„Utóélet nélkül nem teljes az élet.” Több okból idézem* ezt a mondatot „a Sarló kifej-letére” emlékezõ Balogh Edgár cikkébõl, a Korunk1978. októberi számából, a Jócsik La-jos életmûvére visszatekintõ érsekújvári konferencián. A történelembe bekerült ifjú-sági mozgalom indulásának félszázados év-fordulóján az egykori sarlós vezér, a kolozs-vári Korunk már nyugdíjba vonult fõszer-kesztõ-helyettese ugyanis ebben a múltidé-zésében meglepõ gondolattársítással él, amelyet most fedez föl a hajdani irodalmi szerkesztõ. Balogh Edgár a Sarló-örökség idézésekor szóba hozza a Márciusi Frontot és a Vásárhelyi Találkozót (népfrontos prog-ramjának megfelelõen), zárójelben pedig föl-teszi a kérdést: „újabb ötven év múlva nem a romániai Forrás-nemzedékrõl beszélnek majd így?” Nos, 2011-ben volt ötven éve, hogy az erdélyi fiatal magyar írók sorozatát útjára indították – így hát váratlanul találva érzem magam mint Forrás-szerzõ, az elsõ Forrás-nemzedék tagja. És mint annyiszor a szerkesztõségen belül, volt fõnökömmel s a szerkesztõségen kívül (a harmincegy éves korkülönbség ellenére mondhatni baráti kö-zelségben) természetesen vitába szállok Ba-logh Edgárral a rokonításkísérletben. Az öt-ven év mindenesetre ötöt-ven év, az emlékezés elkerülhetetlen volt és marad; a két helyzet szinte összehasonlíthatatlan, az eredmé-nyek mások (más természetûek) – a Korunk azonban összeköt minket, Sarlót és Forrást, legalább 1930-tól a hatvanas évekig, 1978-ig és 2011-ig, Gaál Gábortól Balogh Edgárig és a szerkesztõutódokig.
Ebben a történetben Jócsik Lajosnak és Érsekújvárnak megkülönböztetett szerepe van. Ismét Edgárt kell idéznem, az „Egy nem-zedék elindul” alcímet viselõ Hét próbából (olvasom az ajánlását, 1966 májusából:
„utódlásra minden tekintetben”). „Ha büsz-kén emlegetjük Kolozsvárt, ahol egy század-dal a mi nemzedékünk elõtt az unitárius kol-légium olvasótársasága a reform korszak er-délyi jeleseit indította útnak egy
diák-zseb-könyv – a Remény– kiadásával, s ha hivatko-zunk a pápai diákok önképzõkörére, ahol Petrovics Sándor Petõfivé érik, miért ne je-gyezzük meg Érsekújvárt is”; az 1927. õszi el-sõ szabad tanulmányi körök szociográfiai és szociológiai önképzését említi, a magyar re-álgimnázium Czuczor Gergelyrõl elnevezett önképzõkörét, a nyolcadikos Dobossy Lász-lót – és „a másik nyolcadikos diákot”, Jócsik Lajost, aki itt szervezi meg az ifjúság elsõ szociográfiai értekezletét, „a vidéki önképzõ-körök kamaszos poétáskodása helyébe”.
Ezzel tulajdonképpen már témánknál vagyunk, hiszen az iskolás korból alig kilé-pett Jócsik Lajos 1930 júniusától kilenc éven át a Korunkmunkatársa, következetesen szo-ciográfiai megközelítésû tanulmányok felké-szült és megbecsült szállítója. Az elsõ meg-talált nyom: Gaál Gábor levele Fábry Zoltán-nak, 1930. május 24-rõl; ebben visszajelzi Forbáth Imre írását, majd hozzáteszi: „A lap-ban azonlap-ban Forbáth cikkén kívül a Szemlé-ben lesz még egy nagyon okos hozzászólás a dologhoz valami Fodor Lajos nevû embertõl Brünnbõl.” Nos, ez a valami Fodor: Jócsik Lajos. (Gaál Gábor leveleinek 1975-ös kiadá-sában a kötet szerkesztõje fölfedi az álnevet, megjegyezve, hogy GG és Jócsik késõbb le-velezésben álltak, de a Gaál-hagyatékban nem maradt ennek nyoma.) Nem tudjuk, mi-ért ez az 1930-as névhasználat, sem azt, hogy ki kezdeményezte a kapcsolatot a ko-lozsvári lap és a „brünni” (érsekújvári) ifjú szerzõ között – csak annyi bizonyos, hogy nem Fábry.
