rendszerváltás kulcskérdése volt és maradt.
171
A politikai rendszert, a gazdasági rendszert és a többi alrendszert viszonylag könnyű átalakítani. Sikerült a diktatúrát felszámolni és a demokráciát kiépíteni, sikerült a gazdaságban az állami redisztribúció helyett a piaci viszonyokat meghatározóvá tenni. Sok minden sikerült.
Tartok tőle, hogy az emberek mentalitását, egymáshoz való viszonyulását máig sem sikerült alapvetően megváltoztatni. A magányossággal szorosan összefüggő bizalmatlanság, szorongás ma is pusztítja egészségünket, és a közösségek hiányából fakadó együttműködésre képtelenség, szolidaritáshiány ma is akadályozza a gazdasági sikereket, a közélet tisztaságát, az egészséghez nélkülözhetetlen jó közérzetet.
Tudjuk, hogy a nagy lendülettel kiépített egészségfejlesztő-mentálhigiénés hálózat egy idő múltán, a feltételek hiánya miatt, nem tudott úgy meggyökeresedni, kivirágozni, ahogyan elindítói szerették volna, és ahogyan szükség lett volna rá.
Tudjuk, hogy nagy szükség lenne ma is egy ilyen kiterjedt és hatékonyan működő hálózatra. Érdemes talán végig gondolni a társadalomelméleti hátterét annak, hogy miért volt akkor nagy szükség rá, és miért lenne ma nagy szükség a lelkek testvéri hálózatára, az ennek szerveződését elősegítő szakemberek hálózatára, az ehhez nélkülözhetetlen szervezeti feltételek biztosítására.
Lelkeink állapota a rendszerváltás idején
H. Arendt (1992) szerint a XX. században két totalitárius rendszer valósult meg. Az egyik a nemzeti szocializmus, a másik az államszocializmus. A totalitárius rendszerek közös lényegét, legfőbb magját H. Arendt nem az
172
erőszakapparátusok túltengésében, nem a tekintélyelvűségben, nem a hatalomgyakorlás kizárólagosságában, a vezér meghatározó szerepében, de nem is a haláltáborokban, nem Auschwitzban és a Gulagban látja.
Arendt szerint a totalitárius rendszerek legfőbb lényege, igazi gyökere a bennük élő emberek magányossá tétele. Totális uralmat nem lehet olyan emberek fölött gyakorolni, akik társulnak egymással, akik közösségekben élnek. Totális uralmat csak a magányossá és ezáltal teljesen kiszolgáltatottá tett emberek felett lehet gyakorolni.
A magány nem azonos az egyedülléttel. Igazán magányosnak tömegben érezhetjük magunkat. Magányos az az ember, aki úgy érzi, hogy nincs rá szükség, nem fontos senkinek, pótolható, helyettesíthető, nincs saját helye a világban. Mindig mindenben a legrosszabbra számít. Tipikus kérdése a: „minek?”, mentalitásának a jellemzője az: „úgyse sikerül, nem érdemes”.
A magánnyal szorosan összefügg a bizalmatlanság. Aki úgy érzi, hogy senkinek nem fontos, nem számít, egy idő múlva számára sem lesz fontos senki és semmi, még önmaga sem.
Fukuyama (2007) szerint a volt szocialista országok legsúlyosabb deficitje a bizalmi deficit. Az 1990-es évek elején azt prognosztizálta, hogy ezt lesz a legnehezebb leküzdeni és jóslata igaznak bizonyult. Fukuyama úgy találta, hogy korunk társadalmaiban a bizalomnak meghatározó szerepe van. Elemzései azt mutatták ki, hogy a gazdasági sikerességnek is a legfőbb meghatározója az emberek közötti bizalom erőssége.
Magyarországon a XX. században mindkét totalitárius rendszer megvalósult. A nemzeti szocializmus és az államszocializmus is kifejtette elmagányosító, közösségromboló hatását. A rendszerváltás idején egy
173
atomizálódott, megfélemlített, bizalmatlan társadalom próbált változtatni a helyzetén.
