kortárs rurális életvilágok vizsgálata Kelet- és Északkelet-Magyarországon

Napjaink a ruralitás tárgykörében megvalósuló társadalomtudományi kutatásai-nak, az eredményeket összefoglaló publikációknak közös jellemzője a határterüle-ti téma diszciplináris megközelítésének nehézségeivel történő szembesülés. A „vi-dék” paradigmatikus értelemtartalma a fogalom jelentéstörténetének megannyi rétegét mozgósítja, lettlégyen szó bármilyen kutatásról. A komplex társadalmak

„vidék”-jelenségének megértése még akkor is multidiszciplináris megközelítést követel, ha az éppen aktuális értelmezői szándék a címkével – „rurális” – illetett életvilág egy-egy lehatároltnak tekintett összefüggését – élelemtermelés, margi-nalizáció, elöregedő lokális közösségek, szegénység stb. – tárgyalja. Másként fo-galmazva, a „rurális” eleve olyan konnotáció, ami a fogalomhoz társított komplex képzetek teljes spektrumát működésbe hozza az értelmezői kísérlet konkrét tár-gyától függetlenül. Ezek szerint a „rurális” egyes aspektusainak a megértése fel-tételezi a rurális totális értelemtartalmára irányuló reflexiót, legalábbis közvetett formában az elemzések hitelességét megalapozó egyfajta belső ellentmondásoktól mentes háttérismeretként.

A bevezető állítás bizonyítása nem okoz nehézséget. A témában az utóbbi idő-ben napvilágot látott nemzetközi és hazai szakirodalom többségéidő-ben tetten érhe-tő az a megalapozó értékű jelentéstani dilemma, hogy mi tulajdonképpen a „rurá-lis”. A brit vidékkutatások színe-javának két évtizedes termése kiválóan példázza a téma értelmezésével kapcsolatban felmerülő orientációválasztási, vagy inkább az új orientáció keresése iránti igényt. A lokalitás és a ruralitás megfeleltethető-sége (Newby 1986), a ruralitás reprezentációi (Keith 1995), az ellenurbanizáció

(Mitchell 2004) vagy a „poszt-rurális” (Pratt–Murdoch 1993) csak néhány kira-gadott példa a téma egyenként is polifon diskurzusmezői közül. A helyzet a hazai ruralitás-kutatások témavilágát górcső alá véve kísértetiesen hasonló. A Jakab Albert Zsolt és Vajda András szerkesztésében 2020-ban napvilágot látott tanul-mánygyűjtemény – Ruralitás és gazdasági stratégiák a 21. században –, habár a cím a vidék kortárs viszonyainak az aktuális gazdasági stratégiák felől megvaló-sított szemrevételezését ígéri, mégis a szövegek az alaptéma a fentiekben körülírt

Biczó Gábor

132

© www.kjnt.ro/szovegtar

multidimenzionalitása következményeként szükségszerűen meghaladják az öko-nómiai megközelítést. A ruralitás-reprezentáció (Balogh–Fülemile 2020), az et-nicitás aspektusai (Szabó 2020) vagy a rurális-konstrukcionizmus (Lajos–Nemes 2020) ugyancsak kiragadott példái a téma komplexitásához alkalmazkodó hibrid értelmezéseknek.

Mielőtt a kortárs ruralitás-kutatás röviden vázolt lehatárolási nehézségei el-vonnák figyelmünket, szeretném leszögezni, hogy jelen írás nem tekinti céljának a ruralitás fogalmát jellemző, túlburjánzó jelentésmező átfogó elemzését. Ahogy arra a megalapozó jelentőségű és a kortárs közép-európai viszonyainkat tekintve megkerülhetetlen különbségre sem térünk ki, ami a latin gyökerű „rurális” és a magyar „vidék” fogalmak jelentéstörténetéből vezethető le.¹ A fenti bevezető meg-jegyzések csupán azt jelzik, hogy jelen írás, a kortárs magyar rurális életvilágok etnikai együttélési kapcsolatviszonyainak néhány összefüggését értelmező elem-zés, ami alkalmazkodik a kérdést tárgyaló diskurzus általános sajátosságaihoz.

