Fűben, fában...
Tizenegy körül, amikor érkezem, még szinte üres a kocsma, illetve dehogy üres, egy csomóan vannak, nyá-ron még kicsit korábban is jövök, a nyitott ablakokon ilyenkor bezúdul a fény, szétterül a padlón, de nemcsak szétterül, mélye is van, és a vendégek, mint naptól ragyogó folyóban szügyig merült lovak, kötésig állnak a fény-ben a söntéspult előtt, és a korsókban, mintha csak hanyagul a derekuk mellől merítenék, ugyanaz a sárgán villódzó aranyszín ragyog. Amikor ezt így először megláttam, nem sokat vacakoltam, fejvesztve hazarohantam, tíz perc múlva újra ott voltam a fényképezőgéppel, csináltam pár fotót, aztán vagy fél év múlva a Tanár Úr no-szogatására a legjobbat beküldtem egy amatőr pályázatra, kis idő múlva jött a hír, megosztott első díjat nyert.
Tényleg jó kép volt, később kiállították egy csoportos tárlaton is, ott voltam a megnyitón, utána egy csomóan odajöttek hozzám gratulálni, érdeklődtek, hogyan találtam rá erre a príma helyszínre, mondtam, ez az én kocs-mám, itt szoktam sörözni, lett nagy csodálkozás, ember, maga idejár mindennap, hiszen ez gyönyörű, teljesen odavoltak, pedig ők is fotózhatnának gyönyörűségeket a saját életükből, persze ezt nem mondtam nekik, úgysem hitték volna el, szóval ott tartottunk, hogy üres a kocsma, hiába vannak sokan, mert egyik sem olyan, aki nekem olyan nagyon számítana, a söntéspult előtt elég sokan állnak, de csak amolyan díszek, hogy kilegyen a létszám, pontosan úgy, mint saját életedben, ismersz egy csomó embert, mégse érdekel igazán, mi van velük, ott vannak körülötted, szinte csak statiszták, kimennek-bejönnek, némelyiknek akad szövege is, vagy inkább olyan, mint valami festmény, a saját képeden te vagy a főalak, ezek meg ott a háttérben, kellenek tömegnek, jól van ez így.
Mások képén meg nyilván én vagyok a tömegben hátul, az is jól van, nem zavar. És hát az egészet eleve rosszul kezdtem, mert ez nem is kocsma tulajdonképpen, hanem kifőzde inkább, vagy a kettő együtt, mert enni is lehet, a környéken itt vannak a legjobb egytálételek, mind sűrű, hogy megáll benne a kanál, jönnek is a melósok min-denhonnan, délben már alig lehet lépni, azért is jövök ilyen korán, aztán szép sorban befutnak a nekem fontos emberek: Lapát, aki becenevét a szeneslapát nagyságú tenyeréről kapta, Pöttyös, Csiriz, Tomajka, a Dominós Robi mindig itt van, mert ő a tulaj, de ő is a haveri körhöz tartozik, a kötényén, amiben kiszolgál, egy dominó látható, a Tanár Úr kicsit később érkezik, ő különben először a fények miatt kezdett idejárni, azt mondja, nem tud még egy helyet, ahol ekkora, délre néző ablakok lennének, szóval korán itt van a brancs, így már javában hátradőlve ejtőzünk, amikor mások még éppen csak elkezdenek enni, mi meg nézzük őket, közben Csiriz meg Lapát a kedvenc játékukat játsszák, találgatják, ki mit csinálhat, úgy értem, mi a foglalkozása, tippelnek, aztán fogadnak rá, korsó sör, odamennek, megkérdezik az ürgétől, és aki bukott, az már rendel is, de az a szabály, hogy az ürgét is meg kell hívni, így illik, ezt a Tanár Úr mondta, mikor látta, mit csinálnak, és tényleg, igaza van.
