Kutatói szerep és a résztvevőkkel való viszony

Az elemzésemben az interjúalanyok személyes történetével jelentős szerepet kap a szubjektivitás, mely alól kutatóként én sem mentesülhetek. Ez viszont nem jelentheti a módszertani alaposság hiányát vagy bárminemű részrehajlást, csupán a megállapítások és értelmezések nyitottak maradhatnak egyéb megközelítésekre is. Azt is mondhatnánk, hogy a jó kvalitatív kutatás képes bemutatni egy állítást és polemikus pozíciót tölt be vele (Parker, 2005).

A kérdés nem abban áll, hogy egy adott állítás igaznak vagy hamisnak bizonyul-e, hanem hogy meggyőzően hat-e. Ezáltal számolnunk kell azzal a tényezővel, hogy mi alapján fogja a közönség megítélni az állítást, illetve jelen kutatás esetén hogyan értékeli a tudományos közeg a róla szóló elemzést. Mindez tulajdonképpen a munkám politikai tétjének is tekinthető, hiszena kutatás politikai vetületéhez tartozik, hogy a kutatásban résztvevőkhöz, a kutatás tárgyához és az olvasóimhoz képest elhelyezem magam (Parker, 2005).

Tulajdonképpen a kutatás során megélt személyes tapasztalataim egyfajta eredményeknek tekinthetők, hiszen magukon hordozhatják a tanulmányozott időszak és kérdések jelenre gyakorolt hatását. Tehát a kritikai megközelítés mentén a kutatói munkafolyamat természetes részeként tekinthetünk a szubjektivitásra, nem pedig a tudományos tudást aláásó veszélyforrásként. Ahelyett, hogy torzításként könyvelhetnénk el a kutatási témával kapcsolatos elképzeléseimet és érzéseimet, a kritikai nézőpontnak megfelelően fontos információforrásként tekinthetünk mindezekre (Parker, 2005). A szubjektivitás puszta személyes véleményként elkönyvelése félrevezető, hiszen közben összetett elméleti megalapozást kíván meg a szubjektív réteg kutatásba olvasztása. A reflexivitás beemelésével biztosíthatjuk a tudományosság, megbízhatóság és kontrollálhatóság feltételeit¹³. Emellett transzparenciát is közvetítünk azzal, hogy kutatóként felfedjük és követhetővé tesszük a kutatás

12 A diskurzusok gyakran valóban létrehozzák a hatalmi viszonyokat, de azt nem mondhatjuk, hogy ahol diskurzusra találunk, ott hatalom is van, hiszen ezzel azt állítanánk, hogy mindenhol van hatalom, és ha mindenhol van hatalom, akkor értelmetlenné válik azt leleplezni (Parker, 2005).

13 A diskurzuselemzés kritikus távolságot vesz fel a nyelvtől, és ennek a megközelítésnek kimondottan hasznos aspektusa a kutató (és olvasó) reflexivitása (Parker, 2015). A reflexivitás ugyanakkor megalapozott kell, hogy legyen ahhoz, hogy előrevivő (progresszív) hatást idézzen elő, és ez a munka a posztstrukturalista hagyományon belül a diskurzust és a reflexivitást történelmileg meg tudja ragadni.

35 lépéseit. Ezáltal hozzájárulhatunk ahhoz, hogy ellenőrizhető, megkérdőjelezhető legyen minden állításunk. Ezek a szempontok a kritikai szemléletben olyan célokat szolgálnak, mint a magától értetődőnek tekintett pszichológiai tudás de-naturalizációja/megkérdőjelezése, a kutatásban résztvevők tágabb társadalmi kontextusba illesztése, illetve egy részleges és kritikus tudás közvetítése.