Hankiss Elemér (2004) az államszocializmus társadalmát újfeudális rendszerként írta le. Elemzései szerint a kommunista hatalomgyakorlás kiépítésnek első lépése a közösségek felszámolása volt. Az újfeudális szocializmus totalitárius rendszere a vertikális jellegű személyi függőségeken alapult. A fent lévők totális uralomgyakorlásához arra volt szükség, hogy az emberek tehetetlenül, láncra fűzve, kiszolgáltatottan és függőségben éljenek. Ezt az újfeudális láncot az „alkutyák” és „főkutyák”
alá-fölérendeltsége képezte. Az infantilizált, közösségeiktől megfosztott egyének a legelemibb létfeltételekhez is csak patrónusok segítségével, korrupció útján juthattak. A jobb állás, a gyerek jobb óvodába, iskolába, egyetemre történő bekerülése, a lakáshoz jutás, a soron kívüli autó kiutalás, de akár a hiánycikknek számító banán, cavinton, műkristály csillár megszerzéséhez protekcióra volt szükség. A főkutyájától függő alkutya úgy próbált főkutyává válni, hogy saját alkutyákat igyekezett szerezni.
Ennek a játszmának a során a főnökének kiszolgáltatott ügyintéző a hozzá folyamodó ügyfelekkel packázva próbált főkutyának tűnni, az ápolónő a beteget alacsonyította alkutyává „lebácsizva” ”lenénizve” őt, ágytálazás helyett bepelenkázva, ellenkezés esetén lenyugtatózva. Főkutyáskodóvá vált a bolti eladó a vevővel szemben, a szolgáltató a szolgáltatást igénybevevő iránt, az autóbusz ajtaját a futó utas előtt az utolsó pillanatban bezáró és elinduló buszsofőr, a buktatást a hallgató megalázásával összekapcsoló oktató, és sorolhatnánk tovább.
De a magyar családok széthullásának, a házasodási kedv lanyhulásának egyik lehetséges oka is az, hogy sokan a nap során
174
elszenvedett megaláztatásaikat otthon, a családban próbálták megtorolni, levezetni. A rendszer bűneiért legkevésbé felelős szeretteiknek törlesztettek, nekik akarták bebizonyítani, hogy ők is számítanak, és legalább otthon, a családban az van, amit ők akarnak. Sok családi tragédia, számtalan veszekedés, a gyermekek arcán csattanó pofonok hátterében az a feszültség állt, ami abból a kiszolgáltatottságból fakadt, hogy a főkutyáskodó főnököknek, hivatalnokoknak, eladóknak és buszsofőröknek nem lehetett ellentmondani. A magányos, kiszolgáltatott emberek társadalmi eredetű feszültségei, gondjai, keserűségük folyamatosan mérgezte lelkük egészségét, mely előbb-utóbb testi tünetekben, betegségekben is megmutatkozott. A szív és érrendszeri megbetegedésektől a daganatos betegségeken át az alkoholba, drogokba, öngyilkosságba menekülésig sok mindennek társadalmi okai vannak.
Az orvostudomány, a legjobb egészségügyi ellátórendszer sem tud fellépni a betegségek társadalmi okai ellen.
A rendszerváltás politikai, jogi, gazdasági intézkedései nem tudták automatikusan megváltoztatni a több évtizeden át mesterségesen kialakított és fenntartott helyzetet. Többé nem tiltották, sőt szorgalmazták a civil társadalom megszerveződését, a társas kapcsolatok felélénkülését, a közösségek szerveződését, működését.
Ám a magányos emberek továbbra is bizalmatlanul tekintettek társaikra, a hozzájuk hasonló helyzetűekre. Nem bíztak eléggé önmaguk erejében. Maradt az eddig bevált életrecept: keresni kell egy magasabb sorban lévő patrónust, személyes összeköttetést, egy lobbistát, aki majd segít a hasonló sorsúkat kielőzni, kivételes bánásmódot elérni, aki beprotezsál jobb állásba, elintézi, hogy az én pályázatom legyen a sikeres,
175
az én gyerekem jusson be a legjobb helyre, én kapjam a legmagasabb összegű vissza nem térítendő támogatást. És mindezért persze fizetni kell a támogatómnak, a lobbistámnak. Ez a korrupció igazi melegágya. Ezt nem lehet felszámolni büntetőjogi eszközökkel. Amíg ez jellemzi az emberi kapcsolatokat, amíg ez tartja össze a társadalmat, ez a legfőbb kohéziós és integráló erő, addig a szolidaritás, a partneri kooperáció, a bizalom, az emberi méltóság, a pozitív identitás, az önbecsülés, a jó életminőség, az egészséges élet olyan vágyálmok, melyek megvalósulását mi magunk tesszük lehetetlenné. Boudon kifejezésével élve az a szörnyű perverz effektus következik be, hogy mindennapi cselekvéseinkkel folyamatosan olyan viszonyokat erősítünk meg, teremtünk újra, amelyek megakadályozzák hőn áhított céljaink megvalósulását.