A Tanár Úr sok mindent mondott, amióta idejárok, és mindig igaza van, csak az a furcsa, hogy egy csomó dolog magunktól is eszünkbe juthatott volna, de valahogy sose jutott, mégse. Ez is úgy volt, hogy már jó ideje fixíroz-tunk egy zömök kis palit, a söntés előtt álldogált, sose láttuk azelőtt, teljesen normálisan volt öltözve, nem mun-kából jött, de pont az ilyeneket szeretjük, mert nem nagy tudomány egy színes pontokkal összepettyezett nadrá-got hordó mukiról megállapítani, hogy festő-mázoló a lelkem. A Lapát azt mondta, ez lakatos vagy hegesztő le-het. Csiriz meg, hogy ez bizony hentes, vagy ács. Odamentek hozzá, kiderült, hogy ács. Jó volt Csiriz tippje, mert ahogy a fazon tartotta a korsóját, kiszúrta, hogy a bal kezén az egyik ujjából hiányzik a felső perc. Ballagnak vissza a sörökkel az asztalunkhoz, még le sem ülnek, Tanár Úr a szokott szelíd hangján kérdi, miért nem fizet-tetek az ácsnak is egy korsóval? Fogadtok rá, mint egy lóra, és meg sem hívjátok? Kavargatja nyugodtan a forró bablevest, közben mondja tovább, hárman vagytok a játékban, fiúk, ha ő nem lenne, nincs kire fogadni, miért nézitek levegőnek? Aztán meg, az is lehet, hogy nem örül olyan nagyon, amikor meghallja, hogy csak úgy fogad-tok rá. Miért nem csapfogad-tok a vállára, jól van, komám, mi játszottunk egy jót, de engedd meg, hogy meghívjunk téged is, nyomjunk le együtt egy korsóval! Megisszátok, kicsit beszélgettek, utána mindenki megy a dolgára, meglátnátok, legközelebb már messziről mosolyog, előre köszön. Még egyszer belekotor a bablevesbe, ez a játék
(orosháza, 1958) – BudapestlöVEi zsolT
szabó lászló
így lenne kerek, fiúk. Csiriz meg Lapát csak néznek egymásra bambán, teljesen egyszerű az egész, tényleg így kerek, de hogy nem jutott ez eszükbe eddig? És az az igazság, hogy nekem se jutott eszembe idáig. De így van ez mindennel, valahogy nem kerek semmi, nekünk nem megy az a kerekség, ami a Tanár Úrnak megy. A neve onnan van különben, hogy amikor kezdett idejárogatni, először azt sem tudtuk kicsoda, aztán kíváncsiak let-tünk, és egyszer a Csiriz suttyomban utánament és kileste, az egyetem itt van a kocsmához pár percre, vagy in-kább a kocsma az egyetemhez, a fene tudja, hogy helyesebb mondani, szóval oda ment be, és azóta Tanár Úrnak hívjuk, de később kiderült, hogy ráhibáztunk, mert tényleg az. A Csiriz nevével meg nekem gyűlt meg a bajom, mert amikor én ideszoktam, ő már törzsvendég volt itt, nem tudtam, miért hívják Csiriznek, gondoltam, enyves a keze, ha mellettem ült, feszt a zsebem tapogattam, vajon megvan-e a pénzem, aztán kiderült, egy közeli pék-ségben dolgozik, onnan a Csiriz, jót röhögtünk, amikor később elmeséltem neki. Szóval itt üldögélünk, ejtőzge-tünk kényelmesen, nézzük őket, ahogy esznek, ahogy kavarják az ételt, a forró gőz száll a fejük körül, erről is csináltam egy képet, szerencsére mostanában mindig kéznél tartom a gépet, rájöttem, sosem tudhatod, milyen lesz a következő pillanat, és tényleg, Pöttyös evett éppen, és már láttam őt legalább százszor itt enni, de ez most valami különleges volt, mert ahogy belekavart a forró gulyásba, illatos gőz szállt fel belőle, hirtelen beborította, a feje teljesen eltűnt a gőzben, csak a felsőteste maradt, nyaktól fölfelé semmi, és emlékszem, borús volt az ég, de odafönt kicsit szétcsúszhattak a felhők, mert egy kis résen előtört a nap, és az ablakon