A mindössze húszéves Jócsik elsõ sze-replése a Korunkban A szlovenszkói magyar irodalom válságáhozcímû cikkel többszörö-sen korjellemzõ. Hangütése erõteljetöbbszörö-sen nem-zedéki: „Újabban mindenféle generációk mozgolódnak, szervezkednek. Makacs pe-dantériával mérik fel a korosztályokat: med-dig érthetõ a húsz-, a harminc-, medmed-dig a negyvenévesek generációja stb.” Elítéli a harmincévesek hangoskodását, „reakciós frontját”, hamisnak ítéli Gyõry Dezsõ „Ki-A 2011-es érsekújvári Jócsik-konferencián elhangzott elõadás.
sebbségi géniusz” elgondolását, mert Gyõri nem veszi tudomásul a súlyos osztálykü-lönbségeket; gondolatmenetével eljut az Er-délyi Helikonés Babits szigorú elmarasztalá-sáig, ugyanis ennek a szlovenszkói polgári írócsoportnak a tagjai „maradék nélkül vál-lalnak közösséget az Erdélyi Helikonnalés Babits Mihállyal(aki szervezkedésük archi-médeszi pontja), hogy teljes legyen a ma-gyar burzsoázia összefogása a szocializmus likvidálásáért”. Hasonló minõsítésben ré-szesül a nyugati világ, a polgári dekadencia;
„Párizs: az európai burzsoázia szennyének a reservoir-ja.”
A pályakezdõ Jócsik ítéletei összehang-zanak az egy hónappal korábban ugyancsak a Korunkban közölt Fábry-szöveggel, a Tíz szomorú, magyar évvel. Hét évtized távolá-ból újraolvasva Fábry Zoltán állásfoglalását bizony szomorú írásnak kell mondanunk; a Korunk múltjának sajnos nem felejthetõ szektás-dogmatikus szakaszának legrosz-szabb idejét jellemzi (amely többek közt Kassákot és József Attilát is kirekesztette volna a haladás frontjáról). Fábry itt a „szent világegység: világreakció” részének tudja a Nyugatot, az Erdélyi Helikont – Babits Mi-hályt, Móricz Zsigmondot, Kosztolányit, Ka-rinthyt, Áprily Lajost is; ezzel szemben él, Erdélyben él a „perifériairodalom”, ennek legnagyobb publicitású orgánuma pedig a Korunk.
Jócsik (Fodor) Lajos elsõ megszólalása Gaál Gábor kolozsvári folyóiratában egy má-sik sorba is beállítható – és ez nem kevésbé figyelemre méltó. Gaál ugyanis a harmincas években feltûnõen nagy figyelmet szentel a szlovenszkói (csehszlovákiai) magyar iroda-lomnak, a lap legfontosabb munkatársai-ként tartja számon az ott élõ szerzõket, s az irodalom mellett az ottani valóság, a magyar kisebbség sorsának alakulása igencsak ér-dekli. Az 1930. júniusi számot nézve, a fõlaptestben Sellyei Józseftõl közöl „zsellér-miniatûröket”, Forbáth Imre Prágából küldi el kritikus véleményét a kisebbségi magyar irodalomról (amelyben kijut a bírálatból a Sarló-mozgalomnak is, Kessler Balogh Edgárék jelszavainak, a Duna-konföderáció s a nemzetek békés együttmûködése meg-hirdetésének ellenére, merthogy ez „csak minõségileg más reakció”, „a csehszlovák imperializmus Szlovenszkóra átültetett s lokálkolorittal ellátott ideológiája: egy tipi-kusan szociál-fascista kisebbségi mozga-lom”); a Szemlében pedig, Fodor Lajos elõtt, Fábry és Szalatnay Rezsõ egy-egy recenziója olvasható.