Pedig ma már nincs totalitárius rendszer, nincsenek Magyarországon állomásozó szovjet csapatok, nincs egypártrendszer, mégsem bízunk meg egymásban, nem hozunk létre közösségeket, nem működünk hatékonyan együtt egymással, sőt többnyire nem értjük egymást, nem tudunk megállapodásra jutni, konszenzust teremteni.
Magyarországon úgy történt meg a rendszerváltás, hogy a vágyott polgári demokrácia, a szabadság kis köreiből felépülő polgári társadalom helyett a fogyasztói társadalom, a tömegtársadalom világába léptünk.
A Magyarországon élő emberekkel elhitették, hogy a kapitalizmus az önzés társadalma, ahol csak az boldogul, aki könyörtelen a társaival szemben.
A magányossá tett, infantilizált, személyi függőségre, protekcióra, korrupcióra szocializált emberek úgy folytatták a rendszerváltás után életüket, ahogy addig éltek. Új főkutyákhoz szegődtek el, új patrónusoktól
176
várták a gondoskodást, a jogosulatlan előnyben részesítést. És az új főkutyák egy része folytatta elődei paternalista magatartását, személyi függőségben tartotta klienseit.
Maradt a magány, sokasodtak a lelki bajok és azok testi betegségekben történő leképeződései. Hiába esett egyre több szó a civil társadalom megszerveződéséről, hiába született törvény a közhasznú szervezetekről, hiába alakult ki formálisan a non-profit szektor.
Hiába nőtt az alapítványok, egyesületek és hasonló szerveződések száma, ezek a pénzszerzést, egyes emberek jobb pozícióba kerülését, állami vagy piaci szervezetek álruháját jelentették, és a legritkább esetben voltak igazi közösségek.
Az emberek túlnyomó többsége nem is tudta, hogy valójában mitől szenved. Oly mértékben meghatározó szemponttá, kizárólagos mércévé vált a pénz, hogy minden emberi szenvedés, gond okát a pénz hiányában vélték megtalálni.
A magyar társadalom a rendszerváltás után mintegy észrevétlenül csúszott bele mindenestől a gazdaság egyetlen dimenziójába. Amíg az államszocializmus azzal kényszerítette az embereket az egydimenziós létezésre, hogy mindent bekebelezett, lenyelt a politika, addig a fogyasztói társadalom kizárólagos dimenziójává a gazdaság vált. Az emberekkel elhitették, hogy mindenki annyit ér amennyi pénze, vagyona van. Az élet kizárólagos dimenziójává a gazdasági boldogulás vált. Örömforrásnak a fogyasztás, a szerzés minősült.
Azonban a gazdasági siker nem valóságos piaci versenyben dőlt el, hanem privilégiumként, előjogként szerezték meg azokat a kiváltságosak, amíg a széles tömegek szinte esélytelenek voltak a tisztességes
177
teljesítmény útján történő előbbre jutásra, boldogulásra. Maradt a korrupció, a személyi összeköttetések meghatározó szerepe, a főkutya patrónusok támogatásán, kegyein múló szétosztása a sikereknek és a kudarcoknak.
Ilyen állapotban találta a magyar társadalmat a világon végig söprő válság.
Lelkeink állapota a világválság idején
Mára bebizonyosodott, hogy a válság, mely kezdetben pénzügyinek, gazdaságinak tűnt, sokkal mélyebb társadalmi, emberi válság. Recseg, ropog, düledezik körülöttünk a világ. Az alrendszerek működése akadozik, hatékonyságuk lecsökkent. Nemcsak az infláció növekedése és a GDP csökkenése, nemcsak a foglalkoztatási, munkanélküliségi, termelési és fogyasztási ráták, indexek, mutatók jelzik a bajt.
