Jászberényi József (Budapest)
A jánosrendi szabadkőművesség kultikus nyelve402
A szabadkőművesség mint kifejezés a középkor elején, az európai templomépítők egyes közösségeinek neveként jelent meg. E csoportok a középkori Nyugat-Európa több államában is léteztek, s az építés titkait (az anyagokat, az építkezés módjait és arányait, a szimbólumokat stb.) őrizték. Különösen fontos központjaik Strassburgban, Magdeburgban és Londonban jöttek létre.
Ezek a közösségek a kontinentális Európában a XV. századtól, a gótika hanyatlásával megszűntek vagy kevés megbízással, egyre szegényebben működtek, háttérbe szorultak. Angliában viszont fennmaradt a céhszervezet, és a kőműves közösségek tagjai a XV. századtól bekapcsolódtak a társadalmi-politikai életbe is, hiszen például a királyi udvarok belső köreivel tartottak munkaviszonyt – ez gyakran nemesi címek elnyerésében is konkretizálódott –, s így óhatatlanul különféle szociális színtereken mozogtak. Ezenkívül az elhúzódó építkezéseken éveken át együtt élve saját, különféle egzisztenciális problémáikat is meg kívánták oldani, s ezért maguk közül képviselőket választottak. Ezzel párhuzamosan a XV. századtól az angol építőpáholyok hermetikusan zárt, örökletes-családi alapokon álló jellege fokozatosan csökkent, s a csoportokba – leginkább a hatékonyabb érdekérvényesítés és az ott megfogalmazott szellemi célok kedvéért – egyre több nem kőműves, azaz „profán” lépett be. Így történt meg, hogy a XVIII. század elejére megszűntek a hagyományos kőművesi páholyok, s létrejött a szó mai értelmében vett szabadkőművesség. (Azt a szabadkőművességet, amelynek tagjai valódi kőművesmunkát végeztek, operatívnak, azt, amelyik a régi szimbolikát alkalmazva, de nem kőműves foglalkozású embereket tömörít, szimbolikusnak nevezzük.)
A szimbolikus szabadkőművesség születési időpontja 1717. június 24. Ekkor, a Lúdhoz és Rostélyhoz címzett londoni sörházban született meg a szabadkőművesség történetének első nagypáholya, amikor négy páholyból Angol Nagypáholy (Grand Lodge of England) néven megszületett az első hivatalos, állami törvényeknek megfelelően működő szervezete.
Az alapítás dátuma egyben Keresztelő Szent János ünnepe is. Ez önmagában is kiemelheti a szabadkőművesség korai közösségeinek egyik fontos jellegzetességét: a vonzódást a (misztikus) vallásosság felé. E relígió azonban ekkorra már egyértelműen átitatódott olyan eszmékkel, amelyek – bár maga a szervezet mindenféle militáns akció és kapkodó forradalmi változás ellensége – a polgári forradalmakban érték el első győzelmeiket.
Ezt alátámasztandó, a James Anderson lelkész által készített, 1723-as szabadkőműves Törvénykönyvre (Old Charges) hivatkozhatom, amelyben szervezetileg és implicite, a társadalomban megvalósítandó ideológiaként kinyilváníttatik az érdem szerinti egyenlőség, a (főleg vallási) különbözőség iránti tolerancia és a józan ész diktálta erkölcsiség gondolata.E szabályok,
„sarokkövek” között található azonban három fontosabb is. Ezeknek elfogadása nélkül senki sem lehetetett szabadkőműves, s nem lehet az ma sem. Ez a három alapelv, szabály egyenlő mértékben és hangsúllyal fontos, így most ismertetendő sorrendjük pusztán technikai okokkal magyarázható. A szövetségbe törekvő – szabadkőműves nyelven: kereső – csak akkor vehető fel, ha hisz valamilyen spirituális, metafizikus erőben, amely a világot létrehozta, s amellyel kapcsolat alakítható ki. Hogy ezt az erőt miképpen nevezi, s azzal miképpen kommunikál, másodlagos, és sohasem lesz témává a szabadkőműves páholyban. Az elsődleges annak fontossága, hogy higgyen abban: a látható világban működnek láthatatlan erők, összefüggések, amelyekre figyelmezve a világ és önmaga
402 A jväskyläi hungarológiai konferenciára beadott előadásom első felének rövidített és az azóta végzett kutatások eredményeivel kiegészített szövegváltozata (2004. január). Az előadáshoz felhasznált szakirodalmat illetően lásd „A Sz: Sophia’ Templomában látom én felszentelve NAGYSÁDAT” (A felvilágosodás korának magyar irodalma és a szabadkőművesség) című könyvem III. fejezetének összes lábjegyzetét.