át egy behulló fénykéve éppen erre a gomolygó páragömbre esett, olyan volt, mintha telibe kapta volna egy reflektor, de ez nem jó hason-lat, mert annak erős a fénye, ez pedig valami aranyló búzaszín volt, ráadásul kicsit még át is világította, így a gőz alatt elmosódva látszott az arca, ahogy ránéztem, elakadt a lélegzetem, egy pillanatra megdermedtem, mint a vadász, aki előtt pár lépésre a nád takarásából vadkacsacsapat húz fel az égre, de aztán egy mozdulat, és hirtelen bumm, bumm, lőttem négyet-ötöt a géppel, atyám! micsoda kép lett!, amikor a Tanár Úr meglátta, rögtön elkér-te, elvitte kinagyíttatni, felrakta a szobája falára, azt mondta, ez maga a szürrealizmus, a kocsmában senki sem tudta, mi az, erre a Tanár Úr másnap behozott egy nagy albumot, tele képekkel, hát, az marha érdekes volt, mindenki csak lesett, szép sorban végiglapoztuk, lehetett kérdezni, a Tanár Úr meg válaszolt, és amikor Lapát-hoz ért, elnéztem, ahogy a nagy virsli ujjaival próbálja forgatni azokat a finom, fényes, csúszós lapokat, és bele-gondoltam, ha bárki más behozna ide mutogatni egy ilyen albumot, akkor a Lapát feltűnés nélkül hátravinné a klotyóba az illetőt, és szép csendben addig verné, amíg az meg nem esküszik, hogy az életben be nem teszi a lábát ide többé, ehhez képest most zavartan elvörösödik, ha olykor két lap összetapad, és a tömpe, vakolókanál-hoz szokott ujjával nehezen tudja szétválasztani őket. És mindez a Tanár Úr hatása miatt, és az is az ő hatása, hogy el tudott cipelni bennünket múzeumba, még ott, melegében rukkolt elő vele, ha már ilyen szépen benne vagyunk a képnézegetésben, akár el is mehetnénk múzeumba, mit szólnánk hozzá, lesz ez a Múzeumok Éjsza-kája, éjszaka is lehet menni múzeumba, meglátjuk, milyen klassz lesz, remek buli, nem fogjuk megbánni, majd ő elmagyarázza a képeket, ne féljünk semmit, mi meg annyira meglepődtünk, hogy mire végiggondoltuk volna, esetleg itt lehetne nemet is mondani, már mondtuk, hogy igen, megyünk. Zárás előtt a kocsmában gyülekez-tünk, mert jött a Dominós Robi is, aztán, ahogy elment az utolsó vendég és kezdtünk szedelődzködni, megcsör-rent Lapát mobilja, otthonról hívták, ott ültem mellette, akaratlanul is hallottam a neje hangját, igaz, nem is nagyon fogta vissza magát, mondhatnánk, kiabált, mért nem jössz haza, tán azt hiszed, nem tudom, hogy estén-ként a szeretődnél koslatsz, mit nem, mi az, hogy nem, csak ezt tudod hajtogatni, hogy nem, na akkor mondjad, hova mész, mondjad hát, hova mész ma este, bezzeg most semmit nem tudsz kinyögni, te szemét! Múzeumba, röffent bele a telefonba Lapát, erre a vonal túlsó végén olyan csönd lett, mint a sírban. Ilyen válaszra szerintem nem számított az asszony, Lapát meg jó érzékkel rájött, hirtelen út nyílt előtte, nyomta tovább: jól hallottad, megnézzük a haverokkal a szürrealistákat, te persze azt sem tudod, mi az, de azért, remélem, nincs kifogásod ellene? A mobilból valami sivító, robbanásszerű hang hallatszott, mit válsz te el, dörögte válaszul Lapát, holnap reggel majd megmutatom a múzeumi belépőt, de akkor szorulsz!, azzal diadalmasan, ragyogó arccal kinyomta a telefont, és miután fölkerekedtünk, végig az úton, gondtalanul, fütyörészve jött, látszott rajta, neki már akkor is megérte az egész múzeumosdi, ha semmi más nem történik, pedig a java még hátravolt, mert amikor bemen-tünk és megálltunk az első