A válság behatolt mindennapi életünkbe, életvilágunkba is. A pánik betegségek, a depresszió, a pótszerek fogyasztásába menekülés, a függőségek, devianciák, családok széthullása, a megbetegedések tömegessé válása is értelmezhető válságtünetként.
Családok, emberek egyre növekvő köre jut olyan helyzetbe, hogy nem tudja eddigi életét folytatni, nem tud tovább úgy élni, ahogy eddig élt.
Tudjuk, hogy életünk megszokott rendjének, rutinjának megváltozása akkor is nehézséggel jár, ha a változás pozitív irányú. A magasabb társadalmi státuszba kerülés, a gyermek születése, a házasságkötés, a jobb lakóhelyre költözés is kihívás az egyén számára, mert az életvilág változtatására kényszerít.
178
Mindannyian be vagyunk zárva a saját életvilágunkba.
Mindannyian a számunkra magától értetődő, természetes, normális világunkban élünk, ahol minden és mindenki ismerős, bizalmi kapcsolat fűz az emberekhez és tárgyakhoz. Életvilágunkat könnyen összetévesztjük a világgal. Azt hisszük, hogy mások számára is épp úgy kerek a világ, ahogy nekünk. A világ objektív rendjének véljük saját világunk rendjét.
Aki másként vélekedik, másban hisz, másként viselkedik, másként él, mint mi, az számunkra érthetetlen, nem normális, természet ellenes.
Az életvilág azoknak a kulturálisan rögzült és átörökített világértelmezési sémáknak, életmintáknak, életrecepteknek a világa, melyek kommunikatívan szerveződnek. Ahány kultúra, annyi életvilág.
Minden kultúrának más és más az életmintázata, a mindennapi rendje. Az élet mintázata, rendje, értelmezési sémái és életreceptjei automatikusan örökítődnek át. Bele születünk szüleink, környezetünk, népünk kultúrájába és mire felnövünk, a világ legtermészetesebb dolga számunkra, hogy anyanyelvünk szavait értjük és beszéljük, éppen azokat az ételeket esszük, amiket eszünk, úgy szeretünk, úgy örülünk, úgy gyászolunk, úgy szerezzük meg mindennapi kenyerünket, ahogyan a körülöttünk élők.
Életünk rendje, értékei, szabályai, sémái, mintái nem tudatosulnak bennünk, nem rajtunk kívüli létezőkként képezik megismerésünk tárgyát.
Szocializációnk során interiorizálódtak, személyiségünk részévé váltak.
Nem tudjuk, de tesszük – mondhatnánk Lukács György szavaival.
Habitusunkká válik mindez, ahogy Bourdieu (1978) fogalmazza. Bourdieu szerint a korábban sikeresnek bizonyult választásaink rögzülnek, beépülnek személyiségünkbe, és mintegy automatikusan határozzák meg
179
jövőbeli magatartásunkat. Mindez hatékony addig, amíg a körülöttünk lévő világ nem változik.
A válság a világ megváltozásával, radikális átalakulásával jár.
Életünk mintázata, rendje nem vihető tovább a megszokott módon.
A válság arra kényszerít, hogy szembesüljünk azzal, hogyan is éltünk eddig.
Az emberek nagy része soha nem töpreng azon, hogy miért él éppen úgy ahogy él. A belétáplált életprogram, a kultúrája által diktált szabályok vezérlik. Ahogy Németh László mondja: a legtöbb ember első hosszúnadrágjával magára ölti értékeit, elveit és egész életét úgy éli le, hogy soha meg sem kérdőjelezi azok helyességét.
Ennek az automatizmusnak szükségképpen véget vet a válság.
A válság életünk meghibásodása. Eltávolít eddigi életünktől.