A reflexivitás az önmagát fegyelmezett, ellenőrzött kereteken belül megismerni akaró tudomány vizsgálati eszköze. Nem kecsegtet az abszolút tudás elérésével, hanem (episztemológiai) éberségre sarkall (Bourdieu, 2005). A reflexivitást Bourdieu nem az objektivitás ellentéteként fogja fel, éppen ellenkezőleg: minél teljesebben objektiválja valaki a megismerés tárgyához fűződő viszonyát, pozícióját és érdekeit, annál objektívabbá válhat. Ez a megismerési mód tulajdonképpen dialektikus viszonyt kíván meg az önelemzés és az elemzés között.

A résztvevők anonimitása komoly dilemmát keltett az akadémiai kutatók meginterjúvolása közben, hiszen a múlt feltárásának igénye és a személyesség védelme feloldhatatlanul egymásnak feszültek. Egyes elképzelések szerint nem létezik titoktartás a kutatásban, hiszen a folyamat célja, hogy valami újat „felfedezzünk” és azt bemutassuk másoknak (Parker, 2005). Bár valós tényező az anonimitás a tudományos megismerés során, viszont ahelyett, hogy az etikai problémák megoldásaként tekintenénk rá, sokkal inkább érdemes etikai kérdést formálnunk belőle. Az anonimitás megvitatása a résztvevőkkel általánosságban nyílttá tesziti a kutató privilégiumait és a tétjeit, melyekre azáltal tesz szert, hogy kontrollálhatja és továbbadhatja a kutatási információkat.

A kutató és a résztvevő viszonyának speciális esetét jelenti, amikor az utóbbi nem csupán laikus szakértő, hanem maga is kutató szakember. Hiszen ebben az esetben nem csupán arról van szó, hogy ő csak a saját tapasztalatának és életének egyedüli birtokosa és tudósa, hanem a kutatói folyamat intellektuális, tudományos szintjéhez is jogosítványa van. Ezáltal szerepe kettős: egyszerre tapasztalatait megismerésre és értelmezésre bocsátó szubjektum, valamint a kutatáshoz tudományosan is hozzáférő szakértő. Ennek következtében nem egyszerű doktori hallgatóként jelentem meg, hanem egy fiatal, kutatói legitimitással még nem rendelkező pályakezdőként, aki olyan időszakot választott témául, amit a résztvevőkkel ellentétben közvetlenül nem élt meg. Ugyanakkor tudományos tevékenysége folytán hatalomra tesz szert azáltal, hogy elhelyezi a szubjektumokat a diszkurzív térben, leírja a diskurzusaikat, ezáltal feltárja a tudományos tudás termelését és funkcióját, ahelyett, hogy adottnak tekintené a tudományos igazságot.

36 Ez a sajátos viszony arra késztetett, hogy átértelmezzem azt a kritikai kutatási stílust, ami gyakran a kutató közvetlenebb szerepvállalását kívánja meg szemben azzal a hagyományos kutatói attitűddel, ami a semlegességet, az objektív megfigyelést és a kutató szakértői szerepét hangsúlyozza. Bár más esetekben azonosítható a kutatási folyamat demokratizálódása, melyhez hozzátartozik a résztvevők aktív és a kutatóval egyenrangú magatartása (Burman, 1997), az én kutatásom esetében kétséges, hogy a másik fél is törekszik-e kiegyenlített viszonyra. Az egyenlőség, nem alakul ki automatikusan abból a szándékból fakadóan, hogy a kutató szeretné felszámolni a közte és a résztvevő közti aszimmetriát. Hiszen a helyzet reprodukálja a külvilágban fennálló strukturális erőviszonyokat. Az egyenlőség kérdését jól méri fel, hogy ki hogyan profitál a kutatásból (materiálisan és szimbolikusan). Az a humanista szándék, hogy

„mi kedvesebben bánunk az emberekkel”, elleplezi a kutató és a kutatásban résztvevő közti hagyományos hatalmi elrendeződés meglétét (Burman, 1997).