1931 és 1938 között aztán még 18 (!) Jócsik-tanulmány, illetve hozzászólás talál-ható a Korunkban – egyre igényesebb, több-nyire nagy terjedelmû kifejtései a szlovenszkói és kelet-közép-európai társa-dalmi-gazdasági problémáknak, továbbra is nyílt marxista (történelmi materialista) alapvetéssel, széles körû tájékozottsággal.
Visszatérõ témája a szlovenszkói magyar kö-zéposztály helyzete (1931-ben, majd 1933-ban folytatások1933-ban elemzi a kérdést, 1934-ben a középosztály-kutatás tudományos szempontjairól értekezik), többször ír a szlovenszkói, a kelet-európai paraszttöme-gek eladósodásáról, a földosztás következ-ményeirõl, az ipari termelés változásairól;
utolsó, tekintélyes statisztikai anyagra épí-tett tanulmánya, 1938 õszén, a szlovenszkói és ruszinszkói városok alakulását tekinti át az utolsó ötven évben, az elszlovákosodás folyamatát írja le. Elméleti érdeklõdésének és a konkrét társadalomelemzésnek meg-gyõzõ bizonyítéka A szociográfia szociológi-ája cím alatt 1937 januárjában megjelent okfejtése. És alighanem a magyar szakiroda-lom legjavához – akár Bibó Istvánhoz – tár-sítható kitûnõ helyzetrajza 1933-ból: A zsi-dóság helyzete Csehszlovákiában. Vala-mennyi érdemes az újraolvasásra, kortárs szakemberek elemzésére.
Néhány olyan Jócsik-írásra szeretnék valamivel részletesebben kitérni, amelyek a magyar kultúra, az irodalom máig kényes-nek mutatkozó problémáihoz kapcsolód-nak. Jócsik Lajos következetesen a gazdasá-gi-társadalmi háttér felvázolásával beszél például a kisebbségi kultúrpolitikáról, több-ség és kisebbtöbb-ség kulturális érintkezésérõl, a népi kultúra értelmezésérõl – és persze az õt kezdettõl foglalkoztató nemzedékgondok-ról. A szlovák–magyar kultúrérintkezéscímû tanulmányában (1934) részletesen kitér a Sarlóra, mondhatni a külsõ szemlélõ objek-tivitásával jellemezve a sarlósok kísérleteit a szlovák és cseh haladó ifjúsággal, politiku-sokkal és írókkal történõ kapcsolatfelvétel-re. Jócsik eljut a következtetéshez: „A két nép gazdasági viszonyának alakulása tette illuzórikussá a szellemi kultúra cseréjének tervezgetéseit s hozott létre nagy mennyisé-gû gyúanyagot a két nép között. A földre-form például, amelyben a cseh polgárság oly határozottan s széles alapon likvidálta a feudális maradványait, a kisebbséghez már nemzetiségellenes módon, a telepítések for-májában jutott el. A szociográfiai tanul-mányutak feltárták a kisebbség társadalmi viszonyait az új nemzedék elõtt.” Jócsik az
110
2012/8
illúziókat a reális eredményekkel szembesí-ti. (A szerkesztõ, Gaál Gábor elképzeléseit olvashatjuk ki egy-egy ilyen Jócsik-írás Korunk-beli helyezésébõl: az 1934-es nyári dupla szám élére teszi a Jócsik-tanulmányt, itt közli József Attila román költõkbõl ké-szült fordításait, Forbáth Imre háborúelle-nes versét – Mikor a néma beszélni kezd–, valamint a pozsonyi Kovács Károly írását a materialista esztétikai törekvésekrõl.)