jobbá tehető. A belépésnek további feltétele, sarokköve az, hogy elfogadja, a szövetségnek csak férfiak lehetnek tagjai. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a nők nem tagjai a szervezetnek valamilyen, komplexebb értelemben. Az első avatáskor a felvett testvér például egy kesztyűt kap, amelyet a hozzá legközelebb álló hölgynek kell átadnia. Ezzel a hölgy ún. nővérré lesz, s rengeteg feladat hárul rá a páholy életében, egyedül csak a rituális munkákat nem látogathatja. Végül harmadik sarokkőként a felveendő testvér megfogadja, hogy minden aktuálpolitikai megjegyzéstől tartózkodik a páholy falain belül. A spiritualitásban való hit, a férfiak tagsága és az aktuálpolitikától való tartózkodás adja évszázadok óta a szabadkőműves gondolkodás centrumát. Más kérdés, hogy ettől az idők során számos szabadkőműves csoport eltért. Szigorúan értékelve ezt a jelenséget, azt mondhatjuk, hogy ezek a csoportok nem tekinthetők szabadkőműveseknek. Kevésbé szigorúan változatról, eltérésről beszélhetünk.
A mindenkori jánosrendi szabadkőművessel szembeni belső elvárásokat összefoglalja egy 1911-ben kiadott inaskáté záró fejezete. A szöveget Kőhegyi Lajos írta: „Milyen legyen a szabadkőműves?
A szabadkőművesség törvényeit a tiszta erkölcs törvényei képezik. Ezek legbiztosabban igazítanak el azon az úton, mely az igazság megismeréséhez vezet. A szabadkőműves szigorúan kövesse azon kötelességeket, amelyekkel istennek, embertársainak és önmagának tartozik. Bánjék el embertársaival a szögmérő szigorú mértéke szerint és tartsa őt magával egyenlőnek, amelyet hasonló helyzetben ő is elvárna attól. Teljesítse kötelességét önmagával szemben és ne éljen vissza azon nemes adományokkal, melyekkel a sors megáldotta.
Legyen az államnak békés polgára és mindenek fölött legyen hű és odaadó hazájához, engedelmes annak törvényeihez.
Külső magatartásához ne férjen gáncs vagy szégyen. Ne engedje meg, hogy nyereségvágy, törekvés a hatalomra és előítéletek hátrányos befolyással legyenek igazságosságára vagy becstelen tett elkövetésére csábíthassák.
Gyakoroljon jótékonyságot és szeretetet; helyezze magát a szerencsétlen szenvedők helyzetébe, hallgassa meg türelemmel elszenvedett fájdalmaik keserű panaszát és amidőn könyörületes szívvel, a részvét könyűjével szemében adózik felebarátjának, siessen enyhíteni bánatát.
Legyen hű és engedelmes a szabadkőművesség alkotmányához és ragaszkodással saját páholyához.
Legyen fáradhatatlan, kitartó munkása a királyi művészetnek, hogy a szövetségnek és páholyának díszére váljék.
Látogassa szorgalmasan a munkákat, de sohasem profán kötelességeinek rovására. Gyakorolja buzgósággal a királyi művészetet a profán életben is, de sohase lépje túl az eszélyes megítélés határait, sohase ragadtassa el magát arra, hogy vitatkozásba bocsátkozzék olyanokkal, akik szövetségünket és annak tanait, mivel nem ismerik, balul ítélik meg. Viseltessék szánalommal azok iránt, kik ócsárolják azt, amit megismerni sohasem volt alkalmuk. Legyen mindig büszke arra a fölényre, mely őt a közönséges emberek fölé helyezi, legyen büszke arra az értékre, melyet neki a királyi művészet gyakorlása kölcsönöz.
Ha ismerősei körében oly férfiúval találkozik, aki a szövetségbe felvétetni óhajt, sohase ajánlja, amíg meggyőződést nem szerzett magának arról, hogy elég esze és elég szíve van ahhoz, hogy elveinket megérthesse.”