A reflexivitás a saját kutatásom folyamatában a tudós interjúalanyaim és a köztem lévő hatalmi hierarchia tudatosítását jelentette. De tudatosan kezeltem azt is, ahogy a személyes nézőpont befolyásolhatta a tudományos tevékenységet. Végül a diszkurzív reflexivitás ráirányította a figyelmem arra is, hogy a különböző diskurzusok (pl. életkor, gender, etnikum, osztály) formálhatták az interakcióinkat és az interakcióban betöltött helyünket (Aléx &

Hammarström, 2008).

A kutatás során a kutató és a tudós interjúalany szintén a diskurzusok közös résztvevőivé és alakítóivá válnak, fokozottan törekedve az „igazi tudás” birtoklására. A kvalitatív kutatások kiegyenlített hatalomeloszlási törekvése és az etikai és a módszertani szempontok bonyolultsága között erős feszültség alakulhat ki (Karnieli-Miller, Strier, Pessach, 2009). A hatalomgyakorlás eltérő lehet a különböző kutatási szakaszokban is. Például a résztvevők toborzásakor a kutatónak meg kell győznie a résztvevőt, aki ezáltal több információt nyerhet ki a társából. Ugyanakkor az adatelemzésnél, a jelentés vagy tanulmány írásánál a kutató kezében összpontosulhat a befolyásolási készség. Összességében a kutató és a résztvevő közti hatalmi eloszlást egy kontinuum mentén is elképzelhetjük. Az általános elvek szintjén az etikai és kutatási dilemmák közepette lehet támaszkodni néhány alapvetésre. Eszerint a becsületességre törekvés a kutatás minden szereplője felé tisztább helyzeteket teremthet. Az elsődleges morális kutatási előírás pedig kiköti a résztvevők jóllétének figyelembe vételét, amire az ítéletmentes elemzéssel és írással törekedhetünk.

Amikor az interjúalanyok között kifejezetten befolyásos, magas pozíciót és szélesen támogatott tudományos nézeteket valló szereplők is találhatóak, akkor nincs szükség arra a kritikai tudományos gyakorlatra, melynek során az interjúalanyt hatalommal ruházzuk fel,

37 hiszen a hatalmi elrendeződés más irányú. Ebben az esetben fölöslegesnek tartom a kölcsönösség és társszerzőség, a passzív alany helyett az emancipációt követelését (Burman, 1997), hacsak nem alacsonyabb státuszú, a kutatói térben marginalizált résztvevőről van szó.

Az életútinterjúk értelmezéséhez egy olyan kritikai nézőpontra van szükség, melyek az elitre irányul (studying up) (Plesner, 2011). A kutatókkal folytatott interjúhelyzetekben a hatalom nem csak az interakcióban oszlik el, hanem a priori pozíciókhoz kötötten is megjelenik (ld.

későbbiekben a kutató-interjúalany közti függőhelyzetet). A státusok kérdése a hierarchikusan szerveződő tudományos mezőben (Bourdieu, 2005) kulcskérdés, ami többször hangsúlyt is kapott a kutatásom során, így bár keveredhetnek az oldalirányú és az elit, sőt, néhol még a lefelé irányuló kutatási módszerek is, mégis markánsan leginkább a közbülsőről beszélhetünk.

Az akadémiai, tudományos közeg tanulmányozása lehetővé tette, hogy az erősen intellektualizált közeg gyakran intézményi, elméleti vonatkozásai mellett felszínre kerüljenek a szubjektív, pszichológiai karakterisztikumai, valamint azok a „nem tudományosnak”, így a szigorúan vett kutatás szempontjából „értékelhetetlennek” tartott rétegei (Sheehan, 1993). A kutató-résztvevő viszonyt befolyásolhatja, hogy a más közegből jövő, alacsonyabb státuszúakkal folytatott emancipatorikus (study down) kutatások társszerzőihez képest másként fogadhatja a róla készült tanulmányt egy olyan elit közeg, amelynek meg van a hatalma, hogy minősítse és értékelje is azt tudományossága mentén.