1936-ban ismét Jócsikkal indul az egyik, a júniusi Korunk-szám; A népi kultúra kér-déséhez(a szerzõ legterjedelmesebb tanul-mánya a kolozsvári folyóiratban) Balogh Ed-gárnak szintén a Korunkban közölt tanulmá-nyára reflektál, amelyben a dunántúli egy-kézésbõl levezetett, a nép kipusztulását si-rató, halálhangulatos ideológiát bírálja.
Jócsik ezt a kérdésfelvetést kiegészítendõ-nek véli a parasztsághoz fûzõdõ másik, ez-zel ellenkezõ értelmiségi ideológia elemzé-sével, szembesítve a két ellentétes vonalat:
„1. kiveszünk, elpusztulunk, mert pusztul a nép, a parasztság és 2. megújhodásunk fel-tétele visszatérés a néphez, az õsegészség, az õsi kultúrkincsek forrásához.” Szerzõnk ezúttal is nagy ismeretanyaggal dolgozva a szociológiai gyökerekig hatol le. Egyértel-mûen elismeri, igazi értékként mutatja fel, amit Ady, Móricz, Bartók és Kodály a népi hagyománykincs felkutatásáért, továbbélte-téséért tett, de vitázik az új népiesekkel (pél-dául Féja Gézával), a nemzeti romantikával szembe „az idõk hangját” állítja.
Nem kevésbé fontos Jócsik-írás a Dózsa György unokája és a Héja nász(1937. febru-ár). Az Ady-örökséget értelmezi, kisebbségi aktualitással, Révész Béla szlovenszkói fel-olvasó körútja alkalmából, pontosabban a jobboldali diákság tiltakozása kapcsán; az Ady–Léda viszony dokumentumainak feltá-rása váltotta ki a diákok egy csoportjának sa-játos Ady-védelmét – ezzel vonja párhuzam-ba Jócsik a Dózsa György unokája költõjé-nek idõszerûségét, rámutatva az Ady-értel-mezés és értékelés ellentmondásaira. (En-nek a közlés(En-nek a szövegkörnyezete is meg-érdemli a kiemelést: ugyanitt Peéry Rezsõ ír a csehszlovákiai magyar irodalomról, ismét van a Korunkban Forbáth-vers, s a 20. száza-di magyar irodalom nagyjait ezúttal Déry Ti-bor prózája képviseli, Dési Huber István esztétikai tanulmányt ad közre.)
Végül szólni kell Jócsik Lajos 1937-ben közölt, idõszerû mûvelõdéspolitikai kérdé-sekhez kapcsolódó két írásáról. A Kisebbségi nemzedékgondok Csehszlovákiában, mint-egy rímelve a Fodor Lajos név alatt megjelent
elsõ közlésre, kritikus-önkritikus hangvétel-lel beszél az egymást követõ generációkról, és beidézi Komlós Aladárt. „Csehszlovákiá-ban is – írja Komlós – úgy látszik egy képzett tudós magyar generáció bontogatja szárnya-it, tudósok, akiknek tudománya azonban szorosabb kapcsolatban áll a társadalom problémáival, mint a 20. századbeli elõdei-ké.” Noha itt a szlovenszkói második nemze-dékrõl van szó, Jócsik pedig a harmadikhoz sorolja magát, ez a jellemzés rá is illik.
Nagyobb súlyú a késõbbi közleménye, a Kisebbségi kultúrpolitika made in Slovensko.
Két, jellemzõnek ítélt megnyilatkozást ele-mez: az egyik a félelem a provincializmus-tól, a vidékiség vádjáprovincializmus-tól, a másik – ezzel összefüggésben – a metropolisra figyelés. A horizonttágításra persze szükség van, de nem vezet jóra, ha „miként az ifjúi lelkese-dés gondolja – kultúrpolitikánk csak a ma-gyarországi mozgalmasság könyvtartalmi is-mertetésében és kolportálásában merül ki.