Az írás elméleti alapját képező megközelítés az elmúlt években közel 25 kelet- és északkelet-magyarországi település lokális etnikai együttélési közösségeiben vég-zett rövidebb-hosszabb terepkutatás eredményeiből levont általános következte-tések vázlatos összefoglalása, amit egy helyszín esettanulmány értékű bemutatá-sa keretez.²

A színtér általános átalakulásfolyamatai

A színtér, az északkelet- és kelet-magyarországi vidék településeinek a szemünk előtt lejátszódó változásfolyamatai számtalan helyen kerültek már leírásra. A leegy-szerűsítő összefoglalással a közgondolkodásban és a tudományos érvelésben is dep-ravációként láttatott folyamatokat alakító makrotényezők azt eredményezték, hogy a vidék nevezett térségét többszörösen hátrányosan megkülönböztető és egymást erősítő diskurzusok bontakoztak ki. A kirajzolódó interszekcionális diskurzusho-rizont alkotóelemeit sorrendben szokás listázni, noha logikailag egymásból követ-kező és egymást kölcsönös feltételként átható elemei a társadalmi és kulturális tér átalakulását eredményező folyamatoknak.

Az ismert etnodemográfiai tendenciák következménye, hogy az elmúlt három évtizedben a tárgyalt terület népességének szerkezete gyökeresen átalakult.

Nyil-1 Eredetileg a latin rus, nyitott, üres, tehát nem beépített terület, az urbs ellentéte, ami csak később telítődik az így megnevezett földrajzi térben élők életmódjának minőségét tárgyiasító

képzettel, rusticus. A magyar vidék, („valamely szempontból egységes földrajzi terület”) kife-jezés tisztázatlan etimológiai háttere ellenére sem tekinthető azonosnak a rus földrajzi és szo-ciokulturális jelentéstartományával. (Vö. Smith 1855: 978 és Juhász József et al. szerk. 1972:

1495.)

2 Szendrőlád, Forró, Miskolc, Tiszalök, Tiszadada, Nagykálló, Fehérgyarmat, Mátészalka, Hodász, Nagyecsed Nyírvasvári, Hajdúdorog, Kisköre, Tiszafüred, Hajdúböszörmény, Balmazújváros, Nyír-acsád, Bagamér, Hosszúpályi, Pocsaj, Hajdúböszörmény-Bodaszőlő, Sáp, Nyírmihálydi,

Együttélési pályák: kortárs rurális életvilágok vizsgálata

vánvalóvá vált, hogy a többségi és az együttélő roma kisebbségi közösségek népes-ségszáma, és az ezek alakulását meghatározó társadalmi, gazdasági és kulturális trendek széttartanak. Etnodemográfiai értelemben mindez azt jelenti, hogy az el-múlt három évtizedet figyelembe véve, bár a roma és a magyar nők termékenysé-gi mutatója közötti olló szűkült, de a különbség így is nagyságrendi. Az 1990-es években a roma nők termékenység mutatója 2001-ig 3,12-ről 2,9-re csökkent, majd a Debreceni Egyetem 2010-13-as időszakban a roma népesség lélekszámának meg-állapítására végzett vizsgálata időszakában 2,64-es mutatóval számoltak a kutatók.

A teljes népességre vetítve – tehát a roma származású nőkre vonatkozó mutató-kat is tartalmazó átlagérték – a rendszerváltáskor mért 1,9-es mutató az ezredfor-dulóra 1,3-ra csökkent, majd az említett vizsgálat idején 1,53-as értéket mutatott (vö. Polónyi 2011, Pénzes–Tátrai–Pásztor 2018).³ Annak ellenére, hogy a roma nők reprodukciós rátája összetett szociokulturális okok, elsősorban az etnikai közösség magasabb státuszú csoportjainak a normaváltása következtében csökkenni kez-dett, a roma népesség az össznépességen belüli aránya, és különös tekintettel regi-onális léptékben, látványosan tovább fog növekedni (Hablicsek–Hablicsekné Rich-ter–Lángi 2019). Ennek oka, hogy a jelenleg nagyon fiatal cigány népesség várható

családalapítási gyakorlata még a csökkenő termékenységi ráta mellett is azt fogja eredményezni, hogy a roma népesség össznépességen belüli aránya emelkedni fog a következő évtizedekben.

