A KUNOK GRÓFJA

JVli fényes ünnep áll itt a Zagyva mentiben, A jászok és kunoktól megszállott tereken ? Mikéntha ős Bojtának látnám ős seregét, Avvagy László királyát várná a régi nép ?

Sem Bojta nem támadt föl sírjából sergivel, Sem a vitéz László itt többé nem ünnepel ; Az ős után utódja tüze föl zászlaját, A váltság ünnepének megülni századát.

Száz éve, bogy kiválta magát a nemzedék, Melylyel jog és igazság ellen nyügöztetek, A szolgaság jármából ; nem élhet az rabul, Kit elvesztett szabadság riaszt föl álmibul.

-^ 178 sí

él voltak adva bérbe, zálogba adva el;

De a nyomottak mellett az ország szót emel, Az ország kérelmére hajlik Terézia,

S szabaddá lészen újra a kún szabad fia.

Áldott az oly apának emléke, s az legyen, Kinek vetése árnyán utódja megpihen ; Áldott a jó királyné s a tisztes ősz apák, Kik századév előtt ezt a kunnak megadák.

De még a drága szent nap másból is szent neki ; A váltság ünnepével együve fűzheti

Az ország nádorának nem ritkább ünnepét, Mint jász-kunok grófjának félszázas emlekét.

Mint csillagos menny íve tündöklik Jászberény, A nép, mint kasba a méh, tolongva ki- s bemén;

Mint tengernek fövénye számban a sokaság, Ruhában és arczában, mint újan nyilt virág.

Egyszerre a kő hídon, Cserőhalom felül, Port ver föl a lovasság, zaj és öröm vegyül;

„A nádor! a nádor jő !" ezer torok riad, S reá ezernyi „éljen" örömviszhangot ad.

-&k 179

Jfa-Mint hajnal fellegéből a nap szép reggelen, A nádor a népségnek közötte megjelen ; Körötte jász-kunokból tizenhárom fiú, A szeretet- s hűségből font lovagkoszorú.

Mint a mosolygó égnek, ruhájok tiszta kék, Ezüstből gazdagon van elöntve rajt az ék;

Délczeg toborzót járnak alattok a lovak, Miként ha tűz és szellő szülötti voltanak.

És újra, és meg újra megreng a levegő :

„A kúnok grófja éljen, a nádor, a dicső!"

Az őszt fiával látják a diszes fogaton, — A multat a jövővel egymásba font karon.

Előtte és körötte ezernyi néptömeg, Közöttük ősi mezben a jász és kún sereg ; Fényes, vitéz dandára áll, mint a sziklavár, Zászlójok a szellőben, mint hírvitorla jár.

A knn sötétkék dolmányt sötét arczához ölt, Ezüstből a fehér gomb rajt messze tündökölt, Fején délczeg-kevélyen kis túri süveg ül, Rajt hófehér kócsagtoll a szellőben repül.

Ajász az ősapáknak mezét öltötte fel, A régi rókatorkos mentében ünnepel, Mely termetes vállára félszakra vettetett, Zöld águkat viselvén a ki'insüvee1 megett.

E fényes ember-utczán ér a közlakhoz el, Hol áj sereg fogadja iij Unneplésivel ; A lépesőzet hosszában az üdvözlő sereg A hajdan és jelennek képében diszeleg :

Alant a két nemzetnek legéltesb őszei, Fölül galambfehéren legifjabb szüzei, A multnak és jelennek egyképen nagy fiát Bocsátják soraik közt a nagy terembe át.

Hol szent, komoly voltában a fényes ünnep áll;

A régi szolgaságra felejtés leple száll, — A visszanyert szabadság s jobblétnek érzete

A kebleket magasztos szent kéjjel tölti be.

Ott a hon gondjaiban őszült kormányozó Az ünnepet üdvözli, s szent lesz ajkán a szó :

„Üdvözve tőlem — igy szól — e napnak ünnepe, Mert a szabadságé az, s jobblét emlékköve!

-&k 181 t<~

Félszázados kormányom mindkettőt érlelé;

Azért szivem szivéből vonattatom felé!"

De ím a szent szavak nem a régismert szavak ; A nádor ajakáról — magi/arái hangzanak! . . .

Ki fogja visszaadni a nagy hangösszeget, Melylyel villám és orkán megrázza az egvt, Midőn a felkorbácsolt tenger hullámival, Mint őriás zsolosma, az égre felrival?

A jász-kun összesége így riadott fel itt, Hallván a hetven éves ősz magyar szavait, Miket, mert ifjusága más hangokhoz szokott.

Most honja szent szerelme emlőjéből szivott.

így oldja meg halála előtt a végezet, Hogy elzengesse véle a legszebb éneket, A hattyu néma nyelvét; s a földöntúli dal Betölti a vidéket bűbájos hangival.

8 a jász-kun ünnepély már nemcsak a jászkuné, Az e tünemény által — az összes magyaré ! A haza szent nemtője nyujt diadalfüzért Az ország nádorának a hallott hangokért.

->»% 182 v

II. AZ ÁLDOMÁS.

ilis a nagy ünnepélyre, követvén ősszokást, Tartottak nyomban ők is nagy, fényes áldomást;

Ös és magyar szokás ez, oly régi, mint a vér, Melyet magyar hazánkért ontott a hét vezér.

S ha tegnap csillagos menny volt fényben Jászberény, Ma a, föld minden élve halmozva kebelén;

A konyha fűszerétől száz asztal görbedez, Tölt serlegekben Ménes- s Tokaj-bor ömledez.

Künn a mezőn ölekre tüzmáglya sustorog, Fölötte óriási karón ökör ropog;

A nép vidám karéjban körötte táboroz, Lejt és vidám danát füz vidám tréfáihoz.

S hogy „ki viradtig" tartson, mint kell, a vigalom, Szól a czigány vonója, zendül a czimbalom ;

Magas, nyilt állomásról, mint bércz forrásiból, A csapra vert hordóknak derítő vére foly.

-^ 183

%o-Azonban a teremben nemesb az ünnepély, Ott az öröm derűje magasztos szint cserél , Ott a nemes nádorral az ünneplő sereg Poharát a királyért s hazáért tölti meg.

Ott áll Lehelnek kürte, a régi jász-vagyon, A tisztes szent ereklye, a fényes asztalon ; Öblében vert ezüstből a serleg látható, Melyből az áldomások zenéje hallható.

Isznak király urunkért, a tisztes nádorért, A drága, szent hazáért, s minden hü honfiért;

A visszanyert szabadság, mint éltető malaszt, Mindenkinek szeméből örömkönyüt fakaszt.

Mi az , mi megszakasztja az áldomás sorát ? Űj tünemény deríti a nádor asztalát;

A nép ragaszkodása- s hűségi zálogúl Birája asztalához adójával tolul.

Földének termékéből hoz hószín kenyeret, Gazdászatából sajtot, mint a föld, kereket, Marháiból egy bárányt, mint holló, feketét, A ritkaság becsébe helyezvén érdemét.