Mindezek fényében, a szabadkőművesség alakulásának történeti folyamata ismeretében kétféle szabadkőművességről beszélhetünk 1717 óta. A szerves belső, szervezeti és társadalmi fejlődésben hívő, spirituális és szociális orientációjú szabadkőművességről – amely dolgozatomban az eredetnek megfelelően az ‘angol’ vagy ‘jánosrendi’ nevet fogja viselni – és a spirituális orientációt nem feltétlenül elváró, az aktuálpolitikától nem elzárkózó, illetve a nők szerepét is liberálisabban megítélő szabadkőművességről, amelyet oldalágnak, pontosabban rengeteg változata miatt oldalágaknak tekinthetünk. Mivel ez az oldalág már a forradalom előtti Franciaországban megjelent, s a forradalom idején virágzott először, majd később, a XIX. század végén a Francia
Nagy-Oriens elvként is kimondta a spirituális hit kizárólagosságának eltörlését, munkámban ezeket a széleskörű oldalágakat közös néven, az egyszerűség kedvéért „francia”-ként fogom hívni.
A szabadkőművesség a XVIII. század Európájában gyorsan elterjedt, ezt a páholyok számának gyors növekedése is alátámasztja. A hatás jelentőségének bizonyítására pedig elég néhány olyan ismert személy felsorolása, akik 1725 és 1850 között szabadkőművesek lettek, azaz elfogadták az andersoni alkotmányt: Washington, Franklin, La Fayette, Voltaire, Mirabeau, Beaumarchais, Robespierre, Talleyrand, Byron, Lessing, Herder, Kleist, Klopstock, Goethe, van Swieten, Mozart, Haydn, Puskin.
Az 1700-as évek közepére kialakult az a fentebb már alapelveit tekintve jellemzett két irányzat, amely mindmáig a szabadkőművesség két típusát alkotja. Az egyik az általam ‘angol’-nak nevezett, más néven jánosrendi kőművesség, amely létszámát tekintve ma is a legnagyobb. Nevét az 1717-es János napi megalakulásról kapta, szimbolikus színe a kék, amely különféle formákban: a szabadkőműves által viselendő köténytől kezdve a páholy berendezési tárgyain domináns színekig egyaránt megjelenik. A jánosrendi szabadkőművesség erősen kötött rituálékban, 1730-tól három beavatási fokban (inas–legény–mester) munkálkodik, és az idők során a harmadik fokról csak két, lassan csiszolódó rendszerben lehetett feljebb lépni: az itt nem részletezendő skót rendszerben és a Royal Archban. A másik szabadkőművesség-típustól, a „franciától” eltérően itt egyik jánosrendi rendszeren túlvezető magasfokú szisztémába sem lehet jelentkezni, s a mesterfokról való továbblépés sem automatikus: a magasfokú rendszer tagjai hívják meg a mesterfokú szabadkő-művest maguk közé. E két, jánosrendre épülő, magasfokú rendszer teljességgel titkos, valódi működéséről csak annak tagjai tudhatnak.
Már a jánosrendi szabadkőművesség létrejötte idején, de főként utána olyan változatos iniciatikus renddel működő páholyok alakultak ki, amelyeket közös névvel francia rendszernek is hívhatunk.
Ezekben már eleve háromnál több lépcsőfokból áll a beavatás, így nevezhetjük ezeket a szisztémákat magas fokok rendszerének is. (A negyedik legfontosabb különbség tehát a két rendszer, az angol és a francia között az a már említett vonás, hogy itt automatikusan lehet a magasabb fokokra menni, a páholy szavazatától függően.) A magasfokú vagy francia rendszerek között ma legelterjedtebb a skót típus – ez nem tévesztendő össze a jánosrend magasfokú irányzatával, a skót rendszerrel. A skót típus hivatalos létrejötte 1743-ra – más források szerint 1736–40-re – tehető, amikor néhány francia jánosrendi mester magasabb fokot alapított. Ez a szisztéma mára már egy harminchárom fokozatú rendszerré vált, amely széles körben ismert. A skót rítus vallói eredetüket a templomosok rendjéig, s onnan Ádámig vezetik vissza. Szimbolikus színük a vörös.