A népesség etnikai összetételének megváltozását mutató térföldrajzi megközelí-tés ugyancsak látványosan mutatja be a folyamatokat. Az Cigányügyi Koordináció Bizottság (CIKOBI) által 1984-ben végzett felmérésre alapozott és az etnikai ará-nyokat járásiszintű bontásban bemutató térképen – Kocsis Károly és Kovács Zoltán munkája – a tárgyalt térség három megyéjében – Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Borsod-Abaúj-Zemplén – összesen négy olyan járás volt, ahol a cigányság aránya a helyi népességen belül meghaladta a 15%-ot. Pénzes Sándor és kollégái által 2018-ban publikált, ugyancsak járási bontásban bemutatott etnikai térképén a három nevezett megyében már kilenc olyan járás volt, ahol a cigány népesség ará-nya meghaladta a 25%-ot és 14 olyan járás, ahol az etnikai közösséghez tartozók aránya 20-25% között volt.⁴ Mindez kiegészíthető azzal, hogy számos olyan telepü-lés található a térségben, amelyek népessége gyakorlatilag teljes egészében – né-hány vegyesházasságtól eltekintve – etnikailag roma.

3 A növekedés dinamikáját jól jelzi, hogy a Kemény István az 1971-ben végzett országos felmérése alapján a cigányság lélekszámát 320000 főre becsülte.

4 Jász-Nagykun-Szolnok és Heves megyék adataival kiegészítve további két 25% feletti és öt 20-25%

közé eső járást találunk.

Biczó Gábor

134

© www.kjnt.ro/szovegtar

1. térkép. A roma népesség aránya a járásokban a CIKOBI-felmérés alapján (1984–1987).

(Kocsis–Kovács 1991 és Kertesi–Kézdi szerk. 1998 alapján Pénzes–Tátrai–Pásztor 2018)

2. térkép. A roma népesség aránya a járásokban, Debreceni Egyetem felmérése 2010–2013.

(Pénzes–Tátrai–Pásztor 2018)

A területi megoszlás a térképekről leolvasható és igen gyors változásokról árul-kodó sajátossága, hogy a földrajzi perifériákon, tehát elsősorban az erőforráshiá-nyos határvidéki járásokban, és főleg kistelepülési környezetében figyelhető meg.

Emellett figyelemre méltó a belső perifériák érintettsége a folyamatban, és elsősor-ban a Közép-Tisza-vidék járásainak az etnikai térszerkezeti átalakulása.

Természetesen a demográfiai tényező az etnikai tér átrendeződésének csupán egyetlen magyarázó oka, amely a halmozódó és egymást erősítő, egyébként jól

is-Együttélési pályák: kortárs rurális életvilágok vizsgálata

mert további tényezők sokaságával egyetemben képez rendszert. Az érintett tér-ségek kistelepülésein a roma népesség növekedésével párhuzamosan nő a magyar népesség fiatalabb, iskolázottabb és tőkeellátottságát tekintve kedvezőbb státuszú

csoportjainak elvándorlási hajlandósága. A tendenciaszerű folyamat eredménye, hogy a perifériális vidéki környezet települései az elöregedő csökkenő lélekszámú

magyar és a fiatal korösszetételű, növekvő lélekszámú roma lokális közösségek ott-hona. A magyarországi vidék nevezett régióiban megfigyelhető komplex szociokul-turális átalakulási folyamatok elválaszthatatlan kísérőjelensége a szegénység terje-dése (Aschauer–Málovics 2012), az aluliskolázott népesség lokális koncentrálódása (Papp 2011), a szociális, köznevelési és közoktatási intézményhálózat működési ne-hézségei. A spontán szegregáció eredményeként az érintett térségekben létrejövő

„cigány óvodák” és „cigány iskolák” a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű

népesség újratermelődését előmozdító okok valóságos katalizátora (Bihari 2021).

A röviden vázolt, és egyébként az elmúlt harminc év hazai társadalomtudományi kutatásaiban szinte unásig elemzett folyamat a magyarországi vidék gyökeres át-alakulását eredményezte. A depravációs folyamat kezelésére szolgáló felzárkózási, integrációs, fejlesztési, innovációs és megannyi szociális, gazdasági, kulturális, ok-tatási és jóléti program a színterek konkrét és eseti viszonyait górcső alá véve jóin-dulattal is legfeljebb korlátozott eredményeket mutatnak. Ezek alapján a kortárs magyar vidék recens társadalmi folyamatainak kiemelkedő jelentőségű elemzési szempontja a magyar–cigány lokális együttélés színtereinek értelmezése.