Heidegger (2001) szerint az ember alapvetően nem megismerő lény, hanem cselekvő lény. Amíg működik körülöttünk a világ, addig automatikusan, természetesnek tűnő módon cselekszünk. Csak, ha meghibásodik, akkor válunk megismerő lénnyé, akkor akarjuk megtudni, hogy miként működik. Heidegger példája a zár, saját lakásunk ajtajának zára. Amíg nálunk van a lakáskulcsunk, amíg nem romlik el a zár, addig automatikusan vesszük elő a kulcsot, a zárba helyezzük, elfordítjuk, és bemegyünk a kinyitott ajtón. Nem vagyunk kíváncsiak a zár működésére, nem akarjuk megismeri, használjuk amíg tudjuk. Ám, ha elveszett a kulcsunk, ha meghibásodott a zár és nincs otthon senki, mi meg be akarunk menni, akkor rögtön izgatni kezd, vajon hogyan működik? Miért nem nyílik? Próbálgatunk más kulcsokat, szerszámokat, izgat, hogy mitől, hogyan mozdítható el a nyelv, miként hozható újra működésbe.
180
Amíg pályán tart a tehetetlenségi nyomaték, amíg röpít a begyakorolt rutin, addig nem gondolkodunk azon, hogy miért élünk éppen úgy, ahogy élünk. Ám, ha a körhinta pörgése leáll, ha nem tart fenn a megszokás, akkor hirtelen belénk hasít a kérdés: hogyan is volt ez eddig?
Miként éltünk és miért éppen így? Olyan kérdések kapnak jelentőséget, tolulnak érdeklődésünk előterébe, amelyekre korábban, ha akartunk se tudtunk válaszolni.
Életünk meghibásodása, válsága, krízise esetén cselekvőből hirtelen megismerővé válunk.
Életünk sokféleképpen hibásodhat meg. Megszűnik a munkahelyünk, közlik velünk egy súlyos betegség diagnózisát, elhagy a párunk, elveszítünk egy számunkra fontos embert.
Ha a válságokban, krízishelyzetekben van valami jó, akkor bizonyára az, hogy rákényszerítenek a megállásra, az eddigi életünk végig gondolására és arra, hogy keressük a változtatási, újra kezdési lehetőségeket.
Ezt a korábbi életünkkel való szembe nézést Mannheim Károly (1995) az eltávolodás kategóriájával írja le. Példája a falusi gyerek, aki, amíg falujában él, semmit nem tud a „falusiságról”. Úgy él, ahogy születése óta megszokta, ahogy a körülötte lévő emberek élnek. Ahogy természetes, normális, ahogy magától értetődő. Aztán beköltözik a városba.
Ott él egy hónapig, majd hazatér falujába. Hirtelen megvilágosodik számára, tudatosul benne a falusi élet lényege. Felismeri, világosan látja, hogy mennyire más a falusi élet, és miben különbözik a városi élettől. Az eltávolodás utáni visszatérés során csodálkozik rá addigi életvilága jellemzőire, akkor tudatosul benne, hogy különböző, de a bennük élők
181
számára egyaránt természetes életkeretek, értelmezési sémák, életreceptek léteznek. Falun akkor kelnek, amikor világosodik, mert akkor kell etetni az állatokat, akkor lehet indulni a mezőre. Városon évszaktól függetlenül 5-kor csörög az ébresztőórája a gyárban 6-tól dolgozóknak. A falusi ember mindenkinek köszön, aki szembejön vele, és váltanak egymással néhány szót. Városon ezt megmosolyognák, ott nem köszönnek, szótlanul utaznak az egymás mellé zsúfolódó emberek. Falun hétvégén mennek a kocsmába a férfiak, városon bármelyik napon és a nők is.
Az eltávolodásnak három módját különbözteti meg Mannheim (1995). Az egyik a fizikai eltávolodás, amilyen az elköltözés. A másik eltávolodási forma az, amikor életünk külső okból megváltozik és ez a változás távolít el eddigi életünktől. Például munkanélkülivé válunk. Eddig az volt a normális és természetes, hogy ébresztőóra csörgése költött, kapkodva készültünk, épp csak bekaptunk néhány falatot, rohantunk az utca végén lévő buszmegállóba és felszálltunk a 32-es buszra, ami elvitt a munkahelyünkre. Mióta nincs munkahelyünk, nem húzzuk fel az ébresztőórát. Egy ideig még automatikusan a megszokott időben ébredünk, felkelünk. Aztán tovább alszunk, és ha felébredünk, felvetődik a kérdés:
miért keljünk fel. A néhány falat sietős bekapása helyett az új helyzetben tovább üldögélünk a reggelinél. És hetek telhetnek el úgy, hogy nem szállunk fel a 32-es buszra, nem vezet utunk egykori munkahelyünk felé.