[…] Most a szellemi, gondolat- és érzelemvi-lág-gyarmat kialakulásánál tartunk, amikor a kisebbségi szellem esetleges alkotókedvét más alkotásának csodálatában éli ki, s maga szépen és lassan elmarad az élet mögött, amelyhez teremtõ bátorságú szava sincsen.”
Az új szociográfiai irodalom népszerûségét természetesen üdvözölni lehet, ám „minket nem részleteiben, de az összmagyar sorskö-zösség alapján általános vonatkozásaikban érdekelhetnek ezek a jelenségek. Egy du-nántúli falu részletrajza szép és dicséretes dolog, de nálunk csak a magyar népi sors ál-talános vonalain nézve van jelentõsége. Ab-ból a szempontAb-ból, mit mond egy nép jövõ-jérõl, ami minket is nyugtalanít és izgat” – írja Jócsik.
Nincs tudomásunk róla, hogy az itt csak vázlatosan vagy utalásszerûen ismertetett, említett tanulmányok valamikor önálló kö-tetbe kerültek volna. Szerzõjük sorsa 1938 után másképp alakult, noha továbbra sem függetlenül a kisebbségi problémáktól, Csehszlovákiától, Szlovenszkótól. Lehet, hogy Jócsik Lajos már nem mindent vállalt volna korábbi állásfoglalásaiból, ennek elle-nére érdemes volna a szükséges magyará-zattal közelebb hozni õket a mai olvasóhoz.
Az, amit késõbb, a Korunka második fo-lyamában – bizonyára Balogh Edgár megke-resésére – közölt, nyilván ismertebb, hiszen az akkor már Magyarországon élt tudós, közéleti szerzõ talajerõrõl, talajerózióról, il-letve táplálkozásról szóló tanulmányai Bu-dapesten megjelent könyveivel vethetõk
egybe. 1959 februárjában és áprilisában ke-
közelkép
111
rültek közlésre a kolozsvári folyóiratban, majd a harmadik (tudtunkkal az utolsó) az 1964. 2. lapszámban. 1956 októberét–no-vemberét követõen, egy újabb szomorú kor-szakban, 1957-ben újraindult Korunk 1959-ben még nem sok jót mutatott, 1964-re azonban valamelyest oldódni kezdett a lég-kör Romániában. A Táplálkozás és tudo-mánycímû Jócsik-tanulmány így egy olyan lapszámba kerülhetett, ahol más gazdaság-történeti írások mellett már genetikáról, ki-bernetikáról, Schönberg zenéjérõl lehetett szólni, ahol az irodalmat Miroslav Krleza és
a Kosztolányi biztatásával indult erdélyi költõ, Bartalis János képviselte. Jócsik szak-tanulmánya jól illeszkedik ebbe a környe-zetbe – nem színezi az okfejtést semmiféle imperializmus-leleplezõ toldalék.
Az a harmincnégy év, amelyet átfog a Korunk-dosszié Jócsik-fejezete, egyformán tanulságos a kétségtelenül nagy tehetségû érsekújvári-budapesti munkatárs és a folyó-irat története felõl nézve. És ma sem csak a történelemre tartozik.