kép előtt, a Tanár Úr magyarázni kezdett, először félbemen-tünk, hogy egy kukkot sem ér-tünk az egészből, de hamar kiderült, fölösleges aggódni, mert minden teljesen világos volt, de nemcsak világos, hanem nagyon szórakoztató is, mert a képek mellett a festőkről is mesélt, na hát, mondhatom, jó kis firmák voltak ezek a festők, de így már valahogy a képek sem voltak olyan idegenek, egész más szemmel kezdtük néze-getni őket, és nemcsak a szürrealisták voltak ott, hanem egy csomó más is, a Tanár Úr azokról is beszélt, aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy pár ember odasomfordál hallgatózni, utána még néhányan, de akkor így már egész nagy csoport lettünk, ami másoknak is feltűnt, úgyhogy még többen csatlakoztak, és akik később jöttek, szerintem azt hitték, ez valami szervezett előadás, hihették is, mert már a teremőrök is ezt hallgatták, de a Tanár
Urat ez nem zavarta, csak kicsit hangosabban folytatta, hogy a hátul állók is jól hallják, és esküszöm, ilyet sosem éreztem még eddig, kicsit olyan volt, mintha mi is felléptünk volna, mert a Tanár Úr végig nekünk beszélt, min-ket nézett, közben szépen haladtunk teremről teremre, a tömeg pedig, mint valami menyasszonyi uszály, hul-lámzott utánunk. A végén szabályosan megtapsolták, tisztára, mintha színházban lettünk volna, az egyik terem-őr meg odajött és kezet fogott vele, azt mondta, ő már tíz éve itt van, de ilyen tárlatvezetést még nem pipált, ugyan, nem olyan nagy dolog, szabadkozott a Tanár Úr, csak próbáltam elmondani pár gondolatot a barátaimnak, azzal széles karmozdulattal ránk mutatott, mire a teremőrök meg a körülöttünk állók barátságosan mosolyogva bólo-gattak felénk, kíváncsian, de látható elismeréssel néztek ránk, mi meg büszkén kihúztuk magunkat, még Tomajka is, pedig egyébként ő olyan hajlott háttal járkál, hogy az már botrány, komolyan mondom, óriási volt, úgy jöttünk el, mint akiket megkoronáztak, kicsit kezdtem kapiskálni, mit érezhetnek a királyok, mit mondjak, nem egy szar érzés, de más is így lehetett ezzel, mert rákövetkező nap, amikor a Tanár Úr fizetni szeretett volna az ebédért, a Dominós Robi nem akarta elfogadni a pénzt, azt mondta, mostantól egy évig az ő vendége, ingyen ehet-ihat, de a Tanár Úr erre azt felelte, ő ingyen nem jár ide, mert akkor nem fog neki jólesni a gulyásleves, ezen kicsit elvi-tatkozgattak, végül megegyeztek, hogy a sör ingyen lesz, a kaját meg továbbra is fizeti.
De azért lett más következménye is a tárlatvezetésnek, nemcsak az ingyen sör, mert, hogy mást ne mondjak, vagy egy hónapra rá Lapát séta közben meglátott egy nagyalakú posztert a kirakatban, rögtön ráismert, megvet-te, és otthon ki akarta szögelni Toulouse-Lautrec kánkánt táncoló lányait a falra, na, abból csinos kis botrány lett, nem elég, hogy nők után caplatsz, még itthon is hivalkodol vele?, sipított az asszony, átjön a szomszéd Joli, mit mondok neki, mi ez a szenny a falon? Lapát kivételesen nem vitatkozott, ami azért baromi nagy szó nála, ellen-ben másnap este felvitte magukhoz a Tanár Urat, aki viszont egy csokor virággal érkezett, átnyújtotta a hüledező háziasszonynak, aztán, alighogy leültek, rögtön belecsapott a lecsóba, elkezdett mesélni a maga varázslatos stí-lusában Toulouse-Lautrec-ról, hogyan lett nyomorék, az édesanyjának életen át tartó, végtelen szeretetéről, az apja ridegségéről, miként lett belőle