„Miért is éltünk eddig így?” - kérdezzük önmagunktól. Majd rögtön azt a kérdést tesszük fel: és most hogyan tovább?
Miként válás után töprenghetünk, hogy ami eddig annyira természetesnek és magától értetődőnek tűnt, az miért is volt úgy? Miért maradtunk abban a városban, ahol soha nem szerettünk lakni, de a párunk
182
családja miatt ragaszkodott hozzá? Miért nem váltottunk szakmát? Miért mi vittük mindig a gyereket a különórákra? Miért jártunk a tengerpartra, meleg vidékekre nyaralni, mikor legszívesebben egy hűvös szobában olvasással töltöttük volna szabadságunkat? Amire házasságunk elromlása, meghibásodása, a válás előtt természetesnek tűnt, amit eddig a párunk iránti szeretet, lojalitás legitimált, az most érthetetlen. Érthetetlen, nem normális, szinte természetellenes számunkra az, ahogy eddig éltünk. Nem legitimálja többé a társunk iránti szerelem, szeretet. A munkahelyünkről történő elbocsátás után nem legitimálja a túlórázást, a megfeszített munkatempót, az örökös rohanást a munkahelyünk iránti lojalitás, a munkánk nélkülözhetetlenségébe, fontosságába vetett hit. S amikor közlik a súlyos betegség diagnózisát, akkor hirtelen érthetetlenné válnak eddigi étkezési szokásaink, a mozgáshiányos életvitel, a sok stressz, a le nem vezetett feszültség.
Az eltávolodás harmadik esete Mannheim szerint az, amikor a világ- és életértelmezésünk kerete, azaz a világszemléletünk, világnézetünk változik meg.
Látszólag semmi nem változik. Nem költözünk el, minden marad a régiben és egyszer csak mégis mindent másként látunk. Hirtelen tudatosul bennünk egész eddigi életünk, és az, hogy másként is lehet élni.
Azért, mert szkeptikusból Isten hívővé lettünk. Vagy felhagyunk konzervatív szemléletünkkel és liberálisként élünk tovább.
Ami eddigi káosz, rendezetlenség, véletlenszerűség volt, hirtelen Isten akaratának beteljesüléseként jelenik meg. Minden apróság jellé válik, figyelmeztet, útmutatást ad. A látható világ szürkesége mögül átcsillan a láthatatlan világ ragyogása.
183
A gyermekét eddig feltétlen szabálykövetésre szoktató szülő, amikor liberális lesz, egyszer csak engedékennyé válik, és gyermekével együtt örül a lazább életvitelnek. Egy rossz osztályzat nem katasztrófa többé és az osztályfőnök tekintélyét sem kell mindenáron makacsul védeni.
A világértelmezés, a világnézet változása szorosan kapcsolódik Mannheim (1995) azon elképzeléséhez, mely szerint minden emberi magatartás legalább háromféleképen értelmezhető. Van az objektív értelmezés, mely a környezet által általánosan elfogadott értelmezés.
Például, ha egy ember pénzt ad a koldusnak, akkor segíteni akar rajta. A másik a szubjektív értelmezés, melyet a cselekvő fűz saját cselekvéséhez.
Esetleg tudja, hogy a pár forint nem segít a kolduson, de ő az együttérzését akarja kinyilvánítani.
Aztán van a tulajdonított értelmezés, melyet a cselekvés közvetlen szemlélője, esetleg további szereplője tulajdonít. Lehet, hogy a koldusnak pénzt adó férfivel sétáló másik ember tudja, hogy a pénzt adó nemrég kezdeményezte a koldulás betiltását, a koldusok elzárását, ezért számára színlelés, hazugság a mostani viselkedése.
Mit látunk, mit veszünk észre a világból, és milyen jelentést tulajdonítunk annak?
Husserl (1998) szerint minden megismerés intencionális aktus, vagyis tárgyra irányuló. Minden ismeretünk legalább annyira szól rólunk, a megismerőről, mint a külső világról, a megismerés tárgyáról. Ugyanazon az utcaszakaszon, ugyanabban az időben megy végig együtt néhány ember.