A magasfokú vagy francia rendszerek általános jellemzőjének látszik a legszélesebb körű érdeklődés, az első három fokban kizárólag szociális, történelmi, tudományos, filozófiai és misztikus kérdésekkel foglalkozó jánosrendiekkel szemben összejöveteleik során már az alapfokokban is erősen aktuálpolitizálnak, s – mint említettem – nincsenek a tagságot illetően nemi korlátozásaik, s nem várják el tagjaiktól a spirituális hitet sem. (Természetesen megjegyzendő, hogy a két típusnak több átmenete is van, amelyek részletezésére itt nincsen mód.)
Mindkét rendszerre, az angolra és a franciára is jellemző az, hogy a magas fokokban erős a metafizikus orientáció is: a halál utáni lét, illetve az okkult tudományok (alkímia, asztrológia) titkait is gyakran kutatják. (Megjegyzendő, hogy itt nincs ellentmondás atekintetben, hogy a francia rendszernek ateisták is lehetnek tagjai, hiszen ez nem jelent semmiféle kizárólagosságot.)
Előadásom második részében immár szorosabban a kultikus nyelvről, a szabadkőművesség alapvető rítusairól szólok. A szabadkőműves rituálé jellemzésénél kevésbé kell figyelembe vennem az időbeliséget, hiszen, ahogyan Kirk MacNulty írja: „A gyakorlatban a nagypáholyok őrzik ezt a szimbolizmust és óvják bármiféle változástól...”, azaz: képzeletben a történetiség fölé emelkedve, általános leírással fog találkozni az olvasó, vállalván annak minden problematikusságát.
A szabadkőművességbe belépni szándékozó ember több fokozaton átjutva lehet csak a szövetség tagja. Elsőként ajánlója vagy ajánlói bejelentik a páholynak belépési szándékát, majd egy rövid próbaidő következik, ezalatt a leendő beavatott egy felvételi esszét is megír. Ebben az átmeneti időszakban – amely minimum egy évig tart – a páholy ún. kutatókat küld ki a jelentkezőhöz, akik jelentést írnak tapasztalataikról a páholynak. A kutatók kötelesek beszélgetni a jelölttel spirituális orientációjának meglétéről, s arról is, hogy az illető „jóhírű, szabad” férfiú-e, ami esetünkben leginkább azt jelenti, hogy van-e olyan stabil anyagi helyzetben, hogy másokat segíthessen, illetve azt, hogy szakmájában milyen előrehaladást ért el, s magánélete rendezett-e. A beszélgetésben általában kitérnek arra is, hogy az illető milyen közvetlen szellemi hasznot tud jelenteni a szabadkőművesség számára. Ez azért nagyon fontos, mert a szövetség nagyon válogatós a felvételben, nem célja, hogy feltétlenül minél több tagja legyen, sokkal inkább az az elvárása, hogy minél kvalifikáltabb emberek kerüljenek soraiba. Mint említettem, csak azokat veszi fel, akiket anyagilag stabilnak, morálisan megingathatatlannak, szakmailag elismertnek, magánéletét tekintve kiegyensúlyozottnak lát, de ez még mindig kevés akkor, ha a személy nem jelent valamilyen okból különleges fontosságot a szövetség számára. Ez a fontosság lehet az, hogy az illető neves orvos vagy szociális munkás, aki segíthet a páholy jótékonysági programjaiban, lehet az, hogy az illető neves tudós, akinek fontos kutatásaihoz a páholy támogatást tud adni, s akitől a páholy tagjai tanulhatnak, lehet jogász, aki segít a szövetség jogi problémáinál, lehet bölcsész, zenész vagy színész, aki a páholy estjeit szervezi vagy azokon fellép stb.