elismert művész, mit keresett a lokálokban, a táncoslányokról és a párizsi éjszakáról, csak úgy dőlt belőle a szó, mit mondjak, meg is lett az eredménye, félóra múlva már együtt munkál-kodtak, Lapát szegelt, az asszony tartotta a posztert, a Tanár Úr meg ellenőrizte, hogy egyenes-e? Így megy ez, hogy egy Vonnegut nevű mukit idézzek, ez különben a Tanár úr kedvenc szavajárása, ez az „így megy ez”, aztán később mondta, hogy nem ő találta ki, hanem egy író, de annyit mondta ezt a szlogent, hogy a végén kíváncsiak lettünk rá, mi lehet abban a könyvben az „így megy ez”-en kívül, és szép sorban elolvastuk, a Tanár Úr csak utólag árulta el, hogy ez egy baromi híres könyv, mi meg nem győztünk csodálkozni, hogy értettünk belőle min-dent, eddig azt gondoltuk, az ilyen könyvek nem nekünk valók, erre a Tanár Úr azt felelte, hogy nem kell rinyálni a művészettől, nem így mondta persze, de az értelme ez volt, szóval nem kell félni tőle, mert a művészetet csak csinálni baromi nehéz, élvezni viszonylag könnyű. Tomajka erre azt mondta, hogy minden tisztelete a Tanár úré, és most már aláírja, hogy ez a festményeknél így van, még a regényeket is aláírja, de az, hogy őneki például valaha valamilyen köze legyen a komolyzenéhez, az tisztára kizárt, merthogy számára kibírhatatlan csörömpölés az egész, nem is beszélve arról a vernyákolásról, ami az operában megy. Mi többiek kicsit restelkedtünk, hogy Tomajka ilyen szavakat használ a Tanár úr előtt, de mi tagadás, a lelkünk mélyén nagyjából egyetértettünk vele.
No, igen, igen, bólogatott derűsen a Tanár Úr, viszont ennek fényében már-már érthetetlen számára Tomajka beteges vonzódása Beethoven iránt. Azt hittük, nem jól hallunk, mindegyikünk kérdőn Tomajkára meredt, ő viszont leesett állal, megkukulva nézett a Tanár Úrra, az meg csak folytatta nyugodtan, máskülönben minek tulajdoníthatná, hogy akárhányszor hívja valaki, csengőhangként Beethoventől a Für Elise hangzik fel Tomajka telefonján? Látszott Tomajkán, hogy piszkosul meg van lepve, és ezzel akkor még nem is mondtam semmit, nála paffabb csak Pöttyös lett, mikor megtudta, hogy az ő telefonján meg Mozart Török Indulója szól, úgy bámult a mobiljára, mintha attól várna magyarázatot, a Tanár Úr viszont, ha már benne volt, nyomta tovább, és hozzánk, többiekhez fordult, ahogy ott heherésztünk, veletek meg fogadok egy korsó sörben, szerdánként már alig várjá-tok, hogy felcsendüljön egy kis Händel-muzsika, csak néztünk egymásra, egyikünk sem várt semmiféle Händelt, sőt, a magam részéről, ha pisztollyal fenyegetnek, sem tudtam volna akár csak egy hangot felidézni tőle, de a többiek is így voltak ezzel, persze, hogy fogadtunk, erre nem kiderült, hogy a Bajnokok Ligája focimeccseinek bevezető szignálja Händeltől való, hát, ezt meg ki a fene gondolta volna? De addigra már teljesen elbizonytala-nodtunk, hogyan is van ezzel a komolyzenével, van is közünk hozzá, meg nincs is, már benne voltunk a fazék-ban és kezdtünk rotyogva főni, a Tanár Úr ezt nagyon érti, ezt a főzést, mert megkérdezte: Vivaldi? Mit lehet erre felelni, nagyjából semmit, néztünk mi mindenfelé, csak a Tanár Úrra ne kelljen, erre elfütyült egy dallamot, rögtön rácsaptunk, ó, hát ezt persze, persze, hogy ismerjük, hiszen ezt mindenki ismeri!, úgy is van, bólogatott a Tanár Úr, ez a Négy Évszakból való, közben sorban, egyenként végignézett rajtunk, mosolyogva, de valahogy fürkészőn nézett ránk, mint aki villával próbálgatja a húst, elég puha-e már, aztán szépen kiemelt bennünket a