Mit látnak, mit észlelnek vajon? Az egyik különböző stílusú és állapotú épületekről tud beszámolni. A másik koldusokat, hajléktalanokat vett észre.
A harmadik betegségtüneteket látott, sápadt, tüsszögő, köhögő embereket.
184
Van, akinek a leárazás olcsó kínálata tűnt fel, a másiknak a divatszín dominanciája a kirakatokban. Aki nadrágot akar vásárolni, annak neki tetsző és nem tetsző nadrágok kerültek figyelme előterébe. Esetleg akad férfi, aki jó vagy kevéssé jó női lábakat látott az utcán. És aki éppen szerelmes, annak szerelme hiányával volt tele az emberekkel zsúfolt utcaszakasz, hiszen ő arra volt beállítódva, azt remélte: hátha véletlenül szembe jön vele, felbukkan a szerelme.
Közlekedési balesetek utáni jegyzőkönyvezés során sokszor azt hiszik: az emberek hazudnak, figyelmetlenek és ezért nincs két szemtanú, akik teljesen egyféleképpen számolnának be a történtekről. Nehéz elhinnünk, hogy ennyire mást látunk a világból, ennyire másként értelmeződik számunkra a világ.
Az etnometodológiai irányzat hívei egyenesen azt állítják, hogy nincsenek önmagukba vett tények. Csak értelmezett tények vannak. A világ értelmezés útján épül fel.
Ennek ellenére létezik egy objektív világ, nevezetesen azt tartjuk annak, amit másokkal együtt közös értelmezéssel építünk föl.
Az életvilág fogalma kapcsán láttuk, hogy a világértelmezési sémák és életreceptek kulturálisan rögzült és átörökített világa kommunikatívan szerveződik. És ez a mi nagy esélyünk a világ és életünk alakítására, megváltoztatására. Beszélhetünk róla, közösen értelmezhetjük, újra értelmezhetjük akár.
Az, hogy a világ lehetséges rendjei közül melyik valósul meg, válik objektívvá, melyik lesz legitim, alapvetően azon múlik, hogy az emberek fejében milyen rendkép él, ők hogyan értelmezik a világ rendjét.
185
Weber (1992) szerint azokban a korokban, amikor különböző társadalmi-politikai berendezkedések versenyben állnak és még nem dőlt el, hogy melyik valósul meg, az válik győztessé, az lesz a legitim rend, amelyik legközelebb áll az emberek fejében élő rendképhez. A mindennapok során ugyanis az emberek a viselkedésüket automatikusan a fejükben élő elképzelésekhez, a világ és az élet rendjéről kialakított korábbi elképzeléseikhez igazítják. Így aztán cselekvéseikkel ezt a rendet valósítják meg, tartják fenn.
A társadalmi megújulás, az innováció nem más, mint anticipáció és participáció. Életünk, világunk meglévő rendjének meghaladása, túllépése, méghozzá az érintettek széleskörű részvételével. A világ megváltoztatásának hatékony módja a meglévő rendképünk közösen történő átalakítása. Ehhez szóba kell állnunk egymással, diskurálnunk kell, diskurzust kell folytatnunk, kommunikálnunk kell.
A kommunikáció nem egyszerű. Luhmann szerint legalább három szelekciónak kell sikeresen megvalósulnia. Az első a közölni kívánt információ kiválasztása. A második az információ közlési módjának a kiválasztása. És a harmadik szelekció az, amit a címzett hajt végre akkor, amikor dekódolja a feladó által kódolt információt, vagyis értelmezi, jelentést tulajdonít annak. Csak akkor valósul meg a kommunikáció, vagyis az információ átadása, átvétele, ha a címzett ugyanazt a jelentést választja ki és tulajdonítja, amit a küldő akart eljuttatni hozzá.
Tovább bonyolítja a helyzetet az, hogy Habermas (1993) szerint három világban élünk egyidejűleg. Mindhárom világnak megvannak a maguk sajátos kommunikációs érvényességi kritériumai, melyeknek meg kell valósulniuk ahhoz, hogy érvényes legyen a kommunikáció.