Kántor Lajos
112
2012/8
Ugyan Sárközy Réka elsõ könyvét tartjuk kézben, a szerzõ korántsem most kezdte a magyar dokumentumfilmek tanulmányozá-sát. 1995 óta dolgozik az 1956-os Intézetnél, producerként számos történelmi dokumen-tumfilm elkészítésében vett részt, a filmek gyártási körülményeirõl is bõven lehet tehát fogalma. Elsõ könyve, amely egyben dokto-ri disszertációja is, a dokumentumfilm, és hogy specifikus legyek, a történelmi témájú filmek magyarországi helyzetének elemzé-sét célozza meg. Olyan alapkérdéseket fe-szeget, mint hogy melyek a történelem elbe-szélésének lehetséges útjai filmen, miért fontos a dokumentumfilm számára a törté-nelem elbeszélése egészen a kezdetektõl, miért közelít a filmes másként a történelem-hez Magyarországon, mint Nyugat-Európá-ban vagy AmerikáNyugat-Európá-ban, milyen társadalmi és filmtörténeti okok vezettek a történelmi do-kumentumfilm eltérõ szerepeihez, vagy hogy mit várnak a tudomány képviselõi és a filmesek egymástól. A könyv kiindulópont-ja a nyolcvanas évek dokumentumfilmes gyakorlata, hiszen ekkor alakult ki Magya-rországon a hosszú interjúkon alapuló do-kumentumfilmes forma, amely sokáig tar-totta magát mint a múlt elbeszélésének leg-gyakrabban használt módja.
Sárközy könyve összefoglaló jellegû, a magyar történelmi dokumentumfilm törté-netének áttekintését kívánja nyújtani, a mû-faj kialakulását, fejlõdését követi nyomon.
Maga a jelenség érdekli, a filmek összessége alapján leszûrhetõ általánosan megfogal-mazható igazságok, és nem az egyes filmek részletekbe menõ elemzése. A könyv fejeze-teit olvasva így gyakran lehet olyan érzé-sünk, mintha ezt vagy azt a megállapítást már olvastuk volna valahol (nem, mintha nem lenne mindez körültekintõen doku-mentálva a szövegben!), olyan fogalmak ke-rülnek bennük ugyanis szóba, mint a
poszt-modern történetírás, a mikrotörténet vagy az emlékezet, e fogalmak mentén pedig olyan nevek, mint a Lyotard-é, a Foucault-é, a Gyáni Gáboré, a Hayden White-é vagy a Natalie Zemon Davisé. Szemléletmódjában tehát illeszkedik a már alaposan bejáratott, egyébként releváns, a fent említett nevek ál-tal fémjelzett megközelítésmódokba. Sárkö-zynek nincsenek nagy vitái az általa idézett szerzõkkel, bár néhol jelzi, hogy ezt-azt másként gondol, nála a szakirodalom az egyébként önálló, logikus és történeti mun-kához híven átlátható szerkezetet hivatott támogatni.
A bevezetõ fejezet fontosnak tart né-hány mûfajelméleti kérdést tisztázni, ehhez Bill Nichols és Ungváry Rudolf dokumen-tumfilm-tipológiáját hívja segítségül, az an-golszász, illetve a magyar dokumentumfilm-re vonatkoztatva, nem célja azonban mûfaj-elméleti kérdésekben állást foglalni, hiszen, ahogy írja, számára „a dokumentumfilmben a történeti narratíva filmes jelenléte fontos”
(14.) A filmek mûfaji elkülönülése számára csak annyiban lényeges, amennyiben segít-ségükkel a mögöttük lévõ társadalmi, gazda-sági és egyéb okokat feltárhatja. A bevezetés a könyvben érvényes dokumentumfilm-de-finíciót is megadja: minden filmet doku-mentumfilmnek tart, amely a megértés szándékával szemléli a múltat, illetve mód-szereit és szemléletét a történettudomány-ból meríti. Nem az ismeretterjesztõ funkció-jú filmekre kíváncsi, hanem azokra, ame-lyek alkotója „a dramaturgia, a látvány, az emberábrázolás középpontba helyezésével [kíván] szólni a múltról” (34.).
A posztmodern történetírást taglalva Natalie Zemon Davies Martin Guerre vissza-térésecímû könyvébõl1kiindulva és a körü-lötte kibontakozó vita kapcsán fontosnak tartja kiemelni, hogy a posztmodern szemlé-let számára immár nincs totális történet, a