Az etnikai együttélési helyzetek szituatív értelmezése:

a narratív kriticizmus antropológiája

A magyarországi vidék az eddigiekből kirajzolódó cseppet sem kedvezőnek tűnő makrotendenciái, különösen a perifériális régiók kistelepülésein a helyi népesség etnikai arányainak átalakulásához köthető változásfolyamatok következményei, a színtereket a kulturális antropológia terepközeli módszertani eszközeivel vizsgálva sokkal árnyaltabb képet mutatnak. Mondhatni, a nevezzük így, monorurális meg-közelítés, tehát a vidék különböző földrajzi színtereinek az általános folyamatokból és a statisztikai adatokból kirajzolódó homogén képe elleplezi a rurális életvilágo-kat jellemző rendkívüli sokszínűséget. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a glo-bális megközelítés alapján korábban körülírt jelenségek a szegénységtől az etnikai szegregációig ne határoznák meg a magyarországi perifériális vidéki települések helyi társadalmainak az életét. Amire azonban Paul Cloke és Jo Little, a kritikai szemléletű vidékkutatások szószólói az általuk összeállított tanulmánykötet be-vezetőjében – Contested Countryside Cultures: Otherness, Marginalisation and Rurality – okkal hívja fel a figyelmet, a vidék kortárs képzete, az ebben tételezett kulturális „másság” (otherness) nem vezethető le egy homogén jelentéstartalmú

ruralitás-paradigma igényéből (Cloke–Little eds. 1997: 1–2). Éppen ellenkezőleg, a rurális térben végbemenő kulturális fordulat arra ösztönöz, hogy belássuk, a vidék

Biczó Gábor

136

valójában plurális értelemtartalmú fogalom. A vidék ontológiai lényege abban a dif-ferenciában tételeződik, ami minden más vidéktől megkülönbözteti, azaz a szitua-tív másságában érhető tetten. Másként fogalmazva a kortárs vidék folyamatainak megértéséhez szükséges, a nevezzük így, polirurális szemlélet arra ösztönöz, hogy a vidéket lokális komplexitásukban feltárt párhuzamos és autonóm mikrovilágok rendszereként értelmezzük. Ebből következik a kortárs kritikai vidékkutatás lénye-gi felismerése, vagyis, hogy a ruralitásnak nem létezhet globális elmélete.

A kortárs vidék lokális életvilágainak szituatív szemléletű megközelítése mellet-ti érvelés egy további lehetséges szempontja a jelenség fenomenológiájára támasz-kodhat. Az életvilág fogalmának szélesebb körű társadalomtudományi karriertör-ténetében, az elméleti megalapozástól a gyakorlati alkalmazásig vezető fejlődésben döntő szerepet játszott az Alfred Schütz nevéhez köthető amerikai fenomenológiai iskola. Az életvilág fogalmának elterjedésére Schütznek Husserl fenomenológiai jelen-tőségéről már angolul írt művei (Husserl’s Importance for Social Sciences; Husserl and His Influence on Me) mellett a legfontosabb hatást talán a Thomas Luckmannal 1973-ban megjelentetett, Az életvilág struktúrái című munkája gyakorolta. Ebben az életvilág fogalma abban a jelentésében kerül kidolgozásra mely szerint, az életvi-lág a szubjektum a valóságra vonatkozó legobjektívebb viszonya. Az elvont gondo-lat egyszerű állításra épül. A társadalmi valóság strukturális alapegységét képező szubjektumok szuverén életvilágai alkotják azt a funkcionális rendszert, amelyet a szociokulturális valóságként érzékelünk. Fenomenológiai értelemben ennek tiszta, eredeti, a maga feltételei szerinti megértése előfeltételezi minden előzetes általáno-sító elméleti beállítódás – elmélet – felfüggesztését. Másként fogalmazva, a kortárs vidék lokális életvilágai az ott élők perspektívájához tartozó olyan komplex társa-dalmi és kulturális képződmények, amelyeket a „helyiek” nézőpontjából lehetséges hitelesen megragadni. A ruralitás fenomenológiája annak a belátására ösztönöz, hogy a vidék nem azonos azzal, amit a „külső megértő” (kutató) megfigyeléseinek alapján konstruál, hanem a vidék kortárs valósága az, amit a helyiek a mindennapi élet gyakorlatában életvilágaik összehangolásának eredményeként a maguk számá-ra teremtenek. A kérdés csupán az, hogy ez megszámá-ragadható-e egyáltalán anélkül, hogy a tudomány az előzetesen adott fogalmi, elméleti és módszertani eszközeivel akarva-akaratlanul ne leplezné el szükségszerűen a vidék-fenomén tényleges mi-benlétét?