A próbaidő során a kutatók jelentéseit a főmester felolvassa, majd sor kerül arra, hogy a páholy meghallgatja az esszét, és szavaz a felvételről (a szavazást a szabadkőművesek golyózásnak hívják, azért, mert fekete és fehér golyókkal történik a szavazás). Ha a szavazásban teljes a nézetazonosság, azaz mindenki fehér golyóval szavaz, kitűzik a felvétel dátumát. Ezen a napon a leendő szabadkőműves aláveti magát az inassá avatás szertartásának. A jánosrendi páholyokban a kezdeti időktől a dramaturgia alapszerkezetében szinte teljesen megegyezik a rituálé. A „keresőt” a beavatás kezdeteként bekötött szemmel vagy anélkül bevezetik egy sötét szobába, amelyet az elmélyülés kamrájának vagy sötétkamrának is neveznek. A teremben található egy asztal, amelyen általában egy koponya és egy világító gyertya áll, a halál és az újjászületés szimbóluma, s gyakran egy Bibliát is helyeznek bátorításként az asztalra, illetve azért, mert ezzel is hangsúlyozni kívánják a jánosrendi szabadkőművesség spirituális orientációját. További kellékként előfordulhat még a homokot pergető óra, ami a nemsokára elkövetkező beavatásra emlékeztet, s gyakoriak a falra írt morális tartalmú figyelmeztető szövegek vagy képek, például egy kakas rajza, amely szintén a nemsokára megtörténő „felébredést” szimbolizálja. A sötétkamra lehetséges, falra írott figyelmeztető mondatai közül többet idéz egy 1912-es magyar szertartáskönyv. Ilyenek lehetnek pl.: „Ember, gondolj a halálra! Mindnyájan meghalunk!”; „Ha csak kíváncsiságból jöttél, menj vissza”!; „Ha önzés hozott ide, hagyd el ezt a helyet!”; „Szeretet hassa át szívedet!”; „Törekedjél tökéletességre!”; „Igazság és méltányosság vezesse ítéletedet!”; „Tiszteld az igaz meggyőződést!”
Általában mintegy negyed óra telik el, amikor belép az előkészítő mester, tőrrel a kezében, fekete ruhában, arcát csuklya fedi. Egy kérdőívet hoz, amelyen hagyományos kérdések vannak. A kérdező kíváncsisága elsősorban arra terjed ki, hogy a beavatandó mit vár a szövetségtől, s magának milyen szerepet szán a szabadkőművességben. Ezt ki kell töltenie, majd alá kell írnia egy nyilatkozatot arról, hogy aláveti magát a szövetség törvényeinek.
A páholytagok megvizsgálják e szövegeket, majd behívják a beavatandót, akinek belépése előtt meg kell szabadulnia ékszereitől, sőt a zakójától és a nyakkendőjétől is, az ingét ki kell nyitnia, s bal lábán térdig felhúznia a nadrágot. E momentumok szimbolikus jelentésének alaprétege könnyen leírható a térdig felhúzott nadrág kivételével, amely szimbolizálhatja a következő beavatásokban előkerülő tenger-motívumokra való előzetes felkészülést. A belépni kívánó a jobb lábára kap még egy sarut is, és bekötik a szemét. Ezután kopognia kell a szentély ajtaján, s ekkor párbeszéd zajlik le, amelyben először belülről megkérdezik, ki kopogtat, mire – általában nem az iniciálandó, hanem helyette a páholy első felügyelője – válaszol: egy fénykereső érkezett. Néhány kisebb kérdés után, amelyekre szintén nem a beavatandó válaszol, bevezetik a szentélybe, és a főmester egy karddal
érinti a szíve táját, miközben azt mondja, hogy e kard sújtja az esküszegőket, s megkérdezi, a keresőnek kiben van a legfőbb bizalma. Erre a kereső általában az Isten szót mondja, hiszen mint azt többször is hangsúlyoztam, a szabadkőművesség még ma is spirituálisan gondolkodó emberekből áll.
Ezután rövid párbeszéd vagy már a szorosabban vett rítus következik, amely különböző országokban különböző mennyiségű próbával zajlik. Általános jellemző viszont, hogy a főmesterrel a szentély északi felén indulnak el, aki a páholy szőnyegén másféle lépéseket tesz, mint az általa vezetett beavatandó. A lépésekkor kezdetben a páholyban ülő testvérek nagy zajt csaphatnak, és időnként meg-megállíthatják őket egy-egy kiáltással.A zaj és a csendesülés háromszor ismétlődik meg, miközben a beavatandó körüljárja a termet. Ezután a főmester még egyszer lehetőséget ad neki a távozásra, majd felkéri a fogadalom megtételére.