löVEi zsolT
löVEi zsolT
lábosból, kis só, bors, és mire észhez tértünk, már ott találtuk magunkat egy koncertterem bejáratánál, persze, azért ez nem volt ilyen egyszerű, nem kell megijedni, mondta még ott, az asztalnál a Tanár Úr, ez csak matiné előadás, ki se kell öltözni, amolyan kedvcsináló a komolyzenéhez, elvégre senki sem úgy születik, hogy mindjárt Bartókot játszanak a bölcsője mellett. Ebben nagyon igazat adtam a Tanár Úrnak, mert próbáltam Lapátot el-képzelni a nem létező bölcsőjében, ahogy valaki Bartókot játszik mellette, vagy, hogy ne mindig mással példálóz-zak, akár mellettem, annak viszont, hogy nem kell kiöltözni, nagy szerepe volt abban, hogy csak ráálltunk a dologra, de az igazat megvallva, kicsit be voltunk szarva, ettől jobban tartottunk, mint a múzeumtól, attól fél-tünk, hogy egy borzalom lesz, egy rémálom, és akkor azt meg hogy a francba valljuk be a végén a Tanár Úrnak, amikor ő csak jót akart nekünk, de kisimult a dolog, mert az első részben polkákat, keringőket játszottak, a mű-sorfüzetből láttam, hogy csupa Strauss, szinte mindegyiket hallottuk már valamikor, úgyhogy egész jól szórakoz-tunk, a szünetben Pöttyös meg Lapát vehemensen tárgyalták, micsoda mellei vannak az egyik hegedűs csajnak, barátom!, mint egy köteg banán!, sóhajtozott Lapát, én meg bocsánatkérő tekintettel néztem a Tanár Úrra, de ő csak hunyorított, hogy nem baj, és később még odasúgta: az a fő, hogy jól érzik magukat, hát, abban úgy láttam, nem volt hiba, lelkesen, fénylő tekintettel mentek vissza a második részre, amiben szerepe lehetett a büfében bedobált konyakoknak is, na jó, nem mondom, én is ittam, de én azért, mert tartottam Csajkovszkijtól, láttam a műsorfüzetben, hogy az következik, féltem, hogy lerombolja a jó hangulatot, ehhez képest kellemesen megle-pődtem, teljesen dallamos zene volt, nem túlzás, fülbemászó, és hiába volt ez már több mint egy éve, ha beka-punk néhány sört, Tomajkával még mindig simán elfütyüljük a főtémát az Olasz Capriccio-ból, és egyáltalán, ha szóba jön a komolyzene, már nem érezzük úgy, mintha anyáznának bennünket, meg egyébként is, egy csomó mindent kezdünk másként látni, mert olyan dolgokról esik szó, amikről azelőtt sohasem, bár, ha belegondolok, azért ez így nem is igaz, mert most is teljesen szokványos dolgokról dumálgatunk, csak a vége kanyarodik el mindig másfelé, mint a múltkor is, egyik este sörözgettünk, beszélgettünk, valahogy szóba jött, kinek mi hiány-zik, mire vágyna úgy istenigazából, persze rögtön jött a pénz, aztán a nők, meg hogy ne kelljen dolgozni, érdekes volt, hogy ki mit hozott fel elsőnek, de a legérdekesebb az volt, amikor a Tanár Úr azt mondta, hogy neki a ven-dég-élet hiányzik nagyon, arra vágyna a legjobban. Csak néztünk, mint a vakegér, hát az meg mi a penész lenne?
Ezt úgy kell elképzelni, magyarázta, mint amikor az ember lefekszik aludni, ugyanúgy a vendég-élet megkezdé-se előtt is lefeküdne az ember, de előtte elhatározná, hogy miben fog felébredni. Mondjuk, egy sirályban ébredne
Ezt úgy kell elképzelni, magyarázta, mint amikor az ember lefekszik aludni, ugyanúgy a vendég-élet megkezdé-se előtt is lefeküdne az ember, de előtte elhatározná, hogy miben fog felébredni. Mondjuk, egy sirályban ébredne