A kortárs vidék arculatát meghatározó egyik kiemelkedő jelentőségű társadalmi jelenség, a magyar–cigány etnikai együttélési helyzetek tanulmányozása minden-esetre óvatosságra int. Az érintett lokális színterek terepközeli vizsgálatai azt bi-zonyítják, hogy az etnikai együttélés tanulmányozása esetén bevett társadalomtu-dományi eszközrendszer korlátozott hatékonyságú. Az olyan a kisebbségi–többségi cigány–magyar etnikai közösségek tartós együttélésének elemzési keretéül szolgáló

„hagyományos” terminológiai megközelítés, amely az asszimiláció, az integráció, az akkulturáció, az amalgamáció, az akkomodáció, vagy esetleg a hibriditás fogalmak operacionális értékére támaszkodik, csak részlegesen képes leírni a konkrét szituá-ciókat (vö. Biczó 2009: 46–53). Egyrészt azért, mert a sorolt fogalmak szemantikai

Együttélési pályák: kortárs rurális életvilágok vizsgálata

lényege, hogy műveleti értékük – a társadalomtudományi elemzésben betöltött sze-repük – szintetizáló, tehát az együttélési helyzetek szituatív sajátosságai az elem-zésekben vagy elmosódnak, vagy – például az asszimiláció-fogalom esetében – a helyzetek sajátosságainak ábrázolására fenntartott igény kérdőjelezi meg magát az alkalmazás létjogosultságát. Másrészt, az etnikai együttélési helyzetek elemzésére bevett általános elméleti és fogalmi eszközök a tudományos definícióalkotás logiká-jához igazodnak és a cigány–magyar együttélési helyzetek dinamikus, pillanatról-pillanatra változó képlékeny (fluid), illetve alakváltozékony (diverz) jellegét képte-lenek a tárgyilagosság igényével lekövetni.

Kutatási tapasztalataink alapján a kortárs vidék cigány–magyar etnikai együtt-élési helyzeteinek megismerése, a szituációkat meghatározó folyamatok megértése a „klasszikus” elemzési eszközök mellett okkal támaszkodhat a narratív kriticizmus antropológiai elméletére. Az elmélet részletes bemutatására, tudománytörténeti hátterének kifejtésére ehelyütt nincs mód, de talán nem is szükséges. A követke-zőkben csupán néhány fontosabb összefüggés vázolására szorítkozunk.

A narratív kriticizmus antropológiai elméletének két alapvető forrása van. Egy-részt a teológiai hermeneutika szövegkezelési és exegetikai hagyományainak termé-ke. Eredetileg azt a szándékot tükrözi, amely szerint a Szentírás üzenete a korpuszt alkotó elbeszélések szövegéből, ezek cselekményközpontú elemzéséből olvasható

ki. A megközelítés lényege, hogy egy-egy szöveghely jelentése nem az elbeszélő sze-mélyének függvénye, az üzenet a narratívában az elbeszélő személyétől függetlenül jut érvényre. A modern irodalmi kriticizmus megtermékenyítő módon alkalmazza a szövegek cselekményközpontú megközelítését, ami lehetővé teszi, hogy a szöveg egészét alkotó egyes narratívák jelentéseiből az üzenet egészére vonatkozó követ-keztetéseket fogalmazzunk meg.

Az elmélet másik forrása a kulturális antropológia és különös tekintettel a kri-tikai antropológia narratív fordulatához köthető tapasztalatokhoz vezet. A narratív kriticizmus szemléleti fordulata lényegében már azzal a Gregory Bateson nevéhez köthető felismeréssel kezdetét vette az antropológiában, amikor egy példatörténet keretében rávilágított az emberi gondolkodást jellemző legmeghatározóbb ismérv-re, a narratíva – az elbeszélt történet cselekményének – társadalomkonstitutív funkciójára. Az 1979-ben napvilágot látott Mind and Nature bevezetőjében leírt fiktív példa az emberi gondolkodás tökéletes szimulációjára létrehozott számító-gép és tervezője közötti párbeszédre utal. A „sztori” szerint a számító-gép, amikor alkotója megkérdezi tőle, hogy ki tudja-e azt számolni, ami legjobban jellemezi majd akkor, ha valaha úgy fog gondolkodni mint egy ember, azt válaszolta: „Ez egy történetre emlékeztet engem.” (Bateson 1979: 13.) Gregory Bateson a metafora jelentésterét

In document ÉS VIDÉKKUTATÁSOK A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN (Pldal 132-150)