Az 1912-es szertartáskönyv szerint a fogadalmat a következőképpen kell elmondani: „Szabad akarattal, becsületemre és lelkiismeretemre fogadom: először, hogy hazám törvényeit megtartom;
másodszor, hogy magamat teljes odaadással szentelem az emberszeretetnek, s hogy ember és ember között származása, társadalmi állása vagy vallása miatt különbséget nem teszek, és mindenkinek meggyőződését tiszteletben tartom; harmadszor, hogy a szabadkőművesek szokásairól és a páholy belső ügyeiről senkivel sem beszélek, akiről nem tudom, hogy szabadkőműves; negyedszer, hogy szabadkőműves testvéreimet tehetségem szerint gyámolítom; ötödször, hogy adott szavamat megtartom; hatodszor, hogy szabadkőműves testvéreimnek reám bízott titkait senkinek, még testvérnek sem árulom el; hetedszer, hogy szabadkőművesnek nem ajánlok mást, csak akit derék, becsületes, tiszta jellemű embernek ismerek; nyolcadszor, hogy a szabadkőműves törvényeknek engedelmeskedem, és a páholy javát tőlem telhetőleg előmozdítom; kilencedszer, hogy sem páholyomtól, sem a szabadkőműves szövetségtől fontos ok nélkül meg nem válok; tizedszer, hogy amíg a szabadkőműves szövetség kötelékébe tartozom, titkos társaságba nem lépek.”
A fogadalmat, amelyet kisebb rituálék kísérhetnek, a titkár olvassa fel, s az immár inassá vált beavatandó utána mondja a szöveget. Mikor az eskünek vége, a testvérek jelt adnak (tapsolnak, dobbantanak), s a második felügyelő leveszi a kötést az inas szeméről, majd a főmester kimondja az ebben a diszkurzusban a beavatottságot jelölő mondatot, azaz a rítust lezáró szavakat: „Íme a Világosság!”Az inas ezután láthatja meg a páholyt, az ott ülő tagokat s a páholyasztalt, ahol rituális rendben van elhelyezve az úgynevezett három nagy világosság: a Biblia, a körző és a szögmérő.
Ezek jelentéséről Kiszely Gábor így ír: „A két szerszám a Bibliával egyetemben alkotja a maszonéria három nagy világosságát, melyek közül első a Szent Törvénykönyv nevet is viselő Szentírás. Jóllehet a szabadkőművesség nagyrészt az Ószövetségből merít, sok helyütt a munkák idején a János evangéliumának első oldalán nyitják fel a Könyvek könyvét, mely a tanítás szerint rendezi s irányítja az ember hitét, s a legfőbb spirituális szimbólumként arra ösztönzi a kőművest, hogy a káoszból szüntelenül törekedjék a rend felé.
A körző, amelyet valamennyi fokozatban használnak, az emberiség egyik legfontosabb szimbóluma, hisz az általa leírt kör a tökéletes forma, amelynek se kezdete, se vége. Nemkülönben jelképezi az erényes és hibátlan közösséget. Két szára a kötelesség és a jog közötti egyensúlyt s a világmindenségben fennálló rendet szimbolizálja. A szögmérő az Istent és az embert összekötő lelkiismeret jele, s kifejezője az élet művészetének, amelynek örök eleme a dolgok állandó mérése és a mértéktartás. A derékszöget alkotó két kar a jog és a kötelesség egymáshoz való helyes arányát mutatja.”
Ekkor az új tag kimehet a páholyteremből felöltözni eredeti ruhájába, de visszatértekor figyelnie kell arra, hogy a páholy padlóján az általában előre megtanult lépésekkel haladjon helye, az inasok közössége felé. Ekkor következik az invesztíció, azaz a felruházás, amelyben az inas kötényt és páholyékszert kap. Ekkor kapja meg a már említett fehér kesztyűt is, amelyen a páholy pecsétje szerepel. Ezt a hozzá legközelebb álló hölgynek kell adnia. Ezután az előkészítő mester két jelre tanítja meg az iniciáltat: a nyakjelre, illetve a felismerő fogásra. Az utóbbi azért lényegesebb, mert
Ekkor az új tag kimehet a páholyteremből felöltözni eredeti ruhájába, de visszatértekor figyelnie kell arra, hogy a páholy padlóján az általában előre megtanult lépésekkel haladjon helye, az inasok közössége felé. Ekkor következik az invesztíció, azaz a felruházás, amelyben az inas kötényt és páholyékszert kap. Ekkor kapja meg a már említett fehér kesztyűt is, amelyen a páholy pecsétje szerepel. Ezt a hozzá legközelebb álló hölgynek kell adnia. Ezután az előkészítő mester két jelre tanítja meg az iniciáltat: a nyakjelre, illetve a felismerő fogásra. Az utóbbi azért lényegesebb, mert